Ha a Kongresszusi jegyzőkönyvet olvassuk, az a
benyomásunk támad, hogy a tudománytörténet sokkal inkább egy puszta elnevezés,
semmint tudományág vagy világos fogalom. Az ilyen üres
rubrika aztán tetszés szerint tágítható vagy szűkíthető, hiszen szemben a
világos fogalommal csupán semmitmondó címkéről van szó, míg a pontosan meghatározott
fogalom extenziója nem változhat anélkül, hogy a benne foglalt tartalom ne
szenvedne csorbát. Ezért lehetséges a tudománytörténet címszava alá besorolni
egy nemrégiben megtalált hajózási térképet
éppúgy, mint egy fizikai elmélet tematikus analízisét. Nem hiábavaló tehát, ha
először azoknak a tudománytörténetről alkotott elképzelését vizsgáljuk meg, akik
állítólag ezt a történetet megírják. Ebben a tárgyban persze néhány
kérdést már hosszú ideje
rendszeresen feltesznek, és még sokáig fel is fognak tenni, itt elsősorban
a ki, a miért és a
hogyan kérdéseire gondolok.
Egy lényegi kérdésről azonban mintha mindenki megfeledkezne, nevezetesen arról,
hogy minek a története is
pontosan a tudománytörténet? S
talán azért nem tették még fel mindezidáig, mert magától értetődőnek tartották a
választ, mely a tudományok története vagy a
tudomány története kifejezésben
egyértelműen benne van.
Nézzük most meg röviden, hogy rendszerint
milyen megfogalmazásban találkozhatunk a ki, a miért és a
hogyan kérdésével!
A ki rögtön a hol kérdését veti
fel. Másképpen fogalmazva, ha a tudás egy adott, már specifikusnak számító
területén felmerül a tudománytörténet kutatásának és oktatásának követelménye,
az azon nyomban valamely egyetemi intézményben talál visszhangra. Bernard
Sticker, a hamburgi Tudománytörténeti Intézet igazgatója egy helyen kiemelte,
milyen ellentét feszül a tudománytörténet rendeltetése és módszere között;[1] rendeletetése szerint ugyanis a
természettudományi karokon lenne a helye, míg az
alkalmazott metódusokat illetően a bölcsészettudományi fakultáshoz tartoznék.
Ha a nem–faj reláció alapján szemléljük a tudománytörténetet, akkor mindenképpen
a történeti tudományok központi intézetében kellene számára helyet biztosítani,
a valóságban azonban az a helyzet, hogy mind a történészek, mind a tudósok
csupán mellékvágányon érkeznek a tudománytörténethez. Az általában vett
történettudomány elsősorban
politikatörténet vagy társadalomtörténet jelent, ami legfeljebb a vallásos vagy
filozófiai eszmék történetével egészülhet ki, az egészében vett társadalom története
pedig elsősorban a jogi intézmények, a gazdaság, a demográfia történeti
változásait öleli fel, s nem kap benne helyet a tudományos metódusok és
elméletek története, holott a filozófiai rendszerek szoros kapcsolatban állnak
vulgarizált, vagyis ideológiává
satnyult tudományos elméletekkel. De a tudósoknak sincs szükségük a
tudománytörténetre, eltekintve attól a minimális filozófiától, ami nélkül
képtelenek lennének a nem tudós társaikkal megosztani tudományuk alaptéziseit.
Nagyon ritka, különösen Franciaországban,
ahol jószerivel az egyetlen ellenpéldát Bourbaki szolgáltatja, hogy tudósok,
munkájuk összegzése során, a tudománytörténet eredményeit is beleszövik
műveikbe. S ha alkalomszerűen történésszé válnak is, az nem áll összefüggésben
kutatásuk belső igényeivel.
Persze arra is akad példa, hogy az elsőrendű fontosságú kérdések kiválogatásában
tudósi kompetenciájuk vezérli őket. Így járt el Pierre Duhem a mechanika
történetének megírásakor, s ugyanez áll Karl Sudhoff és Harvey Cushing
orvostudománytörténeti
vizsgálódásaira. Ami pedig a filozófusokat illeti, ők
vagy tradicionálisan és közvetetten, a filozófiatörténeten keresztül jutnak el a
tudománytörténethez – hiszen a filozófia minden korban egy éppen diadalmaskodó
tudománytól kölcsönözte az eszközeit ahhoz, hogy az
üdvözítő tudás útját és módját megvilágítsa –, vagy közvetlenül, az
episztemológia felől érkeznek, amennyiben az episztemológia (a tárgyával adekvát
tudás éppen aktuális metódusainak eme kritikai tudata)
mindig is azt gondolta, hogy az ő feladata ennek a tudásnak a dicsfényét emelni,
mégpedig azáltal, hogy beszámol azokról az akadályokról,
melyek a győzelemhez vezető
úton tornyosultak előtte. Ezért érdektelen például a biológus és még inkább a
valószínűség-számítással foglalkozó matematikus számára annak kiderítése, hogy a XIX.
