Megjelent a Népszabadság 1997. február 15-i számában

 

“Kiszera méra bávatag”

posztmodern módra

 

 

Bencze Gyula

KFKI Részecske és Magfizikai Kutató Intézet

 

Karinthy Frigyes bizonyára remekül mulatott volna azon, hogy a halandzsa napjainkra a “tudományba” is bevonult. Az elmúlt év ezzel kapcsolatos nagy eseménye volt, hogy Alan Sokal remekül kiagyalt és nagyszerûen kivitelezett fricskát adott a “posztmodern” társadalomtudósok egy különösen agresszív csoportjának. Alan Sokal, a New York Egyetem elméleti fizika professzora 1994. végén “A határok áttörése - Arccal a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé “ címmel tanulmányt küldött be a Social Text c. vezetõ kultúrális folyóirathoz. A folyóiratot az északkarolinai Duke University Press publikálja, amelynek igazgatója Stanley Fish, a Duke Egyetem angol irodalom professzora. A szerkesztõk között van a folyóirat egyik alapítója, a marxista szociológus Stanley Aromowitz, Andrew Ross baloldali amerikanista, valamint a filológusok között nagy tekintélynek örvendõ Frederic Jameson.

Amint az a címbõl is sejthetõ, a cikk a szakmai zsargont ötletesen használó, a posztmodern nagyjaitól bõven vett idézetekkel fûszerezett, teljesen értelmetlen ökörség volt. Ennek ellenére, mivel a cikk konklúziója kedvükre való volt, a tudós szerkesztõk közlésre alkalmasnak találták, és az meg is jelent az 1996. évi tavasz/nyár számban.

Sokal tréfáját sajátmaga leplezte le a Lingua Franca c. folyóiratnak párhuzamosan beküldött “Egy fizikus kisérlete a társadalomtudományokkal” címû cikkében, amely az 1996. évi május-júniusi számban látott napvilágot. Az érdeklõdõ olvasó mindkét cikk rövidített fordítását megtalálhatja a 2000 c. folyóiratban.

Az igen mulatságos, de ugyanakkor tanulságos ügy könnyen elképzelhetõen nagy port vert fel, és a napilapok mellett a New York Review of Books-ben Steven Weinberg Nobel-díjas fizikus is hosszasan foglalkozott vele. Weinberg cikkének fordítását a Beszélõ 1996. augusztus-szeptemberi száma hozta le.

Miért keltett akkora figyelmet az ügy, mit is akart Sokal tulajdonképpen - kérdezheti joggal az olvasó. Steven Weinberget idézve:

“Sokal szatírájának célpontjai széles intellektuális terepen helyezkednek el. Itt találhatók azok a «posztmodern» társadalomtudósok, akik szívesen flörtölnek olyan avantgárd területekkel, mint a kvantummechanika vagy a káoszelmélet, a tapasztalat töredékes és véletlenszerû természetérôl szóló állításaik felékesítése végett. Itt vannak azok a szociológusok, történészek és filozófusok, akik a természeti törvényeket társadalmi termékeknek tekintik, aztán azok a kultúrkritikusok, akik a szexizmus, a rasszizmus, a kolonializmus, a militarizmus vagy a kapitalizmus fertôzetét nem csupán a tudományos kutatás gyakorlatában, de még a kutatás következtetéseiben is fellelik.”

Sokal többek között azt állította, hogy Jacques Lacan freudista spekulációit megerõsíti a kvantumelmélet, a kvantumgravitációnak óriási jelentõségû politikai következményei vannak, és kellõ “alázattal” idézte a dekonstrukció apostolát, Jacques Derridát is (akinek mûvei a mi könyvesboltjainkat is elárasztották már):

“Az einsteini konstans nem konstans, nem középpont. A változékonyság fogalma maga - végül is a játék fogalma. Más szóval nem valamilyen dolog fogalma - egy középponté, amelybôl kiindulva egy megfigyelô uralhatná a területet -, hanem magának a játéknak a fogalma.”

Weinberg professzor bevallja (Nobel-díjával már megengedheti magának?), hogy a fenti mondatoknak szerinte semmi értelmük sincs. Ugyanez vonatkozik Sokal többi kaján kijelentésére is, mint pl.

- a tudománynak emancipálnia kell magát a klasszikus matematikától, mielõtt a “haladó politikai gyakorlat eszközévé válik”

- Euklidész p-jét, és Newton g-jét, amelyekrôl korábban azt gondoltuk, hogy állandók és univerzálisak, mostantól már csakis a maguk történetiségében foghatjuk fel.

