BUGÁR ISTVÁN

[Cikk vége | Jegyzetek | Tartalom | Évfolyamok | Nyitólap]

Most elôször jelenik meg magyar fordításban az Aristotelés neve alatt fennmaradt kozmológiai-teológiai értekezés A világrendrôl (De mundo). Jóllehet csaknem bizonyosra vehetô, hogy szerzôje nem a híres stageirai filozófus, népszerûségében a keresztény idôszámítástól kezdve a reformációig talán felül is múlta Aristotelés hiteles írásait. Errôl tanúskodik a kéziratok hatalmas mennyisége (100 fölött szemben a legtöbb Aristotelés-mû alig tucatnyi kódexével), valamint a számos fordítás, kezdve Apuleius latin parafrázisával, melyet több új fordítás követett a középkor folyamán, de korán elkészült szír,¹ örmény, majd arab változata is, a késô középkorban átültették számos európai nyelvre, és egy arab rövidített változat alapján törökre is. Népszerûségének oka az volt, hogy teológiai tanítása sokkal közelebb állt a kereszténységhez és általában a késô hellenisztikus vallási-filozófiai köznyelvhez, mint az aristotelési pragmatiák teológiája. Az Aristotelés-kommentátorok ezzel szemben feltûnôen ritkán emlegetik, a keresztény Philoponoson és Dávidon kívül jóformán csak Proklos idézi, aki egyúttal elôször vonja kétségbe a mû szerzôségét.² Az aristotelési eredet feletti kételyt Erasmus elevenítette fel élénk vitát váltva ki,³ s az értekezés tekintélye ezzel el is halványult.

A századforduló környékén a Poseidónios-kutatás fellendülésével fordult újból a figyelem A világrendrôl felé. Számos kutató a késô ellenisztikus kor e jelentôs, ám rosszul dokumentált gondolkodójával hozta kapcsolatba, összhangban azzal a kísérlettel, melyben a platonizmussal és némi aristotelési hatással átszínezett késô hellenisztikus és kora császárkori sztoicizmus közhelyeit Poseidóniosra vezették vissza, mai szemmel nézve kellô kritika nélkül.⁴ Így született meg William Lorimer keze alatt a mû mind a mai napig a filológia történetében példaértékû kiadása, mely a kéziratok és fordítások nagy száma miatt monumentális vállalkozás volt. Az általa megállapított szöveg szolgál a további kutatások, fordítások, köztük e jelen magyar változat alapjául is.⁵ A kiadását kísérô tanulmányok egyikében a szöveghagyomány vizsgálatán túl megalapozta a további kutatásokat a görög filozófiai irodalom emlékei és a A világrendrôl közötti párhuzamok egy, a megelôzôeknél teljesebb listájának elkészítésével, és néhány részletkérdésben alaposabb vizsgálatával.⁶

Az értekezés az elmúlt két évtizedben más szempontból is próbára tette a modern filológia eszköztárát, ismét csak példaértékû vizsgálatokra adva alkalmat. Miután a nagy tekintélyû olasz filozófiatörténész, G. Reale az értekezésnek szentelt monográfiájában ismét védelmébe vette az aristotelési szerzôséget,⁷ és legalábbis egy követôre talált a szakirodalomban,⁸ gombamódra szaporodtak a mûvel foglalkozó írások. A filológia szinte minden hagyományos és új eszközét bevetették a szerzôség kérdésének eldöntésére. Részben a mû filozófiai kontextusa mellett természettudományos ismereteit,⁹ sôt mûvészettörténeti¹⁰ utalásait vizsgálva, részben nyelvészeti úton próbáltak végleges megoldást találni az írás eredetének talányára. Nemcsak az értekezés stílusát,¹¹ szóhasználatát,¹² de szintaktikai szerkezeteit,¹³ preferált kötôszavait¹⁴ és címét¹⁵ is elemezték különbözô kutatók, s ezáltal mintegy kísérleti nyúl vált az írásból, jól példázva az ilyenfajta vizsgálódások eredményességének határait a jelen technikai szinten.

Alig volt olyan filozófai irányzat, mellyel ne hozták volna kapcsolatba a mûvet. Aristotelés mellett peripatetikus,¹⁶ középsô platonista,¹⁷ Poseidónios utáni sztoikus,¹⁸ alexandriai zsidó,¹⁹ a hellenisztikus pythagoreizmus befolyása alatt álló,²⁰ vagy egyszerûen "eklektikus"²¹ szerzônek egyaránt tulajdonították. Hasonlóképpen datálására is Aristotelés és Apuleius közt, a Kr. e. IV. századtól a Kr. u. II. századig mindenre volt példa. Felvetôdött az a szélsôséges nézet is, hogy a mû nem más, mint Apuleius De mundójának "visszafordítása" a sohasem létezett görög eredetire.²²

A kortárs szakirodalomban ha konszenzusról nem is, de legalábbis néhány tendenciáról beszélhetünk. Egyrészt a szakma túlnyomó többsége egyetért abban, hogy a mû nem származhat Aristotelés tollából, ugyanakkor minden idegen hatás ellenére a szerzô alapvetôen a peripatetikus hagyományokhoz igyekszik hû maradni. Ennek jele a mûben az égi és földi szféra oppozíciója, a transzcendens mozdulatlan mozgató elmélete, az éter mint ötödik elem jelenléte,²³ és különösen a világ örökévalóságának hangsúlyozása.

A De mundo programadó elsô fejezete szerint az értekezés célja a világ egészérôl átfogó képet nyújtani "teológus módjára",²⁴ se nézôpontot a szerzô szembeállítja a részletekben való elmerüléssel: a világ vizsgálata az isten felismerése szempontjából értékes. Szemben Aristotelésszel, aki számára a természet kutatása öncél,²⁵ A világrendrôl beállítódása elsôsorban a középsô platonizmusra jellemzô,²⁶ ám ugyanakkor Festugiére egyfajta "koiné spirituelle"-ként definiálja.²⁷ A "kozmosz-vallás", írja, egy másfél évszázados fogyatkozás után — Chrysippos²⁸ halálától Cicero Somnium Scipionis-áig — újra megjelenik a Kr. e. 1. században,²⁹ és kialakul az a beszédmód, amelyet a teológia dominanciája jellemez a filozófia fölött. Az új koiné hitvallása — Seneca szavaival — : deum colit qui novit³⁰; reprezentánsai pedig: Cicero, Philón, Plinius, Epiktétos, Tyrosi Maximos, vagy a Corpus Hermeticum monista rétege. Talán kiegészíthetjük a listát Poseidóniosszal, Plutarchosszal, Attikosszal. E környezetben látja a helyét Festugiére a De mundónak is, és megjegyzi, hogy filozófiai tartalma alapján nehezebb is lenne ennél pontosabban behatárolni keletkezési körülményeit. E koiné egyéb képviselôitôl azonban a De mundo elhatárolható, amennyiben, mint említettük, Aristoteléshez marad hû: nemcsak azáltal, hogy istenét mint mozgásprincípium fogja fel, de szemléletmódjában is elkülöníthetô a Sztoa emberközpontú³¹ panteizmusától, és az egyéni lélek sorsával foglalkozó platonizmustól.³² Amikor Vergilius az Aeneis VI. énekében³³ Anchises szájába adja sztoikus színezetû filozófiai credóját, ebbôl sem hiányzik a lélekvándorlás pythagoreus-platonikus tanítása.³⁴

Világnézetének kifejtését a szerzô a "világrend" két alternatív definíciójával kezdi meg. Az elsô a világot részeinek összességeként definiálja, az égi és a földi szféra megkülönböztetését hangsúlyozva.³⁵ E részek szerkezetét írja le a 2-4. fejezetben, felülrôl lefele haladva. A második definíció a kozmosz " jelentését emeli ki, melyet szerzônk kiegészít a maga teológiai szemszögébôl. E kozmikus összhangot tárgyalja az 5. fejezet, melyben megtudjuk, hogy a világot szétfeszítô ellentéteket egy mindent átjáró erô (dynamis) rendezi harmóniába, a Stoa tanításának megfelelôen. A 6. fejezetben azonban tovább lép, és megmagyarázza, mit is jelent a definícióban, hogy e rend felett "isten isten közremûködésével ôrködik": a végsô ok nem az immanens isteni erô, hanem a transzcendens isteni lényeg, a mozdulatlan mozgató.³⁶ E tétel a De mundo fô tanítása. A legterjedelmesebb 6. fejezet célja e tanítás megvilágítása — illetve hasonlatokkal történô szemléltetése. A szakasz végén elragadja a szerzôt a himnikus ihlet, és a száraz tudományos leírások után a késô hellenisztikus tudományos prózára jellemzô módon érzelmileg telített emelkedett stílusba csap át.³⁷ Ez a hangvétel teljesedik ki a záró fejezetben, amely a hagyományos mitológiai istenképet hivatott összhangba hozni az elôzôekben kifejtett világnézettel az "egy az isten, de sok neve van" mottó jegyében, az allegória és etimológia eszközével. Mindebben jellegzetesen késô-hellenisztikus vallási tendenciákat követ,³⁸ és alapvetôen adósa a Stoa hasonló értekezéseinek.³⁹

Az értekezés dynamis-elmélete óriási karriert futott be az újplatonikus és a keresztény teológiában. Eredetérôl itt csak rendkívül vázlatosan kívánok szólni.⁴⁰ Aristotelésnél a domináns "ténylegesség"-gel (™nšrgeia) szembeállított "potencialitás" értelme mellett megtaláljuk a De mundo-beli használatnak megfelelô "mozgatóerô" jelentést is.⁴¹ A fogalom szerepet kap a világrend leírásában is: a földi testek mozgatóerejét az égieké kormányozza,⁴² és a mozdulatlan  mozgató végtelen dÚnamij-szal rendelkezik a mozgás örök fenntar-

tásához,⁴³ illetve a mindenséget egy isteni erô tartja össze.⁴⁴ Teológiai mûszóként (egy isten "hatalma", "képességei") is használta Aristotelés a szót az exoterikus De philosophiában,⁴⁵ ebben Xenophónt⁴⁶ és Platónt követve.⁴⁷ B. Effe kimutatta, hogy a fentjelzett releváns helyek is mind a de philosophiára mennek vissza, amely mûbôl szerzônk meggyôzôdésem szerint dolgozott.⁴⁸ Az aristotelési használat tovább él és fejlôdik a hellenisztikus kori Peripatosban⁴⁹ éppúgy, mint a feltehetôen a Platón-tanítvány Opusi Philippos által írt Epinomisban⁵⁰ és Xenokratésnél,⁵¹ aki a Stoa teológiájának állítólagos forrása.⁵² A Stoa számára a szó ekvivalens az istennel, a pneumával, a sorssal, az értelemmel, amely mindent átjárva rendezi a kozmoszt.⁵³ Egyúttal a Poseidónios korabeli Stoa fizikájának alapvetô megkülönböztetése a dynamis–ousia szembeállítás, többé-kevésbé a mi anyag–energia fogalmunkat fedve.⁵⁴ A hellenisztikus kori pythagoreus irodalom ismeri mind a sztoikus fizikai megkülönböztetést,⁵⁵ mind teológiait.⁵⁶ E szerzôknél elôször találkozunk a kísérlettel, hogy a terminológia alkalmazásával az isteni transzcendencia és immanencia összeegyeztethetôvé váljon. A végsô lépés, melyet szerzônk, vagy e Pythagoras-hívek — vagy közös forrásuk — megtett, mindössze abból állt, hogy a sztoikus immanens dynamis-istenhez is hozzárendeltek egy ousiát, de nem a kozmoszt, mint a Stoa tette, hanem egy transzcendens istent.

A dynamis fogalmát a hellenisztikus zsidó teológia is alkalmazta, a Septuaguinta nyomán, ahol a szó gyakran elôfordul Istennel kapcsolatban (akár hatalom, akár "mennyei seregek" jelentésben). A rejtélyes alexandriai Aristobulos (talán Kr. e. 2. sz) az Ószövetségben Istennek tagjait, melyek által a világban mûködik, erôkkel azonosítja, melyek a ptolemaida uralkodók végrehajtó szerveihez (dÚnLmeij) hasonlíthatók.⁵⁷ Egy a pythagoreus irodalommal rokon orphikus töredéket⁵⁸ és Aratos Phainomenájának bevezetôsorait pedig a sztoikus közhelyt idézve úgy kommentálja, hogy az Isten dynamisa (ereje, hatalma) mindent átjár.⁵⁹ A ránkmaradt töredékek azonban nem utalnak arra, hogy az erô-lényeg megkülönböztetés teológiájában egy ontológiai vagy ismeretelméleti séma részét képezte volna. Philónnál azonban már döntô szerephez jut ez a distinkció, jóllehet több "hatóerô"-rôl beszél (speciálisan pedig két "fô-hatóerô"-rôl).⁶⁰ Nem hiszem, hogy akár Philón (vagy egy alexandriai zsidó iskola) hatott volna a De mundóra (Lagrange, Moraux), vagy fordítva (Festugiére), inkább közös forrást, filozófiai kontextust kell feltételeznünk, talán a Peripatosszal összefonódott hellenisztikus pythagoreizmust. Philón mindenesetre pythagoreusnak vallja magát, ahogy Aristobulos peripatetikusnak. Szerzônk mindazonáltal egyedül áll azzal, hogy a dynamis-elméletet összeköti a mozdulatlan mozgató teóriájával.⁶¹

Egy Josephus Flavius utalás az isteni erô-lényeg megkülönböztetés egy másik, ismeretelméleti aspektusára is rámutat. Míg Isten lényege az ember számára beláthatatlan, világban való mûködése által megismerhetô.H⁶² A Pál Rómaiakhoz írt levelébôl⁶³ jól ismert gondolat a görög filozófiában Xenophón Sókratésétôl követhetô nyomon,⁶⁴ és A világrendrôl fejtegetései során is elhangzik, ám hangsúlytalan marad.⁶⁵

A világrendrôl szóló értekezés kontextusát a következôképpen jellemezhetjük. A felvetett problémák egyértelmûen a késô hellenisztikus Stoától származnak. Mint Mansfeld kimutatta, maga a "Világrendrôl" mûfaj is a Chrysippos alatti és utáni Stoa sajátos terméke. A hellenisztikus kori pythagoreizmust (legalábbis a biztosan datálható pseudo-Okellos), a középsô platonizmust is hasonló problémák foglalkoztatták, ahogy meggyôzôdésem szerint bizonyos mértékben a Peripatos is.⁶⁶ Egyetérthetünk Mansfelddel abban is, hogy a szerzô a középsô-platonikus szintézis (Eudóros, Albinos/Alkinoos) megfelelôjére tesz kísérletet arisztoteliánus oldalról, azaz a válaszadásban Aristotelést kívánja mindenekelôtt követni, de Platónnal összhangban. Forrásai, mint ezt vázlatosan kimutattam, feltehetôen a hellenisztikus kor során népszerû aristotelési De philosophia, valamint a Meteorológia valamely — akár Theophrastos által átdolgozott — változata lehetett, ez utóbbi esetleg Poseidónios közvetítésével. Nemcsak a felvetett problémák és válaszok, a filozófiai és vallási kontextus ("koiné"), de mind a stiláris és nyelvi sajátságok a késô hellenisztikus, illetve kora-császárkorra utalnak. A legközelebbi tartalmi és formai párhuzamok szinte mind e korra esnek: Areios Didymos, Kleomédés, Geminos, Seneca, Cornutus. E kontextusban Poseidónios mûködését (Kr. e. 2. sz. második fele, 2. sz. elsô fele) terminus post quemnek vehetjük, talán Ciceróval együtt, aki jóllehet lelkesedik az aristotelési exoterikáért, nem említi A világrendrôl szóló értekezést (Moraux). Másfelôl az a tény, hogy a De mundo szerzôje az aristotelési exoterikát kívánja utánozni,⁶⁷ és mély arisztoteliánus meggyôzôdése ellenére, mint kimutatni igyekeztem, csak az exoterikus iratokra támaszkodik, a mûvet az andronikosi redakció és a vele meginduló kommentárirodalom elôttre helyezi. Természetesen szellemtörténeti vonatkozásban az "elôtti" nem mindig esik egybe az abszolút kronológiával, és jelentôs késésekkel számolhatunk a fejlôdés fôvonalához képest. Ebben az értelemben jellemzi Moraux az arisztotelianizmus történetét feldolgozva a Kr. e. I. század végének néhány alakját, mint "Auslaufer des hellenistischen Aristotelismus". Elsôsorban a szintetizáló sztoikus-platonikus-aristoteliánus Antiochos tanítványára, Cicero barátjára, illetve fiának nevelôjére, Kratipposra, valamint nápolyi Staseásra, Cicero tanárára kell itt gondolnunk.⁶⁸ Magasrangú római tisztségviselôk környezetében, magántanárként és "független kutatóként" tevékenykedô filozófusok ôk, Aristotelés filozófiájának populáris, "Andronikos elôtti" változatának képviselôi, szemben az ifjabb kortárs kommentátorokkal, köztük az alexandriai Eudórosszal és Aristónnal, aki Antiochost, és utódját, Aristost is hallgatta.

