Az Enciklopédia, mint címe is jelzi, egy írói társaság munkája. Ha nem tartoznánk közéjük, nyugodtan biztosíthatnánk az olvasót, hogy mindnyájan jólismert írók, vagy legalábbis megérdemlik, hogy azok legyenek. Nincs szándékunkban befolyásolni a tudósok ítéletét, viszont kötelességünk elhárítani azt az ellenvetést, amely leginkább képes ártani egy ilyen nagy vállalkozás sikerének. Kijelentjük hát, hogy korántsem egyedül mertünk vállalkozni egy erőinknél magasabb feladatra, és hogy kiadói tisztünk elsősorban abból áll, hogy rendbeszedjük az anyagot, amelynek legtekintélyesebb részét mások juttatták el hozzánk. Prospektusunk szövegében ugyanezt a kijelentést tettük; de talán már ottan is a legelején kellett volna szerepelnie. Ezzel az elővigyázattal előre felelhettünk volna igen sok nagy világi embernek, sőt még néhány írónak is, akik mind azt kérdezték tőlünk, mint foglalkozhat két ember valamennyi tudománnyal és művészettel, holott biztosan látták a prospektust, mert hiszen azt elhalmozták bókjaikkal… Bevezetésünk kezdetét azoknak az olvasóknak szánjuk, akik nem tartják szükségesnek az egészet is elolvasni; a többieknek már részletesebb beszámolóval tartozunk az egész Enciklopédia megvalósításáról: ezt ennek a bevezetésnek a folytatásában fogják találni; viszont ez a természeténél s anyagánál fogva fontos részletezés megkívánja, hogy elöljáróban pár filozófiai elmélkedéssel kezdjük.

E munkának, amelybe belekezdünk (s amelyet szeretnénk bevégezni) két célja van: mint enciklopédia lehetőleg ki akarja fejteni az emberi ismeretek rendjét és összefüggését; viszont mint a tudományok, művészetek és mesterségek értelmező szótára egyben tartalmaznia kell minden tudomány s minden művészet (szabad vagy ipari művészet) általános elveit, amelyek ezeknek az alapját – valamint lényeges részleteit, amelyek meg testüket és magjukat alkotják. Ez a két szempont, az enciklopédiáé és az értelmező szótáré, alkotja ennek az elöljáró beszédnek a tervét és felosztását. Ezt a kettőt fogjuk most szemügyre venni és követni egymásután, utána pedig beszámolni azokról az eszközökről, amelyekkel e kettős célt igyekeztünk megvalósítani…

…Kutatásainknak első lépése, hogy megvizsgáljuk, ha szabad e szóval élnünk, ismereteink genealógiáját s összefüggő leszármaztatását, azokat az okokat, amelyek létrehozták őket, valamint jellegzetes vonásaikat; egyszóval hogy elhatoljunk eszméink eredetéig és keletkezéséig…

…Ismereteinket általában közvetlen és közvetett ismeretekre oszthatjuk. A közvetlenek azok, melyekre egyenesen, azonnal teszünk szert, akaratunk mindennemű közbelépése nélkül: lelkünk minden kapuját, hogy úgy mondjuk, nyitva találják és így minden ellenállás és erőfeszítés nélkül hatolnak beléje. A közvetett ismereteket az emberi szellem úgy szerzi, hogy a közvetleneket egyesíti és vegyíti.

Minden közvetlen ismeretünk azokra korlátozódik, amelyeket érzékeink útján nyerünk; amiből az következik, hogy minden egyes eszménket érzékeinknek köszönhetjük…

…Hogyha legfőbb ismereteinket együttesen vizsgáljuk, és keressük azokat az általános szempontokat, amelyek egyes ágaik meghatározásául szolgálhatnak, azt találjuk, hogy egy részüknek, mint tisztán gyakorlatiaknak, az a céljuk, hogy valamit meg valósítsanak, míg más részük, mint elméletiek, tárgyuk vizsgálatára s tulajdonságaik szemléletére szorítkozik. Az elmélet és a gyakorlat alkotja a fő különbséget a tudományok és a művészetek között; s körülbelül e szerint a fogalom szerint nevezték el valamennyi ismeretünket, De azért be kell vallanunk, hogy erről a témáról nincsenek még egészen határozott képzeteink. Sokszor nem tudjuk, mily nevet adjunk akárhány olyan ismeretünknek, amelynél a gyakorlat együttjár az elmélettel: így például az iskolákban ma is naponta vitatkoznak arról, hogy vajjon a logika művészet-e vagy tudomány; a problémát hamar megoldhatnák, hogyha azt válaszolnák, hogy egyszerre mind a kettő…

