Ez a szó a tudományok láncolatát jelenti, s csakugyan egy enciklopédiának az a célja, hogy összegyűjtse a föld színén szétszórt ismereteket, feltárja ez ismeretek általános rendszerét azoknak az embereknek, akikkel egy korban élünk s átadja őket azoknak, akik majd miutánunk jönnek; az elmúlt századok munkái ily módon nem lesznek fölöslegesek az eljövendő századoknak; unokáink nemcsak műveltebbek, hanem erényesebbek és boldogabbak is lesznek; s mi magunk se halunk meg anélkül, hogy ne használnánk az emberiségnek.

Hogyha végigtekintjük egy enciklopédia roppant anyagát, egyetlen dolgot látunk világosan, éspedig azt, hogy egy ily mű nem lehet egyetlen ember műve. Hogy is tudná egyetlen ember élete rövidke szakaszában megismerni és kifejteni a természet és a művészet egész egyetemes rendszerét, mikor a Crusca-akadémia tudós és soktagú társasága negyven évet szentelt a maga szótára elkészítésére s amikor a Francia Akadémia tagjai hatvan évig dolgoztak az ő híres szótárukon, mielőtt közzétették volna a legelső kiadást? Pedig hát mi egy nyelvszótár? S mi egy bármily teljes és tökéletes szószedet? Igen pontos gyűjteménye mind azoknak a címszavaknak, amelyek egy részletes és enciklopédikus szótár kiegészítésére várnak.

Egyetlen ember, így mondják majd, minden létező felett uralkodhat; kedve szerint rendelkezik mindazokkal a kincsekkel, melyeket mások felhalmoztak. Nem fogadhatom el ezt az elvet; nem hiszem, hogy egyetlen ember képes lenne megismerni mindazt, amit meg lehet ismerni; hogy fel tudja használni mindazt, ami létezik; hogy csak meg is tudja látni mindazt, ami látható és hogy meg tudja érteni mindazt, ami felfogható. Még akkor is, ha egy ilyen szótár, a tudományok és művészetek elméleti szótára, nem volna más, mint módszeres összetétele a tudományok és művészetek elemeinek, kérdem, ki képes kiválasztani mindig a jó elemeket; s hogy vajjon a művészi s tudományos alapelvek legelemibb ismertetése is nem egy mester remeke-e inkább, mint egy növendék kísérlete…

Ismétlem, a tudományok és művészetek szótára, egy ilyen nagy egyetemes elméleti lexikon, nem lehet egyetlen ember munkája. Többet mondok, nem hiszem, hogy bármelyik irodalmi vagy tudós társaság műve lehetne, sem külön, sem együttesen.

A Francia Akadémia csak azt adhatná egy enciklopédiának, ami magára a nyelvre s a nyelvszokásokra vonatkozik; a Történelmi Társaság csak a világi, régi és új történetre vonatkozó ismereteket, az időrendi, földrajzi és irodalmi ismeretekkel; a Sorbonne csak a teológiát, a bibliai történetet és babonákat; a Tudományos Akadémia a matematikát, a természettant, a fizikát, a kémiát, az orvostudományt, az anatómiát; a Sebészeti Akadémia az idevágó tudományt; a Festészeti Akadémia a festészetet, a metszetet, a szobrászatot, a rajzot, az építészetet; az Egyetem mindazt, amit humanióráknak nevezünk, a hivatalos filozófiát, a jogtudományt, a nyomdászatot.

Nézzük a többi társaságot, azokat, melyeket esetleg kifelejtettem, s azt látjuk, hogy mindegyik egy-egy sajátos tárgykörrel foglalkozik, amelyek minden bizonnyal egy egyetemes Szótár részei, viszont mindegyik elejt egy egész sor más tárgykört, amelyek pedig szintén egy ily szótár keretébe vágnak; s egy társaságot sem találunk, amely a szükséges ismeretek egész általánosságát adhatná. Mondok jobbat: osszunk ki mindegyiknek egy bizonyos tárgykört; s majd meglátjuk, hogy akkor is mennyi mindennek leszünk híjával; s így kénytelenek leszünk egy sereg más-más osztálybeli ember segítségéhez folyamodni; értékes emberek ezek, de társadalmi helyzetük miatt az akadémiák ajtaja mégis csak zárva marad előttük. Egyetlen tudományos tárgykör nem kíván annyi sok akadémikust, viszont az emberi tudományok általános megismerésére valamennyi társaság sem elegendő...

Az Enciklopédia nem csupán akadémiáink különböző tárgyköreit, hanem az emberi ismeretek minden ágát felöleli; s ezt a munkát csakis egy írókból s művészekből álló társaság tudja elvégezni, oly írókból és művészekből, akik mind külön és függetlenül foglalkoznak szakmájukkal, s akiket csak az emberi nem közös érdeke köt össze, valamint a kölcsönös jóindulat szelleme.

