Anca Domuta és Péntek Imre
Babes-Bolyai Tudományegyetem
imre26@hotmail.com
A kutatás célja óvodás korú ADHD-s gyermekek implicit tanulási folyamatainak elemzése. Ennek vizsgálatára két kísérletet terveztünk, ezekben egy mesterséges nyelvtantanulási feladatban ADHD-s és normális gyermekek implicit tanulási folyamatait vizsgáltuk. Az első kísérletben gyermekek számára kidolgozott mesterséges nyelvtant felhasználva azt vizsgáltuk, hogy óvodás korú gyermekek képesek-e implicit tudás elsajátítására. Eredményeink arra mutatnak rá, hogy óvodás korú gyermekek képesek implicit módon elsajátítani a mesterséges nyelvtan szabályait. Ellentétben Reber (1992) evolúciós elméletével és Manza, Moretti és mtársai (1996) kutatásaival, a második kísérlet eredményei azt igazolták, hogy az ADHD-s gyermekek implicit tanulási teljesítménye szignifikánsan gyengébb (t = 2,68, p<0,01), mint a normális óvodás korú társaik teljesítménye. A tanulmányban a kutatási eredmények implikációit tárgyaljuk az ADHD-s gyermekek nyelvi fejlődésére és stratégia-szelekciós folyamataira nézve. Végül az ADHD-s gyermekek sérült implicit tanulási folyamatainak neurofiziológiai magyarázatait elemezzük.
Kulcsszavak: implicit tanulás, figyelemhiányos hiperaktivitási zavar, stratégia-szelekció, nyelvi fejlődés.
Borbély Csaba - ELTE Kísérleti Pszichológiai Tanszék
Weisz Júlia - MTA Pszichológiai Kutatóintézet
Balázs László - MTA Pszichológiai Kutatóintézet
jabba@mad.hu
Napjainkban számos közvetett bizonyíték van arra nézve, hogy a mentális képek transzformációit legalább részben a motoros folyamatok vezérlik. Vizsgálatunk célja közvetlen bizonyítékot találni a motoros anticipáció és a vizuális képzelet közötti specifikus interakcióra egy olyan transzformáció esetén, mint amilyen a kicsinyítés-nagyítás. Elvárásaink szerint, amennyiben a mentális nagyságtranszformáció és egy ennek megfelelő fizikai tevékenység (előre-hátra mozgatás) közös mechanizmusokon osztoznak, interferálni fognak egymással. Hipotézisünk tesztelésére kettős-feladat paradigmát használtunk, amiben a fő feladat szukcesszíven bemutatott és változó méretű 3D absztrakt ingerpárok formai azonosságára vonatkozó döntés meghozatala volt, miközben egy számítógépes egeret kellett megadott irányban mozgatni. Az eredmények azt mutatják, hogy amikor a fizikai és a mentális tevékenység feltételezett végrehajtási időpontjai egybeesnek, egy szignifikáns interakció jelentkezik a mozgásirány és a mérettranszformáció iránya között: a döntéshozatal gyorsabb "húzás + nagyítás" esetén mint "tolás + nagyítás" során, illetve a "tolás + kicsinyítés" gyorsabb a "húzás + kicsinyítés"-sel szemben. Ezek szerint a mentális nagyságtranszformációval kompatibilis motoros akció felgyorsítja a vizuális képzelet feladatának a végrehajtását, szemben azzal a helyzettel, amikor a két funkció inkompatibilis egymással. Eredményeink előrevetítik egy olyan lehetséges interakció létezését, amelyben egy magasabb szintű információ-feldolgozási folyamat és motoros vezérlőfolyamatok vesznek részt.
Kulcsszavak: mentális transzformáció, motoros akció, interakció, vizuális képzelet.
