Evolúciós pszichológia: alapozó kurzus*

Leda Cosmides és John Tooby

Bevezetés

Az evolúciós pszichológia kutatásainak célja az emberi elme szerkezetének felderítése és megértése; olyan megközelítés a pszichológián belül, amely az evolúciós biológiai ismereteket és elveket az emberi elme szerkezetének kutatásában hasznosítja. Nem kutatási terület: gondolkodásmód, amelyet a pszichológia bármely területén alkalmazhatunk.

E nézet szerint az elme olyan információfeldolgozó eszközök összessége, amelyeket a természetes kiválasztódás a vadászó-gyűjtögető őseink előtt álló adaptációs problémák megoldására tervezett. Az agy, elme és viselkedés e szemlélete megváltoztatja a régi témák megközelítési módját, és új utakat is nyit. Fejezetünk a mozgatóelveket és fogalmakat bemutató alapozó kurzus.

Az elme megrontása: Az evolúciós pszichológia múltja és jelene

William James termékenyítő hatású könyvében, a Principles of Psychologyban (1890) sokat beszélt az “ösztönökről”. Ezzel a kifejezéssel (nagyjából) olyan specializált neurális áramkörökre utalt, amelyekkel a faj minden egyede rendelkezik, és amelyek a faj evolúciós történetének termékei. Összességében ezek az áramkörök alkotják azt, amit (a mi fajunk esetében) “emberi természet”-nek nevezünk.

Elterjedt nézet volt (és még mindig az), hogy az állatokat az “ösztöneik” vezérlik, míg az ember elvesztette ösztöneit, és az “esze” irányítja; intelligánciák ezért sokkal rugalmasabb. William James ennek az ellenkezőjét vallotta. Azt állította, hogy az emberi viselkedés azért rugalmasabb, mert több ösztönnel rendelkezünk, mint az állatok, s nem azért, mert kevesebbel. Ezekre az ösztönökre azonban általában fel sem figyelünk, mert az információt erőfeszítés nélkül és automatikusan dolgozzák fel. Gondolkodásunkat olyan erősen strukturálják, hogy a “normális” viselkedést természetesnek vesszük, nem is érzékeljük, hogy magyarázatra szorul. Ez az “ösztönvakság” nehezíti meg a pszichológia tanulmányozását. A probléma leküzdésére James azt javasolta, hogy “tüntessük fel a természetest különleges színben”.

Nézetünk szerint William Jamesnek igaza volt az evolúciós pszichológiával kapcsolatban. Ha a természetest különlegesnek tüntetjük fel, az természetellenes – olyasfajta nyakatekert szemléletmódot igényel, amilyennel például Gary Larson képregényeiben találkozunk. Ez a szemléletmód azonban alapvető fontosságú az evolúciós pszichológiában. Sok pszichológus kerüli a természetes képességek tanulmányozását: a kognitív pszichológusok rengeteg időt töltenek nehéz problémák – matematikatanulás vagy sakkozás – megoldásának vizsgálatával, de keveset foglalkoznak olyan feladatokkal, amelyek számunkra könnyűek. Hétköznapi képességeinket – azt, hogy látunk, beszélünk, valakit szépnek találunk, viszonzunk egy szívességet, félünk a betegségtől, szerelmesek leszünk – pusztán azért tekinthetjük természetesnek, mert egy óriási és heterogén komputációs eszköztár támogatja és szabályozza őket. A gépezet olyan olajozottan működik, hogy létezését észre sem vesszük: mindannyian ösztönvakságban szenvedünk. Ez az ösztönvakság az oka annak, hogy a pszichológusok eddig nem fordítottak figyelmet az elme legérdekesebb eszközeinek tanulmányozására.

Az evolúciós megközelítés erős lencse, amely korrigálja az ösztönvakságot. Lehetővé teszi, hogy felismerjük, milyen természetes képességek léteznek; jelzi, hogy az elme e képességek gyűjteménye, és felépítésükre vonatkozóan pozitív elméleteket javasol. Einstein egyszer megjegyezte: “Elméletünk meghatározza, hogy mit figyelhetünk meg”. Az evolúciós beállítódás azért hasznos az elmét – ezt a fantasztikus komplexitású biológiai rendszert – tanulmányozó pszichológusok számára, mert ennek köszönhetően láthatóvá válnak az elme felépítésének körvonalai. Az adaptációs problémákra kidolgozott elméletek irányíthatják a kognitív programokra vonatkozó kutatásokat; a kognitív programokról szerzett tudásunk alapján pedig vizsgálhatjuk e programok idegi alapjait (lásd 1. ábra).

Adaptációs probléma

__

Kognitív program

__

Neurofiziológiai alapok

1. ábra: A magyarázat három egymást kiegészítő szintje az evolúciós pszichológiában. Következtetéseket (melyeket nyilak jelölnek) egyik szintről a másikra vonatkozóan tehetünk.

A Sztenderd Társadalomtudományi Modell

Don Symons kollégánk szereti azt mondani, hogy addig nem érthetjük meg, mit mond egy ember, amíg nem tudjuk, kivel beszélget. Az evolúciós pszichológusok nagy része az evolúciós biológiát az elme tanulmányozására alkalmazva konfliktusba került az elme szerkezetére vonatkozó, jóval Darwin előtt megjelenő hagyományos nézettel. Ez a nézet nem csupán történelmi ereklye: több mint egy évszázaddal Darwin és William James írásai után még mindig óriási befolyással bír.

A filozófusok és természettudósok között, Darwin előtt és után is, az volt az általánosan vallott nézet, hogy az emberi elme egy üres palatáblára hasonlít, amely gyakorlatilag mindenféle tartalomtól mentes mindaddig, amíg a tapasztalat tele nem írja azt. Aquinói Szent Tamás szerint nincsen semmi az értelemben, ami ne lett volna előbb már meg az érzékekben. Ebben a szellemben a brit empiristák és követőik alaposan kidolgozott elméleteket alkottak arra nézve, hogy a tapasztalat, amelyet egy csokornyi velünk született mentális folyamat tagol, hogyan ír tartalmat a mentális palatáblára.

Az évek során az emberi elme szerkezetére használt technikai metaforát mindig felfrissítették – az üres palatáblától a kapcsolótáblán át az általános célú számítógépig –, de az empirista nézet központi célja ugyanaz maradt. Uralkodó, megcsontosodott nézetté vált az antropológia, szociológia és pszichológia legtöbb kutatási területének főáramában. E konzervatív nézet szerint az elme evolúciósan kialakult szerkezete néhány általános célú tartalomfüggetlen mechanizmusból áll; ilyen lehet például “tanulás”, “induktív következtetés”, “intelligencia”, “utánzás”, “racionalitás”, “a kultúra létrehozására való képesség”.

Ebben a megközelítésben ugyanazok a mechanizmusok határozzák meg, hogyan sajátítjuk el a nyelvet, hogyan tanuljuk meg felismerni az érzelemkifejezéseket, hogyan sajátítunk el bizonyos, barátainkra és a kölcsönösségre vonatkozó elképzeléseket és attitűdöket – az észlelés kivételével mindent. Ez azért van így, mert a gondolkodást, nyelvet és emlékezést irányító folyamatokról feltételezik, hogy egységesen, változatlan elvek szerint működnek, függetlenül az érintett tartalomtól vagy területtől. (Ennélfogva tartalomfüggetlen vagy területáltalános mechanizmusokként szokták őket jellemezni.) Az ilyen mechanizmusok a definíció szerint nem rendelkeznek semmiféle beépített tartalommal, és nincs olyan vonásuk, amely bizonyos típusú tartalmak feldolgozására vagy létrehozására specializálódott volna. E hipotetikus mentális mechanizmusoknak nincsenek átvihető tartalmaik; gondolataink és érzéseink konkrét tartalmai tehát külső forrásból, a fizikai és a társas világból származnak. A társas világ szervezi és fecskendezi be a jelentést az egyes elmékbe, de egyetemes emberi pszichológiai felépítésünknek nincs olyan megkülönböztető szerkezete, amely a társas világot szervezné vagy jellegzetes jelentésekkel ruházná fel. A fenti Sztenderd Társadalomtudományi Modell szerint az emberi elme tartalmai elsősorban (vagy teljes egészében) szabad társas konstruktumok, a társadalomtudományok pedig függetlenek, és nélkülöznek mindenfajta evolúciós vagy pszichológiai megalapozottságott (Tooby és Cosmides 1992).

A kognitív pszichológia, az evolúciós biológia és az idegtudományok fejlődésének három évtizede megmutatta, hogy az elme fenti leírása gyökeresen elhibázott. Az evolúciós pszichológia alternatív nézőpontot kínál. Az új nézet szerint minden normális emberi elmében megbízhatóan kifejlődik a gondolkodó és szabályozó áramkörök alapvető együttese: ezek funkcionálisan specializálódtak, és gyakran területspecifikusak. Az áramkörök szervezik tapasztalataink értelmezésének módját, bizonyos visszatérő fogalmakat és motivációkat fecskendeznek mentális életünkbe, továbbá egyetemes jelentéskereteket nyújtanak ahhoz, hogy mások cselekedeteit és szándékait megérthessük. A felszíni variancia szintje alatt az egyetemes emberi gondolkodó-áramkörök révén minden ember osztozik bizonyos nézetekben és feltételezésekben a világ és az emberi cselekedetek szerkezetére vonatkozóan.

Vissza az alapokhoz

Hogyan jutottak az evolúciós pszichológusok (EP-k) erre a nézetre? Amikor újragondolunk egy témát, néha vissza kell nyúlnunk az első elvekhez, fel kell tennünk olyan kérdéseket, hogy: “Mi a viselkedés?” “Mit értünk »elme« alatt?” “Hogyan fejlődhetett ki evolúciósan egy olyan megfoghatatlan dolog, mint az »elme«, és mi ennek a viszonya az agyhoz?” A kérdésekre adott válaszaink alkotják azt a keretet, amelyen belül az evolúciós pszichológusok dolgoznak. Megpróbálunk ezek közül néhányat összefoglalni.

A pszichológia a biológia egyik ága, amely (1) az agyakat, (2) az agy információfeldolgozó folyamatait és (3) az információfeldolgozó programok viselkedés-létrehozó módozatait vizsgálja. Ha ezt felismerjük, a biológiában kifejlesztett következtetési módszerek használhatók arra, hogy megértsük a pszichológiát. Itt áll az az öt, biológiából származó alapelv, amelyet az EP-k alkalmaznak az emberi elme felépítésének megértésére tett kísérleteik során. Az öt elvet a pszichológián belül bármely tárgyra lehet alkalmazni. Az elvek megfigyeléseinket szervezve lehetővé teszik számunkra, hogy felfedezzük a kapcsolatot egészen távoli területek, például a látás, gondolkodás és szexualitás között is.

1. elv. Az agy fizikai rendszer. Úgy működik, mint egy számítógép. Áramköreit olyan viselkedési módok létrehozására tervezék, amelyek illeszkednek a környezeti körülményekhez.

Az agy fizikai rendszer, amelyet kizárólag a fizika és a kémia törvényei irányítanak. Minden gondolatunkat, reményünket, álmainkat és érzelmeinket a fejünkben lezajló kémiai reakciók hozzák létre (kijózanító gondolat). Az agy feladata az információfeldolgozás, vagyis az agy olyan számítógép, amely szilikonchipek helyett szerves (szén alapú) összetevőkből épül fel. Sejtekből áll: elsősorban információátvitelre specializálódott idegsejtekből és támasztószerkezeteikből.

