(W. A. Pickard-Cambridge angol fordítása nyomán)

(A teljes angol szöveg letölthetõ: http://classics.mit.edu//Aristotle/sophist_refut.html)

Elsõ rész

 
Vizsgáljuk most meg a szofisztikus cáfolatokat, vagyis az olyan cáfolatokat, melyek látszólag cáfolnak csupán, valójában azonban tévesztésen alapulnak. A természetes sorrend szerint az elsõvel fogjuk kezdeni.

Nyilvánvaló, hogy az érvek némelyike valódi, míg mások csak látszólag valódiak. Mint bárhol másutt, az érvek esetén is hasonlóság van a valódiak és a hamisak között. Például, néhány embernek életerõs a fizikuma, mások viszont ennek a látszatát keltik azáltal, hogy feldíszítik és kiöltöztetik magukat, mint barbárok a feláldozásra kerülõ foglyaikat. Néhány emberben valóban érvényesül a szépség, míg mások csupán felcicomázzák magukat. Így van ez a lélekkel nem rendelkezõ dolgok esetén is: némelyik valóban ezüstbõl vagy aranyból készült, másokról csak az érzékeink sugallják ezt, például a bádogból készült dolgok ezüstnek tûnnek, vagy a sárga fémbõl készültek aranynak. Ugyanígy, néha valódi az érvelés és a cáfolat, néha pedig nem, és csak a tapasztalatlanságunk mutatatja õket valódinak, mivel a tapasztalatlanok csak távolabbról tudják szemlélni ezeket a dolgokat. Mert az érv olyan állításokra épül, melyekbõl és melyek által valami más, bennük nem foglalt dolog állítása következik, a cáfolat pedig olyan érvelés, amelybõl egy adott konklúzió ellentéte következik. Tehát néhány közülük nem éri el a célját, bár ezt a látszatot kelti különbözõ okokból, melyek leggyakrabban a nevekre vezethetõk vissza. Hiszen lehetetlen egy beszélgetésben a tárgyalt dolgokat szerepeltetni, hanem ehelyett a neveiket mint szimbólumokat kell használnunk, és feltételezzük, hogy ami a nevek között következik, az a dolgok között is következik; ugyanúgy, mint ahogy a számítástok eredményeit is a számolótáblák alapján tételezzük fel. De a nevek és a dolgok esete nem azonos. Hiszen a nevek végesek, és így van ez a lehetséges kifejezések összességével is, míg a dolgok száma végtelen. Ezért elkerülhetetlen, hogy ugyanannak a névnek több jelentése is legyen. Mint ahogy a számolótáblák manipulálásában járatlanokat becsapják a tapasztaltabbak, ugyanúgy a vitákban azok, akik nincsenek eléggé tisztában a nevek erejével, elvétik mind saját érveiket, mind másokét. Így aztán, és számos késõbb említendõ okból is, léteznek valódinak látszó, ám hamis érvek és cáfolatok. Márpedig néhány embernek jobban megéri, hogy bölcsnek tûnjék, bár valójában nem az, mint hogy valójában bölcs legyen annak látszata nélkül (hiszen a szofista tudománya abban áll, hogy bölcsességet színleljen valódi alap nélkül, és a szofista pénzt keres látszó és valótlan bölcsessége segítségével), és az ilyenek számára sokkal fontosabb azon látszat keltése, hogy elvégzik egy bölcs feladatát, mint hogy valóban elvégezzék azt a látszat nélkül is. […]

Második rész
 

A párbeszéd formájú érvek négy típusra oszthatók: didaktikus, dialektikus, vizsgálati érvek, és vitás [erisztikus] érvek. A didaktikus érvek azok, melyek a témának megfelelõ elvekbõl indulnak ki, nem pedig a válaszoló által igaznak tartott véleményekbõl (ahol a tanulónak bizalom alapján kell elfogadnia a dolgokat). A dialektikus érvek azok, melyek valószínû [általánosan elfogadott] premisszákból érvelnek, méghozzá egy adott tétellel szemben. A vizsgálati érvek azok, melyek a válaszoló által elfogadott premisszákból indulnak ki, és ezeket a premisszákat el kell fogadnia mindenkinek, aki a tudás látszatát akarja kelteni – hogy hogyan is megy ez pontosan, azt egy másik értekezésben meghatároztuk. A vitás érvek azok, melyek látszólag valószínû ám valójában nem általánosan elfogadott premisszákból jutnak el a konklúzióhoz, érvelés vagy látszólagos érvelés útján. A demonstratív érvek témáját megtárgyaltuk az Analitikákban, míg a dialektikus és a vizsgálati érveket másutt jellemeztük, ezért most olyan érvekrõl fogunk beszélni, melyeket versengõ vitákban szoktak használni.