Művészeteknek nevezhetjük együttesen az oly ismeretrendszert, amelyet tényleges, változatlan s szeszélytől és közvéleménytől független szabályokra korlátozhatunk; s e szempontból azt is mondhatjuk, hogy akárhány tudományunk művészet is, ha gyakorlati oldalukról nézzük őket. De mint ahogy vannak szabályok a szellem vagy a lélek műveleteire, ugyanúgy vannak a testiekre is, vagyis azokra, melyeknek, — külső testekre lévén korlátozva — csak a kézre van szükségük, hogy meg is valósuljanak. Innen ered a szabad és az ipari művészetek megkülönböztetése s az előbbieknek adott elsőbbség az utóbbiakkal szemben. Kétségtelen, hogy ez a felsőbbség több szempontból igazságtalan… A szabad művészetek előnyét, amelyet egyrészt az elméitől megkövetelt munkának, másrészt a bennük való járatosság nehézségének köszönhetnek, kellőképpen ellensúlyozza az ipari művészeteknek nagyon is nyilvánvaló hasznossága. Ez a hasznosság hozta magával, hogy ezek az utóbbiak tisztára gépies műveletekre szorítkoznak, mert ily módon mind több embernek könnyítik meg a gyakorlatukat. A társadalomnak azonban, hogyha joggal tiszteli is azokat a lángelméket, amelyek megvilágítják, nem szabad lebecsülnie azokat a kezeket, amelyek szolgálják. Az iránytű felfedezése éppoly előnyös az emberi nemnek, mint e tű tulajdonságainak magyarázata a fizikának. Végül ha ezt a megkülönböztetési elvet csak magában tekintjük, hány olyan állítólagos tudós van, akinek a tudománya nem több egy ipari művészetnél? s micsoda valóságos különbség van egy minden rend, kapcsolat és módszer nélküli tényhalmazzal telített fej s egy gépies munkát végző mesterember ösztöne között?

Az ipari művészetek iránt tanúsított megvetés bizonyos fokig e művészetek feltalálóira is ráháramlott. Az emberi nem e jótevői majdnem mindnyájan ismeretlenek, viszont gonosztevőinek, vagyis a hódítóknak történetét úgyszólván mindenki ismeri. Pedig talán leginkább a mesterembereknél kell keresnünk az emberi szellem okosságának, türelmének s találékonyságának legcsodálatosabb bizonyítékait. Bevallom, hogy a legtöbb művészetet csak igen lassan találták fel, s a századoknak egész sora kellett, míg például a zsebórákat mai tökéletességükre tudták hozni. De nem így van-e a tudományokkal is?…

Oly módon rajzolhatnánk meg ismereteinknek a fáját, hogy felosztjuk őket természetes és kinyilatkoztatott ismeretekre; vagy hasznos és tetszetős; vagy nyilvánvaló, bizonyos, valószínű és kézzelfogható ismeretekre; vagy akár a tárgyak ismereteire s a jelek ismereteire, és így tovább a végtelenségig. Mi olyan felosztást választottunk, amely, úgy véljük, a lehetőséghez képest kielégíti az ismeretek enciklopédikus rendjét, valamint fejlődési rendjét is. Ezt a felosztást egyébként egy hírneves szerzőnek köszönhetjük, akiről majd később szólunk ebben a bevezetőben: de azért szükségét láttuk néhány olyan változásnak, amelyekről majd beszámolunk. Persze nagyon is jól tudjuk, milyen mesterkélt végeredményben egy ilynemű felosztás, s nem is hisszük, hogy a mi rendszerünk az egyedüli, vagy akár a legjobb; már azzal is megelégszünk, ha értelmes emberek nem vetik el teljesen ezt a munkánkat. Nem szeretnénk azokhoz a természettudósokhoz hasonlítani, akiket egy modern filozófus olyan jogosan bírált, s akik nemekre s fajtákra osztva a természet alkotásait, ebbe a munkába ölték azt az időt, amelyet inkább fordíthattak volna maguknak az alkotásoknak tanulmányozására. Hogy vélekednénk arról az építészről, akinek egy hatalmas épületet kellene emelnie, s aki egész életét ennek a tervezgetésével töltené; vagy arról a kíváncsiról, aki egy tágas palotát szeretne végig vizsgálni, s aki minden idejét a bejárat tanulmányozására fordítaná?