Az idegsejtek magasan szervezett kapcsolatait áramkörökként képzelhetjük el. Ezek az áramkörök határozzák meg, hogy az agy hogyan dolgozza fel az információt, mint ahogy számítógépünkben is az áramkörök határozzák meg az információfeldolgozás módját. Agyi idegi áramköreink testünkön végigfutó érzékelő és mozgató idegsejthalmazokhoz kapcsolódnak. A mozgató idegsejtek mozgatják az izmokat: ezt nevezzük viselkedésnek.

Azok a szervezetek, amelyek nem mozognak, nem rendelkeznek aggyal. A fáknak, bokroknak és virágoknak nincsen agyuk. Van néhány olyan állat is, amely életének bizonyos szakaszaiban nem mozog: ezekben a szakaszokban nekik sincsen agyuk. A tengeri zsákállat az óceánokban él; életciklusának kezdeti szakaszaiban folyamatosan úszkál: olyan helyet keres, ahová végleg letelepedhet. Miután megtalálta a megfelelő sziklát és letelepszik, nincs többé szüksége az agyára, mert soha többé nem kell mozognia. Így agyának nagy részét felszívja. Végül is minek pazarolja energiáit egy immár haszontalan szervre? Inkább kihoz belőle egy jó kis vacsorát.

Az agyi áramköröket tehát a környezetből érkező információra válaszként adott mozgás – viselkedés – létrehozására tervezték. Agyunk – e nedves számítógép – feladata, hogy olyan viselkedést hozzon létre, amely megfelel a környezeti feltételeknek.

2. elv. A természetes szelekció oly módon alakította ki idegi áramköreinket, hogy képesek legyünk megoldani a fajunk evolúciós története folyamán felmerült problémákat.

Mi számít “megfelelő” viselkedésnek? A “megfelelő” különböző organizmusok esetében mást és mást jelent. Vannak olyan receptoraink, amelyeket ingerületbe hoz az ürülék látványa és szaga. Így van ezzel a házilégy is. Ürülék jelenlétének érzékelésekor más számít megfelelő viselkedésnek esetünkben, és más a házilégy esetében. A nőstény házilégy számára, ha ürülékszagot érez, annak megközelítése, a leszállás és a peték lerakása a környezeti körülményeknek megfelelő viselkedés. Az ürülék a házilégy lárvái számára táplálék – így egy házilégylárva számára az a megfelelő viselkedés, ha trágyát eszik. És mivel a nőstény házilegyek ürülékhalmok környékén kószálnak, a hím házilégy esetében az a megfelelő viselkedés, ha e halmok körül zümmög és megpróbál párosodni; egy hím házilégy számára egy rakás trágya az alkalmi ismeretségek terepe.

Számunkra ezzel szemben az ürülék fertőző betegségek forrása. Nem jelent táplálékot, sem megfelelő helyszínt a gyerekneveléshez, és nem kínál jó terepet az ismerkedéshez sem. Egy emberi lény esetében az a megfelelő viselkedés, ha igyekszik minél távolabb kerülni a szag forrásától. Arcizmaink felveszik az undor kulturálisan egységes arckifejezését, és orrunk felhúzódik, hogy megvédje a szemeket és az orrot a kipárolgástól; a nyelv enyhén előrenyúlik, mintha kilökne valamit a szájból. Számunkra a trágya “undorító”. Egy nőstény házilégy számára, aki jó környéket és egy szép lakóhelyet keres, ahol felnevelheti a gyerekeit, az a rakás trágya egy gyönyörű látomás – valóságos palota. (Egy rakás trágya, mint palota – ezt értette William James azalatt, hogy tegyük a természetest különössé.)

A különböző környezetek önmagukban nem határozzák meg, hogy mi számít “megfelelő viselkedésnek”. Nem mondhatjuk, hogy “A környezetem tette ezt velem!”, és aztán annyiban hagyjuk a dolgot. Egy számítógépet vagy áramkört elvileg meg lehet úgy tervezni, hogy bármely adott környezeti ingert bármely viselkedéssel összekapcsoljon. Hogy az inger milyen viselkedéshez vezet, az a szervezet idegi áramköreinek függvénye. Ha agyakat építhetnénk, alkothattunk volna egy olyan embert is, aki megnyalja a szája szélét és megterít, ha egy friss halom trágyát lát.

Mit tett vajon az emberi elme tényleges tervezője, és miért? Miért tartjuk a gyümölcsöt édesnek, a trágyát pedig undorítónak? Mi az oka annak, hogy éppen ezekkel az áramkörökkel rendelkezünk, nem pedig azokkal, amelyekkel a házilégy bír?

A házi számítógép esetében egyszerű a válasz: áramköreit mérnök tervezte, és a mérnök azért tervezte őket éppen úgy, hogy megoldják azokat a feladatokat, amelyek megoldására tervezték őket; olyan problémákat, mint az összeadás vagy a kivonás. Idegi áramköreinket is problémák megoldására tervezték, de nem mérnök tervezte őket. Tervezőjük egy evolúciós folyamat: a természetes kiválasztódás; az egyedüli olyan evolúciós erő, amely képes bonyolult szerveződésű gépek létrehozására.

A természetes kiválasztódás nem a “faj érdekében” működik, ahogy azt sok ember gondolja. Olyan folyamat, amelyben egy fenotipikus szerkezeti vonás saját elterjedéséhez vezet a populáción belül (ez akár olyan esetekben is előfordulhat, amikor ez a faj kipusztulásához vezet). A fenti példához kapcsolódva a természetes kiválasztódást tekinthetjük az “egyél trágyát, és halj meg!” elvnek. A biztonságos ennivalók megkülönböztetésének problémáját minden állatnak meg kell oldania. Az ember számára az ürülék nem biztonságos élelem – fertőző betegségek forrása. Most képzeljünk el egy ősi emberi lényt olyan idegi áramkörökkel, amelyek édessé teszik a trágya szagát – ő, ha elment egy rakás trágya mellett, legszívesebben nekivetette volna magát. Ezzel megnőtt volna annak az esélye, hogy elkapjon valamilyen betegséget. Ha végül aztán megbetegszik, túl fáradt lett volna ahhoz, hogy táplálékot és társat keressen, és talán idő előtt meghal. Ezzel szemben az a személy, akit idegi áramkörei az ürülék elkerülésére kényszerítenek, ritkábban betegszik meg. Több ideje marad arra, hogy táplálékot és társakat szerezzen, és tovább él. Az első személy trágyát eszik és meghal, a második elkerüli azt és él. Így a trágyaevőnek kevesebb gyereke lesz, mint a trágyakerülőnek. Mivel a gyermekek idegi áramkörei általában a szülőkére hasonlítanak, a következő generációban kevesebb trágyaevő és több trágyakerülő lesz. Generációról generációra haladva a trágyaevők végül eltűnnek a populációból. Miért? Mert trágyát ettek és kihaltak. A populációban fennmaradt egyedüli embertípus olyan lesz, mint mi – a trágyakerülők leszármazottja.

Azért éppen az adott áramkörökkel rendelkezünk, mert ezek az áramkörök sikeresebbek voltak az őseink előtt felmerülő problémák megoldásában. Az agy egy természetesen konstruált komputációs rendszer; feladata az, hogy adaptációs információfeldolgozási problémákat oldjon meg (ilyen például arcfelismerés, veszélyértelmezés, nyelvelsajátítás, vagy a tájékozódás). Az evolúciós idő során áramkörei azért épültek be a szerkezetébe, mert olyan módon “gondolkodtak” vagy “dolgozták fel az információt”, hogy az növelte a viselkedés és a fiziológiai folyamatok adaptív szabályozását.

A kognitív tudósok számára az a felismerés, hogy az agy feladata az információfeldolgozás, lehetővé tette az elme/test probléma (vagy legalábbis egyik változatának) megoldását. A kognitív tudósok számára az agy és az elme kifejezések ugyanarra a rendszerre utalnak, amelyet két, egymást kiegészítő módon lehet leírni – vagy fizikai tulajdonságainak terminusaiban (az agy), vagy információfeldolgozó működései segítségével (az elme). Az agy fizikai felépítése azért fejlődött ki így az evolúció során, mert ez a fizikai felépítés adaptív információfeldolgozó kapcsolatokat eredményezett.

Áramköreinket nem egyszerűen csak bármilyenfajta régi típusú probléma, hanem adaptációs problémák megoldására tervezték. Az adaptációs problémáknak két meghatározó jellegzetességük van: (a) egy faj evolúciós története során újból és újból felbukkannak, (b) olyan problémák, amelyek megoldása hatással volt egyedi szervezetek szaporodására, függetlenül a hatás közvetettségétől és mértékétől. Ez azért van így, mert a differenciális szaporodás (nem pedig a túlélés önmagában) a természetes kiválasztódás hajtómotorja. Képzeljük el egy olyan áramkörnek a sorsát, amelynek a hatása átlagban az, hogy növeli az őt kialakító szervezet szaporodási arányát, de ugyanakkor csökkenti annak átlagéletkorát (pl. olyan áramkör, amelynek köszönhetően az anyák életüket kockáztatják gyermekeik megmentéséért). Ha ez a hatás több generáción keresztül fennmarad, akkor megnő a populáción belüli gyakorisága. Ezzel szemben minden olyan áramkör, amelynek átlagos hatása az, hogy csökkenti az organizmus szaporodási arányát, végül eltűnik a populációból. A legtöbb adaptációs probléma az organizmus boldogulásával kapcsolatos: mit eszik, mi eszi meg őt, kivel párosodik, ki párosodik vele, és így tovább. Az adaptációs problémák jelentik az egyedüli problémaosztályt, amelyeknek megoldására a természetes kiválasztódás áramköröket tud tervezni.

Nyilvánvaló, hogy képesek vagyunk olyan problémákat is megoldani – matematikatanulás, autóvezetés –, amelyekkel vadászó-gyűjtögető őseinknek soha nem kellett szembenézniük. Ez az adaptációs problémák megoldására tervezett áramkörök mellékhatása vagy mellékterméke. Amikor például őseink elkezdtek két lábon járni, nagyon jó egyensúlyérzéket kellett kifejleszteniük. Jól tudunk mozgás közben egyensúlyozni, és ez maga után vonja, hogy a járás mellett más dolgokat is tudunk csinálni – gördeszkázhatunk vagy hullámlovagolhatunk. A szörfözés és gördeszkázás képessége pusztán a két lábon járás közbeni egyensúlyozásra tervezett adaptációk mellékterméke.

3. elv. A tudatosság csak a jéghegy csúcsa, az elmében folyó dolgok jelentős része rejtve marad előttünk. Ennek következtében tudatos élményeink félrevezethetnek bennünket, és áramköreinket a valóságosnál sokkal egyszerűbbnek gondoljuk. A legtöbb, élményszinten könnyűnek tűnő problémát valójában nagyon nehéz megoldani; megoldásuk rendkívül bonyolult idegi áramköröket igényel.