Ismétlem: írók ős művészek társasága, amely tehát egybegyűjti az egyes tehetségeket. Másfelől viszont azt óhajtom, hogy külön és függetlenül dolgozzanak, mert nincs egyetlen oly társaság a jelenleg működők között, amely meg tudna adni nekünk minden szükséges ismeretet; sőt talán az volna a legjobb, ha egy ily társaságot formálnánk, mert így biztosak lehetnénk abban, hogy a munka folyvást folyna, viszont vége sose lenne. Minden ilyen társaságnak megvannak a maga gyűlései; ezeket a gyűléseket csak időnként hívják össze s mindig csak pár óráig tartanak; ennek az időnek egy része vitatkozásokban folyik el, s a legegyszerűbb témákon is hosszú hónapokig húzódnak; s mindebből az következik, hogy mint egy akadémikus mondta, aki több elmét pazarolt el a mindennapi társalgásban, mint sok szerző az írásaiban, hogy mire az Enciklopédia tizennégy kötete megjelenik, mi még mindig szótárunk első betűjénél tartanánk; viszont, tette hozzá még azt is, ha a szótárszerkesztők enciklopédikus üléseket tartanának, ahogy mi akadémiai üléseket tartunk, akkor meg mi látnánk előbb a mi munkánknak a végét, ők pedig az övéknek csak első betűjénél tartanának; s e tudósnak igaza is volt.

Hozzáteszem: oly emberek, akiket az emberi nem általános érdeke s a kölcsönös jóindulat érzése kapcsol össze, mert ezek a legbecsületesebb s egyben a legtartósabb indítékok, amelyek lelkesedésre tudják bírni a valóban nemes jellemeket. Az ily emberek magukban is örvendeznek azon, amit végeznek; felhevülnek, s társukért s barátjukért olyasmire is vállalkoznak, amit semmi más okból nem tennének; s tapasztalásból merem állítani, hogy az ilyen tevékenységnek annál biztosabb a sikere. Az Enciklopédia elég hamar gyűjtötte össze anyagát. A szerzőket nem valami aljas érdek fűzte össze és nem is az siettette: látták, hogy erőfeszítéseiket azok az írók is támogatták, akiktől némi segélyt is várhattak, s munkájukban egyedül csak azok akadályozták őket, akik még annyi tehetséggel sem rendelkeztek, hogy legalább egy jó lappal járulhassanak e munkához.

Ha egy ilyen munkába a kormány is beleavatkozik, akkor sohasem lesz készen. Befolyását egyedül csak arra kell korlátoznia, hogy lehetőleg siettesse e munka befejezését. Egy uralkodó egyetlen szóval palotát varázsolhat elő a fű közül; de egy írótársaság mégis csak más, mint egy csomó kőmíves. Egy ilyen enciklopédiát nem lehet parancsszóra létrehozni. Az ily munkát nem annyira nagy hévvel kell kezdeni, mint inkább makacsul folytatni ... A hatalmasok agyában termett irodalmi tervezetek olyanok, mint a falevelek, amelyek tavasszal megszületnek, ősszel mindig elfonnyadnak, aztán csak hullanak egymásra s egymás után benn az erdő mélyén, ahol némi táplálékot adnak néhány meddő növénynek, s ez minden, amit elmondhatunk róluk... Egy enciklopédiát, akár egy szótárt, határozott időn belül kell kezdeni, folytatni és befejezni. A vélemények megöregednek s eltűnnek, akárcsak a szavak; az érdeklődés, amelyet bizonyos találmányok keltenek, napról napra gyengül és kialszik; ha a munka elnyúlik, oly múló dolgokra is kiterjed, amelyekre hamarosan már egy szót se vesztegetnek; más dolgok viszont szóba se kerülhettek s nem marad hely a számukra; ezt a kényelmetlenséget mi magunk is éreztük, jóllehet nem sok idő folyt le ennek a műnek a dátuma és a jelen pillanat között... Mennyi változatosság nyomul be szinte minden nap a mesterségek nyelvébe, a gépekbe és a munkálatokba! A változás kevésbé erős és kevésbé érezhető a tudományokban s a szabadművészetekben, mint a mesterségekben; viszont azok sem maradtak minden változás nélkül. De egy ily művet főképp az tesz idejétmúlttá és megvetendővé, hogy az emberek elméje s a nemzeti jelleg is megváltozik. Ma, amikor a filozófia oly nagy léptekkel halad előre, amikor uralma alá hajt mindent, ami hozzá tartozik, amikor hangja az uralkodó hang, s amikor kezdik már lerázni a tekintély és a példa igáját, hogy például csak az értelem törvényeinél maradjunk, alig van ma már oly elemi és dogmatikus írásmű, amellyel teljesen megelégedhetnénk. Ma már kételkedni merünk Arisztotelészben és Platónban. Mert ilyen a hatása az értelem fejlődésének; s ez a haladás sok szobrot ledönt s nem egy ledöntött szobrot fog fölemelni. Az oly ritka emberek szobrát, akik megelőzték századukat.