A tárgyak, melyekkel lelkünk foglalkozik, vagy szellemiek vagy anyagiak, s lelkünk ezekkel a tárgyakkal vagy közvetlen vagy közvetett eszmék útján foglalkozik. A közvetett ismeretek rendszere nem állhat másból, mint ezeknek az ismereteknek tisztán szenvedőleges és mintegy gépies gyűjteményéből; ezt nevezzük emlékezetnek. A gondolkodás kétféle lehet, amint ezt már említettük: vagy a közvetlen képzetek tárgyairól elmélkedik, vagy pedig utánozza azokat.

Ily módon az emlékezet, a tulajdonképpeni gondolkodás és a képzelet formálja a lélek három különböző tevékenységét, amelyekkel lelkünk az ő gondolati tárgyait megragadja. A képzeleten most nem azt a képességünket értjük, amellyel a tárgyakat magunk előtt felidézzük, mert ez a képesség nem más, mint az érzékelhető tárgyakra való emlékezés, amely állandó működésben volna, ha nem könnyített volna rajta a jelképek feltalálása. A képzeletet most nemesebb és pontosabb értelemben vesszük, vagyis abban, hogy teremteni tud az utánzás segítségével.

Ez a három képesség formálja a mi egész rendszerünk három általános osztályát és az emberi ismeretek három általános tárgyát: a történelmet, amely az emlékezetre vonatkozik, a filozófiát, amely a gondolkodás gyümölcse, és a szépművészeteket, amelyeket a képzelet hoz létre. Amikor a gondolkodást a képzelet elé helyezzük, ezt a sorrendet jól megalapozottnak s egyben megfelelőnek is tartjuk a szellemi működés természetes fejlődése szempontjából: a képzelet teremtő képesség; és a szellem, mielőtt teremtene, előbb elmélkedni kezd mindazon, amit lát és ismer. A gondolkodást azért is kell a képzelet elé helyeznünk, mert a lélek ez utóbbi képességében bizonyos fokig a másik képe is egyesül és a gondolkodás itt egybekapcso1ódik az emlékezettel. A szellem csak akkor tud tárgyakat teremteni és képzelni, ha ezek hasonlók azokhoz, amelyeket közvetlen eszmék és érzékelések útján már megismert: minél jobban távolodik ezektől a tárgyaktól, azok a lények, amelyeket formál, annál különösebbek és visszataszítóbbak lesznek. Így hát a természet utánzásában ezek a teremtő erők is bizonyos szabályok alá vannak vetve; s ezek a szabályok jelentik elsősorban a szépművészetek filozófiáját, amely ma még távolról sem tökéletes, hiszen csak lángész műve lehet, és a lángész szívesebben alkot, semmint vitázik.

Végül, ha a gondolkodás fejlődését időrendi működésében vizsgáljuk, akkor is világosan látjuk, hogy képességeink sorrendjében meg kell előznie a képzeletet, mert hiszen a gondolkodás, azzal a végső működésével, amelyet a tárgyakkal kapcsolatban gyakorol, bizonyos mértékben a képzelethez vezet: mert ez működés tulajdonképp csak általános lényeket teremt, amelyek, mihelyt elválasztjuk őket — elvonás útján — az alapjuktól, már nem ragadhatók meg közvetlenül érzékeinkkel. Ezért mindama tudományok közül, melyek az értelemhez tartoznak, a metafizika és a geometria terén van legtöbb része a képzeletnek. Elnézést kérek azoktól a széplelkektől, akik becsmérlik a geometriát, de nyilván ők maguk sem tudják, milyen közel állnak hozzá s talán csak a metafizika választja el őket tőle. A geometria tudósában, alkotás közben, nem kevésbé működik a képzelet, mint akár a teremtő költőben. Igaz, különböző módon kezelik a tárgyukat: az első mintegy levetkőzteti s elemeire bontja; a másik egybeilleszti és megszépíti. Az is igaz, hogy a kezelésnek e különböző módjai különböző természetű elmékre vezethetők vissza, s ezért van, hogy egy nagy geometrikus s egy nagy költő tehetsége talán sosem található egy emberben; de akár kizárják egymást, akár nem, arra semmiképp sincs joguk, hogy kölcsönösen megvessék egymást. Az ókor nagy emberei közül tán Archimédesz a 1egméltóbb arra, hogy Homérosz mellé állítsák. Remélem, hogy megbocsátják ezt a kitérést egy geometrikustól, aki szereti a tudományát, de akit azért nem illethet a túlzásba vitt csodálat vádja, s máris visszatérek tárgyamhoz.