Bottyán Gergely
Ph.D. öd., ELTE Angol Nyelvészeti Tanszék
bottyang@stella.eotvos.elte.hu
Előadásom tömören áttekinti az "ortodox" beszédaktus-elmélet (Austin, 1962[1990]) searle-i változatának (Searle, 1969[1997], 1971, 1976, 1979, 1991) főbb szerkezeti elemeit, és megvizsgálja a kérdezés Searle által definiált konstitutív szabályainak alkalmazhatóságát. Az elméleti okfejtést, amely - egyebek mellett - felhasználja Leech (1983), Schiffrin (1994), Thomas (1995) és Rajagopalan (2000) eredményeit is, konkrét szöveg elemzésével illusztrálom: Harold Pinter A születésnap című drámájának egy szemelvényén mutatom be, milyen nehézségek adódnak, ha Searle-t "szaván fogjuk" (vö. Pléh, 1990), és elméletét egymással párbeszédet folytató megnyilatkozások cselekvésértékének meghatározására kíséreljük meg felhasználni. A beszédaktusok eredményességi feltételeinek megadására és egymástól való elhatárolására hivatott konstitutív szabályok (Searle, 1969) ill. osztályozási ismérvek (Searle, 1976) elégtelenségének bemutatása nem öncél: igyekszem azt is megmagyarázni, hogy a problémák miért merülnek fel.
Hivatkozások:
Austin, J. L. (1962). How to do things with words. Cambridge: Harvard University Press.
Austin, J. L. (1990). Tetten ért szavak. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Leech, G. (1983). Principles of pragmatics. London: Longman.
Pléh Csaba (1990). A szaván fogott szó. In Austin, J. L., Tetten ért szavak (pp. 5-25). Budapest: Akadémiai Kiadó.
Rajagopalan, K. (2000). On Searle [on Austin] on language. Language & Communication , 20, 347-391.
Schiffrin, D. (1994). Approaches to discourse analysis. Oxford: Blackwell.
Searle, J. R. (1969). Speech Acts: An essay in the philosophy of language. Cambridge: Cambridge University Press.
Searle (1971). What is a speech act? In Searle, J. R. (szerk.), The philosophy of language (pp. 39-53). Oxford: Oxford University Press.
Searle, J.
R. (1976). A classification of illocutionary acts. Language in Society
, 1,
1-23.
Searle, J. R. (1979). Expression and meaning: Studies in the theory of speech acts . Cambridge: Cambridge University Press.
Searle, J. R. (1991). Response: meaning, intentionality and speech acts. In Lepore, E. & Gulik, R. (szerk.), John Searle and his critics (pp. 81-102). Oxford: Blackwell.
Searle, J. R. (1997). Az illokúciós aktusok szerkezete. In Pléh Cs., Síklaki István & Terestyéni Tamás (szerk.), Nyelv-kommunikáció-cselekvés (pp. 43-61). Budapest: Osiris Kiadó.
Thomas, J. (1995). Meaning in interaction: An introduction to pragmatics. London: Longman.
Chadaide Zoltán, Tompa Tamás
Szegedi Tudományegyetem
ttompa@phys.szote.u-szeged.hu
Az agyi plaszticitás manapság tág körben használt fogalom, amely magába foglal a molekuláris folyamatoktól egészen a nagy léptékű "makroszkópikus" folyamatokig sok jelenséget. Előadásunkban ezen kérdéskör egy érdekes példájából szeretnénk összefoglalót tartani irodalmi adatokra támaszkodva a teljesség igénye nélkül. Egyes szenzoros modalitások deprivációja nyilvánvalóan és látványosan változtatja meg más modalitások reprezentációját, ill. az általuk vezetett viselkedés mérhetően eltér attól, amit intakt egyedekben észlelünk. Közismert, hogy gyengén vagy egyáltalán nem látó vagy halló embertársaink különlegesen jó képességekkel rendelkeznek a többi modalitásban. Mi módon valósul meg a szenzoros rendszerek átszerveződése? Melyek az időbeni korlátok? Milyen általános következtetéseket vonhatunk le az agy működésével kapcsolatban? Ilyen kérdéseket vetünk fel azon kísérletek összefoglalásával, amelyek a modern agykutatás eszköztárát felhasználva a vakok agyának változásait követve születtek. Ezen vizsgálatok feltárták, hogy a vakok rendelkeznek "látórendszerrel", amely más szenzoros rendszerekkel szoros összhangban működik. A vakok látókérge, a süketek hallókérge nem a vizuális vagy auditorikus információt dolgoz fel, azonban úgy látszik, bizonyos helyzetekben elengedhetetlen segítséget nyújt az egyed környezetében való tájékozódásban, a világ mentális reprezentációjában. Jelentenek-e ezek a jelenségek cáfolatot az idegrendszer modularista felfogásával szemben, mint sokan gondolják? Hatással lehet-e az így nyert kép a reprezentációról alkotott elképzelésünkre?