században Auguste Comte és Claude Bernard milyen tilalomnak engedelmeskedett,
amikor nem fogadta el a valószínűség-számítás érvényességét a biológia
területén, s ugyanezen oknál fogva lesz ez lényegi kérdés annak számára, aki
episztemológiai szempontból vizsgálja azt, hogy milyen szerepe lehet
a
valószínűség-számításnak a biológiában. A feladatunk most annak megmutatása – s
erre teszünk kísérletet alább –, hogy ha a filozófia közvetlenebb viszonyban áll
a tudománytörténettel, mint a
történelem vagy maga a tudomány, az csak azért lehet, mert a tényeknek engedve,
elfogadta a tudománnyal szembeni új státuszát.
A miért kérdésére adott válasz
szimmetrikus a ki kérdésére adott
válasszal. Három okból lehet tudománytörténetet művelni: történeti, tudományos
és filozófiai okból. A történeti ok a valóság adott területén verifikált
diskurzusként értett tudományhoz képest
külsődleges; tulajdonképpen ki is merül a visszatekintésben, az emlékezésben, az
intellektuális rokonságok kutatóinak rivalizálásában, az elsőbbség körüli
vitákban. Jó példa erre Joseph Bertrand egyik beszéde, a Niels
Henrik Abel akadémiai méltatása, mely az elliptikus
függvények felfedezéséről szól (1827). A kutatás történeti okát az akadémiák
létezése és működése, illetve a nemzeti akadémiák sokrétűsége szolgáltatja.
Létezik továbbá egy egyértelműen tudományos ok is, amit a kutatásokat végző
tudósok és nem az akadémikusok észlelnek. Aki egy addig ismeretlen, a kortársak
eredményeivel nem egybecsengő elméleti vagy kísérleti eredményre jutott, semmilyen
támaszt nem talál a tudomány birodalmában, hiszen ott meg sem értik. S mivel
tudósként hinnie kell abban, hogy felfedezése objektív, utána néz annak, hogy
véletlenül nem gondolta-e már más is azt, amit ő gondol: egy feltaláló akkor fedezi
fel múltbeli tudóstársait, amikor a múlt felé fordulva igyekszik hitelt szerezni
felfedezésének, mivel a jelenben erre nem képes. Így fedezte fel újra Hugo de
Vries a mendelizmust és magát Mendelt. S végül a tisztán filozófiai ok az, hogy
az episztemológiára való referencia nélkül az ismeretszerzés teóriája nem
szólna semmiről, a
tudománytörténettel való kapcsolata nélkül pedig az episztemológia nem a
tudományról szóló diskurzus volna, hanem a tudomány felesleges dupluma lenne
csupán.
A tudománytörténet és az episztemológia
kapcsolata mindkét irányból értelmezhető. Dijksterhuis A
világkép mechanizálása című művében azt
mondja, hogy a tudománytörténet nem csak a tudomány emlékezete, hanem az
episztemológia laboratóriuma is. Ezt a kifejezést
gyakran idézik, s a gondolat sok szakember tetszését is elnyerte. Van
azonban egy kevéssé ismert
előképe ennek az állításnak; Flourens a Cuvier méltatása című
munkájában utal a Magdelaine de Saint-Agy által közzétett, A
természettudományok története című könyvére, s azt
mondja, hogy tudománytörténetet űzni annyi, mint “kitapasztalni az emberi szellem
viselkedését (…) létrehozva az emberi szellem kísérleti elméletét”. E szerint az
elgondolás szerint a tudománytörténetnek az adott tudományhoz való viszonyát
annak a viszonynak a mintájára kell megszerkeszteni, amely az adott tudomány és
annak tárgya között áll fenn. A kísérletezés vonatkozása valóban
egyike ezen viszonyoknak, az azonban egyáltalán nem magától értetődő, hogy a
tudománytól éppen ezt a vonatkozást kell kölcsönvenni és a tudománytörténetbe
átültetni. Ráadásul ez a történeti metodológia, újsütetű védelmezőinél abba az
episztemológiai tézisbe torkollik, miszerint létezik egy örökkévaló tudományos
metódus, amely bizonyos korokban a mélyben szunnyad, más korokban pedig aktívan
működik. Gerd Buchdahl naivnak tekinti ezt az elgondolást, amivel egyet is
értenénk, ha a mögötte megbúvó empirizmust vagy pozitivizmust letudhatnánk
ennyivel.[2] S nem véletlenül
utalunk itt az elmélet pozitivizmusára. Időben Flourens után és Dijksterhuis
előtt Pierre Lafitte, Auguste Comte elkötelezett tanítványa a tudománytörténet
szerepét mint egyfajta “mentális mikroszkópét”[3] határozta meg, melynek feladata, hogy a
tudományos tudás felfedezésének és elterjedésének
nehézségeit felidézve, e tudás folyamatos kifejtését a történeti tér és idő
dimenziójába emelje. A mikroszkóp
megidézése ismét csak a laboratóriumba visz minket, abban a gondolatban pedig,
hogy a történelem csupán a tudományos eredmények kifejtésének folyamatosságába
injektált időbeliség lenne, pozitivista előfeltevést kell látnunk. A mikroszkóp olyan
kibontakozási folyamatot nagyít ki, amely nélküle ment végbe, azonban csak
általa válik láthatóvá, a tudománytörténetnek a tudományokhoz való viszonya itt
szintén úgy jelenik meg, mintha azonos volna egy tudományos kutatóeszköznek a
már kész tárgyakhoz való viszonyával.