Talán még egy lépéssel tovább is léphetünk, és a mû keletkezésének színhelyét is azonosíthatjuk. Amennyiben elfogadjuk, hogy a De mundo az akroamatikus írások publikálása elôtt íródott, nem valószínû hogy az athéni Peripatos Stratóntól Andronikosig terjedô korszakának terméke lenne. Azok közül, akik ekkor az iskolában a retorika — vagy dialektika — mellett filozófiai nézeteket is kifejtettek, egyik sem kelti nagy teológus benyomását. Jóllehet megkíséreltük kimutatni teológémák létezését e korszakban is peripatetikus körökben,⁶⁹ ezek az eszmék mind Okellosnál, mind az MXG-ben meglehetôsen a háttérbe szorulva, ambivalensen jelentkeztek. Aligha született e milieuben olyan ambiciózus teológiai szintézis, mint a De mundo. Ráadásul Mansfeld kimutatta, hogy a szerzô aligha lehetett athéni, hiszen Pheidias Athéné-szobráról téves leírást ad.⁷⁰

Hol keressük tehát A világrendrôl szerzôjét? Philón és a De mundo között a legbiztosabb kapocs a nagy-király hasonlat,⁷¹ mely már Aristobulosnál is elôfordul, jóllehet míg a címzett Ptolemaios Philométór kormányzását hasonlítja Istenéhez, Philón és szerzônk a Perzsa királyra hivatkozik. Nem kétséges azonban, hogy Philón még a Ptolemaiosok által meghatározott kulturális örökség részese, még ha fél évszázaddal a római annexió után ír is. Ha talán nem is oly mértékben, mint várnánk,⁷² de a királyság filozófiája jutott némi szerephez a Ptolemaida udvarban. Az Aristotelés-tanítvány Démétrios Phaléreus írt egy ilyen tárgyú értekezést I. Ptolemaiosz számára, és azt ajánlotta neki, olvasson el minden hasonló fejtegetést.⁷³ Néhány Kr. e. 2–1. századi alexandriai papírusz is tartalmazza efféle irodalmi munkásság nyomait, nemkülönben a pseudo-Aristeas levél.⁷⁴ Az idevágó pseudo-pythagoreus irodalom esetében azonban mind a datálás, mind a származási hely kétséges.⁷⁵

Jóllehet Fraser kimutatja, hogy a Ptolemaiosok Alexandriája nem kedvezett a filozófiai irodalomnak, a Kr. e. 1 században, Ptolemaios Aulétés és Kleopatra alatt változás következett be, amit a platonista Aristotelés-kommentátor Eudóros, az aristoteliánus Aristón, az eklekticizmus "feltalálója", Potamón⁷⁶, sztoikus és peripatetikus doxográfus Areios Didymos, a pyrrhonizmust felújító Ainésidémos, és nyomukban Philón neve fémjelez. Epizódszerûen Antiochos és Kratippos is megfordultak Alexandriában ez idô tájt. Alexandria tehát a Kr. e. elsô századtól a filozófiai fúzió hazája. Eudóros és Philón "pythagoreus" jelzôje arra enged következtetni, hogy mégiscsak létezett valamiféle pythagoreus hagyomány Alexandriában, vagy legalábbis e korban eljutott oda valamilyen forrásból.⁷⁷

Fraser elutasítja, hogy Philón elôtt bármiféle zsidó filozófiai-teológiai iskola mûködött volna Alexandriában: Aristobulost elszigetelt, és Philón gondolatvilágához nem mérhetô jelenségnek tartja.⁷⁸ Ugyanakkor számomra úgy tûnik, hogy az antik kulturális örökség kezelésében, a görög teológiai gondolkodásból válogatott placita idézésében és értelmezésében Aristobulos, Philón, Kelemen, és Pseudo-Justinos (Cohortatio, De monarchia), sôt bizonyos teológémákban (pl. a dynamis teológiája) folytonos hagyományt alkotnak. E hagyománynak pedig sok érintkezési pontja van a De mundo eszméivel. Nem véletlen tehát, hogy ezeknél a szerzôknél mutatható ki elôször a De mundo ismerete: kétségesen Philónnál, esetlegesen Kelemennél, és végül bizonyosan pseudo-Justinosnál.

Szerzônk szoros rokonságot mutat a szintén Alexandriában a Kr. e. 1. sz. végén tevékenykedô Areios Didymosszal. Gyakran a De mundo ismeretterjesztô fejezeteinek szó szerinti megfelelôjét olvassuk Areios kompendiumában, hol Chrysipposnak, hol Aristotelésnek tulajdonítva. Nyilván mindkét mû ugyanannak a kézikönyv és bevezetô-irodalomnak a terméke. E mûfaj programját így fogalmazza meg szerzônk:

(a lélek a filozófia által) a magával rokon dolgokat, úgy vélem, könnyedén megismerte, s az isteni dolgokat a lélek isteni szemével megragadta — és közben mindezeket az embereknek is kinyilatkoztatta. Mindez pedig azért esett meg vele, mert a birtokában lévô értékeket irigység nélkül — amennyire lehetséges volt — mindeneknek tovább szándékozta adni.⁷⁹

Ennek megfelelôen a De mundo nem feltételez komoly iskolai tradíciókat. Már Erastosthenés is kalandozásra vállalkozott a "kozmikus vallás" filozófiájának területére: Hermésében leírja, hogy emelkedett gyermek isten az égbe, látta meg a 8 szféra harmonikus mozgását, a Földet a pólusokkal és a zónákkal, az "éteri sugarakkal".⁸⁰ Szerzônknek a 2–4. fejezetben követett ideáljával mutat rokonságot a peripatetikus⁸¹ rétor knidosi Agatharchidés Phótios kivonatában fennmaradt De mare rubro címû írásában: elôdei antikvárius és mitologikus elbeszéléseivel szemben a kifejezésben való tárgyilagosságot tette meg írói eszményének. Kitért számos természeti jelenség magyarázatára, és feltehetôen Aristotelés De philosophiájának szellemében állást foglalt amellett, hogy az emberiség örökkévaló.⁸² S ugyan ki mást kritizálna szerzônk is bevezetôjében, mint a hellenisztikus topográfusokat?

Amennyiben a fenti következtetések helytállóak, szerzônk aligha lehet késôbbi honfitársánál, Eudórosnál, akit a források az Andronikosszal meginduló kommentárirodalom mûvelôjeként is számon tartanak. Hogy Philón nem említi a De mundot, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy idôben megelôzi, ugyanis mindössze négyszer nevezi meg Aristotelést, mind a négy alkalommal a De aeternitate mundiban,⁸³ feltehetôen a De philosphiára támaszkodva, mely a világ örökkévalóságának kérdésében egzaktabbul és részletesebben érvelt, mint A világrendrôl. Valójában mind Philón, mind szerzônk azonos filozófiai probléma- és eszköztárnak lehetett örököse, és hasonló domináns vallási képzetek közt a maguk kötôdésének megfelelôen részben hasonló, részben különbözô választ adtak a kozmosz és az isten viszonyának problémájára. Képvilágukat pedig meghatározta a ptolemaida udvar öröksége, ahol mindenki számára nyilvánvaló volt az a gondolat, melyrôl egy V. Ptolemaios korából származó felirat tanúskodik: az uralkodó a legfôbb isten, "Zeus élô képmása":

EIKWN ZWSA TOU DIOS⁸⁴

1. Bizony sokszor tûnt föl nekem úgy, Alexandros, hogy a filozófia valamiféle [391a] isteni és emberfölötti szerzet, különösképpen pedig azért, mert egyedül emelkedett föl a létezôk szemléletéhez⁸⁵ és törekedett megismerni a bennük rejlô igazságot, s míg mások errôl letettek a tárgy terjedelmes és magas volta miatt, ez nem ijedt meg a föladattól, s a legszebb dolgokra magát méltatlannak nem ítélte, hanem úgy vélekedett, hogy az ezen dolgok tanulmányozása ôhozzá áll legközelebb és illik leginkább. Minthogy ugyanis a test az égi térbe el nem juthatott, s a Földet elhagyva ama szent helyet szemügyre nem vehette — ahogy azt az esztelen Alóadák⁸⁶ tervezték — ,így hát a filozófia révén, maga mellé vezetônek az értelmet véve, a lélek kelt át a határon és vándorolt ki, mivel talált egy utat, mely nem jár fáradsággal, és a térben egymástól legtávolabb esô dolgokat gondolatban összegyûjtötte, azáltal, hogy mindazt, ami rokon vele megismerte — méghozzá úgy vélem, könnyedén — ,s az isteni dolgokat a maga isteni szemével megragadta, és közben mindezeket az embereknek is kinyilatkoztatta.⁸⁷ Mindez pedig azért esett meg vele, mert a birtokában lévô értékeket irigység nélkül — amennyire lehetséges volt — mindeneknek tovább szándékozta adni. Ezért amikor egyesek valamely vidék természetrajzát készítik el nagy buzgalommal, vagy egy város képét, egy folyó nagyságát, egy hegy szépségét ecsetelik — miként azok, akik az [391b]Ossáról, a Nyssáról vagy a Kórykosi barlangról⁸⁸ beszélnek, vagy bármi másról a rész szerint való dolgok közül, amibe éppen belebotlanak — szánakozhatunk fölöttük kisszerûségük miatt, mert akármilyen közönséges tárgy bámulatba ejtette ôket, és kicsinyes vizsgálódásaik közben azt gondolták, nagyot visznek véghez. Ez pedig azért esik meg velük, mert képtelenek a különb dolgok szemléletére — gondolok itt a világrendre, s a világrendben a legnagyobbakra. Hiszen ha figyelmüket igazán ezekre irányítanák, attól kezdve a többi dolgok közül semmit meg nem csodálnának, hanem minden egyéb apróságnak és értéktelennek tûnne a szemükben eme tárgyak magasabbrendûségéhez mérten. Szóljunk hát mi, és amennyire elérhetô, elmélkedjünk mindezen dolgokról a teológia szemszögébôl, hogy miként is állnak természet, elhelyezkedés és mozgás tekintetében. Úgy illik pedig, véleményem szerint, hogy Te is, fejedelmek legkiválóbbika, kísérd figyelemmel a legnagyobb dolgokkal kapcsolatos vizsgálódást, s a filozófia se irányítsa figyelmét holmi hitványságokra, hanem efféle ajándékokkal tisztelje meg a legkiválóbbakat.

2. Nos tehát, a világ az Égbolt és a Föld, valamint az általuk tartalmazott dolgok együttese.⁸⁹ Másféle értelemben is mondjuk azt, hogy "világ": értjük a dolgok összességének rendjére és elrendezésére is, amely fölött isten, isten közremûködésével, ôrködik.⁹⁰ Ennek középpontja pedig, mely mozdulatlan és szilárdan áll, az élethordozó Földnek jutott osztályrészéül, aki mindenféle élôlények otthona és anyja. Felsôbb szeletét pedig — melyet egészében és mindenfelé a legfelsôbb vidék határol, és amely istenek lakóhelye — Égboltnak nevezik. Ez pedig isteni testekkel tele, melyeket csillagoknak szoktunk nevezni, örökkévaló mozgással mozog, s mindükkel együtt egyetlen körforgással és keringéssel pihenés nélkül kartáncot lejt mindörökké. Az egész égboltnak, s a világegyetemnek is, mivel gömb alakú és — mint mondottam — folyamatosan mozog, szükségképpen két mozdulatlan pontja⁹¹ van egymással szemközt — akárcsak az esztergán forgó gömbnek⁹² — ,melyek szilárdan egy helyben állnak és közrefogják az egész gömböt, melyek körül az egész test pörög. Ezeket pólusoknak hívják. Ha elgondolunk egy rajtuk keresztül fektetett összekötô egyenest (melyet némelyek tengelynek neveznek), ez lesz a világegyetem átmérôje, melynek középpontja a Föld, határpontjai pedig a két pólus lesznek. Ezen mozdulatlan [392a pólusok közül az egyik mindig látható, mivel az északi félgömbön fejünk fölött van, és "arktikusnak" nevezik. A másik azonban rejtve marad a Föld alatt, a déli félgömbön, és "antarktikusnak" nevezik.⁹³

Az égbolt és a csillagok lényegét pedig éternek hívjuk,⁹⁴ de nem annálfogva, hogy tüzes, s így ég — ahogy egyesek⁹⁵ mondják, figyelmen kívül hagyva, hogy hatását tekintve a tûztôl a lehetô legjobban eltér — ,hanem mert mindég terjed,⁹⁶ miközben körben forog: mert ez az elem a másik négytôl különbözik,⁹⁷ keveretlen és isteni.⁹⁸ Az általa tartalmazott csillagok közül egyesek bolyongás nélkül együtt forognak az egész égbolttal, hiszen a székhelyük egy és ugyanaz. Középütt, a térítôk közt rézsút fut az úgynevezett Állatöv, mely tizenkét, egy-egy élôlénnyel jelzett szakaszra oszlik.⁹⁹ Mások viszont, mert bolygók, természetszerûleg sem az elôbbiekkel, sem egymással nem mozognak együtt, hanem más és más körpályán keringenek, úgyhogy némelyik közelebb esik a Földhöz, némelyek pedig magasabban vannak. Mármost az állócsillagok sokasága az ember számára kikutathatatlan¹⁰⁰ — jóllehet az égbolt egészének egyetlen felületén mozognak — ,a bolygóké viszont hét részre bontható: ennyi egymást követô körbe tartoznak, úgy, hogy a felsôbb mindig nagyobb az alatta lévônél, s így a hét kör egymást tartalmazza, míg az állócsillagok gömbje mindüket körülfogja.¹⁰¹ Így foglalják el helyüket egymás után a Fénylô vagy Kronos¹⁰² körének nevezett, majd amit Phaëtonénak, vagy Zeusénak¹⁰³ mondanak, aztán a Tüzesé, amelyet Héraklés vagy Árés¹⁰⁴ körének hívnak, rá következik a Ragyogóé, melyet Hermés¹⁰⁵ szentélyének neveznek egyesek, Apollónénak mások; utána az Hajnalcsillagé, melyet némelyek Aphroditéénak¹⁰⁶, némelyek Héráénak hívnak, utána a Nap, és végül a Hold köre, ahol az éter határa húzódik, mely magába foglalja az isteni testeket és mozgásuk rendszerét.¹⁰⁷

Az éteri és isteni után — melyet rendezettnek, továbbá megbolydíthatatlannak, változhatatlannak, hatások elszenvedésétôl mentesnek állítunk — közvetlenül a teljes egészében hatásokat befogadó, megbolydítható, egyszóval pusztuló és mulandó természet következik.¹⁰⁸ Ezen belül elsô az a finom részecskéjû és lángszerû lényeg, melyet az éteri lényeg nagysága és mozgásának sebes volta [392b] révén áttüzesít.¹⁰⁹ Ebben a lángszerûnek és rendezetlennek nevezett természetben cikáznak a fáklyák, húznak el a lángok, tûzdeszkák meg tûzgödrök, valamint üstökösök támadnak és alszanak ki gyakorta.¹¹⁰

Ezalatt a levegô ömlik szét, amely homályos és fagyos természetû, ám mivel amaz megvilágítja és egyszersmind áttüzesíti, fényes és meleg lesz.¹¹¹ Ebben pedig — mivel neki is jellemzô képessége a hatáselszenvedés, és mindenféle változásnak ki van téve — felhôk állanak össze, esôk csapódnak ki, aztán hó, dér, jégesô, szelek meg viharok perzselô fuvallatai, továbbá mennydörgések és villámlások, mennykôcsapások meg összetömörült viharfelhôk ezrei.

3. A légies természetet követôen a föld és a tenger áll a helyén rendíthetetlen. A föld növényeket meg állatokat ont, és forrásokat meg folyamokat, melyek közül egyeseket a föld nyel el, mások viszont a tengerbe ömlenek. Egyúttal sokezernyi zöld növény, magas hegyek, dús erdôk és városok — melyeket a bölcs állat: az ember alapított — meg a tenger szigetei és szárazföldek tarkítják. A Lakott-földet az elterjedt nézet szigetekre és szárazföldre osztotta, nem tudván arról, hogy az egész egyetlen sziget, amelyet az Atlantinak nevezett tenger vesz körül folyásával. Valószínû, hogy még több túlpart is létezik emettôl távol, s egyesek nagyobbak, mások kisebbek nála, ezek egy kivétellel számunkra nem láthatók. Amilyen ugyanis a nálunk lévô szigetek helyzete itt ehhez a tengerhez viszonyítva, ugyanúgy viszonylik a Lakott-föld az Atlanti-tengerhez, és sok más szárazföld a tenger egészéhez, mert hiszen ezek is egyfajta nagy szigetek, melyek partjait körös-körül nagy tengerek mossák.

A folyékony természet — mely beborítja a földfelszínt és így engedi a Föld szirtjei közül az úgynevezett lakott területeket felbukkanni — egészében véve leginkább a légies természet után helyezhetô el. Ezt követôen pedig a mélyben, a világegyetemnek a kellôs közepén a föld egésze szilárd és tömör alakot nyerve áll egyben, mozdulatlanul és megingathatatlanul.¹¹² Egészében véve ez az a része a 393avilágrendnek, amire a "lent" megjelölést használjuk. Egyszóval ez az öt elem öt különbözô szinten gömbszerûen helyezkedik el, úgy, hogy mindig a nagyobb a kisebbet tartalmazza — tehát a földet a víz, a vizet a levegô, a levegôt a tûz, a tüzet az éter — s így alkotják a világegyetemet, melynek a felsô része egészében véve az istenek, az alsó pedig az egynapélô lények lakhelyéül szolgál.¹¹³ Emennek aztán egy része nedves, amit szokás szerint folyóknak, folyamoknak és tengereknek hívunk, míg más része száraz, amit földnek, szárazföldnek illetve szigeteknek nevezünk.

A szigetek közül pedig egyesek nagyok — így kapta a Lakott-föld elnevezést ez az egész sziget is meg még sok másik, melyeket nagy tengerek folyamai öveznek — ,mások viszont kisebbek: sziget-voltuk számunkra szembeszökô, és a belsô tengerben helyezkednek el. Közülük pedig némelyik említésre méltó, mint [393a] Szicília, Szardínia és Korzika, Kréta, Euboia, Ciprus és Leszbosz, míg mások jelentéktelenebbek, melyek közül egy csoportnak Szporádok a neve, egy másiknak Kykládok, és vannak még más hasonlók.