Harmadik rész

 
Elõször is fel kell sorolnunk azokat a célokat, melyek arra viszik az embereket, hogy halálos ellenségekként vitatkozzanak egymással. Ezek öten vannak: cáfolat, tévesztés, paradoxon, nyelvhiba, és végül ötödikként a vitapartner fecsegésre kényszerítése, vagyis annak elérése, hogy számtalanszor ismételgesse magát – vagy pedig, cél lehet ezek látszatának keltése valóságos alap nélkül. Hiszen világos módon a vitatkozók arra törekednek, hogy lehetõség szerint visszautasítsák a másik álláspontját; vagy ha ez nem sikerül, akkor kimutassák, hogy ellenfelük tévesztést követett el; aztán hogy paradoxonba kergessék; vagy nyelvhibát mutassanak ki nála, azaz rákényszerítsék a válaszolót, hogy az érvének következményeként nyelvtanilag hibás kifejezést használjon; végül pedig, hogy önmaga ismételgetésére kényszerítsék.

Negyedik rész
 

Kétféle cáfolat létezik: némelyik a használt nyelven múlik, némelyik viszont független a nyelvtõl. Azok a nyelvtõl függõ módszerek, melyek által az érvelés hamis látszatát lehet kelteni, hatan vannak: kétértelmûség, amphibólia [a mondatszerkezet félreérthetõsége], összetétel [szavak helytelen összekapcsolása], szétválasztás [szavak helytelen elkülönítése], hangsúly, alaki hiba [a nyelvtani forma túl merev értelmezése]. Errõl meggyõzõdhetünk mind az indukció, mind a szillogisztikus bizonyítás esetén, és talán más esetekben is – nevezetesen, hogy ennyi a száma azoknak a módoknak, amelyekkel elvéthetjük, hogy ugyanazt a dolgot értsük ugyanazon név vagy kifejezés alatt. […]

[…] Másfelõl, a nyelvtõl függõ tévesztések fajtáinak száma hét:

1. amelyik a járulékos tulajdonságtól [akcidens] függ;
2. egy kifejezés használata abszolút módon, illetve nem abszolút módon, hanem hely, idõ vagy kapcsolat szerinti megszorítással [a dicto secundum quid ad dictum simpliciter];
3. amelyik annak figyelmen hagyásán alapul, hogy mi is az a cáfolat [ignoratio elenchi];
4. amelyik feltételes állításon [konzekvencia] alapul;
5. amelyik megelõlegezi az eredeti konklúziót [petitio principii];
6. amelyik oknak nevez valamit, ami nem ok [non causa pro causa];
7. több kérdés egyetlen kérdéssé való összeolvasztása.

Ötödik rész

 
A járulékos tulajdonságon alapuló tévesztések akkor bukkannak fel, ha valamit ugyanúgy igaznak tartunk egy dologra és járulékos tulajdonságaira is. Hiszen egy dolognak sok járulékos tulajdonsága van, ezért nem szükséges ugyanannak igaznak lennie az összes predikátumra [állítmányra] és a szubjektumra [alanyra] is. Például, “Ha Koriszkosz más, mint az “ember”, akkor különbözik magától, hiszen õ ember”, vagy: “Ha Koriszkosz más, mint Szókratész, és Szókratész ember, akkor”, ahogy mondják, “elismertük, hogy Koriszkosz nem ember, ugyanis ahhoz az emberhez, akitõl különbözik, tulajdonságként járul, hogy ember”.