Ha meg akarjuk érteni a tudománytörténet
szerepét és értelmét, a laboratórium modelljével állítsuk most szembe az iskola
vagy a törvényszék modelljét, egy olyan intézményét, ahol a múltbeli tudásra, az
elmúlt korok tudására vonatkozó ítéletek születnek. Ehhez azonban szükség van
bíróra is. A történelem számára az episztemológia jelentheti az ítélethozatal
princípiumát, amikor megtanítja az éppen
aktuális tudományos nyelvre (például a kémiáéra), és lehetővé teszi számára a
múltba irányuló időutazást egészen addig, amíg ez a nyelv el nem veszíti
érthetőségét vagy lefordíthatatlanná nem válik az őt megelőző vulgárisabb
nyelvekbármelyikére is. A XIX.
századi kémikusok nyelve a Lavoisier-t megelőző korszakban veszíti el a
jelentésességét, hiszen Lavoisier
honosított meg új nómenklatúrát a kémiában. Alig vették észre eddig, hogy A
kémia elemi tana Elöljáró beszédében Lavoisier két fontos
döntésért vállal
felelősséget, amit a kortársai hibaként róttak fel neki; az egyik, “hogy
megváltoztattuk az apáink által beszélt nyelvet”, a másik pedig, hogy a műben
“nem szerepel az elődök nézeteinek történeti áttekintése”, mintha csak
megértette
volna, mintegy karteziánus módon gondolkodva, hogy egy és ugyanazon dolog
megvetni egy új tudomány alapjait és megszakítani minden kapcsolatot a helyét
korábban jogtalanul bitorló tudással. Az episztemológia nélkül tehát lehetetlen
volna különbséget tenni a tudományok kétféle története között; az egyik az
elavult ismeretek története, a másik pedig a hivatalosan elismert, ún.
szankcionált tudás története lenne, mely hatékonyságának köszönhetően
az éppen aktuális ismeretnek számít. E kétfajta történet szembeállítása egyébként Gaston
Bachelard nevéhez fűződik,[4] aki szerint a szankcionált
tudás története, a legfrissebb tudományos eredményekkel összhangban lévő
kísérleti és elméleti tények történetét fogja át. Gaston Bachelard ezt a tézisét
episztemológiai munkájának számos fejezetében alkalmazta és
illusztrálta.
Ettől alapjában véve alig különbözik
Alexandre Koyré tudománytörténetről alkotott és a műveiben bemutatott
koncepciója, s bár Koyré episztemológiája közelebbi rokonságban van
Meyersonéval, mint Bachelard-éval, s fogékonyabb a racionális gondolkodás
funkciójának folytonosságára, mint a racionalista tevékenységének
dialektikájára, mégis ez utóbbi miatt lett úgy megírva a Galileiánus
tanulmányok és a Forradalom az asztronómiában című munkája, ahogyan
van. Mindenképpen érdemes azonban megjegyezni – nehogy az a látszat alakuljon ki,
mintha az episztemológiai különbségeket a tényfeldolgozás esetlegességével vagy
szubjektív voltával szeretnénk magyarázni –, hogy
Koyré és Bachelard az egzakt tudományok történetének egymást követő periódusait
dolgozza fel, melyek ráadásul a fizikai problémák
kezelésére nem azonos mértékben rendelkeznek matematikai eszközökkel. Koyré
Kopernikusszal kezdi és Newtonnal zárja ezt a történetet, Bachelard pedig éppen
innen indítja. Ily módon a Koyré által írt, episztemológiai orientációjú
történelem verifikációja
lehet Bachelard nézeteinek, aki szerint a folytonosságra épülő tudományok története a fiatal
tudományok története. Koyré episztemológiai tézisei szerint a tudomány
mindenekelőtt teória, a teória pedig alapvetően matematizálás – Galilei például
sokkal inkább Arkhimédesz követője, semmint Platóné –, s a tudományos igazsághoz
vezető úton nem lehet megtakarítani a tévedéseket. Egy teória története nem más,
mint a teoretikus bizonytalanságainak, tétovázásainak története.