A Lakott-föld külsô tengerét, amely körülöttünk folyik, Atlantinak vagy Óceánnak hívják. Nyugat vidékén viszont ez a tenger keskenyre nyitott szájjal a Lakott-föld belseje fele nyílik, és az úgynevezett Héraklés-oszlopainál beömlik a belsô tengerbe, akárcsak egy kikötôbe, aztán apránként kiszélesedve szétterül, egymással összefüggô öblöket fog át, s helyenként szûk nyílású torkolatokba szorul össze, majd ismét kiszélesedik. Mint mondják, ezt a tengert, ha a Héraklés-oszlopain hajózunk befelé, elôször az úgynevezett Syrtisek jobb kéz felôl fogadják kettôs ölükbe, melyek közül az egyiket a Kis, a másikat a Nagy megjelöléssel illetik. A másik oldalon viszont már nem fogják közre öblök, hanem három tengert alkot, a szardíniait, a Keltát és az adriait, ezeket követôen rézsútosan a szicíliait, utána a krétait, majd folytatva egyik irányban az Egyiptomi-, Szír- és Pamphyliai-, a másik irányban az Égei- és Myrtói-tengereket. Az említettekkel szemközt terül el a Pontos, amely a legtagoltabb. Ennek legbelsô részét Maiótisnak hívják, a külsô pedig a Helléspontos felé az úgynevezett Propontisszal közös szorosba torkollik. Napkelet fele aztán ismét befolyik az Óceán, az Indiai- és a Perzsa-öblöt egybenyitja, és ezáltal a Vörös-tengert¹¹⁴ egybefogván¹¹⁵ összefüggônek tünteti föl. [393b] A másik szarvban, egy hosszú és keskeny torkolaton áthaladva, ismét kiszélesedik, és a Hyrkániai- illetve Kaszpi-tengert alkotja,¹¹⁶ efölött pedig a Maiótis-tón túli nagy mélységû területet foglalja el. Aztán lassacskán a szkíták és Kelta-föld fölött körülzárja a Lakott-földet a Kelta-öbölhöz, illetve a már említett Héraklés oszlopaihoz érve: ezeken kívül hömpölygi körbe az Óceán a földet. Az Óceánban aztán van történetesen két igen nagy sziget, melyeket Brit-szigeteknek neveznek: Albión és Írföld. Ezek a korábban leírtaknál nagyobbak, és a kelták fölött fekszenek. Nem kisebb azonban náluk sem Taprobané, mely az indekkel szemközt a Lakott-földhöz képest rézsútosan fekszik,¹¹⁷ sem az úgynevezett Arábiai-öbölben¹¹⁸ fekvô Febol¹¹⁹. Britannia és Ibéria tájékán más egyéb kicsiny szigetek is koszorúzzák nem kis számban e Lakott-földet, melyrôl korábban megállapítottuk, hogy sziget, s melynek szélessége — ahogy azok a földrajztudósok mondják, akik helyesen mérték föl — a szárazföld legnagyobb mélységénél kis híján negyvenezer stadion, szélessége pedig úgy hetvenezer lehet.¹²⁰ Európára, Ázsiára és Líbiára oszlik.

Európa határai tehát körben: Héraklés-oszlopai, a Pontos távol esô részei és a Hyrkániai-tenger, amely mentén egy igen keskeny földszoros a Pontosig húzódik. Egyesek viszont a földszoros helyett a Don folyót jelölik meg.¹²¹ Ázsia pedig a Pontos és a Hyrkániai-tenger említett földszorosától a másik, az Arábiai-öböl és a belsô tenger közt húzódó földszorosig terjedô rész, melyet e tenger és a külsô Óceán vesz körül. Egyesek azonban a Dontól és a Nílus torkolatáig húzzák meg Ázsia határvonalait. Líbia aztán az Arábiai-földszorostól Héraklés-oszlopaiig [394a] húzódó rész. Mások viszont azt mondják, hogy a Nílustól tart ugyanaddig. Egyiptomot pedig, amit a Nílus deltája határol, egyesek Ázsiához, míg mások Líbiához csatolják; és a szigeteket egyesek sehova sem sorolják, mások viszont mindig a szomszédos földrészhez vonják ôket. A hagyományosan Lakott-földnek nevezett föld és tenger természetét, illetve helyzetét tehát ekképpen tártuk föl.

4. Most pedig azon leginkább említésre méltó eseményekrôl ejtsünk szót, melyek benne és körülötte következnek be — csak a legszükségesebbeket vázolva. Nos, kétféle kipárolgás száll föl belôle folyamatosan a fölöttünk elhelyezkedô levegôbe, finomrészecskéjûek és teljesen láthatatlanok — leszámítva hogy olykor hajnalonként megfigyelhetôk, amint a folyók illetve folyamok fölött a magasba emelkednek.¹²² Ezek közül az egyik száraz és füstszerû: ez a földbôl válik ki; a másik viszont nedves és páraszerû: ez a nedves természetbôl párolog ki. Ebbôl keletkeznek a ködök, a harmatok, fagyjelenségek, felhôk meg esôk, havazások és jégesôk; a szárazból pedig a szelek, a légmozgásokból eredô különféle dörgések, villámlások, perzselések, mennykô és a többi ezzel rokon jelenség. A köd mármost páraszerû kigôzölgés, mely nem produkál vizet, s amely a levegônél sûrûbb, a felhônél viszont ritkább, és vagy egy felhô kezdeményébôl vagy maradékából keletkezik. Ellentétpárjának a derült eget mondják, amely nem más, mint felhôtlen és köd nélküli levegô. A harmat a derült égbôl finom formában érkezô nedvesség, a zúzmara pedig a derült égbôl nagy tömegben érkezô fagyott víz, a dér megfagyott harmat, a dérharmat viszont félig megfagyott harmat. A felhô összetömörült páraszerû sûrítmény, mely vizet produkál; esô pedig a jó alaposan összesûrûsödött felhô kipréselésével keletkezik, és annyiféle változata van, amennyi a felhôt érô behatásnak: amikor ez enyhe, gyönge szemerkélést indít el, amikor pedig erôteljes, bôségesebbet — és ezt hívjuk zápornak, amely az esônél nagyobb és összefüggô vízcseppeket szállít a földre. A hó a megszilárdult felhôkbôl morzsolódik le, ha azok, mielôtt vízzé alakulnának át, összeütköznek. Az ütközés eredményezi habszerûségét és kiugróan fehér színét, fagyott-volta pedig a benne lévô, nem-cseppfolyósodott illetve föl nem lazult nedvesség hidegségét. Amikor pedig sûrûn és nagy tömegben hull alá, hóviharnak nevezzük. [394b] Jégesô aztán akkor keletkezik, ha a hóvihar összetömörül és az összenyomás folytán súlyt nyer a gyorsabb mozgáshoz: nemcsak a letöredezett morzsalékok mérete nô meg, hanem tömegük is nagyobb lesz és mozgásuk is hevesebb. Ezek tehát természetszerûleg a nedves kipárolgásból erednek.

A száraz kipárolgásból pedig, amikor a hideg úgy megtaszítja, hogy áramoljék, szél lesz. Mert nem más ez, mint nagy mennyiségû és egy tömegben áramló levegô — amit egyúttal fuvallatnak (pneuma) is neveznek. Másképpen pedig a növényekben és állatokban jelenlevô, és mindent átjáró életteli, termékeny lényeget nevezik leheletnek (pneuma), amelyrôl most nem szükséges szólnunk. A levegôben fúvó légáramlatokat (pneuma) viszont szeleknek nevezzük, a nedvesbôl induló kifúvásokat pedig nyirkos szellônek. A szelek közül aztán azokat, amelyek a megnedvesedett földbôl fújnak, földieknek nevezik, amelyek pedig az öblökbôl szállnak föl, öböl-szélnek. Ezekhez valamelyest hasonlatosak azok, melyek a folyókból meg a tavakból támadnak. Amelyek viszont felhô széttörésével keletkeznek és tömegüket a felhô vastagságának fölemésztésébôl nyerik, azokat felhô-szélnek hívjuk. Amikor meg úgy törnek ki, hogy víz kíséri ôket egy tömegben, vizes szélnek nevezzük ôket. És azok, amelyek kelet felôl fújnak folyton, az Euros, amelyek a Sark felôl, a Boreas, amelyek nyugat felôl, a Zephyros, amelyek dél felôl, a Notos elnevezést kapták. Az Eurosok közül azt, amelyik a nyári napkelték környékérôl fúj, Kaikiasnak hívjuk, amelyik onnan, ahol a Nap a napéjegyenlôség idején kel, Apéliótésnak, amelyik pedig a téli napkelték felôl, Eurosnak. A szemközti Zephyrosok közül pedig az Argestés az, amely a nyári napnyugta felôl fúj, s ezt egyesek Olympiasnak, mások Iapyxnek hívják, a napéjegyenlôségkori napnyugta felôli viszont a Zephyros, a téli napnyugta felôli pedig a Lips. A Boreasok közül a Kaikias utánit hívják tulajdonképpen Boreasnak, 395aAparktiasnak a következôt, mely a pólus irányából dél felé fúj, Thraskiasnak azt, amely az Argestésre következik, s ezt egyesek Kirkiasnak nevezik. A Notosok közül pedig annak, amelyik a láthatatlan pólus felôl az Aparktiasszal szemben fúj, Notos, annak pedig, amelyik a Notos és az Euros közt van, Euronotos a neve; a másik oldalon a Lips és a Notos közöttit pedig egyesek Libonotosnak, mások pedig Libophoinixnak hívják.¹²³ A szelek közül pedig egyesek egyenes fújásúak, tudniillik amelyek végig egyenesen elôre fújnak, mások viszont csavart fújásúak, mint a Kaikas nevû; és egyesek télen uralkodó jellegûek, mint a Notosok, mások pedig nyáron, ahogyan az úgynevezett Etésiák, amelyek a sarki és a Zephyros szelek keverékei. Az Ornithiasok pedig egyfajta tavaszi szelek, nemük szerint Boreasok.

A heves légáramlatok [395a] közül a szélroham fentrôl hirtelen lecsapó légáramlat, a szélvész hevenyében támadó heves légáramlat, a ciklon és a forgószél lentrôl fölfelé tekergô légáramlat, a kifúvás egy mélyedésbôl vagy repedésbôl elôtörô fölfelé haladó légáramlat — ha pedig sokat forog, akkor neve földi fergeteg.

Ha a légáramlat egy vastag és nedves felhô belsejében megpördül és rajta keresztültör, a felhô összefüggô nemezét erôszakosan széttördeli — mint amikor a vízben mozog sebesen — ,ez durranást illetve nagy ropogást eredményez, amit mennydörgésnek hívnak. Amikor pedig a felhôbôl kitörve a légáramlat áttüzesedik és fölvillan, villámnak nevezik. Ez, noha késôbb történik, elôbb hatol el érzékeinkhez, mint a dörgés, mivel természeténél fogva megelôzi a hallhatót a látható, hiszen ez messzirôl is látszik, míg amaz csak akkor, ha már elérte a hallószervet; és fôképpen mivel¹²⁴ a létezôk közül ez a leggyorsabb — gondolok itt a tüzesre — ,míg amaz, mivel légies, kevésbé gyors, és csak az ütéssel együtt érkezik el a hallószervhez.¹²⁵ Amikor pedig az, ami áttüzesedett és fölvillant, hevesen egészen a földig átsuhan, istennyilának hívjuk; ha félig tüzes, de különben nagy tömegben érkezik és erôteljes, mennykônek; ha pedig teljesen híjával van a tûznek, perzselô fuvallatnak. Ezek mindegyikét, ha lecsap a földre, villámcsapásnak nevezzük. Az istennyilai közül a kormozókat füstinek, a sebesen átcikázókat ragyogónak, a vonalszerûen haladókat tekervénynek, a földre lesújtókat villámcsapásnak nevezzük.

Összefoglalva a levegôbeli képzôdmények közül némelyek csak illuzórikusan léteznek, némelyek pedig valóságos alappal rendelkeznek:¹²⁶ illuzórikus a szivárvány, a fénycsíkok és az effélék, valóságosak a hullócsillagok, átsuhanók, üstökösök és az ezekhez hasonlók. A szivárvány a Nap vagy a Hold szeletének egy nedves, homorú és látszólag összefüggô felhôben, mintegy tükörben keletkezô illúziója, amelyet egy körív mentén figyelhetünk meg. A fénycsík pedig a szivárvány egyenes illúziója. Az udvar a csillag fényességének a csillagot körbe-ragyogó illúziója. Abban különbözik a szivárványtól, hogy az a Nappal illetve a Holddal szemben látszik, míg ez a csillag körül körben. A fáklya nagy tömegû tûz fellobbanása a levegôben. A fáklyák közül pedig egyesek csíkot húznak, mások leragadnak. A csík húzása abban áll, hogy a levegôben gyorsan mozgó és [395b] sebessége miatt hosszúság látszatát keltô tárgy surlódása folytán tûz keletkezik, a leragadás pedig abban, hogy mozgás nélkül hosszanti irányban kiterjeszkedik, mintha megnyújtanának egy csillagot. Ha pedig az egyik irányba kiszélesedik, üstökösnek hívjuk. A fáklyák közül pedig némelyik gyakran hosszabb ideig megmarad, mások viszont azonnal kialszanak. Sok egyébfajta látvány is megfigyelhetô: lámpások, tûzdeszkák, tûzhordók, tûzgödrök, amelyeket ezen tárgyakhoz való hasonlatosságuk alapján illetünk ezekkel az elnevezésekkel. Ezek közül pedig egyeseket a napnyugta felé, másokat a napkelte felé figyelhetünk meg, ismét másokat pedig mindkét irányban, ám északon és délen csak ritkán. Ezek közül azonban egyik sem maradandó: nem jegyeztek ugyanis még föl olyan esetet sohasem, hogy valamelyikük leragadva mindig látszana. Ilyenek tehát a légi jelenségek.

A föld is, miként a víznek, úgy a tûznek és a légáramlatoknak is számos forrását rejti magában. Ezek közül egyesek, a föld alatt lévén, láthatatlanok, de sokukhoz kilehelés illetve kifúvás tartozik, mint a Lipara, az Etna, vagy az Aiol-szigeteken lévôk, melyek gyakran folyó gyanánt hömpölyögnek és áttüzesedett érctömböket dobnak a magasba. Némelyek pedig, mivel a föld alatt vízforrásokkal szomszédosak, fölmelegítik ezeket, s egyes forrásokat langyosan bocsátanak a felszínre, másokat túl forrón, ismét másokat pedig jól kevert hômérsékleten. Hasonlóan sok nyílás is tátong légáramlatok számára a föld számos pontján, amelyek közül némelyek isteni ihletet bocsátanak azokra, akik közelükbe kerülnek, mások elsorvasztják, megint mások jóslásra indítják — mint a delphoi- és lebadabeliek — ,ismét mások teljesen elpusztítják ôket, mint a phrygiai. Gyakran pedig az is megtörténik, hogy az ugyanilyen típusú légáramlat, mely a földben jól elkeveredett, átpréselôdik annak rejtett üregeibe, s miközben eredeti helyét elhagyja, egyszerre több területet megráz. Gyakran pedig, mikor kívülrôl nagy mennyiségben gyûlik össze, a föld tekervényes járataiba belegabalyodik, s mivel a kijárat el van zárva elôtte, erôszakkal feszíti ki azt, kiutat keresve magának, és így azt az eseményt váltja ki, amelyet földrengésnek szoktunk nevezni.¹²⁷ A földrengések közül pedig azokat, amelyek hegyes szögben harántirányú rázó hatást fejtenek ki, nekifeszülônek nevezzük, amelyek viszont föl és alá dobálnak [396a] merôlegesen, rostálónak; amelyek az üregekbe történô lesüllyedést okozzák, süllyesztônek; amelyek pedig nyílásokat hoznak létre és feltörik a földet, feltörônek hívjuk. Ezek közül egyesek légáramlatokat is kilöknek, mások meg köveket vagy sárt, ismét mások pedig korábban nem létezô forrásokat nyitnak meg. Mások egy lökettel borítanak föl, ezek neve földlökés. Azokat viszont, amelyek oda-vissza pattogva mindkét irányba történô meg- és visszapattanásaikkal a rázkódó földet ki szokták egyenesíteni, vibrálásoknak mondjuk. Ezek a remegéshez hasonló állapotot hoznak létre. Aztán támadnak még morajló földrengések is, amelyek morgás kíséretében rengetik a földet. Gyakran azonban rengés nélkül is elôfordul a föld morajlása, amikor a légáramlat nem elégséges a föld megrázásához, és benne hengergôzve erôteljes csattanások közepette ide-oda ütôdik. A behatoló légáramlatokat aztán föld alatt rejtezô nedvesség is testté gyúrja.

Bizonyos események hasonló módon a tengerben is bekövetkeznek: mert nyílások is keletkeznek gyakran a tengerben, meg visszahúzódások¹²⁸, hullámok kifutása a partra, melyek olykor ellentétes irányú hullámokkal csapnak össze, olykor azonban csak elôre hatolnak, ahogy errôl Heliké és Búra esetében tudósítanak.¹²⁹ Gyakran pedig tûzokádás, víz felszínre-buzgása [folyamok beömlése, fák kinövése],¹³⁰ a légáramlatokéhoz hasonló áramlások és örvények keletkeznek a tengerben, részben a nyílt tengeren, részben a szorosokban és csatornákban. A gyakori apály és hullámtetôzés pedig, mint mondják, mindig a Hold körbenjárásához igazodik, és meghatározott idôpontokban következik be.