- a kibontakozóban lévõ posztmodern tudomány egyik jellemzõje, hogy nagy hangsúlyt helyez a nemlinearitásra és a diszkontinuitásra. Ez egyaránt egyértelmû a káoszelméletben, a fázisátmenetek elméletében és a kvantumgravitációban.

Sokal “társadalomtudományi” kisérlete fényes sikerrel járt: bebizonyította, hogy a Social Text tudós szerkesztõi számára nem fontos a beküldött közlemények tartalma és értelme, nem tartották szükségesnek a szakemberekkel való konzultációt sem, és leközölték a teljes ostobaságot, mert a konklúzió harmonizált saját nézeteikkel.

Feltétlenül elgondolkodtató azonban: hogyan lehetséges, hogy a szerkesztõk számukra érthetetlen ostobaságot örömmel leközöltek? A posztmodern szakértõit nem zavarja, hogy bizonyos szavaknak nem tudják a valódi jelentését, nincsenek tisztában a mögöttes fogalmakkal? Miért dobálóznak a kvantumelmélet, a relativitáselmélet, káosz és sok más, absztrakt elmélet fogalmaival - kizárólag a verbalizmus szintjén? Ha ebben a kultúrkörben ez a gyakorlat elfogadható, mi a garancia arra, hogy nem ugyanolyan hülyeség-e az összes többi, folyóiratukban közölt cikk?

A sajtó örömünnepet ült a kínos eset kapcsán: a New York Times és a Wall Street Journal ujságírói egymás után írták gúnyosabbnál gúnyosabb cikkeiket. George Will, a neves rovatvezetõ nem kevesebbet állított, mint “a Social Textet többé senki sem fogja tudományos folyóiratnak tekinteni”. Hiába toporzékolt Stanley Fish, hiába nevezte Sokalt Stanley Aronowitz “félmûvelt bunkónak”, a jóvátehetetlen baj megtörtént!

Norman Levitt matematika professzor, a híres Rutgers Egyetem tanára ezzel szemben a matematikus precízségével kissé másként vélekedik:

“Sokal professzor írása roppant szórakoztató, és személyes elégtételt is éreztem, amikor elolvastam. Nem állítom, hogy minden társadalomtudós vagy angol filológus hülye, az viszont tagadhatatlan, hogy léteznek arrogáns, eleféntcsonttoronyba zárkózó egyetemi klikkek.”

Weinberg professzor a következõképpen összegzi a kialakult helyzetet:

“Nem Sokal vetette fel elôször ezeket a problémákat, de nagy szolgálatot tett azzal, hogy ilyen drámai módon vetette fel ôket. Ezek nem teljesen tudományos problémák, bárhogy értsük is a «tudományos» szót. Ha azt gondoljuk, hogy a tudományos törvények elég flexíbilisek ahhoz, hogy hathasson rájuk felfedezésük társadalmi környezete, akkor egyesek hajlamosak lesznek nyomást gyakorolni a tudósokra, hogy proletárabb, femininebb, amerikaiabb, vallásosabb, árjább vagy akármilyenebb, de mindenesetre nekik tetszô törvényeket fedezzenek fel. Ez veszélyes út, és a vele kapcsolatos vitában többrôl van szó a tudomány egészségénél.”

A Lingua Franca 1996. július-augusztusi számában megjelent válaszcikkükben Bruce Robbins és Andrew Ross szerkesztõk mindent elkövettek, hogy magyarázzák a bizonyítványukat, a hülyeséget azonban nem magyarázni, hanem szégyelni kell!

A hazai sajtó nem figyelt fel különösebben a szórakoztató történetre, és a társadalomtudósok sem törõdtek a kínos esettel. Talán azért, mert Amerika messze van, és nálunk ilyen úgysem fordulhat elõ? Valóban ilyen biztonságban vagyunk az agresszív tudatlanságtól és felületességtõl? Anélkül hogy pánikot akarnék kelteni posztmodern berkekben, nem állhatom meg, hogy ne említsek meg egy frappáns ellenpéldát.

Sok magyar olvasónak kerülhetett kezébe László Ervin “Kozmikus kapcsolatok” c. könyve, amely elegáns kiállításban, kemény kötésben jelent meg a Magyar Könyvklub gondozásában. A magyar kiadás az angol eredeti fordításán alapul, a szerzõ egyike a “híres magyaroknak”, idegenbe szakadt zongoramûvész, filozófus, sõt a könyv alapján akár mindentudónak is aposztrofálható.