“Kopernikusz nem kopernikuszi.”[5] Ha a tudománytörténet szerepének és
értelmének jellemzésére az iskola vagy a
törvényszék modelljét említjük, amivel lehetővé válik, hogy tudományos értékű
ítéleteket alkossunk, sikerül elkerülnünk egy lehetséges tévedést. Egy ilyen ítélet célja
soha nem lehet a tisztogatás vagy a kivégzés. A tudománytörténet nem a tudományok
fejlődési folyamatának megfordítása, azaz nem a már túlhaladott etapoknak a
jelenlegi igazságból mint enyészpontból történő perspektivikus ábrázolása, hanem arra
irányuló erőfeszítés, hogy feltárjuk és érthetővé tegyük a magunk számára, hogy
a túlhaladottá vált fogalmak, álláspontok és módszerek a maguk korában mennyiben
voltak egy korábbi állapot
meghaladásai, következésképpen a meghaladott múlt mennyiben őrződött meg mint a
tudományosnak nevezett tevékenység múltja. Éppoly
fontos megérteni egy adott korszak tanítását, mint azokat az okokat, melyek
következtében egy későbbi korban ez a tanítás érvényét
vesztette.
Hogyan műveljük jelenleg a
tudománytörténetet, és hogyan kellene művelnünk? Ez a kérdés még közelebbről
érinti a mi problémánkat, vagyis azt, hogy minek a története a
tudománytörténet. Ez utóbbi kérdés – már azáltal is, hogy soha nem merül
fel, mert eldöntöttnek vélik – az előbbi előfeltétele. A kérdés mellőzésére jó
példa az angolszász szerzők műveiben externalistáknak, illetve
internalistáknak nevezett teoretikusok közötti vita.[6] Az externalizmus a tudománytörténet
írásának olyan módja, mely bizonyos számú eseményt – melyeket inkább csak a
hagyomány miatt, nem pedig kritikai elemzés nyomán tekintenek tudományosnak – a
gazdasági és társadalmi vonatkozásai, a technika követelményeivel és gyakorlatával,
valamint a politikai és vallási ideológiákkal fennálló kapcsolatai alapján
elemez. Végső soron a gazdag társadalmakban forgalomban lévő legyengített vagy
inkább lenyomorított marxizmusról van itt szó.[7] Az előbbiek által
idealizmusnak tekintett internalizmus viszont úgy gondolja, hogy nem
beszélhetünk tudománytörténetről, ha nem helyezkedünk a tudományos művön
belülre, és nem az olyan specifikus normákat kielégíteni akaró eljárásokat
elemezzük, melyek lehetővé teszik, hogy a művet tudományként, nem pedig
technikaként vagy ideológiaként határozzuk meg. A tudománytörténésznek ebben a
vonatkozásban teoretikus attitűdöt kel felvennie a teoretikusnak
tekintett tényekkel szemben, vagyis hipotéziseket és paradigmákat alkotva,
tudósként kell eljárnia.
Világos, hogy a tudománytörténet tárgyát
mindkét álláspont egy adott tudomány tárgyával azonosítja. Az externalizmus a
tudománytörténetet a globális kulturális
környezet egy konkrét kulturális fenoménjének magyarázataként szemléli, s
ezáltal az intézmények naturalista szociológiájába illeszti, miközben egyetlen
szót sem ejt arról, hogy a tudomány az igazság igényével fellépő
diskurzus. Az internalizmus a
tudománytörténet tényeiben (például az olyan egyidejű felfedezésekben, mint az
infinitezimális számítás és az energia megmaradásának törvénye) olyan tényeket
lát, melyek történetét valamiféle teória megalkotása nélkül nem lehet
megírni. A tudománytörténet faktumait
ezért a tudomány faktumaiként kezeli, mégpedig annak az episztemológiai
pozíciónak a nevében, mely szerint az elmélet kitüntetett az empirikus adatok
vonatkozásában.
Az igazi problémát azonban az a szinte
általánosnak mondható, spontán attitűd képezi,
mellyel az ismeretnek a tárgyához való viszonyát elemezve, a tudománytörténetet
a tudomány meghosszabbításának tartják. Vizsgáljuk meg tehát végre, hogy
pontosan minek is a története a
tudománytörténet.
A “kristályok tudománya” kifejezésben a
kristály és a tudomány viszonya nem olyan, mint a “gyermek édesanyja”
kifejezésben a gyermek és az édesanya viszonya. A kristályok tudománya a
kristályok mibenlétéről szóló diskurzus, a kristályok mibenlétét pedig nem egyéb
alkotja, mint maguk az önazonosságukban
tekintett kristályok, ezek a növényektől és az állatoktól különböző kőzetek,
eltekintve attól, hogy az ember éppen mire használhatja őket. Abban a
pillanatban, amikor a kristálytan, a kristályoptika, az ásványi anyagok kémiája
tudományként megszületett, a
kristályok mibenléte egyenlővé vált a kristályról szóló tudományok tartalmával,
tehát azokkal az objektív tudományos kijelentésekkel, amelyek eredményessége
elhomályosítja a hipotézisek és igazolások fáradtságos munkájának emlékét.