Az agyunkban zajló folyamatok nagy részének nem vagyunk, és nem is lehetünk tudatában. Képzeljük el, hogy az agy az egész szövetségi kormány, tudatosságunk pedig az Egyesült Államok elnöke. Most gondoljunk magunkra – arra, amit tudatosan “énként” élünk meg – mint az Elnökre. Ha én volnék az elnök, honnan tudhatnám, hogy mi történik a világban? A kabinet tagjai, például a Nemzetvédelmi Miniszter, elmondanának néhány dolgot, például hogy a boszniai szerbek megsértik a tűzszüneti egyezményt. Honnan tudnak a kabinet tagjai ilyen dolgokat? Onnan, hogy a Külügyminisztériumban több ezer hivatalnok, Szerbiában és a világ más részein többezer CIA-ügynök, több ezer tengerentúlon állomásozó csapat és több száz tudósító gyűjt és dolgoz fel irdatlan mennyiségű információt a világ minden tájáról. Én azonban, mint az Elnök, nem tudom – és valójában nem is tudhatom –, hogy ez a sok ezer személy ténylegesen mit csinált, mialatt az elmúlt néhány hónap során összegyűjtötték ezt az információt – hogy mindegyikük mit látott, mit olvasott, kivel beszélt, milyen beszélgetéseket hallgattak le titkosan, milyen hivatalokba szereltek lehallgatókészüléket. Én mint Elnök, mindössze azt a végső konklúziót ismerem, amit a Nemzetvédelmi Miniszter a hozzáérkezett információ alapján levont. Ő pedig mindössze azt tudja, amit más magas beosztású hivatalnokok eljuttattak hozzá, és így tovább. Nincs olyan ember, aki egy személyben tudná a helyzetre vonatkozó összes tényt, mert ezek a tények több ezer emberen oszlanak meg, és a több ezer érintett ember mindegyike tud olyan részleteket a helyzetről, amelyeket nem ítéltek elég fontosnak ahhoz, hogy magasabb szintre továbbadják őket.

Ugyanígy van ez tudatos élményeinkkel is. Pusztán néhány magas szintű következtetésnek leszünk tudatában, amelyeket a sok ezer specializált mechanizmus továbbít: némelyik érzékleti információt gyűjt a világból, mások elemzik és értékelik az információt, ellenőrzik a következetlenségeket, kitöltik a réseket, kitalálják, hogy az egész mit jelent.

Minden emberi elmét tanulmányozó tudósnak fontos ezt észben tartani. Magunkra és a világra vonatkozó tudatos élményünk sugallhat néhány értékes feltételezést arra nézve, hogy az elme hogyan működik. Ugyanezek az intuíciók azonban komolyan félre is vezethetnek bennünket, és idegi áramköreinket a valóságosnál egyszerűbbnek gondolhatjuk.

Vegyük például a látást. Tudatos élményeink szerint a látás egyszerű dolog: kinyitjuk a szemünket, a fény megcsapja a retinánkat, és – íme! – látunk. Mindez erőfeszítés nélkül történik, automatikus, megbízható, gyors, tudattalan, és nem igényel explicit tanítást – senkinek nem kell iskolába járnia ahhoz, hogy megtanuljon látni. Ez a látszólagos egyszerűség azonban megtévesztő. Retinánk egy fényérzékeny sejtekből álló kétdimenziós lemez, amely befedi szemgolyónk hátulját. Rendkívül összetett problémákat vet fel az, hogy kitaláljuk, milyen háromdimenziós tárgyak léteznek a világban pusztán annak alapján, hogy milyen fényérzékeny kémiai reakciók zajlanak ezen a kétdimenziós sejtsoron – ezek a problémák annyira komplexek, hogy egyetlen számítógép-programozó sem tudott még olyan robotot létrehozni, amely úgy látna, mint mi. Az agyunkkal látunk, nem csak a szemünkkel, és agyunk rengeteg speciális célú áramkörhalmazt tartalmaz – mindegyik a probléma más és más összetevőjének megoldására specializálódott. Sokféle áramkörre van például szükségünk ahhoz, hogy lássuk: az anyánk sétál. Vannak olyan áramköreink, amelyek arra specializálódtak, hogy (1) a tárgyak formáját elemezzék; (2) a mozgás jelenlétét észleljék; (3) a mozgás irányát észleljék; (4) megbecsüljék a távolságot; (5) elemezzék a színt; (6) egy tárgyat emberként azonosítsanak; (7) felismerjék, hogy az arc, amit látunk, anyánk arca. Minden egyes áramkör továbbadja saját információját a magasabb szintű áramkörök felé, amelyek összevetik a különböző áramkörök által létrehozott “tényeket”, és feloldják az ellentmondásokat. Aztán ezeket a következtetéseket továbbadják még magasabb szintű áramköröknek, amelyek összeillesztik az egészet, és átadják a végső jelentést az Elnöknek – tudatosságunknak. Ez az “elnök” azonban csak annak a látványnak lesz tudatában, hogy anyu sétál. Bár minden egyes áramkör egy körülhatárolt feladat megoldására specializálódott, mind együttműködnek egy összehangolt funkcionális végeredmény érdekében – ebben az esetben ez a vizuális világ tudatos élménye. A látás pontosan azért erőfeszítés nélküli, automatikus, megbízható és gyors, mert rendelkezünk ezzel a bonyolult, specializált gépezettel.

4. elv. A különböző adaptációs problémák megoldására különböző agyi áramkörök specializálódtak.

Alapvető mérnöki elv, hogy ugyanaz a gép ritkán old meg két különböző problémát egyformán jól. Van csavarhúzónk és fűrészünk is, mert egy bizonyos problémát mindegyik jobban old meg, mint a másik. Képzeljük csak el, hogy csavarhúzóval próbálunk deszkát vágni, vagy a fűrésszel csavarunk be egy csavart.

Testünk szervekre tagolódik, például szívre és májra, éppen a fenti okból. A vér keresztülpumpálása a testen és a méregtelenítés két nagyon különböző probléma: testünk ezért különböző eszközökkel rendelkezik mindegyiknek a megoldására. A szív felépítése a vér pumpálására specializálódott, a máj felépítése pedig a méregtelenítésre. Májunk képtelen pumpaként működni, szívünk pedig teljesen alkalmatlan a méregtelenítésre.

Ugyanezen okból elménk nagyszámú funkcionálisan specializálódott áramkörből áll. Van például néhány látásra specializálódott idegi áramkörünk. Más idegi áramkörök felépítése a hallásra specializálódott: észlelik a légnyomás változásait, és kivonják ebből az információt. Nem vesznek részt a látásban, a bosszúban vagy bármi másban. Megint más idegi áramkörök a szexuális vonzalomra specializálódtak – vagyis azt határozzák meg, hogy kit találunk szexuálisan vonzónak, mit tartunk szépnek, kivel szeretnénk randevúzni, és így tovább.

Azért rendelkezünk ilyen specializált idegi áramkörökkel, mert ugyanaz a mechanizmus ritkán alkalmas különböző adaptációs problémák megoldására. Mindannyian rendelkezünk például olyan idegi áramkörökkel, amelyek íz és szag alapján kiválasztják a tápláló ennivalót – ez az áramkör a táplálék kiválasztását irányítja. De képzeljünk el egy nőt, aki ugyanezt az idegi áramkörrendszert arra használná, hogy párt keressen magának. Ami azt illeti, elég furcsa társat választana (talán egy nagy tábla csokit?). A párválasztás adaptációs problémájának megoldásához választásainkat minőségileg eltérő mintáknak kell irányítaniuk, mint a megfelelő táplálék vagy a megfelelő élőhelyet kiválasztását. Ennek következtében az agynak nagyszámú áramkörből kell felépülnie, és a különböző áramköröknek különböző problémák megoldására kell specializálódniuk. Egy specializált áramkört elképzelhetünk úgy, mint egy egyetlen probléma megoldására szánt miniszámítógépet. Az ilyen miniszámítógépeket néha moduloknak nevezik. Bizonyos értelemben tehát az agyat specializálódott miniszámítógépek vagy modulok gyűjteményének tekinthetjük. Természetesen olyan modulokra is szükség van, amelyek szerkezete a miniszámítógépek kimenetének integrálására teszi őket alkalmassá. Az agyat tehát olyan specializált miniszámítógépek gyűjteményének tekinthetjük, amelyek működése funkcionálisan integrált a viselkedés létrehozása érdekében.

A pszichológusok régóta tudják, hogy az emberi agy tartalmaz olyan áramköröket, amelyek az észlelés különböző módjaira, például a hallásra vagy látásra szakosodtak. Egészen mostanáig azonban úgy gondolták, hogy egyedül az észlelés és talán még a nyelv azok a tevékenységek, amelyek specializált kognitív folyamatok működésének eredményeképpen jönnek létre (lásd pl. Fodor 1983). Más kognitív funkciókról – a tanulásról, gondolkodásról, döntéshozatalról – azt tartották, hogy általános hogy általános folyamatok hajtják végre őket; olyan ezermesterek, akik semmihez nem értenek igazán.. A kitüntetett jelöltek “racionális” algoritmusok voltak: olyanok, amelyek az induktív és deduktív gondolkodás formális módszereit, például a Bayes-szabályt vagy a propozicionális kalkulust valósítják meg. “Általános intelligencia” – ez a hipotetikus képesség kevés számú, egyszerű, tartalomfüggetlen és általános célú gondolkodó áramkörből áll. Úgy gondolták, ez a gépezet generálja a gondolkodási problémák megoldásait. Az emberi gondolkodás rugalmasságát – vagyis az a képességünket, hogy sok különböző fajta problémát tudunk megoldani –az áramkörök általánossága mellett tanúskodó bizonyítéknak tekintették.

Az evolúciós perspektíva mást sugall (Tooby és Cosmides 1992). A biológiai gépek arra a környezetre lettek hitelesítve, amelyben evolúciósan kifejlődtek; információt testesítenek meg az ősi világ megbízhatóan visszatérő tulajdonságairól. (Pl. az emberi színkonstancia mechanizmusait a földi megvilágítás természetes változásaihoz állították be; ennek köszönhetően a füvet zöldnek látjuk délben és napnyugtakor is, bár az általa visszatükrözött fény spektrális tulajdonságai jelentősen megváltoznak.) A racionális algoritmusok nincsenek így beállítva, mert tartalomfüggetlenek. A propozicionális kalkulus lehetővé teszi, hogy igaz premisszákból igaz következtetéseket vonjunk le a premisszák tartalmától függetlenül. A Bayes-szabály segítségével az adatok ismeretében kiszámíthatjuk egy hipotézis valószínűségét; ez is tartalomfüggetlen: alkalmazhatjuk orvosi diagnózisra, kártyajátékokra, vadászati sikerre vagy bármi másra. Nem tartalmaz területspecifikus tudást, tehát nem támogathat olyan következtetéseket, amelyek a párválasztásra érvényesek, de mondjuk a vadászatra nem. (Ez az ára a tartalomfüggetlenségnek.)

Az evolúciósan kialakult problémamegoldók azonban puskákkal vannak felszerelve: amikor szembesülnek egy problémával, már sok mindent “tudnak” róla. Egy újszülött agyának például vannak olyan válaszrendszerei, amelyek “elvárják”, hogy arcok legyenek a környezetében. Már a 10 percnél fiatalabb csecsemők is az arcszerű mintázatok irányába fordítják szemüket és fejüket, de ugyanennek a mintázatnak az összekevert, ugyanolyan téri frekvenciájú változatára nem reagálnak így (Johnson és Morton 1991). A csecsemőnek már két és fél hónapos korban (ez az a pont, ahol már elég jól látnak ahhoz, hogy vizsgálni lehessen őket) erős ontológiai feltételezései vannak arról, hogy a világ hogyan működik és milyenfajta dolgokat tartalmaz. Feltételezik például, hogy tartalmaz térben és időben folytonos szilárd tárgyakat (Baillargeon 1986). A babák megkülönböztetik azokat a tárgyakat, amelyek csak valamilyen erő hatására mozognak, azoktól, amelyek képesek önindította mozgásra (ez az élő/élettelen megkülönböztetésnek felel meg); feltételezik, hogy az élő tárgyak önindította mozgását láthatatlan belső mentális állapotok – célok és szándékok – okozzák, amelyek jelenlétét láthatatlanságuk miatt ki kell következtetni (Baron-Cohen 1995; Leslie 1994). A totyogó kisgyerekek fejlett “elmeolvasó” rendszerrel rendelkeznek, amely a tekintet irányát és a szemmozgást használja annak kikövetkeztetésére, hogy az emberek mit akarnak, tudnak és hisznek (Baron-Cohen 1995).