Azok a tévesztések, melyek az abszolút módon avagy bizonyos tekintetben és nem pedig szigorúan használt kifejezésektõl függnek, akkor jelennek meg, amikor egy bizonyos értelemben használt kifejezést úgy veszünk, mintha abszolút módon használtuk volna. Például abban, hogy “Ami nem létezik, az a vélekedés tárgya, tehát ami nem létezik, az tárgy”, hiszen nem azonos “X tárgyának lenni”, illetve abszolút módon “tárgynak lenni”. Vagy ebben: “Ha valami nem egy ilyen-és-ilyen létezõ, például nem ember, akkor nem is létezik”, hiszen egyáltalán nem ugyanaz “nem X-nek lenni”, illetve “nem lenni”. Habár a kifejezések hasonlósága alapján úgy tûnik, mintha a kettõ ugyanaz lenne, mivel “X-nek lenni” csak kicsit különbözik attól, hogy “lenni”, valamint “nem X-nek lenni” attól, hogy “nem lenni”. Hasonlóan van ez azzal az érvel is, melynek sikere azon múlik, hogy egy kifejezést bizonyos értelemben használunk-e, vagy pedig abszolút módon. Például: “Tételezzük fel, hogy egy indus mindenütt fekete, ám a fogait tekintve fehér; ekkor õ egyszerre fehér és nem fehér”. […]

Más tévesztések azon múlnak, hogy a “bizonyítás” és a “cáfolat” fogalmait nem tisztázták, és valami kimaradt a definícióból. Hiszen elutasítani valamit nem más, mint elvitatni a dologtól egy olyan tulajdonságot – és nemcsak a nevekben, hanem a valóságban is –, melynek neve nem csupán rokon értelmû vagy azonos hangzású azzal, amit a dolognak tulajdonítottunk, hanem ugyanaz – vagyis szükségszerûen visszautasítani azt az elõre elfogadott kijelentések alapján, ugyanabban a tekintetben és viszonyban és módon és idõben, mint amiben állítottuk, és anélkül, hogy felhasználnánk a bizonyítandó feltételezést. Valaminek “hibás feltételezését” ugyanígy kell definiálnunk. Néhányan azonban kifelejtik valamelyiket a felsorolt feltételek közül, és ezért egy csupán látszólagos cáfolatot adnak, kimutatván (például) hogy ugyanaz a dolog kétszeres és nem kétszeres, ugyanis a kettõ az egy kétszerese, de nem kétszerese a háromnak. Aztán az is lehet, hogy ugyanazt a dolgot kétszeresnek és nem kétszeresnek állítják, de nem mondják meg, hogy nem ugyanabban a tekintetben, hiszen kétszeres a hosszában de nem kétszeres szélességében. És lehet, hogy ugyanazt a dolgot kétszeresnek és nem kétszeresnek állítják ugyanabban a tekintetben és ugyanazon módon, de nem árulják el, hogy nem ugyanabban az idõben, és így cáfolatuk csupán látszólagos. Egy kis erõszakkal ezt a tévesztést is a nyelvtõl függõ tévesztések közé lehetne sorolni.

Azok, melyek a bizonyítandó álláspont feltételezésén múlnak, ugyanígy bukkannak fel, és annyiféleképpen, ahány módon vissza lehet utalni a bizonyítandó véleményre. Ezek csak azért tûnhetnek cáfolatnak, mert az embereknek nincs meg a képességük arra, hogy egyszerre átlássák, mi azonos és mi különbözõ.

A feltételes állításon alapuló cáfolat azért jelenik meg, mert sokan úgy vélik, hogy a feltételes állítások megfordíthatók. Mindig, amikor felteszik, hogy ha A van, akkor szükségszerûen B is van, feltételezik azt is, hogy ha B van, akkor szükségszerûen A is van. Ez a forrása azoknak a megtévesztéseknek is, melyek érzékelésbõl táplálkozó véleményeken alapulnak. Mert például gyakran gondolják az epérõl, hogy méz, hiszen a mézet sárgaságáról ismerjük fel. Ugyanígy, mivel esõ után a talaj nedves, feltesszük, hogy ha nedves a talaj, akkor esett az esõ, bár ez nem következik szükségszerûen. […]