Danczi Csaba László
ELTE Esztétika tanszék
Kulturális és Kommunikációs Központ, ParaRadio Budapest
danczics@hotmail.com
Az antikvitás számára a zene ethos-t fejezett ki. Egy másik elképzelés szerint a Szférák harmóniáját jeleníti meg. Arisztoxenosz volt az első, aki a zenei hangokról mint zenei tért alkotó tényezőkről beszélt. Rameau ehhez egy további diskurzusmódot társított: 4) a zene mint fizikai jelenség, azaz mint az alkotó frekvenciák összessége. Ezt az elképzelést fejlesztette tovább Helmholtz érzékelésre alapozott zeneelmélete, amiben 5) a zenét mint az érzékelés sajátságaira alapozott gyakorlatot határozta meg. Feltűnő, hogy mind az öt diskurzusmódot áthatja a téri analógia: laikus és zeneértő berkekben is általános a zenei mozgás, zenei tér analógiája.
A hallópályáknak van egy jellegzetessége: már az Inferior Colliculusban megkezdődik a szenzoros integráció, a vizuális, tapintási-testérzékelési, valamint a hallási ingerek összehangolása a motoros impulzusokkal. A legfontosabb központ a Superior Colliculus, ami a különböző modalitású ingereket téri alapon integrálja: az azonos "helyről" érkező ingerek felerősítik, míg a különböző térrészről érkezők elnyomják egymást. Az utóbbi években Eimer mutatta ki, hogy ez az ingerhatás szubjektív (és nem külső) téri referenciájú.
Felvetődik a kérdés, hogy zenei sémáink mennyiben tartalmaznak téri elemeket? Kétszer 42 választást kell tenniük a kísérleti személyeknek. Egy-egy dallamhoz mindig ugyanaz a 4 hang mint folytatási lehetőség társul, ám azok helyzete más és más: ugyanaz a hang hol bal oldalon, hol jobb oldalon szólal meg. A dallam mindig középen, a hangok viszont fent, lent, bal és jobb oldalon láthatóak. A kottakép és a felcsendülő hang többnyire egybeesik, időnként azonban a bal oldali kottakép a jobb csatornában hallható, illetve fordítva. A dallamok lehetséges folytatásai strukturálisan azonosak: a tonika, a domináns, a szubdomináns és a vezető hang közül kell választani.
Mivel a kísérlet nemrég indult be, nincsenek elemezhető adataim, az ellenőrizendő hipotézisek a következők: 1) a kísérleti személyek a vizuális és az auditoros bemutatástól függetlenül azonos dallamhoz azonos hangot választanak, mint "legjobb folytatást" (a zenei struktúra alapján); 2) a jobb oldali hangot választják (balról jobbra történik az írás, a kottát beleértve); 3) választásaikban a zenei struktúra, a vizuális és az auditoros helyzet valamilyen interakcióját mutatják.
Dankovics Natália
doktorandusz, ELTE BTK Pszichológiai Doktori Iskola, Megismeréstudományi Alprogram
danlia@interware.hu
Beszéd és jelnyelv: mindkettő teljes értékű, természetes kommunikációs eszköz. A beszéd akusztikus-auditoros, a jelnyelv téri-vizuális modalitásban működik. A vokális nyelvek morfológiája lineárisan épül fel, míg a vizuális nyelveké "rétegesen". Az egyes jelnyelvek szintaxisa igen hasonló, jellemző rájuk például a topik-komment szerkezet vagy az ergativitás. A vokális nyelvek szintaktikai szerkezetei között nincs ilyen hasonlóság.
Siket és halló afáziás betegek nyelvi képességének vizsgálataiból kiderül, hogy a különböző modalitású nyelvek agyi szubsztrátumukban is mutatnak eltéréseket.
Az eltérő "hardverekhez" tartozhat-e ugyanolyan "szoftver"? Ugyanúgy "gondolják"-e a világot a hallók és a siketek?