Amikor
pedig Hélene Metzger megírta A kristályok tudományának genezise[8] című könyvét, a
kristályok mibenlétét elemző diskurzusokról szóló diskurzust
hozott létre, amely nem minden esetben azokat a helyes diskurzusokat taglalta,
melyek terminusaiban aztán a kristályok a kristályok tudományának tárgyává
váltak. A tudományok történetének tárgya tehát olyan tárgy, melynek története
van, s mely maga is egy történet, ellenben a tudomány egy olyan tárgy tudománya,
mely maga nem történet, és melynek magának sincs
története.
A kristályok adottak, s még ha a kristályok
tudományának számot kell is vetnie a Föld vagy a kőzetek történetével, ennek a
történetnek az ideje maga is adott lesz. Így a kristály mint tárgy, az őt tudás
tárgyává tevő tudományos diskurzustól teljesen független, ezért mondjuk róla,
hogy természeti tárgy.[9] Ez a természeti tárgy a
róla szóló diskurzusokon kívül
nem lehet tudományos objektum. A természet nem válik ketté, és nem oszlik meg
természeti tárgyak és tudományos jelenségek között. A tudomány, amióta
feltalálta azt a módszert, hogy a tökéletesen egymáshoz illeszkedő kijelentések
segítségével olyan elméletet
alakít ki, amely éppen a saját cáfolására tett erőfeszítések nyomán válik
ellenőrzötté, a maga számára konstituál tárgyat. A krisztallográfia akkor
született meg, amikor a kristályokat a kristálylapok konstans szögei, a
szimmetrikus szerkezet és a
csonkacsúcsok ennek következtében kialakuló szabályossága alapján definiálták.
“A lényeg – mondja Haüy –, hogy az elmélet és a kristályosodás folyamata egyszer
csak egybeesik és egymással összhangba kerül.”[10]
A tudománytörténet tárgyának semmi köze a
tudomány tárgyához. A tudományos objektum, amennyiben egy módszerre épülő
diskurzusban konstituálódik, másodlagos a természeti objektumhoz képest, noha
nem lehet úgy tekinteni, mintha annak derivátuma lenne: a természeti tárgy mint alkalom
szüli a tudományos objektumot. A tudományok története ezekre a másodlagos, nem
természeti, hanem kulturális tárgyakra irányul, s mint ahogyan a tudományos
objektum sem a természeti tárgy derivátuma, úgy a tudománytörténet sem
derivátuma a tudománynak. A
történeti diskurzus tárgya nem más, mint a tudományos diskurzus történetisége,
mely történetiség egy belsőleg szabályozott terv kudarcokkal, megtorpanásokkal,
kitérőkkel, válságokkal (mondhatni, az ítélet és igazság
momentumaival) tarkított végrehajtásában
nyilvánul meg. Ezidáig talán nem részesült kellő figyelemben az a tény, hogy a
tudománytörténet mint irodalmi műfaj csak bizonyos történeti feltételek mellett
születhetett meg a XVIII. században, tudniillik két tudományos és
kétfilozófiai forradalom
zajlott le ebben az időben. A matematikában előbb Descartes algebrikus
geometriája, majd a Leibniz és Newton által kidolgozott differenciálszámítás
tartozik ide; a mechanikában, illetve a kozmológiában pedig Descartes, valamint
Newton
Princípiái. A filozófiában, pontosabban az episztemológiában, vagyis a
tudományok alapvetésének elméletében a karteziánus innéizmust és Lock
szenzualizmusát kell megemlíteni. Descartes nélkül, vagyis a hagyománnyal való
szakítás nélkül a tudománynak nem lenne története. Descartes szerint azonban a
tudásnak nincs története, ezért Newtonra és a karteziánus kozmológia cáfolatára
kellett várni, hogy az elutasított eredetekkel szemben kikövetelt kezdet
hálátlan története mint a tudomány dimenziója megjelenhessék. A tudományok
története annak a ténynek a világos felismerése és elméletbe öntése, miszerint a
tudományok kritikai és progresszív diskurzusok, melyek arra szolgálnak, hogy
meghatározzuk, mit kell a tapasztalatban reálisnak tartanunk. A tudománytörténet
tárgya tehát nem egy előre
adott tárgy, hanem olyan tárgy, melyhez lényegileg hozzátartozik a
befejezetlenség. A tudománytörténet semmiképpen sem lehet egy kulturális
objektum természetes története. S ha gyakran természetes történetként íródik, az
vagy azért
van, mert a tudományt a tudósokkal, a tudósokat pedig a civil vagy akadémiai
életrajzukkal azonosítja, vagy pedig azért, mert a tudományt az eredményeivel,
az eredményeket pedig az aktuális pedagógiai megfogalmazásukkal téveszti
össze.