E kitüntetett hipotézisek nélkül a fejlődő gyerek nagyon keveset tanulhatna a környezetéről. Egy autista gyermeknek például normális tartományban van az IQ-ja, érintetlenek az észlelőrendszerei, ennek ellenére képtelen mentális állapotokra vonatkozó egyszerű következtetéseket levonni (Baron-Cohen 1995). A Williams-szindrómás gyermekek értelmi fogyatékosak és nagyon egyszerű téri feladatokat is nehezen tanulnak meg, de jól teljesítenek olyan helyzetekben, ahol mások mentális állapotára vonatkozó következtetéseket kell levonni. Bizonyos gondolkodási mechanizmusaik sérültek, de elmeolvasó rendszerük érintetlen.

A különböző problémák eltérő puskákat igényelnek. A szándékokról, vélekedésekről és vágyakról való tudás például, amely lehetővé teszi, hogy kikövetkeztessük mások viselkedését, félrevezető, ha élettelen tárgyakra alkalmazzuk. Ilyen esetben jobb két gép, mint egy. Ez azt sugallja, hogy sok evolúciósan kialakult kognitív mechanizmus területspecifikus: bizonyos tartományokban aktiválódnak, másokban nem. Néhány racionális módszereket testesít meg, másoknak speciális célú következtetési mechanizmusaik vannak, amelyek nem a logikai formára, hanem tartalomtípusokra válaszolnak – olyan folyamatok, amelyek egy konkrét tartomány stabil ökológiai szerkezetében jól működnek, de hamis vagy ellentmondásos következtetésekhez vezetnek, ha ezen a területen kívül alkalmazzuk őket.

Minél több puskája van egy rendszernek, annál több problémát tud megoldani. Egy specializált következtetési gépezetek sokaságával felszerelt agy képes a környezethez igazított kifinomult viselkedés létrehozására. E nézet szerint a tartalomfüggetlen algoritmusoknak tulajdonított rugalmasság és erő illuzorikus. Egyéb feltételek egyezése esetén egy tartalomgazdag rendszer több következtetés levonására képes, mint egy tartalomban szegény.

A Bayes-szabály, a modus ponens, és más “racionális”, matematikából vagy logikából származó eljárások végrehajtására korlátozott gépek a fent körvonalazott rendszerhez képest komputációsan gyengék (Tooby és Cosmides 1992). Az általuk megtestesített racionalitáselméletek “környezetfüggetlenek” – úgy tervezték őket, hogy érvényes következtetéseket vonjanak le minden területen. Mivel nincs előre megírt “puskájuk”, kevés deduktív következtetést tudnak levonni egy területre nézve; nincsenek előzetes feltételezéseik, így kevés induktív következtetésre jutnak, mert műveleteiket eltéríti a kombinatorikus robbanás. A területspecifikus és területfüggetlen módszerek közötti különbség hasonló a szakértők és kezdők különbségére: a szakértők gyorsabban és hatékonyabban oldják meg a problémákat, mert már sokat tudnak az adott problématartományról.

William James elméről vallott nézetei igazolódni látszanak. Már van bizonyíték a tárgyészlelésre, fizikai okozásra, számosságra, biológiai világra, mások vélekedéseire és a társas interakciókra specializálódott áramkörök létezésére (áttekintését lásd Hirschfeld és Gelman 1994). Most már tudjuk, hogy a nyelvelsajátítást irányító tanulási folyamatok eltérnek az ételaverziók kialakításáért felelős mechanizmusoktól, és ezek különböznek a kígyófóbiát kialakító tanulási mechanizmusoktól. Hosszan sorolhatnánk még a példákat.

Az “ösztönöket” gyakran a “gondolkodás” és “tanulás” gyökeres ellentéteinek tekintik. A homo sapienst a “racionális állatnak” tartják; olyan fajnak, amelynek kultúra által visszaszorított ösztöneit kitörölte az evolúció. A fent bemutatott gondolkodó és tanuló áramkörök a következő öt tulajdonsággal rendelkeznek: (1) komplex szerkezetük egy bizonyos típusú adaptációs probléma megoldására szolgál; (2) megbízhatóan kifejlődnek minden normális emberi lényben, (3) mindenfajta tudatos erőfeszítés nélkül és hivatalos tanítás hiányában kialakulnak, (4) anélkül alkalmazzuk őket, hogy mögöttes logikájuknak bármilyen módon tudatában lennénk, és (5) elkülönülnek az információfeldolgozás vagy az intelligens viselkedés általánosabb képességeitől. Más szóval az “ösztön” minden jelét magukon viselik (Pinker 1999). E speciális célú komputációs rendszereket tekinthetjük gondolkodó vagy tanuló ösztönöknek. Számunkra olyan könnyen, erőfeszítés nélkül és “természetesen” vonnak le bizonyos következtetéseket, amilyen könnyen a pók megszövi a hálóját.

A diákok gyakran kérdezik, hogy egy adott viselkedést “tanulás” vagy “ösztön” okoz-e. Jobb lenne a kérdést úgy feltenni, hogy “mely ösztönök eredményezik a tanulást?”

5. elv. Modern koponyánkban kőkori elme lakik.

A természetes kiválasztódásnak hosszú időre van szüksége egy bonyolultabb áramkör megtervezéséhez. A környezethez illeszkedő áramkörök megépítéséhez szükséges idő olyan hosszú, hogy még elképzelni is nehéz. Még a viszonylag egyszerű változások is több tízezer évig tarthatnak.

Az a környezet, amiben az emberek – és így az emberi elmék is – kifejlődtek, nagyon különbözött mai környezetünktől. Őseink fajunk evolúciós történetének több mint 99%-át vadászó-gyűjtögető társadalmakban töltötték. Elődeink néhány tucat egyénből álló kisebb nomád csoportokban éltek, és mindennap gyűjtögetéssel vagy vadászattal szerezték meg élelmüket. Őseink idejüket valójában egy egész életen át tartó vándortáborban töltötték; ez az életforma az elmúlt tízmillió év nagy részében fennmaradt.

A természetes kiválasztódás tízmillió éven keresztül lassan, generációról generációra faragta az emberi elmét, előnyben részesítve a vadászó-gyűjtögető őseink napi problémáinak megoldásában jól működő áramköröket. Akiknek az áramkörei alkalmasabbak voltak e problémák megoldására, több utódot hagytak: mi tőlük származunk.

Egész evolúciós történetünkkel összehasonlítva a számunkra olyan ismerősnek tűnő világ utakkal, iskolákkal, zöldségesekkel, gyárakkal, tanyákkal és nemzetállamokkal pusztán egy szempillantás óta létezik. A számítógépkorszak csak egy kicsit öregebb, mint egy átlagegyetemista, és az ipari forradalom is mindössze kétszáz éves. A természetes kiválasztódás lassú folyamat; egyszerűen nem élt még elég generáció ahhoz, hogy áramköreink jól alkalmazkodjanak posztindusztriális életünkhöz.

Modern koponyánkban tehát kőkori elme lakik. Mai elménk működésének megértéséhez a kulcsot az a felismerés adja, hogy áramköreit nem a mai amerikai ember, hanem vadászó-gyűjtögető őseink napi problémáinak megoldására tervezték. E kőkori prioritások olyan agyat hoztak létre, amely bizonyos problémák megoldásában sokkal jobb. Könnyebben tudunk például kis, vadászó-gyűjtögető csoport méretű társaságokkal foglalkozni, mint többezres tömegekkel; könnyebben megtanulunk a kígyóktól félni, mint a konnektoroktól, bár a konnektorok a legtöbb amerikai számára nagyobb veszélyt jelentenek. Sok esetben agyunk jobb azoknak a problémáknak a megoldásában, amelyekkel az afrikai szavannán találkozott, mint az olyan, ismerősebb feladatok megoldásában, amelyekkel az osztályteremben vagy egy modern városban kell szembenéznünk. A fenti állítás, miszerint modern koponyánkban kőkori elme lakik, nem jelenti azt, hogy agyunk nem eléggé kifinomult. Épp ellenkezőleg: egy rendkívül kifinomult számítógép, amelynek áramköreit őseink visszatérő problémáinak megoldására tervezték.

A viselkedés magyarázatának szükséges (bár nem elégséges) feltétele, hogy leírja a viselkedést létrehozó komputációs gépezet felépítését. A viselkedést a jelenben olyan információfeldolgozó mechanizmusok hozzák létre, amelyek azért léteznek, mert problémákat oldottak meg a múltban – azokban az ősi környezetekben, amelyekben az emberi vonal kifejlődött.

Ezen okból az evolúciós pszichológia hajthatatlanul múltorientált. A múltban hatékony kognitív mechanizmusok azonban nem szükségszerűen eredményeznek adaptív viselkedést a jelenben. Az EP-k elutasítják azt az elképzelést, hogy a viselkedést “megmagyaráztuk”, ha kimutattuk, hogy modern körülmények között növeli a rátermettséget (Symons 1990; Tooby és Cosmides 1990a).

Bár úgy gondolják, hogy az emberszabásúak leszármazási ága afrikai szavannákon fejlődött ki, az evolúciós adaptáció környezete, vagy EAK, nem hely vagy idő. Olyan szelekciós nyomások statisztikai összege, amelyek egy adaptáció felépítését okozták; az egyik adaptáció EAK-ja eltérhet egy másikétól. A földi megvilágítási körülmények, amelyek a gerinces szem EAK-ját (legalábbis részét) alkotják, többszáz millió éven keresztül (az izzólámpa feltalálásáig) viszonylag állandóak maradtak; ezzel szemben az emberi hímeket utódaik gondozására – az emlősökre jellemző viselkedésmintázattól eltérő viselkedésre – vezető mechanizmusokat kiválasztó EAK, úgy tűnik, csak kétmillió éves.

***

Az Öt Elv a pszichológiáról való gondolkodás olyan eszköze, amelyet bármely témára lehet alkalmazni. A viselkedés megértése során az elvek a következő alapvető kérdések megvizsgálására ösztönöznek:

1. Hol vannak az agyban az érintett áramkörök, és fizikailag hogyan működnek?

2. Milyen fajta információt dolgoznak fel?

3. Milyen információfeldolgozó programokat testesítenek meg?

4. Milyen cél elérésére lettek tervezve (egy vadászó-gyűjtögető kontextusban)?

Most, hogy letudtuk a bevezető torokköszörülést, ideje kifejtenünk azt az elméleti keretet, amiből az Öt Elvet – és az evolúciós pszichológia más alapelveit – levezettük.

Az organizmusok felépítésének megértése

Adaptációs logika és evolúciós pszichológia

Filogenetikus versus adaptációs magyarázatok. Darwin elméletének célja az volt, hogy megmagyarázza a fenotipikus felépítést: miért más és más a pintyek csőre fajonként? Miért fektetnek az állatok energiát a pár elcsábításába, amikor azt a túlélésre is fordíthatnák? Miért hasonlítanak az ember és a többi főemlős arckifejezései egymáshoz?