Dienes István
Budapest
h12952die@ella.hu
Több tucat kisebb-nagyobb, összesen 4 millió szó terjedelmű korpuszból készített nyelvstatisztikák: a források szám-, személy-, "eset"-, valamint "alkalom"-használata alapján és az agy/elme egy gazdag, nem-redukcionista elképzelésére támaszkodva bemutatom a magyar anyanyelvű beszélő pszichéjének néhány lényegesnek vélt vonását.
Geier János
ELTE BTK Pszichológiai Intézet
janos@geier.hu
Gödel nemteljességi tétele (én paradoxonnak nevezem, ki fog derülni, miért) mindenkit érdekel. Van benne valami misztikus, valami titokzatos, hiszen a róla szóló, sokszor szuperlatívuszokat zengő írások kimondott-kimondatlan sugallata szerint az ember alkotta matematikai rendszerek abszolút korlátairól szól - vagyis valahol az ember korlátairól. Van olyan szerző, aki szerint a tétel feltétel nélkül minden matematikai rendszerre érvényes, más szerint talán nem mindegyikre, de "minden valamire való axiómarendszer"-re, megint más, igényesebb megfogalmazás szerint "az aritmetikát tartalmazó" rendszerekre, stb.
A Gödel tétel reneszánszát éli. Az utóbbi években legalább négy-öt, magyarul (részben magyar, részben külföldi szerzőktől) megjelent, sikeres könyv foglalkozik vele, nem beszélve a 10-30 évvel ezelőttiekről. A kognitív tudomány művelői is gyakran hivatkoznak rá és a vele ekvivalens Turing-féle megállási tételre az elme-gép, agy-gép problémakör kapcsán. Az érvelés néha a következő formát ölti: az agy (ember, elme stb.) nem gép, hiszen a gépekre érvényes a Gödel tétel, ezért nem képesek minden kérdést eldönteni, míg az emberre ez a korlát nem áll fenn. (Pl. azért nem, mert képes megérteni magát a Gödel tételt.)
Azonban a Gödel tétel mindenekelőtt egy matematikai tétel, és így, mint minden más matematikai tétel, azzal kezdődik, hogy "Ha..". "Ha ez és ez fennáll, ha ezt és ezt megengedjük(!), akkor". A hozzáférhető írásműveket elemezve ezzel szemben az látható, hogy azok a tételt nagyon gyakran pontatlanul (a feltételeket elhagyják), megint máskor csak a dolog formális oldalát vázlatosan leírva (amiből az olvasó csak kínkeservvel ért meg félig-meddig valamit), esetleg 742 oldalon lelkendezve magyarázva (- de nem levezetve) ismertetik. A Gödel levezetés gondolati lényegét nehéz ezekből kihámozni, továbbá szerencsésnek kell lennünk ahhoz, hogy olyan könyv kerüljön a kezünkbe, melyben le is vannak írva a tétel érvényességének pontos feltételei.
Előadásomban a fentiek által motiváltatva a következők mellett fogok érvelni:
Gödel nemteljességi tétele (1) csak az olyan matematikai rendszerekre érvényes, melyek saját objektumként képesek kezelni saját formuláikat (ritka az ilyen), továbbá (2) a tétel egy olyan állítás eldönthetetlenségéről szól, ami valójában egy közönséges paradoxon. Ez a bizonyos 'eldönthetetlen állítás' nem egyéb, mint formalizált változata a 'hazug krétai', az 'önmagát borotváló vagy nem borotváló borbély' stb. paradoxonoknak. A Gödel tételben szereplő 'nem eldönthető állítás' egyszerűen azért nem dönthető el, mert eleve úgy lett megfogalmazva, hogy önmagának ellentmondjon. Abban pedig semmi csodálnivaló nincs, hogy egy önmagának ellentmondó, azaz logikai hibát tartalmazó állítás nem eldönthető. A Gödel tétel az ilyen 'patologiás állításokról' bizonyítja, hogy eldönthetetlenek - de ezt formalizálás nélkül is tudjuk. Viszont a tétel semmit sem mond az olyan rendszerekről, melyekben nem lehetséges (vagy nem megengedett) az említett típusú önhivatkozás. Amelyekben pedig megengedett, ott viszont semmit sem mond a nem önmagukkal ellentmondóra kreált, 'egészséges állítások' eldönthetetlenségéről!