Összefoglalásképpen pedig azt mondhatjuk, hogy az események közti hasonlóságokat a levegôben, a földön és a tengerben az elemek egymással történô keveredése eredményezi, ahogyan ez ésszerû is, és ezek a rész szerint való dolgok számára pusztulást és keletkezést hoznak, a mindenséget azonban egészében pusztulás és keletkezés nélkül ôrzik meg.¹³¹

5. Meglehet, volt már aki elcsodálkozott azon, hogy noha a világrend ellentétes princípiumokból áll — tudniillik szárazakból és nedvesekbôl, hidegekbôl és [396b] melegekbôl — ,ugyan mi módon nem pusztult el és semmisült meg már rég: mintha egy városon csodálkoznék valaki, hogy miképp maradhat fönn, mikor a legellentétesebb néprétegekbôl — tudniillik szegényekbôl és gazdagokból, fiatalokból és öregekbôl, gyöngékbôl és erôsekbôl, hitványakból és derekakból áll.¹³² Elkerüli a figyelmüket, hogy épp ez a legcsodálatraméltóbb a társadalmi egyetértésben, mármint hogy a sok különbözô társadalmi állapotból egységes egész jön létre, amely mindenféle természetet és sorsot magába fogad.¹³³ Ám bizonyára a természet az ellentéteseket kívánja — ahogyan kétségkívül a hímet a nôsténnyel párosítja, nem pedig mindkettôt a maga nemével — ,és az elsô egyetértést az ellentétesek, nem pedig hasonlók fölhasználásával hozta létre.¹³⁴ Úgy tûnik, hogy a mesterségek is a természetet utánozván mûvelik ezt. A festészet a fehér és a fekete, a sárga meg a vörös színek természetét elegyítve hozza összhangba a képmásokat eredetijükkel,¹³⁵ a zene — magas és mély, hosszú és rövid hangokat keverve — a különbözô hangokból egyetlen harmóniát teremt, az írástudás pedig magán- és mássalhangzó betûkbôl készít keveréket,¹³⁶ és így alkotja meg belôlük egész mesterségét. Ez ugyanaz, mint amit a homályosnak nevezett Hérakleitosnál olvasunk: "Összeillô párok: egészek és nem egészek, összetartó és széthúzó, egybehangzó és széthangzó: mindenbôl egy, és egybôl minden. "¹³⁷ Tehát így rendezte el egyetlen összhang a legellentétesebb princípiumok keverésével az összes dolgok — úgy értem az Égbolt, a Föld, és együttvéve a világegyetem — 397aszerkezetét: mert szárazhoz nedveset, meleghez hideget, könnyûhöz nehezet kevert, meg egyenes vonalút a körmozgáshoz, s így rendezte el az egész földet, a tengert, az étert, a Napot, a Holdat és az égbolt egészét egy mindent átjáró hatóerô, midôn a különbözô keveretlen elemekbôl — levegôbôl és földbôl, tûzbôl és vízbôl — a világegyetemet teremtette, és egyetlen gömbfelszín alatt összefogva a benne lévô ellentétes természeteket egymással megegyezni kényszerítette, és kieszközölte tôlük a mindenség fönnmaradását.¹³⁸ Ennek oka pedig az elemek [397a] egyezése, az egyezés oka pedig az egyenlô osztozkodás, azaz hogy egyikük sem képes többre, mint bármelyik másik: erôegyensúly van ugyanis a nehezek és a könnyûek, a melegek és párjuk közt, mert a természet a nagyobb dolgokon tanítja meg, hogy az egyenlô valamiképpen az egyetértésnek, az egyetértés pedig mindenek szülôatyjának, a fölöttébb szépséges világegyetemnek fönnmaradását szolgálja.H¹³⁹ Hiszen miféle természet lenne ennél hatalmasabb? Amit csak megnevez valaki, ennek része. Mert minden, ami szép, errôl kapja a nevét, meg az is, ami rendezett, hiszen azt a kifejezést, hogy "ékesen elrendez" a világrendbôl¹⁴⁰ vettük. S a rész szerint valók közül ugyan melyiket lehetne az égi rend, s a csillagok, a Nap meg a Hold pályamozgása mellé helyezni, amelyek korszakról korszakra a legpontosabb mértékek szerint mozognak? Vagy mi lehetne oly csalhatatlan tény, mint a rend, amit a világegész szép és termékeny idôszakai betartanak, miközben nyarakat és teleket, nappalokat és éjszakákat váltogatnak egymással rendszeresen, hogy a hónapot és az évet teljessé tegyék? És bizony nagyságát tekintve mindeneket messze fölülmúl, mozgását tekintve a legsebesebb, fényességét tekintve a legragyogóbb, erejét tekintve pedig öregedést és pusztulást nem ismerô. Ez különítette el a tengeri, szárazföldi s légi állatok természetét, és saját mozgásait tette meg életük mértékévé. Ebbôl vesz lélegzetet s nyeri lelkét minden állat.¹⁴¹ Benne még a furcsa és újszerû események is rendezetten mennek végbe: mikor mindenféle szelek csapnak össze, villámok hullanak az égbôl, és szerfölött heves viharok törnek ki. Ezek során a nedves, azáltal, hogy kifacsarodik, és a tüzes, azáltal, hogy átszellôzik, egyetértést teremt a mindenségben, és megnyugosztja azt. A föld is, miközben növényekkel borítja magát haj gyanánt, forrásokat buzgat a felszínre, állatok veszik körül, és a maga idejében kisarjaszt, táplál és magába fogad mindent¹⁴²: számtalan alakot és állapotot vesz föl, s öregedés nélküli természetét ugyanúgy ôrzi meg, noha földrengések rázzák meg, ár önti el, és tûzvészek borítják részben lángba.¹⁴³ Úgy tûnik pedig, hogy mindez a javára történik, és mindennek köszönhetôen marad fönn korszakokon át. Amikor ugyanis megrázkódik, a behatolt légáramlatok átsuhannak a réseken és így kiutat találnak, ahogy föntebb¹⁴⁴ mondottuk; amikor esôk takarítják, lemossák róla mind a beteges részeket,¹⁴⁵ amikor pedig nyirkos szelek fújják körbe, kitisztítják az alatta és fölötte lévô rétegeket.¹⁴⁶ A lángok hatására meg a fagyos részek fölengednek, a fagyok [397b] viszont a lángokat oltják ki. És a rész szerint való dolgok közül egyesek keletkeznek, mások virágukban, ismét mások pedig pusztulóban vannak. A keletkezések aztán új pusztulásokat idéznek elô, a pusztulások pedig megkönnyítik a keletkezéseket.¹⁴⁷ Miközben azonban végig nekifeszülnek egymásnak, és hol uralomra jutnak, hol meg alulmaradnak, összességükben egy fönntartó hatást eredményeznek, amely romlatlanul megôrzi a mindenséget mindörökre.¹⁴⁸

6. Hátravan még, hogy az egészet összetartó¹⁴⁹ okról szóljunk fôbb vonalakban, ahogy azt többi tárgyunkkal kapcsolatban is tettük. Súlyos hiba lenne ugyanis, hogy amikor — ha nem is részletezô pontossággal, de legalábbis áttekintést nyújtó tájékoztatás céljából — a világegyetemrôl beszélünk, kihagyjuk a világegyetemben a legfontosabbat. Nos hát, minden ember számára ôsi és atyáitól örökölt mondás az, hogy minden az istenbôl és az isten által állott elô, és egyetlen természet sem elégséges magában véve önmagának, ha egyszer az istentôl eredô fönntartó hatóerô magára hagyja. Ez késztetett a régiek közül is némelyeket arra, hogy azt mondják, mindenek istenekkel vannak tele: mind azok a dolgok, amik a szemünk elôtt lebegnek, mind azok, amik hallásunk vagy más érzékeink elôtt — s ezzel olyan kijelentést tettek, ami az isteni hatóerôhöz illik ugyan, de nem az isteni lényeghez. Mert fönntartója valóban mindennek, és nemzôatyja az isten e világban végbemenô bárminemû jelenségnek, de nem ám saját kezûleg fáradozva, mint egy igavonó állat, hanem úgy, hogy egy kimeríthetetlen hatóerôt használ föl, melynek segítségével azt is eléri, ami tôle messze lenni látszik. Ô foglalhatta el a legfelsô és egyben elsô helyet — magasztosnak is ezért nevezik — ,s a költôvel szólva az egész ég "legfôbb tetejében"¹⁵⁰ telepedett le. Hatóerejét pedig leginkább valamilyen módon a hozzá legközelebb esô test élvezi, aztán az ezt követô, és így sorban tovább, el egészen a bennünket körülvevô vidékekig. Így tehát úgy tûnik, hogy a Föld és a földiek, mivel a legnagyobb távolságra vannak az istentôl származó javaktól, erôtelenek, nem illeszkednek, telis-tele vannak zavarral. Valójában azonban, minthogy az isteni mindenhez elhatol természeténél fogva, egyformán eléri a körülöttünk lévô és a fölöttünk elhelyezkedô dolgokat, jóllehet, aszerint, hogy közelebb vagy távolabb vannak az istentôl, többé vagy kevésbé válik javukra.¹⁵¹ Egyszóval helyesebb fölfognunk — s ez a megfelelô és egyúttal az [398a] istenhez is leginkább illô — ,hogy az égben trónoló hatóerô lesz a fönnmaradás oka a legtávolabb elhelyezkedôk esetében (már amennyire ezt meg lehet mondani) éppúgy, mint az egész esetében — mintsem azt gondolnunk, hogy idáig elhatolva és itt sürögve-forogva, a munkát sem nem szép, sem nem elôkelô módon, saját kezûleg végzi a Földön.

Bizony, az emberek fejedelmeihez sem illik az, hogy mindenféle közönséges föladatba maguk fogjanak bele — gondolok itt had, város vagy háztartás vezetésére; ha ágynemûtartót kell varrni, vagy ha más hitványabb föladatot kell elvégezni, amit bármelyik rabszolga megtehetne — ,hanem inkább az olyasmi az illendô, amit a nagykirályról föl is jegyeznek. A Kambysést, Xerxést és Dareiost körülvevô külsôségek tudniillik oly pompásan voltak megrendezve, hogy mutassák magasztosságuk és felsôbbségük nagyságát: mert ô maga, ahogy beszélik, Susában illetve Ekbatanában mindenki számára láthatatlanul trónolt, s 398begy csodás királyi palota falai, meg aranytól, borostyántól és elefántcsonttól tündöklô kerítés mögött tartózkodott. Az egymást érô számos kapubejárót, valamint a kapucsarnokokat, melyeket egymástól jó pár stadion választott el, bronz kapuk és magas falak biztosították. Ezeken kívül a legkiválóbb kipróbált férfiak álltak rendelkezésére jó rendben: közülük egyesek közvetlenül a király körül tartózkodtak mint testôrök és fegyveres kísérôk, mások viszont a falkerítés szakaszainak voltak ôrei, vagy kapusok, meg akiket "fülhallgatóknak" hívtak, mintha maga a király — akit uralkodónak és istennek neveztek — látna is, meg hallana is mindent. Rajtuk kívül még a jövedelmeket ellenôrzô kincstárosok, hadvezérek és fôvadászok, ajándékok átvevôi és a többi föladatra külön-külön szükség szerint kijelölt felelôsök foglalták el posztjaikat. Az Ázsia fölötti egész uradalom pedig — melyet a Helléspontos választ el a nyugati részektôl, az Indus pedig a keletiektôl — hadvezérek, szatrapák és királyok közt volt a különféle népeknek megfelelôen fölosztva, a nagykirály szolgái, futárok, kémek, hírvívôk meg jelzôtornyok felügyelôi közt. Íly mértékû volt tehát a szervezettség, különösen pedig a tûzjelzôk esetében, akik tûzjelzéseket adtak láncban a peremvidékektôl egészen Susáig illetve Ekbatanáig, úgyhogy a király még aznap megtudta az ázsiai újságokat.¹⁵²

Azt [398b] kell pedig gondolnunk, hogy a nagykirály méltósága a világegyetemet birtokló istenéhez képest annyival fogyatékosabb, amennyivel a leghitványabb és legerôtlenebb állaté az övéhez képest, úgyhogy, ha méltatlan dolog volt, hogy úgy tessék Xerxésnek, hogy maga tegyen meg és végezzen el saját kezûleg mindent, amit csak akart, és mint elöljáró, mindenütt személyesen igazgassa az államügyeket — sokkal inkább nem illik ez az istenhez. Méltóságteljesebb pedig és illôbb, hogy székhelyéül a legfelsôbb régiók szolgáljanak, s ereje az egész világegyetemet átjárva mozgassa a Napot, a Holdat, körpályán vezesse az egész égboltot, és a földiek fönnmaradásának oka legyen. Semmi szüksége ugyanis ügyes fogásokra, vagy mások segítségére, ahogy a közöttünk uralkodóknak van szükségük gyöngeségük miatt sok kézre,¹⁵³ hanem az a legistenibb, hogy könnyeden és egyszerû mozgással mindenféle alakzatot létre tud hozni, ahogy kétségkívül ezt teszik a mérnökök is, akik egy szerkezetet egyetlen indítókarjának segítségével különféle mûködésekre késztetnek.¹⁵⁴ Hasonlóképpen a bábjátékosok is egyetlen zsinór meghúzásával mozgásba hozzák az állatnak nyakát, kezét, vállát és szemeit, vagy akár az összes testrészét, egész összehangolt módon.¹⁵⁵

Így adja át tehát az isteni természet is erejét az elsô mozgó valamiféle egyszerû mozgásától a következôknek, majd azoktól ismét a még távolabb lévôknek, mígnem az egészet átjárja: mert amint valamelyiket megmozdítja egy másik, az is szintúgy megmozgat egy másikat rendben, miközben mindannyian a saját szerkezetüknek megfelelôen cselekszenek, mert nem ugyanolyan módon mûködik mind, hanem különbözô, eltérô módokon, sôt van, amelyik ellentétesen, noha az elsô — mondjuk így — lendületközlés egy volt. Mintha valaki egy edénybôl gömböt, kockát, kúpot meg hengert szórna ki egyszerre: mindegyik a saját alakjának megfelelôen fog mozogni;¹⁵⁶ vagy mintha vízi, szárazföldi és szárnyas állatokat tartana egyszerre az ölében valaki, majd kidobálná ôket: mert az úszó állat nyilván saját életteréig elvergôdve úszni fog, a szárazföldi megszokott lakhelyéhez illetve élelemforrásához fog vánszorogni, a levegôbeli pedig a földrôl a magasba emelkedve repülni kezd, hisz az egy, azaz elsô ok mindnek [399a] megadja a neki megfelelô lehetôséget.HTM¹⁵⁷ Így van a világegyetem esetében is: az égbolt egészének ugyanis egy egyszerû körbefordulása hatására, mely egy nappal és éjszaka alatt végbemegy, minden test más és más pályára tesz szert, s noha egyetlen gömb tartalmazza ôket, egyesek gyorsabban, mások pedig ráérôsebben mozognak a távolság nagyságától és saját fölépítésüktôl függôen. A Hold ugyanis egy hónap alatt járja be körét, miközben növekszik, csökken és fogy, a Nap viszont és a vele együtt futók — a Hajnalcsillag, meg amit Hermésnek neveznek — egy év alatt, míg a Tüzes hozzájuk képest kétszer annyi idô alatt, Zeusé ehhez képest hatszor annyi alatt, s végül a Kronosénak nevezett az alatta levôhöz képest két és félszer annyi alatt. Ahogy pedig mindnyájan együtt énekelnek és táncot lejtenek az égbolton, az egybôl kiindulva és az egybe torkollva,¹⁵⁸ egy harmónia jön létre, mely az egésznek a szó igazi értelmében a "világrend" nevet ajándékozza ahelyett, hogy "rendezetlenség". Ahogyan pedig egy karban, amikor a karvezetô rákezd, az egész férfikar (vagy akár vegyeskar) vele együtt visszhangozza a dalt, és a különbözô — magasabb illetve mélyebb — hangokat egyetlen tiszta hangzású harmóniává elegyíti, így történik ez a mindenséget vezénylô isten esetében is. Az ugyanis, akit a hasonlóság alapján karvezetônek¹⁵⁹ nevezhetünk, a fönt közölt lendülettel mozgatja a csillagokat és az egész égboltot; a fénylô Nap aztán kétféle mozgást is végez, melyek közül az egyikkel fölkelése és lenyugvása révén a nappalt és az éjszakát választja ketté, a másikkal pedig a négy évszakot irányítja, amint elôrefelé északra és hátrafelé délre kúszik. Esôzések, szelek, harmat és a környezô szférában bekövetkezô események is a maguk idejében az elsô illetve ôs-ok révén keletkeznek. Ezeket folyók áradása, a tenger földuzzadása, fák sarjadása, gyümölcsérés, állatok születése, mindezek növekedése, virágzása és pusztulása kíséri, amennyiben mindük saját fölépítése is társul ezen kiváltó okokhoz, amint azt már mondottam. Amikor pedig a mindenek fejedelme és szülôatyja, aki a gondolkodást leszámítva minden érzék számára láthatatlan, az Ég és a Föld közt lebegô természet egészének jelt ad, az minden részében sajátos körpályák és határok szerint mozogni kezd folytonosan, s hol eltûnik, hol meg látszik: egy princípiumból építkezve sok ezer alakzatot mutat föl, majd takar el ismét.

Ami [399b] végbemegy, pontosan arra hasonlít, ami háború idején történik, amikor a trombita jelt ad a tábornak: akkor ugyanis, amint a hangot meghallotta, ki-ki pajzsot ragad, páncélba öltözik, lábvértjét, sisakját vagy harci övét csatolja föl, s míg ez lovát kantározza, addig az fogatra száll, amaz meg a másiknak harci jelszót kiált oda; a rajvezetô a rajához, a szakaszparancsnok a szakaszához, a lovas a szárnyra, a könnyûgyalogság pedig a neki megfelelô helyre siet: minden egy jeladó szavára bolydul föl, a hatalom birtokosa, a fejedelem parancsának megfelelôen.¹⁶⁰ Így kell ezt a mindenséggel kapcsolatban is elgondolni: egyetlen lendítôerô hatására történik mindennel az, ami neki sajátlagosan megfelel, s ez a lendítôerô ráadásul láthatatlan és rejtett. Ám, hogy ilyen, az nem gátolja sem ôt a tevékenységben, sem minket, hogy ezt elhiggyük — hiszen a lélek is, amely által élünk meg otthonaink és városaink vannak, mivel láthatatlan, csak mûvei révén látható: mert ez talál fel, szervez meg és tart mûködésben minden rendszert az életben: a föld szántását, az ültetést, a mesterségek kigondolását, a törvények alkalmazását, az állam rendjét, a belsô politikai cselekvést, a külháborút, a békét. Ezt kell gondolnunk az istenrôl is, aki erejét tekintve leghatalmasabb, szépségét tekintve a legfönségesebb, életét tekintve halhatatlan, kiválóságát tekintve pedig mindenkit fölülmúl, s ezért, mivel semmiféle halandó természet szemléletének tárgya nem lehet, mûvein keresztül szemlélhetjük. Mert mind a levegôben, mind a földön, mind a vízben végbemenô valamennyi esemény ténylegesen az isten mûvének nevezhetô, aki a világegyetemet birtokolja, akitôl van — a természet bölcselô Empedoklésszal szólva —

"mind, ami volt, s ami van, s ami majd ezután lesz:
fák rügyeik, ha kipattintják, meg férfiak és nôk,
állatok és madarak, halak, a friss vízen elélôk".¹⁶¹

Ténylegesen hasonlít pedig — még ha kissé szerény is ez a párhuzam — a boltívek úgynevezett zárókövéhez, amely középen elhelyezkedve, azáltal hogy mindkét ívrészlettel összeköttetésben van, a boltív egész alakzatát mozdulatlanul tartja, harmóniáját és rendjét vigyázza.¹⁶² Némelyek meg azt beszélik, hogy amikor a szobrász Pheidias az Akropoliszon lévô Athénát készítette, pajzsának közepébe [400a] saját ábrázatát belevéste, s egy olyan láthatatlan szerkezettel erôsítette a szoborhoz, hogy ha valaki le akarná szedni, az egész szobor megbomlik és összedôl.¹⁶³ Ez a szerepe az istennek a világegyetemben: biztosítja az összes dolog harmóniáját és fönnmaradását, csak éppen nem középen van — ott a Föld, e sáros vidék lakozik — ,hanem odafent tartózkodik: tiszta lévén maga is tiszta, s igaz értelemben ezt a helyét nevezhetjük Égnek, mert ez a világ felsô vége¹⁶⁴, meg Olymposnak, mert olyan, mint tiszta fényû lámpás¹⁶⁵, és nincs része semmiféle 400bhomályban vagy rendezetlen mozgásban, amilyenek környezetünkben jönnek létre vihar vagy heves szél következtében. Ahogy a költô is mondotta:

" [...] az olymposi csúcsra: az istenek el nem enyészô
székhelye az, mondják. Soha szél nem rázza, nem ázik
záporban, sose hull rá hó, de az éter egészen
felhôtlen, s futkároz rajta a tiszta verôfény. "¹⁶⁶

Tanúbizonyságot tesznek emellett az összes élôk is, mert a felsô régiót rendelik az istenhez: mert hiszen mi emberek mindnyájan a magasba nyújtjuk kezeinket, amikor imádságot végzünk.¹⁶⁷ Ilyen értelemben nem helytelenül szavalják azt sem, hogy

"míg Zeus fellegeken, s éterben széles eget nyert".¹⁶⁸

Ezért foglalják el ugyanazt a helyet az érzékelhetô dolgok közt is a legbecsesebbek: a csillagok meg a Nap és a Hold, és ezért vannak egyedül az égiek úgy elrendezve, hogy elfoglalt helyüket egyszer s mindenkorra megôrzik, és soha nem hagyják el azt változás révén, ahogy a földiek teszik mindenféle másulást és hatást befogadván, mivel könnyen megbolydíthatók: mert a Földnek több részét feltörték már erôs földrengések, vagy elárasztották mértéktelenül kitörô esôzések, a hullámok ostroma és visszahúzódása már sok szárazföldet tengerré változtatott, vagy a tengert szárazfölddé,¹⁶⁹ heves légáramlatok és perzselô viharok olykor egész városokat földúltak, tûzvészek és lángtengerek meg részben az égbôl érkeztek elôször — mint, ahogy mondják, a Phaethón esetében¹⁷⁰ — ,és a keleti vidékeket emésztették el lángjukkal, részben pedig, nyugatra, a földbôl törtek föl és fújtattak ki, ahogy az Etna esetében a fölszakadt kráterek lávája mint hegyipatak ömlött szét a föld színén. (Ott történt az is, hogy a jámborok nemzetségét¹⁷¹ fölöttébb megtisztelte a szellem: amikor ugyanis körülfogta ôket az ömleny, mivel idôs [400b] szüleiket vállukon cipelték és mentették, a tûzfolyam amint közel került hozzájuk, kettészakadt, s az izzó láva egy részét az egyik, más részét a másik irányba terelve, az ifjakat szüleikkel együtt sértetlen hagyta.)