Az állatok jellegzetességeiről számot adó két legfontosabb evolúciós elv a (1) közös származás, és (2) a természetes kiválasztódás által irányított adaptáció. Ha mindannyian leszármazási kapcsolatban vagyunk egymással és minden más fajjal, akkor azt várjuk, hogy találunk bizonyos hasonlóságokat az emberek és legközelebbi főemlős rokonaik között. E filogenetikus megközelítésnek nagy múltja van a pszichológiában: a közös ősöktől öröklött homológ vonások filogenetikus folytonosságának kutatását irányítja.

A pszichológiai adaptácionista megközelítés az adaptív felépítés, a vizsgált fajra egyedien jellemző, ökológiai fülke által megkülönböztetett mentális képességek vizsgálatát irányítja. George Williams könyve (Williams 1966) tisztázta az adapt(á)cionizmus logikáját, lefektetve ezzel a mai evolúciós pszichológia alapjait. Az evolúciós pszichológiát úgy tekinthetjük, mint az adapt(á)cionista logika alkalmazását az emberi elme felépítésére.

Miért tükrözi a szerkezet a funkciót? Az evolúciós biológiában a magyarázatnak több egymást kiegészítő és kölcsönösen összeegyeztethető szintje van. Az egyik szinten (pl. az adaptív funkció szintjén) adott magyarázat nem zárja ki vagy érvényteleníti a más (pl. neurális, kognitív, szociális, kulturális vagy gazdasági) szinten adott magyarázatokat. Az EP-kat az adaptív funkció elméletei irányítják a fenotipikus szerkezetek kutatásában. Miért lehetséges ez?

Az evolúciós folyamatnak két összetevője van: a véletlen és a természetes kiválasztódás. A természetes kiválasztódás az evolúciós folyamat egyedüli összetevője, amely komplex funkcionális szerveződést képes bevezetni a faj fenotípusába (Dawkins 1994, Williams 1966).

Az agy feladata, hogy a szervezet környezetéből érkező információhoz finomhangolt viselkedést hozzon létre: agyunk információfeldolgozó eszköz. Az idegtudósok az ilyen eszközök fizikai szerkezetét, a kognitív pszichológusok pedig a szerkezet által megvalósított információfeldolgozó programokat vizsgálják. Létezik azonban egy másik, funkcionális magyarázati szint is. Az evolúciósan kialakult rendszerekben a forma követi a funkciót. A fizikai szerkezet azért van jelen, mert egy programhalmazt testesít meg; a programok azért vannak jelen, mert a múltban megoldottak egy adott problémát. A magyarázat funkcionális szintje elengedhetetlen annak megértéséhez, hogy a természetes kiválasztódás hogyan tervezi az organizmusokat.

Egy organizmus fenotipikus szerkezetét “szerkezeti vonások” gyűjteményének tekinthetjük – olyan funkcionális egységeket alkotó mikrogépekből áll, mint a szem vagy a máj. Az evolúciós idő során a faj felépítéséhez következményeik függvényében új szerkezeti vonások adódnak hozzá vagy tűnnek el belőle. Egy szerkezeti vonás saját, generációkon keresztüli elterjedéséhez vezet, ha adaptációs problémák – a ragadozók észlelése, vagy a méregtelenítés – megoldását eredményezi. Ha egy vagy néhány egyed véletlen vagy mutáció révén érzékenyebb retinával rendelkezik, hamarabb észreveszi a ragadozókat. Az érzékenyebb retinával rendelkező egyedek több utódot hoznak létre. Az érzékenyebb retina hordozóinak szaporodását segíti, és ezzel önmaga generációkon keresztüli elterjedését támogatja, míg végül felváltja a korábbi retinaváltozatot és a faj felépítésének egyetemes vonásává válik.

A természetes kiválasztódás egy visszacsatolási folyamat, amely különböző felépítések között “válogat” annak alapján, hogy azok milyen jól működnek. A folyamatban egy adaptációs problémát jól megoldó szerkezeti vonás versenyez egy még jobb megoldást jelentő új szerkezeti vonással. Ez a folyamat kitűnően tervezett biológiai gépeket eredményezett – a gerincesek szemét, fotoszintetizáló pigmenteket, színkonstancia-rendszereket – egyetlen ember által tervezett gép sem ér a nyomába a teljesítményüknek.

A természetes kiválasztódás a szerkezetek közül adaptációs problémákra adott megoldásaik alapján válogat, és ezen keresztül szoros illeszkedést eredményez az eszköz szerkezete és funkciója között. A biológusoknak e kapcsolat megértése érdekében olyan elméleti szótárat kellett kifejleszteniük, amely megkülönbözteti a formát a funkciótól. Az evolúciós biológiában “proximális” magyarázatoknak nevezik azokat a magyarázatokat, amelyek az eszköz szerkezetére hivatkoznak. Ezeket a pszichológiára alkalmazva olyan magyarázatokat kapunk, amelyek a viselkedés genetikai, biokémiai, fiziológiai fejlődési, kognitív, társas és egyéb közvetlen okaira hivatkoznak. Az eszközök adaptív funkcióját kiemelő magyarázatokat “disztális” vagy “ultimális” magyarázatoknak nevezik, mert az evolúciós idő során működésben lévő okokra hivatkoznak.

Az adaptív funkciók ismerete szükséges ahhoz, hogy a természetet ízületei mentén szabdaljuk fel. Egy organizmus fenotípusát fel lehet osztani adaptációkra, amelyek szelektálódtak; melléktermékekre, amelyek azért vannak jelen, mert okozatilag kapcsolódnak a szelektált vonásokhoz (ilyen pl. a csont fehérsége); és zajokra, amelyeket az evolúció sztochasztikus összetevője hozott be a faj fenotípusába. Más gépekhez hasonlóan csak az organizmus szigorúan definiált aspektusai állnak össze funkcionális rendszerekké: a rendszer legtöbb leírási módja nem ragadja meg annak funkcionális tulajdonságait. Sajnos néhányan félreértelmezték azt a megalapozott állítást, hogy a szelekció funkcionális szerveződést hoz létre: ennek eredménye az a nyilvánvalóan hamis állítás lett, hogy az organizmusok minden vonása funkcionális – ilyesmit egyetlen épeszű evolúciós biológus sem állítana. Az organizmus által gyakorolt viselkedések közül nem mindegyik adaptív. Az édes íz szeretete adaptív lehetett az ősi környezetekben, ahol ritka volt a vitamingazdag gyümölcs, de mai, gyorséttermekkel elárasztott környezetünkben maladaptív viselkedést eredményezhet. Ezenkívül, ha egyszer már létezik az információfeldolgozó mechanizmus, csatarendbe lehet állítani eredeti funkciójához nem kapcsolódó tevékenységek esetében is: vannak olyan evolúciósan kialakult tanulási mechanizmusaink, amelyek a nyelvelsajátításhoz vezetnek, ezért meg tudunk tanulni írni és olvasni is. Ezek a tanulási mechanizmusok azonban nem azért választódtak ki szelektálódtak(választódtak) ki, mert létrehozták az írást.

Szerkezeti bizonyíték. Az adaptációk problémamegoldó gépek: ugyanazon bizonyítéktípusok segítségével ismerhetjük fel őket, amelyeket egy ember által készített gép felismerésére használnánk. Onnan tudjuk, hogy egy gép tévé és nem tűzhely, hogy bizonyítékot keresünk komplex funkcionális felépítésére: megmutatjuk pl., hogy sok összehangolt szerkezeti vonása van (antennák, katódcsövek stb.), amelyek arra specializálódtak, hogy tévéhullámokat alakítsanak át (nem valószínű, hogy ez a konfiguráció pusztán a véletlen útján megjelent volna), ezzel szemben gyakorlatilag egyetlen olyan szerkezeti vonása sincs, amely alkalmassá tenné a főzésre. A komplex funkcionális szerkezet az adaptív gépeket is fémjelzi. A fenotípus valamely aspektusát akkor tekinthetjük adaptációnak, ha megmutatjuk, hogy (1) sok olyan szerkezeti vonása van, amely egy adaptációs probléma megoldására specializálódott; (2) valószínűtlen, hogy ezek a fenotipikus tulajdonságok pusztán a véletlen útján megjelentek volna; és (3) nem lehet őket más adaptációs problémák megoldására tervezett mechanizmusok melléktermékének tekinteni. Ha azt találjuk, hogy egy architekturális elem “megbízhatóan, hatékonyan és gazdaságosan” old meg egy adaptációs problémát, meggyőző érvünk van amellett, hogy adaptációra bukkantunk (Williams 1966).

A szerkezeti bizonyíték nemcsak egy ismert mechanizmus létezésének megmagyarázásában fontos, hanem olyan új mechanizmusok felfedezésében is, amelyeket senkinek eszébe sem jutott keresni. Az EP-k az adaptív funkció elméleteit heurisztikusan is használják: irányítja őket a fenotipikus felépítés vizsgálatában.

A fajokat adaptácionista nézőpontból vizsgáló tudósok mérnöki hozzáállást vesznek fel (Dawkins 1986). (A mérnökök – kell?) kigondolják, hogy milyen problémákat akarnak megoldani, aztán olyan gépeket terveznek, amelyek képesek e problémák hatékony kezelésére. Az evolúciós biológusok kitalálják, hogy egy adott faj evolúciós története során milyen adaptációs problémákkal találkozott, és aztán megkérdezik maguktól: “Hogyan nézne ki ősi körülmények között egy olyan gép, amely képes e problémák megoldására?” Az adaptációs problémák természetesen nem szabják meg kizárólagosan az őket megoldó mechanizmusok szerkezetét. Mivel gyakran több módon is el lehet jutni ugyanarra a megoldásra, empirikus vizsgálatokra van szükség annak meghatározásához, hogy a természet végül melyik mellett döntött. Minél világosabban határozzuk azonban meg az adaptációs információfeldolgozási problémát – a feldolgozás “célját” –, annál világosabban láthatjuk, hogyan kellene kinéznie a megoldás létrehozására képes mechanizmusnak. Ez a kutatási stratégia uralta például a látás vizsgálatát, és ma a látórendszert már olyan funkcionálisan integrált komputációs eszközök gyűjteményének tekintjük, amelyek mindegyike a látványelemzés más és más problémájának megoldására – a mélység megbecslésére, a mozgásészlelésre, az árnyékolás alapján történő formaelemzésre stb. – specializálódott. Kutatásaink során ezt a stratégiát mi a szociális gondolkodás tanulmányozására alkalmaztuk (l. alább).

Hogy teljesen megértsük a szerkezeti bizonyíték fogalmát, figyelembe kell vennünk, az adapt(á)cionisták mit gondolnak az öröklés-környezet kérdésről.

Öröklés vagy környezet: az adaptációs nézőpont

Az öröklés és a környezet “viszonylagos hozzájárulása” a fejlődéshez a pszichológia legvitatottabb kérdései közé tartozik. A viták alapjául szolgáló premisszák tévesek, mégis mélyen belénk ivódtak, emiatt sokan nehezen látják be, hogy másképpen is lehet gondolkodni erről a kérdéskörről.