A tudománytörténész kutatási tárgyát csak
egy döntéssel határolhatja körül, ami egyben utal érdeklődésére és jelentőségére
is. Ez a tárgy egyébként alapvetően mindig körülhatárolt, még akkor is, ha a
történész választása során csak egy kritikátlanul szemlélt hagyományra
támaszkodik. Nézzük meg egy
példán keresztül, hogyan jelent meg a biológiában és a humán tudományokban a
XIX. század végén a valószínűség-számítás matematikai elmélete.[11] Ennek a történetnek a
tárgya nem tartozik egyetlen XIX.
századi tudományhoz sem, s nem egyezik meg semmilyen természeti tárggyal,
melynek tudománya így csupán deskriptív pleonazmusnak minősülne. A történész a
biológia és az embertudományok aktuális állapotából maga konstituálja meg a
tárgyát,
ez az állapot azonban nem logikai, de nem is történeti következménye egy önálló
tudomány valamely korábbi állapotának, így sem Laplace matematikájának, sem
Darwin biológiájának, sem Fechner pszicho-fizikájának, sem Taylor
etnológiájának, sem pedig Durkheim szociológiájának. A
biometriát és a pszichometriát ellenben nem teremthette meg Quętelet, Galton,
Catell és Binet, csak abban a pillanatban, amikor nem tudományos gyakorlatok
eredményeképpen olyan homogén anyag állt készen a megfigyelés számára,
mely egyben matematikai
eszközökkel is kezelhető volt. Az emberi testmagasságot nem tehette volna
vizsgálódása tárgyává Quetelet, ha előzőleg nem születik meg a nemzeti hadsereg
és a katonai összeírás intézménye, és a reform kritériumai nem kerülnek az
érdeklődés előterébe. Az intellektuális képességek vizsgálatát, ami Binet
kutatási területe, meg kellett előznie az iskolakötelezettség intézményének,
melynek bevezetése nem nélkülözhette az iskolaérettség kritériumainak
meghatározását. A tudománytörténetnek tehát nem csak egymással
semmilyen belső kapcsolatban nem álló tudománycsoportokkal van dolga, hanem –
amennyiben a fent említett körülhatárolt tárgyakra irányul – a nem-tudományos
ismeretre, az ideológiára, a politikai és társadalmi gyakorlatra is
figyelmet kell fordítania. Ezért a
tudománytörténetnek nem ebben vagy abban a tudományban kell keresnie és
feltárnia tárgyát, de nem is a politikában vagy a pedagógiában kell kutatni
utána. E tárgy természetes teoretikus helye egyébként még csak nem is kereshető
máshol, mint a
tudománytörténetben, hiszen éppen ő, és csakis ő konstituálja azt a speciális
területet, ahol a kibontakozásában szemlélt tudományos gyakorlat által felvetett
elméleti kérdések a maguk helyét megtalálják.[12] Quetelet, Mendel,
Binet-Simon a matematika, illetve más, eredendően nem-tudományos gyakorlatok
között tárt fel addig észrevétlen kapcsolatot, amikor a kiválasztódás, a
hibridálás és az orientáció kérdéseit vizsgálta. Felfedezésük válasz volt olyan
kérdésekre, melyek megfogalmazásához a nyelvet nekik maguknak kellett
kidolgozniuk. Ezeknek a kérdéseknek és válaszoknak a kritikai tanulmányozása
lesz
a tudománytörténet tulajdonképpeni tárgya, s ez elegendő ahhoz, hogy kitérjünk
az externalista koncepció ellenvetései elől.
A tudománytörténet az általa konstituált
specifikus elméleti területen a tárgyak különböző szintjeit különböztetheti meg,
így például a katalogizálásra váró dokumentumokat, a leírást igénylő eszközöket
és technikákat, az értelmezésre szoruló módszereket és problémákat, illetve a
kritikai elemzésre váró fogalmakat. Csak ez utóbbi feladat elvégzése emelheti a
többit a tudománytörténet tárgyai közé. Könnyebb
ironizálni a fogalmaknak tulajdonított jelentőségen, mint azt megérteni, miért
nem létezhet nélkülük tudomány. Az eszközök vagy a tudóstársaságok története
csak akkor tartozhat a tudománytörténethez, ha feltárjuk, milyen
viszonyban van alkalmazásuk, illetve
működésük a tudományos elméletekkel. Descartes tevékenységéhez elengedhetetlen
ugyan Ferrier, aki az optikai lencséket csiszolta, azonban a csiszolt lencsével
előidézhető fényelhajlás elméletét Descartes dolgozta
ki.