Általánosan fogalmazva pedig, amit a hajónak a kormányos, szekérnek a hajtó, karnak a karvezetô, városnak a törvény, hadseregnek a fôvezér, azt jelenti a világegyetem számára az isten,¹⁷² leszámítva, hogy ezeknek az irányítás fáradságos, sok teendôvel és gonddal jár, az ô számára azonban fájdalomtól, veszôdségtôl és minden testi erôtlenségtôl mentes, mert mozdulatlanságban trónolva erejével mozgat és tart körpályán mindeneket, olyan irányban és úgy, ahogy akarja, mégpedig különféle alakzatok és természetek esetében egyaránt, ahogyan minden bizonnyal a város törvénye is önmaga mozdulatlanul kormányoz az ôt alkalmazók lelkében mindent, ami az állam mûködésével kapcsolatos: neki engedelmeskedve indulnak a vezetôk hivatalukba, az esküdtek a hozzájuk tartozó bíróságra, a tanács és népgyûlés tagjai a megfelelô ülésre, az ô szavára megy ez a Prytaneionba, hogy kosztot kapjon, az a bírák elé, hogy védekezzen, amaz meg a börtönbe meghalni. A törvénynek megfelelôen tartanak össznépi lakomákat, és évente ünnepeket az istenek dicséretére, mutatnak be áldozatokat, tisztelik szertartásosan a héroszokat, loccsintanak italáldozatot az elhunytaknak — mindegyik másképp zajlik, de egy és ugyanazon rendelet vagy törvényes hatalom parancsára, igazolva annak szavait, aki ezt költötte:

"a város tömjén illatával árad és
szent ének, s hangos jajgatások töltik el".¹⁷³

Így kell fölfognunk a helyzetet a nagyobb város, úgy értem a világrend esetében is: kiegyensúlyozott törvény ugyanis számunkra az isten, aki nem tûr semmiféle 401aváltoztatást vagy kiigazítást, és úgy vélem, örökérvényûbb, valamint megingathatatlanabb, mint azok, melyeket a fapiramisokra¹⁷⁴ jegyeztek föl. Mert ô irányít mozdulatlanul, a megfelelô módon, és így kormányozza az Ég és a Föld egyetemes rendjét is, amely valamennyi különféle természetnek megfelelôen a sajátságos magvak révén nemek s fajok szerint növényekre és állatokra tagolható: mert hiszen az isten rendelésének engedelmeskedve születnek, virágoznak és [401a] pusztulnak el szôlôk, datolyapálmák, barackfák és

"édestermésû fügefák, meg olajfák"¹⁷⁵

— ahogy a költô mondja — : akárcsak a gyümölcstelen, de valamilyen más szükségletet betöltô növények: platánok, fenyôk, puszpángok,

"nyárfa meg égerfa, s jóillatu ciprus";¹⁷⁶

"gránátalmafa, körte, s az alma, a drágagyümölcsû";¹⁷⁷

valamint a vad és a megszelídített állatok, amelyek a levegôben, a földön s a vízben élnek. "Mert minden féreg földet legel",¹⁷⁸ ahogy Hérakleitos mondja.

7. Jóllehet pedig egy ô,¹⁷⁹ neve sok van,¹⁸⁰ melyeket azon újabb és újabb hatások alapján kap, amelyeket kivált.¹⁸¹ Mert Zeusnak és Diosnak is hívjuk, egymás mellett használván a két nevet, mintha azt mondanánk: "aki által élünk".¹⁸² Kronos illetve az Idô¹⁸³ gyermekének mondják, mert határtalanul korszakból korszakba lép; villámlónak, mennydörgônek, derûsnek és éterinek, mennykôszórónak, esôfakasztónak az esôk, mennykövek meg a többi miatt hívják. Gyümölcsérlelônek meg a gyümölcsökrôl, városvédônek viszont a városokról nevezik; szülésznek meg házôrzônek, családinak és atyainak, mert ezen szférákhoz is köze van; a "társulást és barátságot védô", a "vendégszeretô", a "harcias" és "diadalmaskodó", a "megtisztító" és "vérbosszuló", az "oltalomadó" és "mézes" — ahogy a költôk mondják — ,a szó igaz értelmében "megôrzô" és "szabadító", összefoglalva a "mennyei" és "földi" nevet kapta a különféle természetek és sorsok összességérôl, minthogy mindennek az oka. Ezért mondják — nem is helytelenül — az orphikus szövegek is:

"Zeus elsô, aki lett, Zeus villámával utolsó,
Zeus maga fô, Zeus törzs, Zeusból született vala minden,
Zeus az alapja a Földnek, alapja a csillagos égnek,
Zeus lett férfiúvá, Zeus nem-vérzô hajadonná,
Zeus mindenki lehellete, s oltatlan heve tûznek,
Zeus tenger gyökere, Zeus isten a Nap meg a Hold is
Zeus a király, Zeus villámló ura, kezdete mindnek,
mert mindent elrejtve örömteli fényre hoz ismét
tiszta szívébôl fel, félelmeseket cselekedvén. "¹⁸⁴

Úgy [402b] vélem Szükségszerûségnek¹⁸⁵ sem valami m ást neveznek rajta kívül, mivel mintegy gyôzhetetlen okként szolgál¹⁸⁶; Végzetnek, mert megköt és akadálytalanul halad¹⁸⁷, Jussnak, mert mindent lehatárolt¹⁸⁸ és a létezôk közt semmi sem határtalan,¹⁸⁹ Sorsnak abból, hogy részekre oszlik¹⁹⁰, Igazságszolgáltatásnak abból, hogy mindenkinek része lesz benne,¹⁹¹ Kikerülhetetlennek, mert természete szerint kikerülhetetlen ok,¹⁹² Rendelésnek, mert örökké létezik.¹⁹³ A Moirák és az orsó tevékenysége is valamiképpen ugyanarra utal: hárman vannak ugyanis a Moirák, és az idôviszonyok szerint oszlanak meg, az orsó által mozgatott szálak pedig a kidolgozott, a kidolgozandó és a pörgetett.¹⁹⁴ A Moirák közül pedig egyet a múlthoz rendelnek, Atropost, mert minden, ami elmúlt, az megfordíthatatlan¹⁹⁵, a jövôhöz meg Lachesist — hiszen mindenekre a természetes vég¹⁹⁶ vár — ,a jelenhez pedig Klóthót, aki kikövetkezteti és kifonja¹⁹⁷ mindenki számára a saját sorsát. Mégpedig nem véletlenül szól így a mítosz,¹⁹⁸ hiszen mindezek nem mások, mint az isten — ahogy a nemes Platón is mondja: "az isten pedig, miként azt az ôsi mondás állítja, kezében tarja az összes létezô kezdetét, közepét és végét, és így egyenesen halad, természetes járással; mindig igazságszolgáltatás kíséri, amely az isteni törvényt elhagyókat bünteti", "s amelynek az, aki áldott és boldog kíván lenni, már rögvest kezdettôl fogva részese legyen. "¹⁹⁹

JEGYZETEK

[ Cikk eleje | Cikk vége| Jegyzetek | Tartalom | Évfolyamok | Nyitólap]

1 Ris{ayna-i Sergios (VI. sz.) tollából, az aristotelési Kategóriákkal, a Lélekrôl egy változatával és Porphyrios Isagoge-jával együtt, mutatva a Világrendrôl központi helyét a késô antik, illetve kora középkori keresztény filozófiában. Sergios egyszersmind egyike volt azoknak, akik az Aeropagita Dénesnek tulajdonított iratokat elôször népszerûsítették. Vissza

2 Proclus Diadochus: In Platonis Timaeum Commentaria, ed. E. Diehl Teubner, (Leipzig 1906), vol. III, p. 272, 21. Vissza

3 Lásd Jill Kraye (ed.): "Aristotle's God and the Authenticity of »De mundo«: An Early Modern Controversy", Journal of the History of Philosophy 28 (1990), 339–58; uô. "Daniel Heinsius and the Author of the »De mundo«", in A. C. Dionisotti, Anthony Grafton and Jill Kraye (eds.): The Uses of Greek and Latin: Historical Essays, Warburg Institute Surveys and Texts, no. 16 Warburg Institute (London 1988), 171–97. Vissza

4 Pl. Eduard Zeller: "Über die Ursprung der Schrift von der Welt", Sitzungsberichte der königlich-preussischen Akademie der Wissenschaften zu Göttingen 23 (1885), 399–415; W. Capelle: "Die Schrift von der Welt: Ein Beitrag zur Geschichte der Griechischen Popularphilosophie", Neue Jahrbücher für das klassische Altertum 15 (1905), 529–568; U. von Wilamowitz–Möllendorf: Griechisches Lesebuch, 6th ed. [I, 2.: szöveg/II, 2.: magyarázatok] Weidmann (Berlin 1926), vol. 1/2, 2/2. A poseidóniosi eredetet több ponton cáfolta J. P Maguire: "The Sources of Pseudo–Aristotle De mundo", Yale Classical Studies 6 (1939), 110–167. Vissza

5 William Laughton Lorimer: Aristotelis qui fertur libellus De mundo (Paris 1933). A szöveghagyományról lásd még: uô., The Text Tradition of Pseudo-Aristotle De Mundo Together with an Appendix Containing the Text of the Medieval Latin Versions (Oxford 1925). Néhány többé-kevésbé elfogadható szövegjavítást javasol D. Holwerda: "Textkritisches und exegetisches zur pseudo-aristotelischen Schrift per^ toa kasmou", Mnemosyne 46 (1993), 46–55. Vissza

6 William Laughton Lorimer: Some notes on the Text of Pseudo-Aristotle »De mundo«, St Andrews University publications, no. 21 (Oxford University Press, 1925). Vissza

7 Giovanni Reale: Aristotele: Trattato sul cosmo per Alessandro, Filosofi antichi, no. 5 Loffredo, (Napoli 1974). A bibliográfiai fejezetben Reale rendkívül hasznos áttekintést nyújt a vita történetére vonatkozólag a 70-es évekig bezárólag, számos általam nem említett szerzô véleményét áttekintve. Vissza

8 Abraham P. Bos: "Notes on A.'s De mundo concerning the discussion of its autenticity", Philosophical Inquiry 1 (1979), 142–147; uô, "The Theological Conception in »De mundo« and the Relation between this Writing and the Work of Plato and Aristotle", Tijdschrift voor Filosofie 39 (Leuven 1977), 314–30; uô. "Greek Philosophical Theology and the De mundo", in Th. G. Sinnige (ed.): On and off the Beaten Track: Studies in the History of Platonism (Nijmegen 1986); uô. "Considerazioni sul De mundo e analisi critica dele tesi di Paul Moraux", Rivista di filosofia neo-scolastica 82 (1990), 587–606; uô. "Supplementary Notes on the »De mundo«", Hermes 119 (1991), 312–32; uô. "Clement of Alexandria on Aristotle's (Cosmo-)Theology", Classical Quarterly 43 (1993), 177–88; uô. "La Metafisica dei Aristotele alla luce del trattato de mundo", Rivista di filosofia neo-scolastica 85 (1993), 425–54. Vissza

9 Lorimer mellett legalaposabban Paul Moraux: "Die Schrift von der Welt", in Der Aristotelismus bei den Griechen von Andronikos bis Alexander von Aphrodisias Walter de Gruyter, (Berlin–New York 1984), vol. 2, Der Aristotelismus im I. und II. Jh. n. Chr. 1 skk. Vissza

10 Jaap Mansfeld: "Two Attributions I.: De mundo", Classical Quarterly 41 (1991), 541–3. Vissza

11 Gunnar Rudberg: Gedanke und Gefühl: Prolegomena zu einer hellenischen Stilbetrachtung, Symbolae Osloenses, auspiciis Societatis Graeco–Latinae A. W. Brogger, (Oslo 1953), vol. Suppl. 14, 8–12; 35–6. Vissza

12 Reale felhívását követte a nyelvi vizsgálódás elindításával Rudberg megjegyzéseibôl kiindulva Jonathan Barnes, review of Aristotele, Trattato sul cosmo per Alessandro, by Giovanni Reale, in Classical Rewiew 27 (1977), 40–43. Vissza

13 P. Boot: "An Indication for the Date of the Pseudo-Aristotelian Treatise »De mundo«", Mnemosyne 34 (1981), 139–140. Vissza

14 D. M. Schenkeveld: "Language and style of the aristotelian De mundo in relation to the question of its authenticity", Elenchos 12 (1991), 221–255. Vissza

15 Jaap Mansfeld: "PERI KOSMOU: A Note on the History of a Title", Vigiliae Christianae 46 (1992), 391–411. Vissza

16 Th. Bergk: "Der Verfasser der Schrift »per^ kOsmou« ", Rheinisches Museum für Philologie, n. F. 37 (1882), 50–53. Bergk a szerzôt Nikolaos Damaskénosban vélte felfedezni, akinek a neve alatt fennmaradt egy »per^ toa pantNj« mûcím – amely alcím alatt Stobaios a De mundót hozza –, és Heródes egyik fiát, akinek udvarában Nikolaos dolgozott, Alexandrosnak hívták. Antonius és Cleopatra Alexandros nevû fia szintén kortársa volt. Bírálatához vö. Moraux: Aristotelismus 1. vol, 464. Peripatetikus a szerzô M. J. Lagrange szerint: "Les Péripatéticiens jusqu' ŕ l'ére chrétienne", Revue Thomiste 32 (1927), 196–213; hasonlóan Barnes, Schenkeveld (250 elôtti), H. B. Gottschalk (Andronikos utáni, Kr. u. I. sz): "Aristotelian Philosophy in the Roman World from the Time of Cicero to the End of the Second Century AD, " in ANRW Walter de Gruyter (Berlin-New York 1987), vol. II. 36. 2, 1132–9, és lényegében Mansfeld is aristoteliánusnak tartja a szerzôt. Moraux szintén az aristotelési örökséget hangsúlyozza a mûben, de ez részben célkitûzésébôl következik, hiszen az aristoteliánus filozófia történetét írva tárgyalja A világrendrôlt. Vissza

17 H. Strohm: "Studien zur Schrift von der Welt", Museum Helveticum 9 (1952), 137–175; uô. Aristoteles: Meteorologie, Über die Welt, [Aristoteles in deutscher Übersetzung, Hrsg. H. Flashar, vol. 12], Berlin–Darmstadt 1970. Vissza

18 Lásd fent 4. jegyzet. Vissza

19 F. Ravaisson: Essai sur la Métaphysique d' Aristote, Tome II (Paris 1846). Legalábbis Philón ismerettségi köreivel hozza összefüggésbe Max Pohlenz: "Appendix: Die Schrift von der Welt", in Philon von Alexandria. Nachrichten der Akademie der Wissenschaften zu Göttingen, no. 5 Vandenhoeck und Ruprecht, (Göttingen 1942), 480–487; reprint in Kleine Schriften, ed. Heinrich Dörrie G. (Olms, Hildesheim 1965), vol. 1. Vissza

20 J. P. Maguire: "The Sources", 110–167. Vissza

21 Eduard Zeller: Philosophie der Griechen III. I. p. 660–3. Vissza

22 F. Adam: De auctore libri pseudo-aristotelici "perf kosmou " (Berlin 1861). Vissza

23 A De mundo-beli és az aristotelési éterelmélet problémáiról lásd: Ernst-Otto Onnasch, "Die Aitherlehre in »De mundo« und ihre Aristotelizität", Hermes 124 (1996): 170–91. Vissza

24 Vö. Platón: Törv 643a, a programot illetôen pedig Phaidros 247 skk. Vissza

25 Moraux: Aristotelismus vol. 2, 10. Mindazonáltal az általa említett Aristotelés hely (Met L 10. 1075a12–24) – mely szerint a világ számára a legjobb vagy immanens, vagy transzcendens, vagy a kettô valahogy kombinálható – nagyon is jól egybevág a De mundo dynamis-teológiájával, amely épp ezt az egyeztetést szolgálja. Vissza

26 Vö. Albinos: Didaskalikos 7. p. 161 Hermann. Vissza

27 Le dieu cosmique 478. Vö. A világrendrôl 3. jegyzet. Vissza

28 Megemlíthetjük, hogy Chrysippos szerint is a teológia a tudományok sorrendjében az utolsó, a beteljesülés: SVF II,42 (Plutarchos: De stoicorum repugnationis 1035A). Vissza