Az evolúciós pszichológia nem pusztán az öröklés-környezet vita ingájának újabb kilengése. A terület meghatározó jellemzője a szokásos öröklődés-környezet ellentétpár – ösztönök vs. gondolkodás, veleszületett vs. tanult, biológiai vs. kulturális – nyílt elutasítása. A környezet egy adott organizmusra gyakorolt hatása nagyban függ az organizmus evolúciósan kialakult kognitív architektúrájának részleteitől. Éppen ezért az emberi viselkedés koherens “környezetelvű” elméletei mind “nativista” állításokat tesznek evolúciósan kialakult pszichológiai mechanizmusaink pontos formájára nézve. Egy EP számára a valódi tudományos kérdések ezeknek az evolúciósan kialakult mechanizmusoknak a felépítését, természetét és számát érintik, nem pedig a “biológiai vagy kulturális” torz szembeállítását.

Több különböző “öröklés-környezet” téma létezik, és ezeket általában összekeverik. Szedjük őket szét, és nézzük meg külön-külön, mert néhány közülük álprobléma, mások azonban valódi kérdéseket jelentenek(rejtenek?).

Az architektúra középpontba helyezése. Az absztrakció bizonyos fokán minden faj rendelkezik egy egyetemes, fajspecifikus, evolúciósan kialakult architektúrával. Igaz ugyan, hogy például nincs két gyomor, amely pontosan egyforma lenne: a mennyiségi tulajdonságaik – például a méret, alak, és hogy mennyi HCl-t termelnek – némiképp eltérhetnek, de minden emberi lénynek van gyomra, és minden gyomornak ugyanaz az alapvető funkcionális felépítése – egyik oldalon mindegyik a vakbélhez, másik oldalon pedig a vékonybélhez csatlakozik, mindegyik ugyanazokat az emésztéshez szükséges vegyi anyagokat választja ki, és így tovább. Feltételezhetően ugyanez igaz az agyra, és így kognitív programjaink evolúciósan kialakult architektúrájára, a viselkedést létrehozó információfeldolgozó mechanizmusokra is. Az evolúciós pszichológia e mechanizmusok egyetemes, fajspecifikus architektúráját próbálja leírni.

A kognitív architektúra, mint a fenotípus minden más aspektusa is a zápfogaktól kezdve az emlékezeti áramkörökig, a gének és a környezet együttes terméke. Egy architektúra fejlődése azonban genetikai és környezeti támadásokkal is ütköztetve van, így az az emberi környezetek (ősi szempontból) normális tartományán belül megbízhatóan kifejlődik. Az EP-k nem feltételezik, hogy a gének fontosabb szerepet játszanak a fejlődésben, mint a környezet, vagy hogy a “veleszületett tényezők” fontosabbak, mint a “tanulás”. Az EP-k ezeket a dichotómiákat tévesnek tartják és elutasítják.

Az evolúciós pszichológia nem viselkedésgenetika. A viselkedésgenetikusokat az érdekli, hogy egy adott környezetben az emberek közötti különbségeket milyen mértékben lehet a génjeik közötti különbségekkel megmagyarázni. Az EP-ket az egyéni különbségek csak annyiban érdeklik, amennyiben ezek a minden emberi lényben meglévő mögöttes architektúra megnyilvánulásai. Mivel az összetett adaptációk (pl. a szem) genetikai alapja egyetemes és a fajra jellemző, örökletességük általában alacsony. Ezenkívül a szexuális rekombináció korlátozza a genetikus rendszerek felépítését; ennek köszönhetően bármely összetett adaptáció (például egy kognitív mechanizmus) genetikai alapja szükségszerűen egyetemes és a fajra jellemző (Tooby és Cosmides 1990b). Ez azt jelenti, hogy az emberi kognitív architektúra egyetemes, és létrehozza azt, amit az emberiség pszichikai egységének neveznek. A meiózis és a szexuális rekombináció genetikai keverésének köszönhetően lehetnek egyéni különbségek olyan mennyiségi tulajdonságokban, amelyek nem zavarják meg az összetett adaptációk működését. Két egyén személyisége vagy felépítése azonban soha nem azért különböző, mert az egyik rendelkezik egy olyan összetett adaptáció genetikai alapjaival, amely a másikból hiányzik. Ugyanez az elv érvényes az emberi populációkra is: ebből a szempontból nem létezik olyan, hogy “faj”.

Az evolúciós pszichológiát és a viselkedésgenetikát valójában két gyökeresen eltérő kérdés mozgatja:

1. Mi az az egyetemes, evolúciósan kialakult architektúra, amellyel annak következtében, hogy emberi lények vagyunk, mindannyian rendelkezünk? (evolúciós pszichológia)

2. Emberek egy bizonyos környezetben élő nagy populációjában milyen mértékben lehet az emberek közötti különbségeket genetikai különbségekkel megmagyarázni? (viselkedésgenetika)

A második kérdést általában egy örökletességi együttható kiszámításával magyarázzák meg, amelynek az alapját (például) egypetéjű és kétpetéjű ikrek vizsgálata adja. “Mi járul hozzá inkább a rövidlátáshoz: a gének, vagy a környezet?” (a második kérdés egy példája) – erre nincs stabil válasz: egy vonás “örökletessége” egyik helyről a másikra változhat, éppen azért, mert a környezet valóban befolyásolja a fejlődést.

Az örökletességi együttható a variancia forrásait méri egy populáción belül. (Egy tölgyerdőben például a magasságbeli különbségek mekkora együttjárást mutatnak a napfényeloszlásbeli különbségekkel egyéb feltételek egyezése esetén?) Semmit nem árul el nekünk egy egyed fejlődésének okairól. Tegyük fel, hogy a magasság esetében a variancia 80%-át a gének varianciája okozta. Ez nem jelenti azt, hogy az udvarunkon álló tölgyfa magassága “80%-ban genetikus”. (Mit is jelenthetne ez? A gének nagyobb részben járultak hozzá a tölgy magasságához, mint a napfény? Magasságának hány százalékát okozta a talaj nitrogéntartalma? Az eső? A CO₂ parciális nyomása?) A százalékok egyetlen egyedre alkalmazva értelmüket vesztik, mert minden egyes tényezőre szükség van ahhoz, hogy egy fa megnőjön.

A gének és a környezet együttes terméke. Az egyedek és a populációk összekeverése nagyon sok embert arra vezetett, hogy “az” öröklés-környezet” vitát a következőképpen határozzák meg: mi a fontosabb egy (egyedi) organizmus fenotípusának meghatározásában; a génjei, vagy a környezete?

Minden fejlődésbiológus tudja, hogy ez a kérdés értelmetlen. Egy organizmus fenotípusának minden aspektusa a gének és a környezet együttes terméke. Az a kérdésfeltevés, hogy melyik fontosabb, olyan, mintha azt kérdeznénk, melyik a fontosabb egy téglalap területének meghatározásában: a hossza, vagy a szélessége? Mi a fontosabb az autó meghajtásában: a motor, vagy a benzin? A gének teszik lehetővé, hogy a környezet befolyásolja fenotípusok kialakulását.

Sok organizmus fejlődési mechanizmusait a természetes szelekció úgy tervezte, hogy különböző környezetekben különböző fenotípusokat hozzanak létre. Bizonyos halak például képesek változtatni a nemüket. A kékfejű ajakoshal olyan csoportokban él, amelyek egyetlen hímből és sok nőstényből állnak. Ha a hím meghal, a legnagyobb nőstény átváltozik hímmé. Az ajakoshalat úgy tervezték, hogy egy társas kulcsingerre – a hím jelenlétére vagy hiányára – megváltoztassa a nemét.

Ha birtokunkban van egy faj fejlődési mechanizmusainak oki térképe, a környezet megváltoztatásával megváltoztathatunk egy fejlődő fenotípust. Képzeljük el, hogy elültetjük egy tűlevelű fenyő magját vízbe, és egy vele azonos magot a szárazföldön. A vízbe ültetett magból széles levelű növény fejlődik ki, a szárazföldi pedig keskeny leveleket fejleszt. A környezeti variancia e dimenziójára adott válasz a faj evolúciósan kialakult felépítésének részét alkotja. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a környezet bármely aspektusa befolyásolhatja a tűlevelű fenyő levélszélességét. Ha például verseket olvasunk neki, az nem lesz rá hatással. Ugyanígy azt sem jelenti, hogy a növényt a környezet változtatásával bármilyen levélforma kialakítására kényszeríthetjük: olló nélkül nagyon nehéz lesz elérnünk, hogy levelei az Enterprise űrhajó formáját vegyék fel.

Az emberek hajlamosak a géneket misztikusnak tekinteni; úgy kezelik őket, mint olyan “esszenciákat” amelyek elkerülhetetlenül viselkedéshez vezetnek, függetlenül attól a környezettől, amelyben kifejezésre kerülnek. A gének egyszerű szabályozó elemek, olyan molekulák, amelyek az őket körülvevő környezetet egy organizmussá rendezik össze. Semmi varázslat nincs a folyamatban: A DNS RNS-be íródik át; a sejteken belül, a riboszómáknál az RNS átíródik a fejlődést szabályozó fehérjékbe – enzimekbe. A fenotípusnak nincs olyan aspektusa, amelyet ne befolyásolhatna valamilyen környezeti manipuláció. Mindössze azon múlik, hogy mennyire akarunk zseniálisak lenni és beavatkozni. Ha egy emberi zigótát (egy megtermékenyített petesejtet) folyékony nitrogénba ejtünk, nem fog csecsemővé fejlődni. Ha éppen a megfelelő módon lőnénk elektronokat a zigóta riboszómáiba, befolyásolhatnánk, hogy az RNS hogyan fordítódik le fehérjékké. Ha ezt tovább folytatnánk, elvileg egy görögdinnyét vagy egy bálnát is kifejleszthetnénk az emberi zigótából. Nincs ebben semmi varázslat, csak kauzalitás.

Már születéskor jelen van? Néhányan azt gondolják, hogy ha meg akarjuk mutatni, hogy a fenotípus valamely aspektusa része evolúciósan kialakult architektúránknak, meg kell mutatnunk, hogy születésünktől fogva jelen van. Ezzel azonban összekeverjük a szervezet “kezdőállapotát” annak evolúciósan kialakult architektúrájával. A csecsemőnek születéskor nincs foga – fogai elég sokkal a születés után fejlődnek ki. Ez azt jelenti, hogy a csecsemők “megtanulják”, hogy legyen foguk? És mi van a mellekkel? A szakállal? Azt várjuk, hogy az organizmusoknak olyan mechanizmusaik legyenek, amelyek az éppen adott életszakaszukhoz adaptálódtak (gondoljunk a tengeri zsákállatra!) – végül is a csecsemő adaptációs problémái eltérnek a felnőttétől.

Ez a téves felfogás gyakran hibás érvekhez vezetett. Például van, aki azt gondolja, hogy ha van olyan információ a kultúrában, ami tükrözi az emberek viselkedésmódját, akkor az a viselkedésük oka. Ha tehát olyan férfiakat látnak a tévében, akik nehezen sírnak, feltételezik, hogy az ő példájuk az oka annak, hogy a fiúk nem mernek sírni. De mi itt az ok, és mi a következmény? Az a tény, hogy a férfiak nem sírnak sokat a tévében, megtanítja a fiúkat arra, hogy ne sírjanak, vagy egyszerűen csak tükrözi a fiúk normális fejlődésmenetét? A konkrét témában végzett kutatások hiányában nem tudjuk megválaszolni ezt a kérdést.

Evolúciósan kialakult architektúránk valamely aspektusa elvileg az életciklus bármely pontján megérhet, és ez agyunk kognitív programjaira éppúgy vonatkozik, mint fenotípusunk többi elemére.