A könyv hátlapján szereplõ ismertetés szerint:

“László Ervin, az Olaszországban élõ tudós, akinek eddig 17 nyelven jelentek meg mûvei, kristálytiszta logikával, világos és egyszerû stílusban csalogatja be az olvasót a jelenségek dzsungeljébe. A szerzõ szinte mindent felölel az ôsrobbanástól a genomon keresztül a vákuumenergiáig.”

A mû tényleg szinte mindennel foglalkozik, kozmológiától kezdve egészen a pszichológiáig és agykutatásig. Az ember õszintén csodálni kezdi a reneszánsz formátumú szerzõt, míg észre nem veszi, hogy ennek az enciklopédikus mûnek nincs szakmai lektora! Az igazi gyanú azonban akkor ébred fel az olvasóban, amikor türelmetlenül hátralapozva felfedezi, hogy az Utószó szerzõje nyilvánvalóan nem kozmológus vagy fizikus, sem nem agykutató. Sorai inkább arra engednek következtetni, hogy egyike a manapság igen divatos “alternatív” gyógyászoknak.

E sorok írója, fizikus lévén, elsõsorban a (sajnálatosan) korlátozott kompetenciájába tartozó - minden szakmai érvet és bizonyítékokat nélkülözõ -megállapításokra reagált érzékenyen, és azokból állított össze egy csokrot:

"A legfontosabb tulajdonság az, hogy tovább kell lépnünk. Esetleg a gravitációs, az elektromágneses, az erõs és gyenge kölcsönhatás mellett újabb kölcsönhatás mezõit és erõit is fel kell ismernünk. Egy ötödik mezõ, a természet ölén mûködõ szuperkönnyû mezõ finoman köthet össze részecskéket, atomokat, molekulákat, sejteket, szervezeteket és egész élõ rendszereket” (156.old)

Ezzel kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy közel egy évtizede az amerikai Purdue Egyetem egy kutatócsoportja nagy hajszát indított - teljesen más okokból - egy “ötödik erõ” után, amelynek bizonyítékait Eötvös Loránd korabeli méréseibõl akarták kibányászni. A dolog természetesen vaklármának bizonyult, és mind az elméleti, mind pedig a kisérleti megfontolások teljesen alaptalannak bizonyultak. Persze az is némi igazolást igényelne, hogy a mikrovilág kölcsönhatásainak finomságai hogyan érvényesülhetnek “egész élõ szervezeteknél”? Csak kevesen gondolnak például arra, hogy a hazai közgazdászok ellentmondó és sok esetben a józan ésszel is hadban álló következtetései a Heisenberg-féle határozatlansági reláció szükségszerû és kiküszöbölhetetlen következményei!

"Bár a legtöbb fizikus, vegyész, biológus és egyéb természettudós nem ismeri eléggé ezt az alapvetõ energiamezõt, az érdeklõdés egyre fokozódik iránta" (182.old)

A tudomány alapvetõ tulajdonsága, hogy a tapasztalatokat, felfedezéseket a tudósok megosztják egymással: erre valók a tudományos szakfolyóiratok. Ha tehát valamit eleinte csak néhányan tudnak, az ismeretanyag igen hamar a szakma - és az emberiség - közkincsévé válik. Érdekes lenne tehát tudni: ha valamirõl a tudósok többsége - a szaktudomány - nem tud, kiknek az érdeklõdése fokozódik iránta, a hatóságoké, költõké vagy kabarészerzõké?

“A kvantumvákuum persze nem üres tér. Jelentôs eleme a világegyetemnek, ezért elvárható, hogy valamilyen módon az univerzum minden folyamatában részt vegyen…”

“A vákuum maga nem anyagi: energiái negatív állapotban vannak. Ez szerencsés dolog, mert ha nem így volna, akkor a világegyetem nyomban olyan kicsire zsugorodna, mint az atom átmérôje. " (183. old. )

"A tárgyak «vákuumnyomását» és még inkább ezeknek feltünõ maradandóságát kisérletileg igazolta egy másik orosz kutatócsoport Vlagyimir Poponyin vezetésével az orosz Tudományos Akadémia Biokémiai Fizikai (sic!) Intézetében …" (188.old. )

Tekintettel arra, hogy a természeti folyamatok mindegyike a misztikus rangra emelt “kvantumvákuumban” játszódik le, magától értetõdik, hogy “van valami része” a folyamatokban. Azt azonban nehéz elképzelni, hogy a fizikai méretekkel nem jellemezhetõ vákuum olyan kicsire zsugorodik össze, “mint az atom átmõrõje”. A sok egyéb tulajdonságnak, amelyet a szakma által ismeretlen kutatócsoportok állítólag kisérletileg igazoltak, szintén csak annyi a hitele, amennyi az átlagpolgár elõtt az “adóalany-barát” adóhivatal jóindulatának van.