A tudás eredményeinek története
csakis kronológiai leltárnak tekinthető. A tudománytörténet egy axiologikus
tevékenységre, az igazság keresésére irányul, és csak a problémák, a módszerek
és a fogalmak szintjén bizonyulhat valamely tevékenység tudománynak. Ezért az
az idő, amivel a
tudománytörténet szembetalálkozik, nem az egyenletesen zajló általános idő egyik
oldalszála. Az eszközök és az eredmények kronológiai története tagolható az
általános történelem korszakai szerint, a tudósok életrajza a mindenki számára
közös időben íródik, a
tudományos igazság beteljesedésének ideje, a verifikáció ideje viszont az
általános történelem azonos korszakaiban a különböző tudományágakban más és más
likviditással és viszkozitással rendelkezik. Az elemek Mengyelejev által
megalkotott periódusos rendszere
robbanást idézett elő a kémiában és gyökerestől felforgatta az atomfizikát,
miközben más tudományok komótosan haladtak a maguk útján. A tudománytörténet
tehát – mely az intellektusnak az igazsághoz való progresszív viszonyát
dolgozzafel – mintegy kiválasztja
a maga idejét, s teszi ezt különböző módon aszerint, hogy a fejlődési
folyamatnak mely pontjáról kiindulva tűzi maga elé azt a feladatot, hogy a
korábbi korok teoretikus diskurzusaiból elevenné tegye azt, amit mostani nyelven
mégérteni vélünk belőlük. Egy
adott tudományos felfedezés a maga korában meg nem értett diskurzusokat is
reflektorfénybe állíthat, Grégor Mendel írásai például számos olyan diskurzust
tesznek semmissé, melyekről szerzőjük azt gondolta, iskolát teremt
velük. A tudománytörténész csak úgy
tudja a történeti filiációk és szakadások értelmét megadni, ha állandó
kapcsolatban áll a legfrissebb tudományos elméletekkel. A kapcsolatot pedig az
episztemológia biztosíthatja, feltéve, ha éber marad, ahogyan Gaston
Bachelard tanította. Az így értett
tudománytörténet mindig kételyek között él, s folytonos kiigazításokra szorul. A
modern matematikusok Arkhimédesz módszere és az infinitezimális számítás
viszonyát nem ugyanúgy szemlélik, mint mondjuk Montucla, az első nagy
matematika-történész. Azért nem,
mert a matematika, vagyis a matematikát konstituáló felfedezések és döntések
mindig folyamatban lévő sora előtt nem lehetséges a matematikát definiálni. “A
matematika egy folytonos fejlődés” – ahogyan Jean Cavailles mondta.[13] A matematika-történész
ilyen feltételek mellett kizárólag a mai matematikusoktól veheti a matematikának
nevezett tudomány ideiglenes definícióját. Innen származik
az, hogy számos, valaha érdekesnek tűnő matematikai munka elveszíti matematikai
érdekességét, és egy új egzaktság felől szemlélve triviális applikációnak
bizonyul.[14]
Minden teóriától joggal várható el, hogy gyakorlati hatékonyságának is
bizonyítékát adja. Miben áll tehát a tudománytörténész számára egy olyan elmélet
gyakorlati
hatékonysága, amely a tudományos gyakorlat által felvetett elméleti kérdések
terepeként tart számot diszciplináris autonómiára? Egy elmélet egyik
legfontosabb gyakorlati effektusa annak kizárása, amit J. T. Clark “az előfutár
vírusának” nevezett.[15] Ha léteznének szigorú értelemben vett
előfutárok a tudományban, a tudománytörténet úgy, ahogy van, értelmét vesztené,
hiszen a tudománynak csak látszólag lenne történeti dimenziója. Ha az
antikvitásban, a véges és zárt világegyetem kozmológiájának korszakában valakit
a végtelen univerzum korában élő gondolkodók előfutárának
kellene tekinteni, Alexandre Koyré tudomány- és eszmetörténeti tanulmányai nem
születhettek volna meg.[16] Az előfutár egy olyan gondolkodó, egy
olyan kutató lenne, aki már hajdanában végigment volna azon az úton, amelynek
építését csak nemrég fejezték be. Az előfutárok kutatása, megtalálása és
dicsőítése az episztemológiai kritikára való képtelenség legtisztább tünete. Még
mielőtt egymásra illesztenénk két nyomvonalat, érdemes megnézni, hogy
ugyanazokról az utakról van-e szó. Egy koherens tudásban minden fogalom
kapcsolatban áll az összes többivel. A szamoszi Arisztarkhosz, a
heliocentrikus világmodell feltételezésével nem
tekinthető Kopernikusz előfutárának, még ha ez utóbbi hivatkozik is rá. Az égi
mozgások referencia-centrumát megváltoztatni annyi, mint relatívvá tenni a
fentet és a lentet, megváltoztatni az univerzum dimenzióit, röviden:
rendszert alkotni. Márpedig Kopernikusz éppen azt rója fel hibául az őt megelőző
csillagászati elméleteknek, hogy nem voltak racionális rendszerek.[17] Egy előfutár egyidejűleg több korszak
gondolkodója lenne, nemcsak a saját korához tartozna, hanem azéhoz vagy azokéhoz
is, akik állítólag az ő követői és az általa befejezetlenül hagyott feladat
elvégzői. Az előfutár olyan gondolkodó, akit a történész – hite szerint –
kiemelhet a maga kulturális kereteiből, és egy másik kulturális közegbe
helyezhet, ami egyben arról árulkodik, hogy a fogalmakat, a diskurzusokat és az
elméleti vagy kísérleti gesztusokat szintén elmozdíthatónak és egy olyan
intellektuális térbe helyezhetőnek tartja, amelyben a viszonyok
reverzibilitása az elemzett tárgy történeti aspektusainak elfelejtésével áll
elő.