A “Veleszületett” nem ellentéte a “tanultnak”. Az EP-k számára sohasem a “tanulás” vs. “veleszületettség” vagy “tanulás” vs. “ösztön” a kérdés. Ahhoz, hogy bármit is megtanuljunk, az agynak egy bizonyosfajta szerkezettel kell rendelkeznie – végül is másfél kiló zabpehely nem tanul, de másfél kiló agy igen. Ha mérnökként gondolkodunk, mindez világossá válik. Ahhoz, hogy tanuljunk, kell egy olyan mechanizmus, amely ezt okozza. Mivel a tanulás nem történhet meg az őt okozó mechanizmus hiányában, az őt okozó mechanizmus maga nem lehet tanult – “veleszületettnek” kell lennie. Bizonyos tanulási mechanizmusok tehát evolúciósan kialakult architektúránk részét alkotják, és megbízhatóan kifejlődnek a környezeti variancia olyan típusai között, amelyekkel az emberek evolúciós történelmük során általában találkoztak. Bizonyos értelemben kell hogy rendelkezzünk “velünkszületett tanulási mechanizmusokkal” vagy “tanulási ösztönökkel”. Az az érdekes kérdés, hogy mik ezek a nem tanult programok? Egy bizonyos dolog megtanulására specializálódtak, vagy általánosabb problémák megoldására lettek tervezve? Ez visszavezet bennünket a 4. elvhez.

Specializált vagy általános célú? Az öröklés-környezet vita egyik valódi kérdése arra vonatkozik, hogy valamely mechanizmus milyen mértékben specializálódott egy adott eredmény létrehozására. A legtöbb öröklés-környezet ellentétpár gazdagabb fejlődésbiológiai ismeretek tükrében megszűnik, ez azonban nem. Az EP-k számára az a fontos kérdés, hogy milyen a természete egyetemes, fajspecifikus, evolúciósan kialakult kognitív programjainknak? Milyen fajta áramkörökkel rendelkezünk valójában?

A nyelvelsajátításról szóló vita ezt a kérdést éles megvilágításba helyezi: vajon általános célú kognitív programok, vagy ennek a feladatnak a végrehajtására specializálódott programok eredményezik a nyelv megtanulását? Ezt a kérdést nem lehet a priori megválaszolni. Ez egy empirikus kérdés, és az eddigi adatok az utóbbi nézet mellett szólnak (Pinker 1999). Bármely megfigyelt viselkedés esetében három lehetséges magyarázat létezik:

1. Egy általános célú program eredménye (ha létezik ilyen).

2. Olyan kognitív programok eredménye, amelyek a konkrét viselkedés létrehozására specializálódtak. Vagy:

3. Olyan specializálódott kognitív mechanizmusok mellékterméke, amelyek valamilyen más probléma megoldására fejlődtek ki evolúciósan. (Ez utóbbira példa az írás, amely új kulturális találmány.)

Több öröklés több tanulást tesz lehetővé. Az “öröklés” és a “környezet” között nincsen zéró összegű kapcsolat. Az EP-k számára a “tanulás” nem magyarázat, hanem olyan jelenség, ami magyarázatra szorul. A tanulást kognitív mechanizmusok okozzák, és hogy megértsük, hogyan történik, ismernünk kell e mechanizmusok komputációs szerkezetét. Minél gazdagabb a mechanizmusok szerkezete, annál több tanulásra képes az organizmus – a tipegő babák meg tudnak tanulni angolul, de az (egyébként nagy aggyal rendelkező) elefántok és a kutyánk nem, mert az emberek kognitív architektúrája tartalmaz olyan mechanizmusokat, amelyek az elefántban és a kutyában nincsenek meg. A tanulás továbbá nem egységes jelenség: a nyelvtan elsajátítását eredményező folyamatok például különböznek azoktól, amelyek a kígyófóbiák elsajátításához vezetnek. (Ugyanez érvényes a “gondolkodásra” is.)

Gondolkodó ösztönök: egy példa

Saját kutatásainkban megvizsgáltuk azt a feltételezést, miszerint az emberi kognitív architektúra tartalmaz őseink társas világa által felvetett adaptációs problémák megoldására specializálódott áramköröket. A társas interakciók során az emberek két alapvető módon hatnak egymásra: segítik, vagy bántják egymást; haszonhoz juttatják, vagy költségekbe verik a másikat. Bizonyos társas viselkedések feltétel nélküliek: az ember például nem vár el szívességet gyereke gondozásáért cserébe. A legtöbb szociális cselekedet végrehajtása azonban feltételekhez van szabva. Ez olyan szelekciós nyomást eredményez a kognitív felépítésre nézve, hogy az megbízhatóan, pontosan és gazdaságosan észlelje és megértse a társas feltételeket (Cosmides 1989; Cosmides és Tooby 1989, 1992). A szociális kondicionális szabályok két nagy kategóriája a társas egyezség és fenyegetés – feltételes segítségnyújtás és károkozás. Először a szociális egyezségre összpontosítunk (áttekintését lásd Cosmides és Tooby 1992).

Témaválasztásunknak több oka is van:

1. A szociális egyezség evolúciós elméletének több vonatkozása (a kooperáció vagy a reciprok altruizmus) viszonylag jól kidolgozott és egyértelmű. Ennek következtében a szociális egyezség funkcionális logikájára már bizalommal támaszkodhatunk, amikor hipotéziseket alakítunk ki az ehhez a tevékenységhez szükséges információfeldolgozó folyamatokról.

2. A komplex adaptációk evolúciósan tartós problémákra adott válaszként jönnek létre. A társas cserét magukban foglaló helyzetek tartós szelekciós nyomást jelentettek az emberszabásúakra nézve. A primatológiából és paleoantropológiából származó bizonyítékok azt sugallják, hogy őseink több millió éve szociális egyezségeket építenek ki.

3. A szociális egyezség ősi, mindent átható, és központi jelenségnek tűnik az ember társas életében. Egy viselkedéses fenotípus egyetemessége nem elegendő feltétele annak, hogy kijelentsük, azt egy kognitív adaptáció eredményezte – de azért sokatmondó. A szociális egyezség mint viselkedéses fenotípus éppen annyira mindenütt jelenvaló, mint a szívverés. A szívverés azért egyetemes, mert az azt létrehozó szerv mindenütt ugyanaz. Ez gazdaságos magyarázat a szociális egyezség esetében is: az őt létrehozó szerv kognitív fenotípusa mindenütt ugyanaz. A szívhez hasonlóan ennek a kialakulásához sem szükségesek (társas vagy másmilyen szempontból) sajátos vagy kultúrafüggő környezeti feltételek.

4. A gondolkodásról és racionalitásról szóló elméletek központi szerepet játszottak mind a kognitív tudományban, mind a társadalomtudományokban. A területen végzett kutatás ezért erős próbája lehet a Sztenderd Társadalomtudományi Modell központi feltevésének; tesztelheti, hogy az elme evolúciósan kialakult architektúrája tényleg kizárólag vagy főként kevés számú tartalomfüggetlen általános célú mechanizmusból áll-e.

A szociális egyezség evolúciós elemzése a közgazdászok kereskedelemfogalmával párhuzamos; egyfajta “megvakarom a hátadat, ha te is megvakarod az enyémet” elv. A közgazdászok és az evolúciós biológusok a játékelmélet segítségével már vizsgálták a szociális egyezség megjelenésére vagy evolúciójára vonatkozó megszorításokat, és sokmenetes fogolydilemma-helyzetként modellezték azt. Az egyik fontos konklúzió az volt, hogy a szociális egyezség nem alakulhat ki egy fajban, és nem lehet stabilan fenntartani egy csoportban, ha a résztvevők kognitív architektúrája nem teszi lehetővé a potenciális együttműködő számára a csalók észlelését: ennek segítségével lehet kizárni őket a jövőbeli interakciókból, amelyekben kihasználnák az együttműködőket (pl. Axelrod és Hamilton 1981; Boyd 1988; Trivers 1971; Williams 1966). Ebben az összefüggésben a csaló olyan személy, aki úgy fogad el valamilyen hasznot, hogy nem elégíti ki megszerzésének feltételeit.

A szociális egyezség esetében a fenti elemzések ahhoz a feltételezéshez vezettek el bennünket, hogy az emberi elme evolúciósan kialakult szerkezete a csalás észlelésére specializálódott következtetési eljárásokat foglal magában.

Feltételezésünk megvizsgálása érdekében a Wason-féle (?) választási feladat paradigmáját alkalmaztuk (Wason és Johnson-Laird 1972). A pszichológusok körülbelül 20 éven keresztül használták ezt a paradigmát (amelyet eredetileg a logikus gondolkodás vizsgálatára fejlesztettek ki) az emberi gondolkodásmechanizmusok szerkezetének vizsgálatára. Ebben a feladatban a személynek meg kell keresnie a Ha P akkor Q alakú kondicionális szabályok megszegését. Nézzük meg a 2. ábrán látható Wason-feladatot.

Új, cambridge-i állásához hozzátartozik a közlekedés demográfiájának tanulmányozása is. A cambridge-i lakosok szokásairól szóló korábban készült felmérésben a következőket olvassa: “Ha az ember Bostonba megy, akkor metróval utazik.”

Az alábbi kártyák négy cambridge-i lakosra vonatkozó információt tartalmaznak. Minden kártya egy személyt jelöl. A kártyák egyik oldalán az áll, hogy a személy hova utazott, a másik oldalon pedig az, hogy hogyan jutott el oda. Jelölje meg az(oka)t a kártyá(ka)t, amelye(ke)t mindenképpen meg kell fordítania ahhoz, hogy kiderítse, van-e olyan ember, aki megszegi a szabályt?

Boston

Arlington

metró

taxi

2. ábra Wason-feladat

Logikai szempontból a szabályt akkor szegik meg, ha valaki úgy megy Bostonba, hogy nem a metrót használja. Tehát logikai szempontból az a helyes válasz, hogy fel kell fordítani a Boston kártyát (hogy kiderítsük, ez a személy metróval ment-e). Általánosabban: egy Ha P akkor Q alakú szabály esetében a P, és a nem-Q értékeket jelölő kártyákat kell megfordítani.

Ha az emberi elme a logikai szabályszegések észlelésére specializálódott gondolkodási folyamatokat fejleszt ki, a megoldásnak intuitíven nyilvánvalónak kell lennie – de nem az: általában az emberek kevesebb mint 25% adja spontán ezt a választ. Még a logikai gondolkodás terén szerzett oktatás sem javít sokat az ilyen deskriptív szabályokat tartalmazó feladatokban nyújtott teljesítményen (pl. Cheng, Holyoak, Nisbett és Oliver 1986; Wason és Johnson-Laird 1972). Jelentős szakirodalmi háttér tanúsítja, hogy az emberek nem túl jók a Wason szelekciós feladatban a ha-akkor logikai szabályszegések észlelésében, még akkor sem, ha a feladatok a mindennapi életből vett ismerős tartalmakra vonatkoznak (pl. Manktelow és Evans 1979; Wason 1983).

A Wason-feladat ideális eszközt kínált a szociális kondicionális szabályokon, például szociális egyezségeken, fenyegetéseken, engedélyeken, kötelezettségeken stb. működő gondolkodási specializációkra vonatkozó hipotézisek tesztelésére, mert (1) a kondicionális szabályokra vonatkozó gondolkodást vizsgálja, (2) a feladat struktúrája állandó, miközben a feladat tartalmát változtatjuk, (3) a tartalmi hatásokat könnyű megszüntetni, és (4) rendelkezésünkre áll egy jelentős kísérleti eredményhalmaz, amellyel az új tartalmakon mutatott teljesítményt összehasonlíthatjuk.