Fentiek alátámasztása érdekében a Gödel tételt párhuzamba állítom a Richard paradoxonnal, amiről ki fog derülni, hogy az nem más, mint a Gödel tétel nemformális elődje (ennyit maga Gödel is említ érintőlegesen), sőt ekvivalense.
Szándékom a Richard paradoxon pontos ismertetése, amitől a Gödel tétel gondolati alapja világossá válik. További szándékom kétségeket kelteni a hallgatóban, és ezzel tovább gondolkodásra késztetni. A Richard paradoxon ugyanis könnyen megérthető, de máig feloldatlan. A Gödel tétel ennek formalizált változata. Ha az előbbit paradoxonnak nevezzük, miért nevezzük tételnek az utóbbit? Továbbá: ha az aritmetika tartalmazása elégséges feltétele a Gödel tételnek, vajon az aritmetikában megengedett a Richard-féle önhivatkozás? Végül röviden kitérek még a Turing megállási tételével való ekvivalenciára.
Az irodalomban található pontatlanságokról tett fenti állításaimat az előadásban pontos idézetekkel, hivatkozásokkal fogom alátámasztani.
Gósy Mária
Kempelen Farkas Beszédkutató Laboratórium, MTA Nyelvtudományi Intézet
gosy@nytud.hu
Számos nyelvvel ellentétben a magyarban az eldöntendő kérdések kizárólagos jellemzője a kérdés utolsó előtti szótagján megjelenő dallamemelkedés. Akusztikai-fonetikai szempontból ez a frekvenciacsúcs igen sokféle lehet a szótag kezdési idejét, az aktuális frekvenciaértéket, a frekvenciaemelkedés és -csökkenés időviszonyait, valamint a teljes mondat dallamszerkezetét tekintve. Két szótagból álló szavak esetében ugyanilyen frekvencianövekedés szólamhangsúly lehet, ha kijelentő mondat hangzik el (vö. De elkérte a labdát. (ti. nem a babát), illetőleg De elkérte a labdát?). Mi az akusztikai-fonetikai háttere a kérdés/kijelentés elkülönítésének az ilyen típusú mondatokban a gyermekek számára, illetőleg hogy milyen életkorban válik képessé a gyermek az említett akusztikai-fonetikai jegyeknek a felnőttéhez hasonló észlelésére.
Kísérletsorozatot végeztünk magyar anyanyelvű 9 éves, 14 éves és felnőtt résztvevőkkel (összesen 69 személlyel). Jó minőségű szintetizált mondatok képezték a nyelvi anyagot (LPC szintézis és Psola technika), a változatokban az időtartamot 20 ms-onként, a frekvencia értékét 20 Hz-enként a változtattuk, a frekvenciacsúcs lefutását 240 ms, illetve 120 ms-ban határoztuk meg. Összesen 37-féle mondatot állítottunk elő, amelyeket kétféle random sorrendben teszteltünk. A résztvevőknek el kellett dönteniük, hogy kérdést vagy kijelentést hallanak-e (az összes adat száma 2886). Az ANOVA elemzést a SPSS 8.0 for Windows statisztikai programmal végeztük.
Az eredmények szerint a kérdések azonosításában szignifikáns különbséget kaptunk a 9 és a 14 évesek, valamint a 9 évesek és a felnőttek között minden percepciós feladatban, kivéve a szótagkezdet időtartamát. A 9 évesek jellegzetesen nagyobb arányban észlelnek kérdést, mint a másik két kísérleti csoport (a 14 évesekhez képest 10-20%-kal, a felnőttekhez képest 15-25%-kal). Az azonosítási tendenciák viszont a gyermekek és a felnőttek között - egyetlen részfeladatot tekintve - azonosak. Az eredmények alapján kimondható, hogy a frekvenciacsúcs szótagkezdetének idejét jól észlelik már a 9 éves gyermekek is, ugyanakkor a frekvencia értékének és a nyelvi funkciónak a percepciójában még jellegzetesen különböznek az öt évvel idősebbektől. Az eltérés mértéke jelentős. A két dallamcsúcsot tartalmazó, komplexebb mondatok azonosítása további bizonytalanságot jelent a kilencévesek számára, ugyanakkor az anyanyelv-specifikus észlelési sajátosság már kimutatható náluk is.