29 Uo., 343. Vissza

30 Ep. 95, 47: Idézi Festugiére: Le dieu cosmique, 500. n. 1. Vissza

31 Lásd pl. alább a világ chrysipposi-poseidóniosi második definícióját. Vissza

32 Pl. Plutarchos: A Hold arca; Cicero: Scipio álma. Vissza

33 723–51. Vissza

34 E beállítódás mégsem teljesen idegen szerzônktôl, ahogy ezt a záró Platón-idézet mutatja, ami stilisztikai szerepénél fogva nyilvánvalóan szerzônk saját aláírása, ám doktrinális súlya csekély. Másfelôl a platonizmusnak is volt természetfilozófiája, a hellenizmus során népszerû Timaios nyomán. Gellius mestere, Kalbénos Tauros például a természetfilozófiai tanítást nyilvánosan hirdette szemben ezoterikus tanításával. A De mundóban azonban semmi sem utal egy ilyen rejtett szférára: teológiája teljes kifejtést nyer, eljut az "égi helyekre": 1. 391a8–16 (különösen a konklúzióval: a filozófia sikerét "demokratizmusának" köszönheti). Vissza

35 2. 391b9–10. A megfogalmazás sztoikus eredetérôl lásd a sorokhoz fûzött kommentárt. Vissza

36 Szemben azonban Aristotelés tanításával (Phys. VIII, Met. L) nem cél-, hanem ható okként mozgat: 398b19 sk. Vissza

37 Lásd Rudberg: 11; et passim: Gedankenstil und Gefühlsstil. A korra szintén jellemzô vulgáris vitastílus azonban nem kaphatott helyet A világrendrôl Alexandroshoz címzett levélben. Vissza

38 Lásd Festugiére: Le dieu cosmique, 515–7. Vissza

39 Vö. L. Annaeus Cornutus: Per^ tÁj tîn Qeîn fUsewj; Cicero: ND II. 25.64; SVF passim (lásd a jegyzeteket a 7. fejezetéhez), Antiochos (Varro) Cicerónál: Ac. Post. 8. 32. Vissza

40 A bonyolult kérdést külön tanulmányban kívánom elemezni. Vissza

41 Met D 12. 1019a15–32, rekapitulálja Q 1. 1045b35–46a19. Vö. De caelo A 7. 275b4–6 Vissza

42 Meteor A 2. 339a21–2. Vissza

43 Fizika Q 10. 267b22–3. Vissza

44 Politika VII 4. 1326a32–4. Vissza

45 Fr. 13a Ross (Cicero: Az istenek természetérôl II,37. 95–6.). Vissza

46 Memorabilia IV 3, 13–4. Vissza

47  Ión 553d; Állam II. 364B (a jósnak az istenektôl származó dynamisa); Törvények II. 691E stb. Timaios 41C: a démiurgosszal kapcsolatban. Vissza

48 Bernd Effe: Studien zur Kosmologie und Theologie der Aristotelischen Schrift "Über die Philosophie", Zetemata: Monographien zur Klassischen Altertumswissenschaft, no. 50 (C.H Beck, München 1970), 36–7. o. Vissza

49 Theophrastos: Metafizika 1,4b, 12–15; 22–5a2; Sextus Empeiricus Adversus Mathematicos X. 23; MXG 977a27–8. Vissza

50 986a8 skk. Vissza

51 Aetios I,7,30: fr. 15 Heinze. Vissza

52 Uo. Vissza

53 Pl. Chrysippos, Az istenek természetérôl Cicero hasonló címû mûvében: I, 15. 39; vö. SVF II, 913, Sextus, M IX, 75f; Manilius 1, 250; Dión Chrysostomos 36,30; SVF II 447; Poseidónios Fr. 106 Edelstein-Kidd; Antiochos in Cicero: Ac. Post. 7. 28. Vissza

54 Poseidónios fr. 18 (Geminos kivonatában, melyet megyôzôdésem szerint szerzônk használt: számos tartalmi, stiláris és szóhasználatbeli sajátosság mutat erre); Antiochos in Cicero: Ac. Post. 2. 6. Vissza

55 [Okellos:], De universi natura II, 5. Vissza

56 [Onatas:], De deo 139,5-8: Isten és az ô ereje szembeállítva; [Ekphantos] Hippolytosnál, Ref. I 15 [=DK⁶ 51,1]: az "isteni hatóerô" a testek mozgásának, a világ gömb alakjának igazi oka, maga lélek és értelem. Vissza

57 Fr. 2. Eusebios: PE VIII, 10. p. 451, 13–454,8. Vissza

58 Fr. 247 Kern. Vissza

59 Eusebios, PE XIII, 12, 7. Vissza

60 De Abraham 121–122; 143; De spec. leg. I 32–35; De mut. nom. 15; 28; Quod deus immut. 62; 109–110; Leg. alleg. I 37; 95–96; III 73; De vit. Mos. II 99; Quest. in Gen. I 57; etc. Vissza

61 Késôbbi utalások az elmélet meglétére a peripatetikus, illetve a középsô platonista filozófiában: Aphrodisiási Alexandros: Quaestiones II 3. p. 47, 30–50,27 Bruns (Supplementum Aristotelicum II/2); Attikos (Kr. u. II. sz. 2. fele) Azok ellen, akik Aristotelés tanításából Platónét ígérik kihámozni, fr. 8. Eusebios: PE XV 12. Ezen idézetek egy Kr. u. második századi platonista-peripatetikus vita dokumentumai arról, vajon Aristotelés szerint kiterjed-e az isteni elôrelátás gondoskodása a földi szférára. Attikos a Sztoához áll közel, és Aristotelés ellenében hangsúlyozza a mindent átjáró dynamis posztulálásának szükségességét, míg Alexandros már a peripatetikusok körében beszél egy az isteni dynamisról szóló vitáról, ti. hogy azonos-e ez az egyes dolgok természetével. Az egyik álláspont, melyrôl tudósít, pontosan lefedi A világrendrôl tanítását (és összekapcsolja a dynamist a lendületközléssel). Vissza

62 Contra Appionem II. 167. Vissza

63 Rom 1,20. Vissza

64 Lásd 46. jegyzet. Vissza

65 6. 399b21–2. Vissza

66 Az Aristotelés neve alatt fennmaradt MXG meggyôzôdésem szerint a Kr. e. 3–1. századra datálható, és hasonló kozmológiai-teológiai fejtegetéseket elôkészítô logikai gyakorlat, problématörténeti bevezetô. Lásd még az okellosi irat (55. jegyz.) erôs aristotelési kötôdéseit. Vissza

67 Ezen a ponton Kerferd egy megjegyzésének vagyok adósa: The Encyclopedia of Philosophy, ed. Paul Edwards, 1967. ed. s.v. "Peripatetics" by G. B. Kerferd. Vissza

68 Moraux: "Kratippos von Pergamon", in Aristotelismus I, 223–256. Vissza

69 Lásd 66. jegyz. Vissza

70 Mansfeld: "Two Attributions", 541–3. Vissza

71 Philón: De decaIogo 61, 177–8; lásd Festugiére: Le dieu cosmique, 479. Vissza

72 P. M. Fraser: Ptolemaic Alexandria (Clarendon, Oxford 1972), vol. 1, 485. Vissza

73 Fr. 63, Wehrli; Plutarkhos: Moralia 189d; Stobaios IV,7,27. stb. Vissza

74 Fraser, uo. Vissza

75 L. Delatte nyelvi szempontok alapján a Kr. u. II–III. századra datálja e mûveket: Les Traités sur la Royauté: Ecphante, Diotogéne et Sthénidas, Bibliothéque de la Faculté de Philosophie et Lettres, Université de Liége, no. 97 (1942). E. R. Goodenough (Yale Classical Studies 1 [1928]: 53 skk) és Holger Thesleff (The Pythagorean Texts of the Hellenistic Period, Acta Academiae Aboensis Humaniora, no. 30.1 [1985]; ill. An Introduction to the Pythegorean Writings of the Hellenistic Period, Acta Academiae Aboensis Humaniora, no. 24.3 [1961]) a hellenisztikus eredet (Kr. e. 3. sz.) mellett érvel, mégpedig Thesleff Dél-Itáliát tartja a corpus szülôföldjének. Frasert azonban legalábbis nem gyôzte meg: vol. 2,701–2. 55. jegyzet. Vissza

76 DL Prologus, 21. Vissza

77 Gondoljunk csak pseudo-Okellos idézésére Philón De aeternitate mundijában: c. 12. Vissza

78 Ptolemaic Alexandria, I, 690. Vissza

79 1. 391a14–8. Vissza

80 Fr. 15–6, Collectanea Alexandrina: reliquiae minores Poetarum Graecorum Aetatis Ptolemicae, ed. J. U. Powel (Oxford 1925): Fraser I, 483; idézi: uo. II,881–2, n. 51–2. Vissza

81 Strabón: p. 656. «o ™k tîn reripLtwn, cnÇr suggrafeÚj«. Vissza

82 Fraser I, 484; (516–7), 539–50. Vissza

83 Aet 10; 12; 16; 18. Vissza

84 Gerhart B. Ladner: "The Concept of the Image in the Greek Fathers and the Byzantine Iconoclastic Controversy", Dumbarton Oaks Papers 7 (1953), 34. o. 159. jegyzet. Vissza

85 Vö. Theophrastos: Metafizika I, 6. A jegyzetek jelentôs részében Moraux tanulmányának vagyok adósa. Vissza

86 Ótos és Ephialtés Alóeus (vagy pedig Poseidón) és Iphimédeia ikergyermekei. A félelmetes tempóban növekedô két fiú azt tervezte, hogy az Olymposra ráteszi az Ossa-hegyet, s erre a Péleiont, és így eljutnak az egekbe. Apollón azonban megölte ôket, mielôtt tervüket valóra válthatták volna. (Odysseia XI, 315; Platón: Lakoma 190BC; Lukianos Kharón 3,494; Hyginus: Fabulae 28; a Bábel tornyával párhuzamban Philón: De conf. ling. 4–5; Órigenés: CC IV 21.) Sidóni Antipatros (Diog. Laert. VII, 29; Kr. e. 2. sz.) a sztoikus Zénónnal, Attikos (Fr. 2, 45–7) Platónnal, Ovidius (Fasti I, 305–8) az emberiség egészével kapcsolatban él ugyanezzel az összehasonlítással Vissza .

87 A lélek repüléséhez vö. R. M. Jones: "Posidonius and the Flight of the mind", Classical Philology 21 (1926), 97–113; E. R. Dodds: The Greeks and the Irrational (1951), 135–78; C. Colpe: "Die »Himmelreise der Seele« als philosophie- und religionsgeschichtliches Problem", in Origins of Gnosticism (Leiden 1967), 85–104; H. Koller: "Jenseitsreise der Philosophen", Asiatische Studien 27 (1973), 35–57; különösen Festugiére: Le dieu cosmique, 441–59, kül. 44 skk. Hasonló értelemben szerepel a kép Philónnál (talán Kritolaos nyomán): De opificio mundi 69–71 (magyarul: "A világ teremtérésôl", ford. Patkós Judit, Filozófiai Szemle 35 [1991], 838); De aeternitate mundi 63 k; Tyrosi Maximosnál XI 10. p. 140, 14–142,3; XVI 6. p. 206,11–20. Vö. kül. Seneca: NQ I. praef., 7–13. Vissza

88 Pánnak és a nimfáknak szentelt barlang – méghozzá Strabón és Pausanias szerint a legszebb a maga nemében – Delphoi közelében, az Ossa déli lejtôjén. Vissza

89 Ezt az elsô definíciót egyes források Chrysipposnak, illetve Poseidóniosnak tulajdonítják. Reale az aristotelési eredetet mellett érvel (202.2), Moraux szerint pedig a definíció elég semleges ahhoz, hogy akár a Stoa is kölcsönözhette máshonnan. Vö. különösen Philon: De aeternitate mundi 4, Kleomédés I. Vissza

90 A második definíció ezen változata szerzônk sajátos teológiai szempontját juttatja érvényre. Vissza

91 A görögben itt shme‹on (="jel") áll, ami a matematika tipikus szóhasználata az aristotelési stigm» (kb. "lyuk") megjelöléssel szemben. Vissza

92 Gyakori filozófiai hasonlat a világ alakjára (Empedoklés B 27,4; Platón: Timaios 33B; Aristotelés: De caelo II 4. 287b14–8; Philón: Quis rer. div. her. 228; Schol. ad Arati "Phaenomena" 529. p. 442,24–26, Maas), mozgására (Vitruvius: Archit. IX 1,2; Platónnál az intellektus mozgására: Törv. X 898AB), illetve a Föld alakjára (Hérodotos IV 36). Vissza

93 'ArktikÒj (az ¥rktoj = "medve" görög szóból), értsd: a Kismedve (Ursula minor) csillagképhez tartozó – ugyanis ennek legfényesebb csillaga, a Sarkcsillag (Polaris) közelítôleg egybeesik az északi éggömb pólusával. A vele átellenes pólus az £ntarktikÒj. (Innen az "Arktis" és "Antarktis" földrajzi elnevezések.) Megjegyzendô, hogy ezek nem aristotelési terminusok (vö. Meteor II. 5. 362a32k., 6. 363a34, b4, 31), továbbá, hogy szerzônk nem követi azt az aristotelési elképzelést, mely szerint a láthatatlan pólus a felsô, a látható pedig az alsó félgömbön helyezkedik el (De caelo II 2. 285b14–17). Vissza

94 Karakterisztikusan aristotelési tanítás, jóllehet Aristotelés többnyire a "prîtonsîma" és "stoice‹on" kifejezéseket részesíti elônyben, de használja az a‹yhr szót is (De caelo I 3. 270b16–25; Meteor. I 3. 339b21–27). Az égbolt és a csillagok anyagának azonosságához vö. De caelo II 7. Vissza

95 Anaxagoras (A70–72, valamint A73 [Arist.: De caelo 270b24]) az aŠyhr nevét az a…yÒomai ("ég") igébôl származtatta. Vissza

96 'Ae‹ ye‹n: vö. Arist.: De caelo I 3. 270b22–25; Met I. 3. 339b19 kk; Platón: Kratylos 410b.; Philoláos fr. 21; Okellos: De universi natura II, 23; Onatos in Stobaios I, 49,3W. Szerzônk magyarázatĺval ellentétben az elsô etimológia támasztható alá nyelvészetileg. Vissza

97 Arist.: De caelo I 2, 269b13–17; Meteor I 2. 339a11–15. Vissza

98 Arist.: De caelo I 3. 270a12–17. Vissza

99 Az állócsillagokhoz vö. Arist.: De caelo II 8. Vissza

100 Arist.: De caelo II 12. 292a10–14. b25 sqq. Vissza

101 Aristotelés a De caeloban egy helyütt (II 8. 289b7–290a7; 291b2–3) a bolygók és a "körök" számát azonosítja, de a Metafizikában (L 8; vö. De caelo II 12) kitér a szabálytalanságok magyarázatára, és foglalkozik Eudoxos (1073b17: vö. Simplikios: in de caelo 448,18; 493,4–497,5 Heib) modelljének Kallippos (1073b32: vö. Simplikios: in de caelo 493,5; 497,9) általi helyesbítésével. Ez utóbbi – aki egyébként Eudoxos tanítványa volt és Aristotelés köréhez tartozott – újabb szférákat vezetett be. A Platón-tanítvány Hérakleidés Pontikos rendszerében a Merkur és a Vénusz már a Nap körül kering, míg ez a többi bolygóval a Föld körül. Aristarchos (fl. Kr. e. 280), és az ô nyomán Seleukiai Seleukos (Kr. e. 150 körül) heliocentrikus modellt tett magáévá. Ez azonban nem bizonyult kielégítônek, és a fejlôdés az ókorban más irányba folytatódott: a pergéi Apollónios (ca. Kr. e. 200), a nikaiai Hipparchos (kb. Kr. e. 150) és Ptolemaios (Kr. u. II. sz.) kidolgozták az excentrikus (nem-egyezô középpontú) szférák és az epiciklusok (másik kör kerületén mozgó középpontú körmozgás) elméletét. A leírás vázlatossága miatt azonban megalapozatlannak tartanám bármiféle következtetést levonni szerzônk álláspontjára. Nyilvánvalóan az ókori csillagászat fô áramvonalához és Aristotelés követôihez csatlakozik geocentrikus elképzelésével, ám a részleteket illetôen – és ez a traktátus átfogó és teológikus szemléletmódjából adódóan érthetô – feleslegesnek tartja állást foglalni. Vissza

102 Szaturnusz Vissza

103 Jupiter Vissza

104 Mars Vissza

105 Merkur Vissza

106 Vénusz Vissza

107 Az aristotelési iratokban nem találunk utalást sem az alternatív bolygóelnevezésekre, sem a "bolygók" sorrendjére (vö. Metafizika L 8), csak annyit, hogy a Nap és a Hold van legközelebb a Földhöz (De caelo II 12. 291b31–292a6). Platónnál is csak annyit tudunk meg (Timaios 38 CD), hogy a Holdra a Nap, majd a Vénusz és a Merkur következik. Chrysippos sorrendje megegyezik a föntivel (Areios Didymos Fr 31 Diels = Stobaios I 21,5. p. 185,14–20).