Az elmúlt század legkevésbé elterjedt ismeretei napról napra általánosabbak lesznek. Alig van ma már olyan nő, ha némi neveltetéssel rendelkezik, aki ne tudná pontosan használni a festészet, a szobrászat, az építészet és az irodalom általános kifejezéseit. Ugyanakkor egy másik nagy áram a természettudomány, a kémia, az anatómia s a kísérleti fizika felé sodorja az elméket. E tudományok kifejezései máris igen elterjedtek s szükségképp egyre jobban elterjednek. Mi következik mindebből? Az, hogy a nyelv, még a népi nyelv is, meg fogja változtatni arculatát; s oly mértékben fog kiterjedni, amily mértékben szokja meg a fülünk mindazokat a szavakat, amelyeket több-kevesebb szerencsével alkalmazunk. A mi nyelvünk eléggé tág terjedelmű. Kialakulását, mint minden más nyelv, a szükségnek köszönheti, gazdagságát pedig a képzelet lendületének, a költészet kereteinek és a szónoki próza hangzatosságának és harmóniájának. Egy szótárban, egy egyetemes és értelmező szótárban, s minden olyan munkában, amely az emberek általános okulására szolgál, először azzal kell kezdenünk, hogy tárgyunkat a legtágabb szempontok szerint vizsgáljuk; ismernünk kell a nemzet szellemét, megérezni, mily irányban halad, elérni, amily gyorsan csak lehet, hogy munkánk ne maradjon mögötte, hanem ellenkezőleg, elől találkozzon vele; el kell szánni magunkat arra, hogy főképp a jövendő nemzedékeknek dolgozunk, mert a mi létünk pillanata máris múlik, s mire egy nagy vállalkozás úgy-ahogy befejeződik, a jelen nemzedék már nem létezik.

Mindamellett az ismeretek csak egy bizonyos pontig lesznek és lehetnek általánosak. Tulajdonkép nem tudjuk, hol van ez a bizonyos határ. Nem tudjuk, hogy az egyes ember meddig halad ha előre. Még kevésbé tudjuk azt, meddig haladhat az emberi nem s mi mindenre lehetne képes, ha nem állítanák meg fejlődésében. De a változások szükségesek; mindig voltak s mindig is lesznek; tudjuk, mily nagy időköz választja el egyiket a másikától: ez az egyetlen ok korlátozza munkánknak a terjedelmét. A tudományokban van egy határ, amelyet átlépni úgyszólván nem is igen van módjukban.
 
 

…Van egy szempont, amelyet nem szabad szem elől téveszteni: ha az embert, vagyis a gondolkozó és szemlélődő lényt száműzzük a föld színéről, akkor a természet fenséges és patetikus látványa nem más, mint egy szomorú és néma színtér; a világ hallgat, a csend és az éjszaka hatalmában. Minden roppant magánnyá válik, ahol a meg nem figyelt jelenségek némán és sötétben játszódnak le. Csak az ember jelenléte teszi az élőlények létét érdekessé; s mi jobbat ajánlhatunk vajon e lények történetében, mint e szempontunk érvényesítését? Mért ne vezessük be az embert ebbe a munkába, mintahogy már benne van a mindenségben? Mért ne tennők meg közös központtá? Hisz van-e oly pont a végtelen térben, ahonnan előnyösebben indíthatnánk el azokat a végtelen vonalakat, amelyeket minden más pontra ki akarunk terjeszteni? Mily eleven s jóleső visszahatást eredményezne ez az egyes lényektől az ember felé, az embertől az egyes lények felé!

Éppen ez bírt bennünket arra, hogy az ember lényeges tulajdonságaiban keressük munkánk általános felosztását. Ha tetszik, más utat is választhatunk, feltéve, hogy magát az embert ne helyettesítsük valamilyen néma, hideg és érzéketlen lénnyel. Az ember az egyetlen végcél, őtőle kell kiindulnunk s hozzá kell mindent visszavezetnünk, ha tetszeni akarunk, érdeklődést kelteni vagy az érzelmekre hatni, akár a legsivárabb szempontok s a legszárazabb részletek terén. Ha nem törődöm saját létemmel s a hozzám hasonlók boldogságával, mit bánom az egész természetet?

…Elmélkedéseink egy enciklopédikus szótár szelleméről és anyagáról mintegy maguktól vetik fel egy ilyen mű stílusának problémáját…

…Egy enciklopédia stílusának általános jellegét két szóban foglalnám össze: communia proprie; propria communiter. Ha követjük ezt a szabályt, akkor a mindennapos dolgok mindig választékosak is lesznek, a sajátos és szakmabeli dolgok meg mindenkor világosak.

A művészetek és tudományok egy ily általános szótárát úgy kell nézni, mint egy végtelen nagy mezőt, melyet hegyek, síkok, sziklák, folyók, erdők, állatok borítanak s csupa oly tárgy, ami egy nagy táj változatosságát biztosítja. Mindent az égbolt fénye világít meg; de mindent más-más oldalról. Vannak dolgok, amelyek természetüknél s előadásmódjuknál fogva a színpad széléig merészkednek, mások viszont szét vannak osztva egy egész sor közbenső téren; vannak, amelyek valahogy elmosódnak a messzeségben; viszont mintegy kölcsönösen mindannyi egymást érvényesíti.