Felsorolni is sok lenne, hány előfutárra
bukkantak a naturalisták, a filozófusok vagy a XVIII. századi publicisták között
a darwini egyedfejlődés elméletének![18] Dutens nyomán mi is
írhatnánk egy A maiaknak
tulajdonított felfedezések eredetéről (1776) című munkát!
Amikor Dutens azt írja, hogy Hippokratész
fedezte fel a vérkeringést, s hogy Kopernikusz rendszere az ókorhoz tartozik,
mosolyognunk kell, hiszen elfelejti, hogy mi mindent köszönhet Harvey a
reneszánsz anatómiának és a mechanikus modellek használatának; elfelejti,
hogy
Kopernikusz eredetisége abban állt, hogy a Föld mozgásának matematikai leírását
tekintette célnak. De a későbbiek közül is mosolyra fakasztanak azok, akik
például Réaumurt és Maupertiust Mendel előfutárának titulálják, mert nem veszik
észre, hogy a Mendel által felvetett probléma
Mendel saját problémája volt, és a megoldása során olyan fogalmakat használt,
melyek korábban nem léteztek, mint pl. a független örökölt karakter.[19] Amíg nem állítottuk
egymás mellé és nem vetettük kritikai elemzés alá a szövegeket és a munkákat a
heurisztikai időtartam összevisszaságának vezérfonalán, s az elemzés nem
bizonyította be egyértelműen, hogy két kutatónál megegyeznek a problémák
és
azonosak a kutatási intenciók, hogy ugyanazt jelentik a vezérfogalmak és
ugyanúgy épül fel a fogalmak számára értelmet biztosító rendszerük, addig egy
autentikus tudománytörténeti terv szempontjából önkényes és inadekvát arról
beszélni, hogy az egyik tudós tevékenysége – a
kutatás megindításától a befejezéséig, vagy eltervezésétől a megvalósításáig –
egy másik tudós tevékenységének logikus folytatása lenne. Ha az igazság
relációinak logikai idejét a feltalálásuk történeti idejével helyettesítjük,
akkor atudománytörténetet
összetévesztjük a tudománnyal, azaz összetévesztjük a tudománytörténet tárgyát a
tudományéval, és olyan művi tárgyat, olyan történeti álobjektumot teremtünk,
mint például az előfutár. Alexandre Koyré azt írja: “Az előfutár fogalma a
történész számára rendkívüli
veszélyeket rejt magában. Az kétségtelen tény, hogy az eszméknek kvázi autonóm
fejlődése van, vagyis miután megszülettek valaki fejében, lehet, hogy
másvalakiében érnek nagykorúvá, és ott hoznak gyümölcsöt is, ezért lehetséges a
problémák felvetésének és a
problémák megoldásának történetét megalkotni. Az is igaz, hogy egy későbbi
generáció csak annyiban érdeklődik a korábbi generációk iránt, amennyiben
rokonának vagy előfutárának tartja őket. Mindazonáltal evidens – vagy
legalábbisannak kellene lenni –,
hogy senki sem tekintette magát eddig valaki más előfutárának, és nem tudott
azzá lenni. Ha tehát valakit mi mégis annak tekintünk, az a legjobb módja annak,
hogy ne értsük meg.”[20]
Az előfutár az a tudós, akiről csak jóval
később tudjuk meg, hogy az összes kortársát, a futam győztesét is beleértve,
messze megelőzte. Ha nem tudatosítjuk magunkban, hogy csupán egyes
tudománytörténeti munkák teremtményével van dolgunk, nem pedig a tudomány
fejlődésének valódi ágensével,
lehetőségfeltételét valóságosnak fogadjuk majd el, vagyis az előbb és utóbb
egyfajta logikai térben elgondolt képzeletbeli szimultaneitását reálisnak
véljük.
Ellenpróbaképpen, egy történeti álobjektum
kritikai elemzésével igyekeztünk igazolni azt a koncepciót, amit a
tudománytörténet tárgyának specifikus körülhatárolására javasoltunk. A
tudománytörténet maga nem tudomány, tárgya pedig nem tudományos objektum.
Tudománytörténetet alkotni, a szó valódi értelmében annyi, mint felvállalni a
filozófiai episztemológia egyik, jóllehet nem a leghálásabb
szerepét.
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: vulgo@elender.hu
http://www.c3.hu/scripta