A bolygók sorrendjére vonatkozóan az ókorban két fô elképzelés létezett, melyek a Földhöz legközelebbi négy "bolygó" sorrendjében tértek el. Az ún. káld sorrendben a Hold és a Nap közt foglal helyet a Merkur és a Vénusz, a "pythagóreus" sorrend viszont: Hold, Nap, Vénusz, Merkur. Az utóbbit követi szerzônk, Platón, Eudoxos, Aristoteles (vö. De caeb II 12. 291b31–2a6), Erastthenes, Chrysippos, az Epinomis, az elôbbit Panaitisc, Poseidónias, Geminos, Cleonedes, Cicero: Maguire, 121–2. Vissza

108 Ez az éles elválasztás az aristotelianizmus ismertetôjele az ókori doxográfiai irodalom szerint (Aetios II 3,4; 4,12; 7,5; Areios Didymos Fr 9, Diels; Epiphanios, haer. III 2,9; [Galénos:] Hist. phil. 46; Hermeias: Irris. gentil. 11; Attikos Fr. 5,9–39–47). Vissza

109 Arist.: Meteor. I 3–4. (vö. De caelo II 7. 289a19–35). Aristotelés e réteg anyagát "tüzelô"-nek (Ùpškkauma) nevezi, amely egy potenciálisan hideg és meleg, nedves és száraz szubsztancia, de az éter mozgásának gyorsasága és közelsége (341a19–23) miatt áttüzesedik. Szerzônk a "közelség" helyett a nagy tömeget nevezi meg okként, talán a Meteor. 339b6–9; 34–36-ra emlékezve, ahol is Aristotelés beszél az éteri szféra hatalmas tömegérôl, de nem ebben az összefüggésben. Vissza

110 Aristotelés fölsorolása némileg különbözik az ittenitôl. Ô is foglalkozik a "tûzgödrökkel" (I 5) és az üstökösökkel (I 6–7), de "fáklyák" (sšla) helyett "parazsak"-ról (dalo…), "tûzdeszkák" (dok…dej) helyett "tûzcikázások"-ról (a“gej) beszél (I 4. 341b3; 28; etc.), és külön említi a csillaghullásokat valamint a tejutat. Vissza

111 Ez a jellemzése a levegônek alapvetôen nem aristotelési, hanem inkább sztoikus szinezetû (Seneca: NQ II 10,1–4.[szinte szó szerint!]; Chrysippos: SVF II 429-30 [homályos {zoferÒn}, ezért hideg {zoferÒn}]. Aristotelés szerint a levegô természete meleg és nyirkos (A keletkezésrôl és pusztulásról II 3), bizonyos kijelentéseibôl azonban többé-kevésbé magyarázható az itt kifejtett tanítás: a szomszédos réteg hatására a levegôréteg fölül melegebb, alul hidegebb (Meteor I 3. 342a25–30), továbbá a föld melegétôl kipárolgó gôz a hideg levegôben kicsapódik és visszahull (Meteor I 9. 346b23–31; PA II 7. 6536a4–8). Moraux a Lélekrôl fejtegetéseit is említi (II 7), mely szerint a levegô a tüzes vagy éteri hatására lesz aktuálisan átlátszó, enélkül sötét. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy Theophrastos, úgy tûnik, föladta a levegô melegségének tanát (De igne 26; De ventis 22–23), és hidegnek tartotta. Ugyanakkor Galenos szerint a levegô meleg, ill. hideg volta Peripatos és a Stoa tanítása közt választóvonal: SVF II, 431. Vissza

112 Aristotelésnél (Meteor I 3, 399b9–13) – ahogy föntebb szerzônknél is – a víz és a föld közösen alkotnak egy réteget. Vissza

113 Vö. Arist.: Meteor I.3. 340b19 kk. Vissza

114 Az Indiai-óceánt. Vissza

115 A dialamb£nw a 396b31-ben is hasonló jelentésben áll ("át-/egybefog"), itt azonban tárgya nem világos. Forster és Strohm szerint azt kell odaérteni, hogy "mindhármat", míg újabban Marcovich az "<Ázsiát" kiegészítés mellett érvelt ("Ázsiát átfogván a Vörös-tengert egybefüggônek mutatja"). A fönti fordításban a "Vörös-tenger"-t a magyarra határozói igenévvel fordított participium és az állítmány közös tárgyaként értelmeztem. Vissza

116 Szerzônk leírásával ellentétben Aristotelés a Hyrkániai- és a Kaszpi-tengert különbözônek tartotta, mégpedig beltengernek, amelynek az Óceánnal nincs kapcsolata, és folyóktól táplált vize a föld alatt folyik tovább a Fekete-tengerbe (Meteor. II 1, 354a2–5). Késôbbi szerzôk (Strabón II 5, 18, 121; XI 6, 1, 507; Plinius: N.H. VI 36; Plutarkhos: Alexandros 44, 690D; Arrianos: Anab. VII 16,2) a kettôt egynek vélték. Ami a Világtengerrel való viszonyát illeti, már a kezdetektôl vita tárgya. Míg Hekataios szerint összeköttetésben áll vele, Hérodotos szerint (I 203) beltenger. Aristotelés ôt követi, de a vita korántsem volt eldöntött az ô idejében, hiszen Alexandros is csak szerette volna tudni, mi az igazság (Plutarkhos: Alexandros 44,690C–D). Patroklés partmenti hajózásai (285–2) ugyan fényt derítettek arra, hogy a Maiótis-tótól egy (igen keskeny! – vö. De mundo 393b26) földszoros elválasztja, másfelôl viszont félrevezetôen Hekataios nézetét támasztották alá az Óceánnal való összefüggésével kapcsolatban. Eratosthenés (Strabón I 1, 17,74) elfogadta ezt az eredményt, és Ptolemaiosig többé nem is kérdôjelezték meg. Ahogy Strabón, aki szintén hangsúlyozza az összekötô szakasz keskenységét, Eratosthenésre támaszkodik, úgy szerzônk esetében is hasonló függôséget tételezhetünk föl. Vissza

117 Ceylon, Asóka király feliratán TabapaÁi (skt. T~mraparÁ§). A szigetet a görögök föltehetôen elôször (Strabón II 5. 14, 119; 35, 133; Plinius: N. H. VI 81) Nagy Sándor idején ismerték meg, aki Onésikritos vezetésével hajós expedíciót indított Ázsia déli partjaihoz. Onésikritos föltehetôen Nagy Sándorról annak halála után egy-két évvel írt életrajzában említette (Strabón XVI 1. 15, 691), de távolság- és méretadatai Hermann szerint (s.v. "Taprobane" RE XVIII 1) Ceylonra nem illenek semmiképpen, inkább Szumátrára utalnak. Késôbb Megasthenés ad leírást a szigetrôl (Plinius: N. H. VI 79; 81), számadatok említése nélkül. Eratosthenés (Strabón II 5. 14, 119; 35, 133; Plinius: N. H. VI 81) 5000–7000 stadion nagyságúra becsli – a valós méret kb. 3-szorosára –, a Brit-szigetekhez hasonlítja (Strabón II 5. 32, 130), és kelet-nyugati fekvésûnek tartja (Strabón II 1. 14, 72; Plinius: N. H. VI 82.). Föltehetôen szerzônk leírása rá támaszkodik. Vissza

118 A mai Vörös-tenger. Vissza

119 Nem valószínû, hogy Madagaszkárról (Capelle) lenne szó. Lorimer szerint az etiópiai Tana-tóban fekvô Psebó- (Strabón XVII 2, 3) sziget téves elhelyezésérôl van itt szó. Vissza

120 Strabo 102C (Poseidónios). Vissza

121 A következôkben a kontinensek határával kapcsolatban "folyó-elméletet" és a "földszoros-elméletet" állítja szembe egymással szerzônk. Hérodotos (IV 45) – jóllehet szerinte is nehézségekkel jár a Nílus-delta esetében (II 16) – még nem is ismer alternatívát az elôbbire, amelyet Platónnál (Phaidón 190 B), illetve késôbb többek közt Polybiosnál (II 37), Arrianosnál (Anab. III 30,8–9) is megtalálunk. Valószínûleg már Eratosthenés elôtt megjelent az alternatív teória, mert ô már ismerteti mindkettôt, de fölöslegesnek tartja elônyeiket illetve hátrányaikat mérlegelni (Strabón I 4,7). Strabón ugyan említi a forrásvidékek fölötti területek esetében fölmerülô nehézséget (I 4, 8, 66), de még késôbbi szerzôkre is az jellemzô inkább, hogy fölsorolják mindkét lehetôséget, anélkül, hogy állást foglalnának (GGM II 105 [Diogenés Periégétés], GGM II 507). Vissza

122 Vö. [Arist.:] Problemata 25,4. 938a 23–31. Vissza

123 Vö. [Arist.:] Meteor. 362a2–365a13; Pseudo-Aristotelés: De ventorum situ et nomine. Vissza

124 A Ôtan partikulának ez igen kései használata. A "Ôtan causale" Bonitz tanúsága szerint a CA-ban példátlan, és az L. S. J. is csak kései példákat (Dión Chrysostomos, Proklos) hoz bizonyossággal, jóllehet említ ilyen irányba mutató drámai, platóni, illetve egy szónoki helyet. Vissza

125 Vö. az aristotelési corpusban: de aud. 800a6–12. Vissza

126 Bár a megkülönböztetés gondolata Aristotelés Meteorológiájára megy vissza, a szóhasználat a Sztoát idézi: vö. D. L. VII,51 VIII,153. Vissza

127 Arist.: Meteor. II 8. Vissza

128 Esetleg értelmezhetô úgy is, hogy "visszazáródások". Vissza

129 Vö. Arist.: Meteor. 343b1 kk.; 17 k. (idôpont megjelölés); 344b34 kk; 368b6 kk. Errôl a Kr. e. 373-ban bekövetkezett észak-achájai szökôárról beszámol Strabón [VII. 7.2 (p. 384)] és Pausanias [VII. 25.8]. Vissza

130 Marcovich a fölsorolás e két elemét nyilvánvaló értelmi okokból athetálja, és a 399a27 sorok alapján tévesen beszúrt részletezésnek tartja. Vissza

131 Állásfoglalás azon érv ellen, miszerint a részek pusztulása az egész pusztulását vonja szükségszerûen magával (vö. [Okellos:] A mindenség természetérôl I,14; Philón: De aeternitate mundi 124–129, 143–144; De providentia I 9. 13; Diogenés Laertios VII 141; Aphrodisiasi Alexandros: Meteor. I. 61,34–62,7. Lactantius: Divinae institutiones II. 10, 24.) Aristotelés azt állítja, hogy ôelôtte mindenki azt tanította: a világ keletkezett (De caelo I 10,279b12). Vissza

132 Akár valós filozófiai ellenvetésrôl, akár csak költôi eszközrôl van szó, és akárhogy is értendô az ellentétek pusztító mûködése (kölcsönös kioltás, túlsúlyba-jutás, vagy éppen szétválás), nem számol az égi anyaggal, csak a négy elemmel, azaz nem származhat Aristoteléshez hû körökbôl. Vissza

133 A polisz–kozmosz párhuzam hellenisztikus közhely. Az államalkotáshoz az alkotó rétegek különbözôségének szükségességét hansúlyozza Aristotelés is (Politika II 2. 1261a22–25; III 4, 1277a5–10; IV 41291b7–11). Azt, hogy a városállamhoz hasonlóan a kozmosz is az ellentétek harmóniájára épül, a pythagóreus iratokban több helyütt megtaláljuk (Diotogenés: De regn. 72,19–23 {Thesleff}; Okellos: De legibus 124,18–125,7; Ekphantos: De regn. 81,21–82,3.).

Megjegyezem, hogy a Met ? 10. 1076a3–4 sorokban Aristotelés is a poliszhoz hasonlítja a kozmoszt, melyet egy uralkodó kell, hogy összefogjon. Elôzôleg a hadsereg (1075a13–15: a hadrend oka a hadvezér) és a háztartás (18–25: fontosságukban különbözô résztvevôi sajátos funkcióikkal illeszkednek az egész rendjébe) hasonlattal élt. Vissza Vissza

134 Hérakleitos A 22 (=Arist.: Eudémosi Etika VII 1, 1235a25–29). A férfi és nô egysége a társadalom alapsejtje: Arist.: Politika I 2, 1252a26–30, vö.: De gener. an. I 18,724b9–10. Az orvosi irodalomban olvashatjuk, hogy az élôlények szervezete ellentétekbôl áll (Hippokratés: De victu I 3. 1–3; vö. Platón: Lakoma 186D–E). Lásd még Tyrosi Maximos IX 1. 100,5–101,2. Vissza

135 Vö. Empedoklés B 23. Vissza

136 Hippokratés: De victu I 11,1. (mûvészetek) 18,1. (zene) 23,1. (írás). A zene esetében számtalan párhuzamot hozhatunk föl. Vissza

137 Hérakleitos fr. B 10. Diels, vö. Platón: Szofista 242D (A10, Diels), és kül. Arist.: EE VII 1. 1235a 25–29 (A10 Diels). A töredékrôl lásd B. Snell: Heraklits Fragment 10, Hermes 76 (1941), pp. 84–87. Vissza

138 A szóhasználat ("rendezte", "teremtette") Platón Timaiosának Alkotójára emlékeztet. A Harmónia és az Istenség azonosítására ugyan nem találunk párhuzamot, de számos szerzô mutatja be a Teremtôt mint a mindeség összhangjának okát (hellenisztikus pyhagóreus szövegek: Okellos: De legibus 124,19; Hippodamos: De felic. 97,3–5; Diotogenés: De regn. 72,9–14; továbbá Philón: De post. Caini 14; Isten mint a harmónia megtestesítôje: Diog. Laert. VIII 23; Philón: Mózes élete II 132.). Megjegyzendô, hogy Aristotelés is ilyen értelemben beszél az istenrôl, aki a világ rendjét fönntartja (Met L 10), ám számára a tétel, hogy a világ ellentétekbôl áll, elvi hibát tartalmaz: a minôségek az ellentétesek, a világot alkotó hordozónak, az anyagnak nincs ellentéte (kül. 1075a28–34). A külsô szféra mint összetartó kötelék Aristotelésnél nem, Platónnál (Timaios 32C, 33B) csak utalásszerûen szerepel, késôbbi szerzôknél azonban elôtérbe kerül: lásd Cicero: Az istenek természetérôl II 115; Macrobius: Sat. I 9,14. W. Jaeger (Nemesios von Emesa, Berlin 1914. 88skk) Poseidóniosnak tulajdonította a gondolatot, K. Reinhardt viszont kétségeit fejezte ki ezzel kapcsolatban (Poseidonios, 1921. 345skk). Föltehetôen hellenisztikus kori közhellyel állunk szemben itt is. Vissza

139 Arist.: Meteor. I 3. 339b37skk., GC A10. 328a29–31, késôbb: Chrysippos, in: SVF II 555. Vö. Platón: Timaios 32C (arányosság révén egyetértés). Vissza

140 A kÒsmoj szó eredeti jelentése ugyanis "dísz", "ékes rend". Vissza

141 A világegész dicshimnusza és az itt róla tett állítások többsége összhangban van Aristotelés tanításával (vö. pl. De caelo I 1. 268b8–10). Azt a platóni Timaiosban (kül. 30A.D) és a sztoikusoknál megtalálható (pl. Cicero: Az istenek természetérôl II 30), és a hellenisztikus korra jellemzô nézetet viszont, hogy a kozmosz értelmes élôlény, isten volna, nem osztja szerzônk. Ez utóbbi megjegyzése viszont halvány célzást tartalmaz a világlélek létezésére, melybôl Platón (Timaios 41C), a pythagoreusok ([Okellos:] De univ. nat. I 11; Cicero: Az istenek természetérôl I 27 – más szerzôkhöz hasonlóan Cicero Pythagorasnak tulajdonítja a föltehetôen késôbbi keletû nézetet), a sztoikusok (Kleanthés: SVF I 495; Chrysippos, Poseidónios: SVF I 774) szerint az egyedi lelkek keletkezésüket veszik. Ez a nézet az aristotelési lélektannal összeegyeztethetetlen, jóllehet a népszerû dialógusok egyikében, a De philosophiában (fr. 27 Ross) állítólag ezt a nézetet vallotta Aristotelés is. Moraux szerint szerzônk, akinek bevallott szempontja teológiai (1, 391b4), és az Isten transzcendenciáját hangsúlyozza (6. fej.), szándékosan nyomja el az állításaiban benne rejlô, és föltehetôen forrásában is szereplô istenítését a világegyetemnek. Vissza

142 A Gondviselésrôl szóló írásoknak szokványos része a természet szépségeinek dicsérete, amelyre szerzônk egy félmondatot szánt (vö. pl. Cicero: Az istenek természetérôl II 98–100; Tusc. I 45; Philón: De prov. II 40, De aet. mundi 62–65 többek közt; Seneca: Ad Marc. 18,4–7; Minucius-Felix: Octavius 17, 7–11, Lactantius: Div. inst. VII 3,25). Vissza

143 Okellos: De universi natura III,4. Vissza

144 4. 395b18–396a16 Vissza

145 Az esôk tisztító hatásához vö. Philón: De aet. mundi 62; De prov. I 15.; az áradásokról olvasunk hasonlót: uo. II 99, Origenés: C. Cels. IV 64 (valószínûleg Chrysippost idézi: vö. SVF II 1174). Vissza

146 Philón: De prov. II 99. (A víz pusztító hatását akadályozzák: De aet. mundi I 25; Seneca: N Q V 18,5.) Vissza

147 Jóllehet a "születés" – "virágkor" – "pusztulás" kifejezéseket élettelen dolgokra is használják filozófiai szövegekben (pl. [Okellos:] De univ. nat. I 4. [ez egy a szöveg egészénél késôbbi glossza], Philón: De aet. mundi 71–2), de a pseudo-okellosi szöveg említett párhuzamos helye (I 13–14.) arra enged következtetni, hogy itt a biológiai fajokról esik szó. A fajok örökkévaló volta nagy szerepet játszott a peripatetikusok és ellenfeleik vitájában a kozmosz örökkévalóságáról. (Theophrastos Philónnál: De aet. mundi 117. 130–1. 145–9., Dikaiarkhos fr. 47, Wehrli (Censorinusnál); Kritolaos fr. 13, Wehrli (Philónnál: De aet. mundi 55; kül. vö. Philón: De aet. mundi 69). Míg az ellenfelek a mesterségek keletkezésébôl az emberiség keletkezésére következtettek, a peripatetikusok világkatasztrófákkal, a civilizáció ideiglenes elpusztulásával magyarázták a technék történetiségét. A "megkönnyítés" kifejezés eszünkbe juttatja azt a mítoszt, mely szerint Zeus azért indította el a trójai háborút, mert a Föld panaszkodott a túl sok ember terhe miatt (Scholion "A" Ilias I,5-höz). Vissza

(1) a természet bôvelkedik célszerûtlen, a rendet zavaró eseményekben, természeti csapásokban, melyek az isteni gondviselést cáfolják (epikureusok: Cicero: Az istenek természetérôl I 23–247; Lucretius, V 156–234; Philón: De providentia I 37–38. 44. 47. 54. II 69. 87. 90. 102);

(2) az egyedi dolgok pusztulása a világegész pusztulásnak kitett természetére utal (sztoikusok a peripatetikusokkal szemben: a vitáról részletesen lásd Philón: De aeternitate mundi, De providentia).