“A vákuum bozonmezõjét e könyv szerzõje pszi-mezõnek nevezi. Itt a görög pszi betû azt a tényezõt jelöli, amely a kvantumtartományban Schrödinger pszi függvényét kiegészíti. Egyúttal azt a kapcsolatot is jelenti, amely az élõ szervezeteket egymással és környezetükkel köti össze a biológia tartományában. De az emberek agya és tudata közöti kapcsolatot is jelenti a pszichológia és a megismerõ tudományágak terén - beleértve azokat a rejtélyes kapcsolatokat, amelyek pszi-jelenség néven ismeretesek.” (189.old.)

A fizikus hallgatók jól tudják, hogy a kvantumelmélet hullámfüggyvényeit - de általában minden matematikai objektumot - bármilyen betûvel, vagy szimbolummal jelölheti az ember, ahogy a tudományos cikkekben a kutatók azt ténylegesen meg is teszik. Az csupán a véletlen szeszélye, hogy Schrödinger a hullámfüggvény jelölésére a görög betût használta, ennek semmi kapcsolata nincs az ún. pszi- vagy másszóval parajelenségekkel. Ha a kíváló - mellesleg nagy nõbarát - Nobel-díjas fizikus híres hullámfüggvényét puszta szeszélybõl Herminának nevezi el, akkor a szerzõ “ötödik mezeje” most Zugló egyik részének nevét viselné! Talán arra sem ártott volna némi értelmes magyarázatot adni, hogy a kétségtelenül igen tudományosan hangzó “vákuum bozon-mezõnek”, - amelynek mibenléte a könyv elolvasása után is rejtély marad az olvasó elõtt - mi köze van Schrödinger hullámfüggyvényéhez?

"Tudatunk közös tánca a kozmikus kvantumvákuumban a környezõ többi tudathoz, valamint bolygónk bioszférájához és a rajta túl elterülõ kozmoszhoz köt bennünket - kitárja értelmünket a társadalom, a természet és a világegyetem felé. Ezt a nyitottságot ismerték minden korban a misztikusok és az érzékenyek, a próféták és a metafizikusok. Tagadják azonban a modern kutatók és azok, akik a valóság megismerésének egyedüli módját a modern tudományban látják.” (211.old.)

A reneszánsz tudós tehát kétségbe vonja a tudomány kizárólagos kompetenciáját a valóság megismerésének folyamatában. Jó lenne tudni, hogy ha van más mód is, akkor mi az, vallás (melyik?), marxizmus-leninizmus, ufológia, netán “transzformatív hermeneutika”?

Azok számára, akik nem teljesen értik, mirõl van szó, az Utószó “megmagyarázza” a szuper KGB vagy ha úgy tetszik, az Úristen szerepét játszó pszi-mezô lényegét:

“Az egyén biomezõmintája - mint minden más létezõé az anyagi világból - beleíródik a pszi-mezõbe. Mivel minden élõlény megismételhetetlen és egyedi, minden szervezetnek egy egyéni morfodinamikus minta felel meg a pszi-mezõben, ahogyan az egyszerûbb mintát a DNS õrzi. A pszi-mezõben lévõ információs halmaz minden, a szervezettel és így a tudattal is kapcsolatos információt tárol…

A pszi-mezõ azonban nemcsak az élõ szervezetek saját információs halmazát tárolja, hanem azokat az adatokat is, amelyek az összes eddig létezett egyedtõl származnak. Ez az óriási mennyiségû, egymáshoz hasonló információ egy általános mintában összegzõdik, illetve átlagolódik. Az ember esetében ez megfelel az emberi test mûködési normájának. Ezért ezt a mintát az egyéni morfogenetikus mintával szemben fajspecifikus mintának nevezzük. Ezzel a mintával az egyén ugyancsak szüntelen kapcsolatban áll. Mi, hús-vér emberek egy olyan láthatatlan információs mezõbe vagyunk beágyazva, amellyel szervezetünk állandó kapcsolatban áll. Szervezetünk nemcsak biokémiai rendszer, hanem - mivel az anyag elektromágneses tulajdonságú részecskékbõl áll - egyúttal összetett elektromágneses mezõt is képez. Ezt a testünk körüli finom energia-mezõt érzékelik a gyógyító auraként, bioenergetikai mezõként. Ebben a mezõben a kóros elváltozások mindíg elõbb jelennek meg, mint ahogy a fizikai testben észlelhetõk. A bioenergetikai mezõ egyensúlyát a tudatunk képes befolyásolni. Mondjuk, egy hirtelen dühroham azonnal érzékelhetõ a bionergetikai mezõben (egy gyógyító úgy mondja «lyukas az aurája») , de ez a testben még nem okoz tünetet.” (236-227 old.)