A szellemi és anyagi lényekre való általános felosztáshól következik egy újabb felosztás a három általános ismeretágban. A történelem és a filozófia e lényeknek mind a két fajtájával foglalkozik, a képzelet viszont csak a tisztán anyagi lények mintájára dolgozik: újabb ok, hogy utolsó helyre tegyük képességeink rendjében. Isten áll a szellemi lények élén és övé az első hely egyrészt természeténél fogva, másrészt mert szükségét érezzük annak, hogy őt megismerjük; e legfelsőbb lény alatt helyezkednek el a teremtett szellemek, akiknek létét a kinyilatkoztatásból tudjuk; aztán következik az ember, aki két alapelemből összetéve, lelkével a szellemekhez, testével az anyagi világhoz tartozik; és végül ez a hatalmas mindenség, amelyet anyagi világnak vagy természetnek nevezünk. Nem tudjuk, hogy a hírneves szerző, aki kalauzunk e felosztásban, miért helyezi az ő rendszerében a természetet az ember elé: mi, épp ellenkezőleg, úgy véljük, száz oknál fogva, hogy az embert arra a mezsgyére kell helyezni, amely istent és a szellemeket a testektől elválasztja.

A történelem, amennyiben Istenre vonatkoztatjuk, magában foglalja vagy a kinyilatkoztatást vagy pedig a hagyományt, és e kettős szempontnak megfelelően, szentírásra és egyháztörténetre oszlik. Az ember története viszont vagy az ember tetteivel vagy ismereteivel foglalkozik, s ennek folytán vagy politikai vagy pedig irodalomtörténet, vagyis a nagy nemzetek s a nagy lángelmék, a királyok és az írók, a hódítók és a bölcsek közt oszlik meg. S végül a természet története a benne megfigyelhető végtelen sok alkotásnak a története, s csaknem annyi ágra oszlik, ahány fajtáját látjuk az alkotásoknak. A különböző ágak között kimagasló helyet kell kapni a mesterségek történetének, amely nem más, mint annak a története, hogyan használta fel az ember a természet alkotásait különböző szükségletei vagy érdeklődése kielégítésére.

Ezek hát az emlékezet legfontosabb tárgyai.

Az emberi tudománynak első része a lélek tudománya, s ennek célja egyrészt az emberi léleknek, másrészt e lélek tevékenységeinek elméleti ismerete. A lélek elméleti ismerete főképp a természetes teológiából és részben a kinyilatkoztatott teológiából ered, s pneumatológiának vagy alkalmazott metafizikának nevezik. Tevékenységeinek az ismerete két további ágra oszlik, aszerint hogy e tevékenységek célja az igazság megismerése vagy az erény gyakorlása. Az igazság megismerése, amely a logikának a célja, az igazság közlésének a művészetét hozza létre. Így a logika gyakorlása részben saját javunkra szolgál, részben a hozzánk hasonló lényeknek a javára. Az erkölcstan szabályai nemcsak a magányos emberre vonatkoznak, hanem az embert szükségképpen társaival kapcsolatban szemlélik.

A természet tudománya nem más, mint a test tudománya; de mivel a testeknek általános s egyúttal közös tulajdonságai is vannak, mint az áthatolhatatlanság, a mozgékonyság és a kiterjedés, a természet tudományának e tulajdonságok tanulmányozásával kell kezdődnie. Ezeknek a tulajdonságoknak van, ha szabad így mondani, egy tisztára szellemi részük, amelyen keresztül tág teret adnak a szellem vizsgálódásainak, valamint egy anyagi és érzékelhető részük, amelynek segítségével meg is lehet mérni őket. A szellemi vizsgálódás az általános fizika dolga, amely tulajdonképpen a testek metafizikája; a mérés pedig a matematika tárgya, amelynek felosztódásai szinte a végtelenségig terjednek.