Az a cáfolat, amelyik azon alapul, hogy oknak tekinti azt, ami nem ok, akkor jelenik meg, amikor valami, ami nem ok, bekerül az érvelésbe, mintha a cáfolat ezen múlna. Ez gyakran jelenik meg a lehetetlenre való visszavezetéseknél, hiszen ezekben el kell vetnünk valamelyik premisszát. Ha ilyenkor a hamis okot azon kérdések között tartjuk számon, melyek a bekövetkezõ lehetetlenség megalapozásához szükségesek, akkor gyakran úgy fogjuk gondolni, hogy a cáfolat rajta múlik. Például amikor azt bizonyítjuk, hogy “lélek” és “élet” nem azonosak. Mert ha a keletkezés ellentétes a pusztulással, akkor egy bizonyos típusú keletkezésnek ellentéte lesz egy bizonyos típusú pusztulás, és mivel a halál, mely az élet ellentéte, egyben a pusztulás egy bizonyos fajtája, ezért az élet keletkezés, és élni nem más, mint keletkezni, ám mivel ez lehetetlen, ezért a “lélek” és az “élet” nem ugyanaz. Ám ezt nem bizonyítottuk: a lehetetlenség bekövetkezéséhez nem kell azt állítanunk, hogy az élet azonos a lélekkel, hanem csupán annyit, hogy az élet ellentéte a halál, amely egyfajta pusztulás, és hogy a pusztulás ellentéte a keletkezés. Az ilyen érvek tehát, ha nem is abszolút értelemben mentesek a meggyõzõ erõtõl, de a kívánt konklúzió szempontjából sikertelenek a meggyõzésben. Gyakran maguk a kérdezõk is elsiklanak az ilyen típusú tévesztések fölött.

Tehát ilyenek azok az érvek, melyek a feltételeseken, illetve a hamis okon múlnak. Azok, melyek két kérdés egybeolvasztásával keletkeznek, akkor kerülnek elõ, amikor a kettõsséget nem vesszük észre, és egyetlen választ adunk, mintha csak egyetlen kérdés hangzott volna el. Néhány esetben könnyû észrevenni, hogy nem csak egyrõl van szó, és így nem lehet egyetlen választ adni, például ebben: “Tenger alkotja-e a földet, vagy az eget?”. De más esetekben ez nem ennyire könnyû, és ilyenkor az emberek egyként tekintik a kérdést, és ekkor vagy bevallják a vereségüket, hogy nem tudnak a kérdésre válaszolni, vagy pedig látszólagos cáfolatnak teszik ki magukat. Például: “Ember-e A és B?” – “Igen.” – “Ezért ha valaki megüti A-t és B-t, akkor nem embereket üt meg, hanem egy embert.” Vagy olyan esetben, amikor valami részben jó és részben rossz: “Jó ez a dolog vagy rossz?” Hiszen bármit felelünk, lehetséges, hogy látszólagos cáfolatnak tesszük ki magunkat, vagy egy látszólagosan hamis állítást teszünk. Hiszen ha azt mondjuk, hogy valami jó, ami nem jó, vagy hogy valami nem jó, ami jó, akkor hamis állítást teszünk. […]
 

[…]

Tizedik rész

 
Hamis az a megkülönböztetés, amellyel az olyan érveket, melyeket a kifejezés ellen irányulónak szoktak gondolni, elkülönítik azoktól, melyek a kifejezett gondolat ellen irányulnak. Lehetetlen ugyanis az a feltételezés, hogy néhány érv a kifejezés ellen irányul, míg mások a gondolatok ellen, és hogy ezek nem azonosak. Hiszen mi lenne egy gondolat ellen irányuló érv elégtelensége, ha nem az, hogy a kérdezõ szerint a kifejezés más értelemben szerepel a kérdésben, melyben a válaszoló használta azt? És ez a dolog ugyanaz, mint egy érvet a kifejezés ellen irányítani. […]

Ugyanígy lehetetlen az is, hogy megvizsgáljunk egy cáfolatot, miközben nem vizsgáltuk meg elõtte a bizonyítást. Hiszen a cáfolás is egy bizonyítás, ezért annak, aki hamis cáfolatot akar jellemezni, elõtte a bizonyítást kell jellemeznie, hiszen az ilyen fajta cáfolat nem más, mint egy tétel ellentmondó párjának pusztán látszólagos bizonyítása. Ennek megfelelõen, a hamisság oka lehet a bizonyításban, de lehet az ellentmondásban is (hiszen az “ellentmondást” is meg kell említeni), néha pedig mindkettõben, ha a cáfolat pusztán látszólagos. Abban az érvben, hogy a néma képes beszélni, a hiba az ellentmondásban van, abban az érvben, hogy valaki képes adni abból, amit nem birtokol, mindkettõben, és abban az érvben, hogy Homérosz verse egy alakzat, azáltal, hogy ciklus, a bizonyításban van. Ha egy érv egyik tekintetben sem hibás, akkor õ egy igaz bizonyítás. […]