Szerzônk ezzel szemben kimutatja a váratlan természeti események természeti (!) célszerûségét, melyek végsô soron a Harmónia és az Egész fennmaradását szolgálják. (A szelekkel kapcsolatban hasonló fejtegetést olvashatunk Senecánál: NQ V 18,1–2.13.) A részleges katasztrófák nem érintik az egész rendet (vö. Arist.: Meteor. I 14, Theophrastos Philónnál: De aeternitate mundi 124–9. 143–4; De providentia I 9; 13; a Föld örökkévalósága és a világegyetem örökkévalósága kölcsönösen föltételezi egymást: Kritolaos apud Philón: De aeternitate mundi 55). Rendkívül hasonló az idevonatkozó fejtegetés az Okellos neve alatt fönnmaradt De universi natura 1. 13-ban, Moraux, Theiler (Gnomon 2 [1926], 585–97) közös forrást tételeznek fel, közelebbrôl Theiler Kritolaosra gondol. Jóllehet a jelenségek leírásában hû marad szerzônk Aristotelés hagyatékához, a természeti jelenségek teleológiai értelmezése Aristotelésnél a biológiára korlátozódik. A sztoikusokra jellemzô morális teleológia viszont (gonoszok megbüntetése, az istenség hatalmára emlékeztetés, erényre sarkallás) szerzônket nem ihlette meg. Vissza

149 Aristoteles is beszél a világmindenséget összetartó erôrôl (Met v 10. 1075a12–5; Pol VII 4. 1326a32–3, vö. De anima I 5. 410b10–5). ám nála a mozgás okának kutatása vezet el istenhez. Annál nagyobb hangsúlyt fektettek a fenti gondolatra a Stoában (pl. SVF II, 439–41; 448), beleértve a magát platonistának valló Askalóni Antiochost (Cicero: Acad II 24–9), és gyakran felbukkan a pseudo-pythagoreus irodalomban (Ekphantos: De regn. 84,4–6; Theagés: De virt. 191,4–5, Okellos: De leg. 124,18–20) Vissza .

150 Ilias I. 499 Vissza

151 Azt a problémát, hogy a "távol esôk" miként részesednek az isteni hatóerôbôl, Theophrastos is tárgyalja: Met II, 9–11. 5b10–6a5, egy másik Homéros-sorra történô hivatkozással, melyben Zeus így szól: "Fölhúználak a földdel is én, tengerrel is együtt" (Ilias 8,24). Vissza

152 A leírásban szerzônk forrása föltehetôen Hérodotos (I 98.: Déiokés palotája, vö. Odysseia IV,68skk.; Aischylos: Perzsák 980; Xenophón: Kyros neveltetése VIII 2,11). Philón is említi többször a Nagykirályt (pl. De decal 61), a legjobb lelkek halál utáni sorsának illusztrálásánál hasonló összefüggésben, mint szerzônk (De somn. I 140). A De mundo hasonlatára erôteljesen emlékeztet Tyrosi Maximos leírása (XI 12. p. 144,5–145,9). Vissza

153 Vö. Ekphantos: De regn. 82,17–21, Theiler. A közép-platonikus elképzelés szerint a daimonionok közvetítenek: Tyrosi Maximos, XI 12. 144,3–145,9. Vissza

154 Aristotelés is használja a párhuzamot egy csekély, illetve távoli ok hatásának szemléltetésére (De motu anim. 7. 701b1–7; De gen. anim. II 1. 734b9–16. Synesios (Aegyptii sive de providentia 19, egy automata bábjátékra hivatkozva) az Istennek a világra gyakorolt hatását mutatja be a hasonlattal. Az automatákról lásd Hérón: Automatakészítés, kül. 335–43, Schmidt. Vissza

155 A filozófiában a báb-hasonlatot leginkább az emberre használják: Platón: Törvények I 644D–45E; Philón: De opificio mundi 117; Gellius, XIV 1,23 (Favorinus); Marcus Aurelius II 2; II 16; VI 28; VII 29; X 39; XII 19; Porphyrios Stobaiosnál 118,40. p.167,7.; hasonlóan Horatius: Szatírák 117,82. Vissza

156 Chrysippos használja a hasonlatot az emberi autonómia megvilágítására (SVF II 974; 1000), és az ô nyomán Marcus Aurelius (X 33,3), és késôbb keresztény szerzôk is (Basileios: Hexaemeron IX, 12; Nyssai Szent Gergely: Nagy katetikus beszéd, 6,9). Vissza

157 Szintén közkeletû kép, melyet különbözô szerzôk különféle jelenségek szemléltetésére alkalmaznak: a Corpus Hermeticumban (Stobaios I 49,68. p.460,10–461,7) a lelkek halál utáni sorsának bemutatására (Reinhardt: Poseidonios p. 379. Poseidónios hatását véli fölfedezni az itt idézett Isis-apokalipszisen); Velleius Paterculus (I 16,2) a görög klasszicitás érvényesülésére a kultúra különbözô területein; Galénos (III De usu part. I 3. 7,1–12, nála három tojáshéj reped föl egyszerre) a születéstôl fogva beprogramozott ösztönök kimutatására. Az égitestek mozgását Aristotelésnél is természetük határozza meg; De caelo B12.293a10. Vissza

158 Az egy okra és az egy célra kell gondolnunk. Vissza

159 Itt a korufa‹oj szó kettôs jelentését – "karvezetô" és "a csúcson levô" – használja ki a szerzô. Vissza

160 A hasonlat valószínûleg szerepelt Aristotelés de philosophiájában (lásd Sextos Empeirikos, M IX,26–7, vö. Arist.: Met 1075a11 skk., fg. II Rosé³ [12b Ross]): Anton-Hermann Chroust: "A Cosmological (Teleological) Proof for the Existence of God in Aristotlés »On Philosophy«", in Aristotle: New Light on His Life and on Some of His Lost Works, vol. 2, 171 Routledge, London 1973). Szerzônk a hadvezért rá jellemzô módon a királlyal helyettesíti. Vissza

161 Empedoklés fr B21,9–11. Az empedoklési kontextusban a Szeretet és a Viszály a keletkezések okai. Aristotelés ilyen értelemben idézi e sorokat, néhány szóval bôvebben (Met B 4. 1000a29kk.). Vissza

162 Közhelyszerû hasonlat arra, hogy egy kicsiny ok hogyan fejthet ki nagy hatást (pl. Seneca: Epistolae 118,16). Tyrosi Maximosnál a kövek egymáshoz-illeszkedése biztosítja az épület fönnmaradását, ahogy a kozmoszban a rész-szerint való dolgok kapcsolódása (XV 5. 188,8–11). Vissza

163 Vö. Pseudo-Aristotelés: Mirab. 155 (szinte szó szerint); Cicero: Tuscul. I 34; Orat. 234.; Valerius Maximus VIII 14,6. Másképp adja elô a történetet Thukydidés (II 13), Plutarchos (Periklés 31.) és Dion Chrysostomos (XII 6). Vissza

164 Itt szerzônk etimologizál ("igaz értelemben" = "™tumwj"), és az "™tumwj" ("égbolt") szót a "Ôroj" ("határ") és "¥nw" ("fenn") szavakból származtatja. Vissza

165 Ismét egy etimológia-kísérlet, az "Olympos" magyarázatára a Ñlolampºj (="teljes egészében világító") melléknévbôl. Vissza

166 Odysseia VI. 42–45 (Devecseri Gábor fordítását a kontextushoz alkalmaztam: 44. sor). Vissza

167 Aristotelés: De caelo A 3. 270b5kk. Vissza

168 Ilias XV. 192 (Devecseri Gábor fordítását a kontextushoz alkalmaztam). Vissza

169 Vö. Arist.: Meteor. I 14. 352a19kk. Vissza

170 Említi az eseményt Platón (Timaios 22CD), aki szerint a történet mítosz köntösét öltötte magára. Vissza

171 Vö. Lykurgos in Leocr. 95–96. Késôbbi említései a történetnek: Strabón VI 2. 3,269 (Poseidónios alapján); Seneca: De ben. III 37,2; Martialis VII 24,15; Pseudo-Vergilius: Aetna 604–46; Valerius Maximus V 4 Ext. 4; Claudianus: Carm. min. XVII; Hyginus 254,4; Silius Italicus XIV,97; Anthologia Palatina II 17; Konón 43 (Phótios: Bibl. cod. 186,139b23–37); Philostratos: Vita Apollonii V 17; Stobaios IV 25,38 (Aelianus). Vissza

172 E hasonlatokat több-kevesebb átfedéssel használja [Arkhytas:] De vir. bon. 11,17–19; [Onatas:] De deo 139,20–140,5; Tyrosi Maximos IV 9. p. 51,4–13 (az epikureusok ellenében). A törvény-párhuzam sztoikus színezetû (isten, illetve a "logosz" a legfelsôbb törvény: SVF I 162; III 316; Epiktétos: Dissertationes I 12,7), érthetôen megtalálható a zsidó Philónnál (Quod. omn. prob. lib. 46,68; De migr. Abr. 130; De Ioseph. 29), de a hellenisztikus kor pythagóreus szerzôinél is ([Arkhytas:] De leg. 35,21–28; Sthenidas: De regn. 188,9). (Realehoz, Morauxhoz stb. hasonlóan nem fogadtam el Lorimer javítását ("nomo<tšth>j" = "törvény<hozó>"), amit az indokolna, hogy az itt fölsorolt foglalatosságok gyakorlását (8kk.) szembeállítja a törvény mûködésével (13kk.), amennyiben e tevékenységek fáradsággal járnak. Nem bizonyos azonban, hogy föltétlenül ilyen precíz csoportosítást kell e hasonlatok esetében föltételezni.) Az isten-hadvezér hasonlat filozófiai párhuzamai: Platón: Phaidros 246E; [Archytas:] De vir. bon. 11,73; Diotogenés: De regn. 72,7; Onatas: De deo 139,22; Tyrosi Maximos IV 9; X 9; XII 4; Dión Chrysostomos XII 22; Philón: Decal. 177–8; vö. Sextos Empeirikos: AM IX,26; Aristotelés Fr. 11, Rose³ (A De philosophiából, Homéros-idézetekkel). A trombitaszó képét Plutarchos (Sókratés daimónja 24. 539CD) használja annak szemléltetésére, hogyan adja tudtul isten akaratát az egyszerû embereknek. Vissza

173 Sophoklés: Oidipus király 4–5 (Babits Mihály fordítása). Vissza

174 A régi athéni törvények egy fából készült forgatható háromszög alapú gúlába vésték be (vö. Arist.: Const. Ath. VII,1). Vissza

175 Odysseia VII. 116; XI. 590. Vissza

176 Uo. V. 64 (Devecseri Gábor fordítása). Vissza

177 Uo. VII. 115; XI. 589 (Devecseri Gábor fordítása). Vissza

178 Hérakleitos fr. B11. egyetlen lelôhelye. A kódexek szövegét fogadtam el, jóllehet Diels és Lorimer Stobaios (és a legjobb örmény kódex) alapján javítják a szöveget, s így más értelmezés tulajdonítható neki: "Minden élôlényre az, aki pásztora, sújtva ügyel" (Kerényi Károly fordításában). Vissza

179 Korábban szerzônk isteneknek nevezte a csillagokat (2. 391b14–18), isteninek az étert (2. 392a4), ezek a kijelentései azonban inkább peripatetikus közhelyek maradványainak, semmint saját meggyôzôdésének tudhatók be. A De mundo egésze a monoteizmus kifejtésének van alárendelve. Vissza

180 Vö. Aischylos: Prométheus 210: "sok névhez egyetlen alak tartozik" – mondja Prométheus, amikor Gaiát és Themist azonosítja és anyjaként nevezi meg. Xenophón: Symposion VIII 9: Zeus, míg ugyannak lenni látszik, sok megnevezést visel. Vissza

181 Az etimológiákhoz a párhuzamos helyeket összegyûjti G. Rudberg: Forschungen zu Poseidonios, pp. 102–108; Lorimer kiadásának apparátusában; Maguire pp. 162–4; Festugiére II p. 491; n. 510–1; Strohm pp. 350–2. Vissza

182 ZeÚj tulajdonnév (Z»na; Dia) kétféle tárgyesetét magyarul nehéz visszaadni, még reménytelenebb föladatnak látszik a magyarázat olyan fordítása, amely magyarul is mûködik, hiszen szerzônk a két névváltozatból egy hasonló hangzású mondatot formál: d“ ×n zîmen – "aki által élünk". Forrása föltehetôen Platón: Kratylos 396AB. Érdekes egybeesés, hogy föntebb (399b13) szerzônk a "lélek – elsô mozgató" hasonlatban a lélekkel kapcsolatban használta azt a kifejezést, hogy "amely által élünk". Vissza

183 Az istennév görögül: KrÒnoj (Kronos); az "idô": crÒnoj (Khronos). Vissza

184 Orph. fr. 21a Kern. Vissza

185 A sors ilyenfajta abszolutizálása igen távol esik Aristotelés elképzeléseitôl, aki a determinizmus ellen hevesen érvelt (pl. Hermeneutika 9.). Zeus és a sors azonosítása az ó-sztoára jellemzô mindenekelôtt (vö. kül. Chrysippos: SVF I 102.: egy Zeus sok névvel; SVF II 914.: a sors-szinonimák és a Moirák etimológiája; SVF II 913.: sors, természet, igazság stb. azonosítása etimológiai fejtegetések kíséretében, a Moirák elemzése; a sztoikus teológia Zeus és a sorsfogalmak azonosításával jellemezhetô: Areios Did. apud Eusebios: PE. XV 15,6; Kornutos c. 13 – etimológiai magyarázatokkal). Poseidónios ugyanakkor a Végzetet rangban Zeus és a Természet után a harmadik helyre helyezte (Fr. 382ab, Theiler). Vissza

186 Itt az "An£gkh "-t (Ananké) az "¢n…khton"-nal hozza kapcsolatba. Szó szerint ugyanez az etimológia: SVF II 976. Vissza

187 A "E“marmšnh " származtatása az "eŠrein" igébôl az ókorban bevett (SVF II 915; 918; 920; Chrysippos: SVF 914; Kritolaos Philónnál: De aet. mundi 75; Pseudo-Plutarchos: De Fato 4. 570b; Areios Didymos Eusebiosnál: PE. XV 15,6: Zeusra vonatkoztatva). A helyes etimológia (a me…romai = "kioszt" igébôl) csak egyszer bukkan föl: Cornutus 13. p.12,17. Az "akadálytalanul halad" (Usener javítási javaslatával [¢koloÚqwj]: "következetesen halad") az oksági láncra vonatkozik, s nem része az etimológiának. Vissza

188 Peprwmšnh és peper¢tîsqa. A mediális ige használata kétértelmûvé teszi a mondatot, de a fönti fordítás nyilvánvalóan jobban illik a szövegösszefüggésbe, mint a "minden le van határolva" megoldás. Az (egyébként hibás) etimológia szintén elterjedt volt az ókorban, és kétféle változata is volt: (1) a "Végzet" határol: SVF II 997, Plutarchos Fr 19., Sandbach [Stobaiosnál I 5,19]; (2) a végzet határolt, azaz meghatározott: Chrysippos: SVF II 914.; Theodorétos: Gr. aff. cur VI 11. Vissza

189 Az aristotelési tétel itt sztoikus értelmet nyer. Vissza

190 Mo‰ra és memer…stai. Itt az etimológiai összefüggés tényleges, legföljebb az értelmezés sántít, hiszen a "Moira" a "kiosztott rész"-t jelenti. Hasonlóan magyarázzák a sztoikusok is: Chrysippos: SVF II 913.; SVF II 914; Theodorétos: Gr. aff. cur. VI 11. Ezzel ellentétben Cornutus a "nem látható" szintagmából származtatja ("m¾ Ñr©sqai"). Vissza

191 Nemesis istennô neve egyébként "jogos fölháborodás"-t jelent mint köznév, és az ókorban tévesen hozzák összefüggésbe a nšmw = "részül juttat" igével (vö. Cornutus 13. p.13,17; Schol. in Plato: Resp. V 451A. p. 342,3–4, Hermann; [Iamblikhos:] Theol. arithm. 31. p. 40,19, De Falco). Vissza

192 'Adr£steia. Vö. SVF II 528; Plutarchos, Fr. 21; Cornutus 13. p. 13,12–17 (Kornutus még két magyarázatot hozzáfûz: "amitôl igencsak menekülnek" [az • mint intenzívumképzô], illetve "amitôl mindig menekülnek" [¢eˆ = "mindig"]. Ezt átveszi a föntebb említett Platón-scholion is). Vissza

193 A“sa és ¢eˆ oÙsa. Cornutus (13. p. 12,14–16.) ezt a régiek magyarázataként említi, míg maga inkább a "kiismerhetetlen ok" (¨ stoj a“t“a) etimológia mellett foglal állást. Vissza

194 Ugyanígy Platón: Állam 617BC, csakhogy ott Lachesist rendeli a pamphyliai Ér a múlthoz, és Atropost a jövôhöz (vö. Törvények XII. 960C, ahol annyit tudunk meg, hogy Atropos teszi fölbonthatatlanná a testvérei által font szálat). Vö. még Isidorus: Etym. 11,92–93, ahol megtaláljuk a másik elképzelést is, miszerint az egyik Moira föladata az emberi élet száljának megkezdése, a másiké vezetése, végül a harmadik a szálat elvágja. Vissza

195 –Atrepta – itt tényleg átlátható beszédes nevekkel van dolgunk. Az etimológiára utal Platón is (Állam X 620E: Atropos elcsavarhatatlanná teszi a szálat). A sztoikusok gyakran említik ezt a névmagyarázatot: Chrysippos: SVF II 913–914; 1092; Cornutus 13. p. 13,9–10; vö. Tyrosi Maximos V 5. 60,2–5. Vissza

196 A lÁxij kétértelmû szó, egyaránt jelent "vég"-et és "osztalék"-ot. Az utóbbi esetben az etimológia helyes, és ilyen értelmben használja a lÁxijszót Cornutus is (13. 13,8–9), és a lagc£nein (osztályrészül juttat) igével hozzák kapcsolatba rendesen is az ókorban Lachesis nevét (Chrysippos: SVF II 913. 914. 1092; Porphyrios Stobaiosnál, II 8, 42. 168,20–22, Tyrosi Maximos V 5. 60,2–5). Nem így érti azonban a szöveget az azt parafrazeáló Apuleius (De mundo 38,374), és meggyôzôdésem szerint a tagmondat fönt megadott fordítása a természetesebb. Vissza

197 Klètousa: vö. Chrysippos idézett töredékei, Kornutos idézett szöveghelye. Vissza

198 Vö. Platón: Állam 621B. Vissza

199 Törvények IV. 715e–716a és V. 730b. Vissza

[ Cikk eleje | Jegyzetek | Tartalom | Évfolyamok | Nyitólap]