Ha például megmutatnánk, hogy akik egyébként általában nem veszik észre a kondicionális szabályok megszegését, felfigyelnek akkor, ha a szabályszegés egy szociális szerződésben való csalásként jelenik meg, az remek bizonyítékkal szolgálna a nézet mellett, hogy az emberek rendelkeznek a szociális egyezség helyzeteiben csalók detektálására specializálódott kognitív adaptációkkal. Általános kutatási tervünkben alapszintként használtuk azt, hogy a vizsgált személyek számos tartalom esetén képtelenek a kondicionális szabályok megszegését észlelni, és ezekhez képest állapítottuk meg, hogy a gondolkodási specializációknak volt-e teljesítménynövelő hatásuk. Ha látjuk, hogy milyen tartalommanipulációk kapcsolják be vagy ki a magas teljesítményt, feltérképezhetjük azoknak a tartományoknak a határait, amelyeken belül a specializált gondolkodási folyamatok sikeresen működnek.

A vizsgálatok eredményei megdöbbentőek. Azok az emberek, akik normális esetben képtelenek a ha-akkor szabályok megszegését észrevenni, szociális egyezség helyzetében a csalást könnyen és pontosan észlelik (Cosmides 1989; Cosmides és Tooby 1989; 1992). Ebben a helyzetben az ember csak akkor jogosult haszonra, ha kielégített egy követelményt (pl. “ha meg akarod enni a kekszet, előbb meg kell ágyaznod”; “ha egy férfi kasszavagyökeret eszik, akkor tetoválásnak kell lennie a mellén”; vagy általánosabban: “ha H haszonhoz jutsz, akkor ki kell elégítened K követelményt”). A csalás azt jelenti, hogy elfogadjuk a meghatározott hasznot anélkül, hogy kielégítenénk a haszon megszerzésének feltételét (pl. megesszük a kekszet anélkül, hogy megágyaztunk volna).

Ha ilyen típusú szociális szerződések megszegésének észlelése a feladat, akkor az adaptív szempontból helyes válasz azonnal nyilvánvaló majdnem mindenki számára, és a személyek gyakran “kiugrási” hatást tapasztalnak. Ehhez nincs szükség oktatásra. Általában a személyek 65–80%-a helyes megoldást ad, ami ilyen feladatok esetében a valaha elért legmagasabb teljesítmény. Kiválasztják az “elfogadott haszon” kártyát (pl. “kasszavagyökeret evett”) és a “meg nem fizetett ár” kártyát (pl. “nincs tetoválása”) bármely olyan társas szerződésnek tekinthető kondicionális szabály esetében, amelyben a szabályszegések keresését csalók kereséseként lehet értelmezni.

Területáltalános, formális szempontból nézve a kasszavagyökeret evő és tetoválás nélküli férfiak vizsgálata logikailag ekvivalens a Bostonba taxival utazó emberek vizsgálatával. De bárhol is végezték el ezt a vizsgálatot (felnőttek: Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Németország, Olaszország, Franciaország, Hongkong; iskolások: Equador), az emberek sehol nem kezelték ugyanúgy a szociálisegyezség-feladatokat, mint a többi gondolkodási problémát. Elméik megkülönböztetik a szociális egyezségre vonatkozó tartalmakat, és gondolkodásuk arra utal, hogy ezeket a helyzeteket olyan reprezentációs primitívekbe fordítják le, mint “haszon”, “ár”, “kötelezettség”, “jogosultság”, “intencionális” és “ágens.” A megfelelő következtetési folyamatok nem lépnek működésbe addig, amíg a személy helyzetreprezentációjában nem jelenik meg az, hogy itt valaki csak akkor jogosult valamilyen haszonra, ha kielégített egy követelményt.

A társas szerződési szabályok által aktivált folyamatok nem úgy viselkednek, mint ha önmagukban a logikai sértések észlelésére lettek volna tervezve; olyan választásokat indítanak be, amelyek hasznosak a csalók észlelésében, függetlenül attól, hogy ez megfelel-e a logikailag helyes választásoknak. Ha például megfordítjuk a követelmény és haszon sorrendjét a ha-akkor szerkezeten belül, olyan válaszokat válthatunk ki, amelyek a csalóészlelés szempontjából funkcionálisan helyesek, de logikailag helytelenek (lásd a 3. ábrát). A személyek az elfogadott haszon és a meg nem fizetett ár kártyákat választják ki – ezek az adaptív szempontból helyes válaszok, ha valaki csalókat keres – függetlenül attól, hogy ezek a kártyák milyen logikai kategóriákba tartoznak.

Nézzük a következő szabályokat:

Sztenderd változat (Ha P akkor Q): Ha elfogadod a hasznot, megfizeted az árát.

(Pl.: “Ha adok neked 3000 forintot, nekemadod az órádat.”)

Fordított változat (Ha Q akkor P): Ha megfizeted az árat, akkor elfogadod a hasznot.

(Pl. “Ha nekemadod az órádat, akkor adok neked 3000 forintot.”)

Elfogadta a hasznot

Nem fogadta el a hasznot

Megfizette az árát

Nem fizette meg az árát

Sztenderd:	P	~P	Q	~Q
Fordított:	Q	~Q	P	~P

3 ábra. Egy szociális szerződés általános szerkezete.

Ha egy fenotípus valamely aspektusáról meg akarjuk mutatni, hogy adaptáció, ki kell mutatnunk a forma és funkció illeszkedését, vagyis szerkezeti bizonyítékra van szükségünk. Már van néhány kísérlet, amelyek társas szerződésre és nem társas szerződésre vonatkozó Wason-feladatokban hasonlítják össze a teljesítményt. Ezek a kísérletek bizonyítékkal szolgáltak számos, a szociális egyezség során felmerülő adaptációs probléma elemzése által előrejelzett területspecifikus hatás mellett. A társas szerződések tartalom-függő, erre a területre specializálódott következtetési szabályokat aktiválnak. Olyan szubrutinokat tartalmaznak, amelyek azon a területen belül egy konkrét probléma megoldására: a csalásészlelésre specializálódtak. A szociális egyezségre utaló tartalmak által kiváltott eredménymintázat annyira egyedi, hogy úgy gondoljuk, e területen a gondolkodást területspecifikus és funkcionálisan elkülönült komputációs egységek irányítják: ezeket neveztük el társasszerződés-algoritmusoknak (Cosmides 1989; Cosmides és Tooby 1992).

Van tehát szerkezeti bizonyíték. A gondolkodást eredményező programoknak itt sok olyan összehangolt vonása van, amelyek pontosan úgy specializálódtak, mintha egy számítógépes mérnök tervezte volna őket arra, hogy megbízhatóan és hatékonyan vonjanak le társas szerződésre vonatkozó következtetéseket: nem túl valószínű, hogy ez a konfiguráció pusztán véletlen útján megjelent volna.

Az EP-ket az evolúciós múltunk során jelentkező problémák felé fordított figyelmük arra indította, hogy a hagyományostól eltérő témára alkalmazzák a kognitív tudományok fogalmait és módszereit: azokra a kognitív folyamatokra, amelyek a kooperációt, szexuális vonzerőt, féltékenységet, szülői szeretetet, ételaverziókat, a terhességi rosszullétek ütemezését, az incesztustilalmat stb. irányítják. Ez a kutatási vonal megvilágítja a természetes kompetenciáinkat létrehozó programokat, így egyenesen az emberi természet szívéig hatol.

Lukács Ágnes fordítása

Hivatkozott irodalom:

Axelrod, R., és W.D. Hamilton (1981): The Evolution of Cooperation. In Science, 211: 1390–1396.

Baillargeon, R. (1986): Representing the Existence and the Location of Hidden Objects: Object Permanence in 6- and 8-month Old Infants. in Cognition, 23: 21–41.

Barkow, J., L. Cosmides és J. Tooby (szerk.) (1992): The Adapted Mind: Evolutionary Psychology and the Generation of Culture. NY: Oxford University Press.

Baron-Cohen, S. (1995): Mindblindness: An Essay on Autism and Theory of Mind. Cambridge, MA: MIT Press.

Boyd, R. (1988): Is the Repeated Prisoner’s Dilemma a Good Model of Reciprocal Altruism? In Ethology and Sociobiology, 9: 211–222.

Cheng, P., K. Holyoak, R. Nisbett és L. Oliver (1986): Pragmatic Versus Syntactic Approaches to Training Deductive Reasoning. In Cognitive Psychology, 18: 293–328.

Cosmides, L. és J. Tooby (1989): Evolutionary Psychology and the Generation of Culture, Part II. Case study: A Computational Theory of Social Exchange. In Ethology and Sociobiology, 10: 51–97.

Cosmides, L. (1989): The Logic of Social Exchange: Has Natural Selection Shaped How Humans Reason? Studies with the Wason Selection Task. In Cognition, 31: 187–276.

Cosmides, L. és J. Tooby (1992): Cognitive Adaptations for Social Exchange. In The Adapted Mind: Evolutionary Psychology and the Generation of Culture. J. Barkow, L. Cosmides és J. Tooby (szerk.). NY: Oxford University Press.

Dawkins, R. (1994): A vak órásmester. Budapest: Gondolat.

Fodor, J. (1983): The Modularity of Mind: an Essay on Faculty Psychology. Cambridge: MIT Press.

Hirschfeld, L. és S. Gelman (1994): Mapping the Mind: Domain Specificity in Cognition and Culture. NY: Cambridge University Press.

James, W. (1890): Principles of Psychology. NY: Henry Holt.

Johnson, M. és J. Morton (1991): Biology and Cognitive Development: The Case of Face Recognition. Oxford: Blackwell.

Leslie, A. (1994): ToMM, ToBY, and Agency: Core Architecture and Domain Specificity. In Mapping the Mind: Domain Specificity in Cognition and Culture. L.Hirschfeld és S.Gelman (szerk.). NY: Cambridge University Press.

Manktelow, K. és J. St. B. T. Evans (1979): Facilitation of Reasoning by Realism: Effect or Non-effect? In British Journal of Psychology, 70: 477–488.

Pinker, S. (1999): A nyelvi ösztön. Budapest: Typotex.

Symons, D. (1990): A Critique of Darwinian Anthropology. In Ethology and Sociobiology 10: 131–144.

Tooby J. és L.Cosmides (1990a): The Past Explains the Present: Emotional SAdaptations and the Structure of Ancestral Environments. In Ethology and Sociobiology, 11: 375–424.

Tooby, J. és L. Cosmides (1990b): On the Universality of Human Nature and the Uniqueness of the Individual: The Role of Genetics and Adaptation. In Journal of Personality 58: 17–67.

Tooby, J. és L.Cosmides (1992): The Psychological Foundations of Culture. In The Adapted Mind: Evolutionary Psychology and the Generation of Culture. J. Barkow, L. Cosmides és J. Tooby (szerk.), 19–136. NY: Oxford University Press.

Trivers, R. (1971): The Evolution of Reciprocal Altruism. In Quarterly Review of Biology, 46: 35–57.

Wason, P. (1983): Realism and Rationality in the Selection Task. In Thinking and Reasoning: Psychological Approaches. J. St. B. T. Evans (szerk.). London: Routledge.

Wason, P. és P. Johnson-Laird (1972): The Psychology of Reasoning: Structure and Content. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Williams, G. (1966): Adaptation and Natural Selection. Princeton: Princeton University Press.

---

* Cosmides, L.M. és Tooby, J. (1997): Evolutionary psychology: A Primer. http://www.psych.ucsb.edu/research/cep/primer.html. Fordította és szerkesztette: Lukács Ágnes