Nehéz visszatartani azt a kaján megjegyzést, hogy mennyire örülne az APEH egy ilyen mindent rögzítõ pszi-mezõnek - sok elkeseredett vitát megtakarítva, a morfogenetikus minta alapján megbízhatóan lehetne kiróni a különféle járulékokat a pszi-mezõ által éberen figyelt és regisztrált adóalanyokra!

A kozmológia vagy az agykutatás terén járatos olvasó bizonyára hasonló gyüjteményt tudna produkálni. Figyelemreméltó azonban a Sokal halandzsa-cikkéhez sokban hasonlító, nem teljesen megértett fogalmakban burjánzó stílus, az ignoráns verbalizmus, amely idegen a természettudományoktól. A szavaknak a természet-tudományokban csak annyi a szerepük, hogy precízen definiált fogalmakat jelölnek. A mérhetõ mennyiségekre és ellenõrizhetõ összefüggéseikre vonatkozó kijelentések csak a matematika nyelvén fejezhetõk ki szabatosan, a jelentésüktõl elszakított szavakkal való misztikus és öncélú játék legfeljebb a költõk öröme lehet.

Valójában a könyv különbözõ színvonalú ismeretterjesztõ mûvek tartalmából összemásol, kritikátlanul az anyagba olvasztva az áltudományok képviselõinek tudománytalan képzelgéseit is. (Nem véletlen, hogy Uri Geller amerikai “felfedezõi”, Russel Targ és Harold Puthoff, az azóta dicstelenül megszûnt “Stanford Research Institute” kutatói, elõkelõ helyen szerepelnek az irodalomjegyzékben, az áltudomány egyik sajnálatra méltó hazai képviselõjével együtt).

A könyvben számos pontatlanság, félreértés és sokszor alapvetõ tárgyi tévedés található. Ezekbõl néhányat érdemes kiragadni:

“Ernest Rutherford angol fizikus vetette fel azt a gondolatot, hogy az atommagban jelen kell lennie egy további részecskének is, a neutronnak.”(312.old.)

Valójában Rutherford az atommagban éppen elektronok jelenlétét tételezte fel. Az atommag egy másik építõkövének, egy semleges részecskének létezését elõször Ivanenko és Heisenberg vetette fel 1932-ben, és a kvantummechanikát Heisenberg alkalmazta elõször az atommag szerkezetének tárgyalására!

“A részecskék sokaságának szimmetriacsoportokba való rendezése kíváló teljesítménynek számított, de a valódi egységesítés megkövetelte, hogy a részecskék által képviselt erõket is összekapcsolják.” (134.old)

A szerzô megfelelõ ismeretek hiányában nincs tudatában annak, hogy a “szimmetriacsoport” kifejezés nem a részecskék egy csoportjára vonatkozik, hanem egy absztrakt matematikai objektumot jelöl. Valójában a szimmetriacsoport az adott kölcsönhatás szimmetriáit jellemzõ absztrakt algebrai struktúra, amelynek ún. irreducibilis ábrázolásai rendezik el a részecskéket az ún. multiplettekbe.

Sokal monumentális tréfájának ismeretében az ember nem tudja, mire vélje ennek a “kozmikus” mûnek a megjelentetését. Lehet, hogy loholunk a világ után, és ez is csak vicc? Ha igen, akkor ki tréfál, a szerzõ vagy a kiadó? Esetleg a tréfát felfedezõk között majd értékes nyereményeket, netán egy gépkocsit, sorsolnak ki?

Sajnos a valóság sokkal keserûbb, a valóság velejéig magyar: az Európa házba igyekvõ Magyar Könyvklubnak e könyv megjelentetésével sikerült Sokal viccét “überolnia”: itt az a vicc, hogy egyáltalán nincs vicc!