Ez a két tudomány elvezet az alkalmazott fizikához, amely már a testeket önmagukban tanulmányozza, s amely csak az egyedeket választja tárgyául. Azok közül a testek közül, amelyeknek a tulajdonságait elsősorban kell megismernünk, a miénknek kell első helyen lenni, s utána következnek azok, amelyeknek az ismerete létfenntartásunkhoz szükséges: innen ered az anatómia, a mezőgazdaság, az orvosi tudomány és ezeknek különböző ágai. Végül: a természeti testek, amelyek vizsgálatunk alá esnek, az elméleti fizikának számtalan többi ágát alkotják.

A festészet, a szobrászat, az építészet, a költészet, a zene és ezeknek különböző ágai alkotják együtt a harmadik általános nagy osztályt, amely a képzeletből származik és amelynek részeit művészetek néven ismerjük. Tulajdonképp a festészet közös fogalmával is jelölhetnénk őket, hisz valamennyi művészet a dolgok festésére korlátozódik, s csak a festés eszközeiben különböznek egymástól; s ugyanígy mind visszavezethetjük egyedül a poézisra is, ha ezt a szót természetes jelentésében használjuk, amely nem más, mint lelemény vagy teremtés.

Ezek a mi enciklopédikus fánknak legfontosabb részei…

…Az Enciklopédia egész anyaga három fő részre korlátozható: a tudományokra, a szabad művészetekre és a mesterségekre… A tudományokról nagyon is sokat írtak, a legtöbb szabad művészetről nem írtak eléggé megfelelően, viszont a mesterségekről majdnem hogy semmit sem írtak… Azok közt, akik foglalkoztak velük, az egyik nem eléggé tanult… a másik csak éppen hogy érintette ezt a témát s inkább íróként kezelte, mint sem mesteremberként; a harmadik meg oly rövid, hogy a mesteremberek munkája s szerszámaik leírása csak igen kis helyet kap nála… Minden arra bírt bennünket, hogy a munkásokhoz forduljunk.

Kiválasztottuk a legügyesebbeket Párizsban és Franciaországban, nem sajnáltuk a fáradságot és elmentünk műhelyeikbe, kikérdeztük őket mindenről, leírtuk, amit diktáltak, kifejtettük gondolataikat, összegyűjtöttük s rendszerbe raktuk, egyben meg is határoztuk mesterségbeli fogalmaikat, elbeszélgettünk azokkal, akik cikkeket is adtak, s (elkerülhetetlen elővigyázatból) hosszú és gyakori vitákban helyesbíttettük az egyikkel azt, amit a másik csak homályosan, tökéletlenül és olykor hűtlenül tudott megmagyarázni. Vannak mesteremberek, akik egyúttal írók is… de azért jó, ha ezer között találunk vagy tizenkettőt, aki kellő világossággal szólhat egyrészt a szerszámairól, másrészt pedig a munkáiról…

De vannak olyan különös mesterségek s olyan bonyodalmas munkák, hogy — ha csak nem magunk dolgozunk, ha nem a saját kezünkkel indítjuk el a gépet, s ha nem látjuk a szemünkkel a mű keletkezését és létrejöttét — nehéz róluk határozott pontossággal beszélni. Így aztán több esetben meg kellett hozatni a gépeket, összeállítani őket, odaállni a munkához, hogy úgy mondjam: inaskodni s magunknak előállítani egy-egy rossz munkát, hogy megtaníthassunk másokat, hogyan kell csinálni a jót…

Rajzolókat is küldtünk a műhelyekbe; felvázolták a gépeket és a szerszámokat; semmit sem mulasztottak el abból, ami megmutatható a tekintetnek…

…Mindebből az következik, hogy ebben a bejelentett műben olyan módon tárgyaltuk a tudományokat és a művészeteket, hogy semmiféle előzetes ismeretre nem számítottunk; elmondjuk benne mindazt, amit egy-egy témáról tudni kell; az egyes cikkek egymást is magyarázzák… Amiből arra következtetünk, hogy ez a mű egyszer majd egész könyvtárt pótolhat egy nagyvilági embernek minden nemben; minden nemben, a magáét kivéve, egy szakmabeli tudósnak; amellett sorra kifejti a dolgok alapelveit; megjelöli kapcsolataikat; és ilymódon hozzájárul az emberi ismeretek biztosságához és fejlődéséhez; s végül azzal, hogy növeli az igazi tudósok, a kiváló művészek és a felvilágosult műkedvelők számát, egyre nagyobb hasznára válik az egész társadalomnak…