Az eredmények alapján egyértelmű, hogy a 14 évesek már a felnőttekéhez hasonló percepciós sajátosságok alapján végzik a kérdő intonáció azonosítását. Kérdés azonban, hogy a 9 és 14 évesek közötti percepciós különbségek az akusztikai észlelés fejletlenségével vagy a nyelvi funkció azonosításának nehézségével magyarázhatók-e. A kapott adatok tükrében erre próbálunk választ keresni.
Horányi Özséb, Pólya Tamás
horanyi@axelero.hu, polya@ektf.hu
A megismerés alapvetően kategorizálást jelent: a jelenségek, általában a világ tagolását valamilyen színtéren. A kategorizálás gyakran vizsgált fajtája a nyelvi kategorizálás; de épp ilyen fontos az ikonikus kategorizálás is, amely tipikusan képek (pl. fotók, festmények) segítségével történik. Az ikonikus kategorizálás voltaképpen képaktus, vagyis a szimbolikus aktusok egyik fajtája, s mint ilyet, nem haszontalan a szimbolikus aktusoknak az előbb említett fajtájával, a nyelvi kategorizálással összevetni.
A nyelvi vs. ikonikus kategorizálás fő különbségét abban látjuk, hogy míg az előbbiben a szintaktikai, szemantikai és pragmatikai vezérlés együttesen hat, az utóbbira a pragmatikai vezérlés jellemző. Közelebbről: képek esetén propozíció helyett (nem Peirce-i értelemben veendő) ikonról beszélünk. Az ikonokra a szövegszerűség jellemző, és mint szövegszerű szerkezetekre, olykor az individualitás.
Juhász Levente Zsolt
DF Tanárképző Intézet, Dunaújváros
Jahn Ferenc Kórház III. Pszichiátria osztály, Budapest
Dr. Fehér László
Budapest
juhaszle@freemail.hu, lefeher@jnjhu.jnj.com
A szinesztézia görög eredetű szóösszetétel, alapjelentése "együtt-érzékelés". A Bakos-féle lexikonban például az alábbi meghatározást találjuk a szinesztézia szónál: "a meglévő érzékeléshez egy másiknak a társulása anélkül, hogy annak valóságos ingere lenne (pl. színes hallás)". De szinesztéziának nevezik azt az irodalmi alkotóeszközt is, ami olyan "szókép, amelyben hangulati hasonlóság alapján különböző érzékterületekről származó érzetek szerves egészben olvadnak össze". A kísérleti-klinikai szinesztézia-kutatás természetesen elsősorban az első meghatározásnak megfelelő jelenséggel foglalkozik. A szinesztézia elvileg bármely két érzéklet közötti kapcsolatot jelentheti, de leggyakoribb a hallási és a látási élmények kapcsolata, amikor is valamilyen hanghatás, szó, hangzó, vagy a nekik megfelelő írott alak színélményt vált ki.
Harrison és Baron-Cohen (1997) szerint a szinesztézia pszichológiai meghatározásához legalább 5 különböző jelenségkört rendelhetünk hozzá:
1. Fejlődési v. veleszületett szinesztézia, ami az alapforma. Ez az, amit kísérletileg leginkább vizsgáltak, és előadásunkban mi is ezzel foglalkozunk.
2. "Szerzett" szinesztézia, az a forma, amelyik valamely neurológiai sérülés következtében keletkezik.
3. Indukált szinesztézia, amelyik droghasználat hatásaként fordul elő.
4. Metafora-pszeudoszinesztézia , amely tulajdonképpen az irodalmi használatnak felel meg.
5. Asszociáció-pszeudoszinesztézia , amely két érzékleti elem túltanult kapcsolatát jelenti.
Cytowic (1989) szerint a valódi szinesztézia az alábbi kritériumoknak tesz eleget: nem szándékos, de kiváltott jelenség; külsőként érzékelt "kivetített" kép; tartós és diszkrét élmény; az emlékezetben tárolható és újra felidézhető; erős emocionális komponense van.
Az alapforma, a fejlődési szinesztézia kritériumai Baron-Cohen és Harrison (1999) szerint:
1. gyermekkori kezdet, minden vizsgált esetben 4 éves kor előtt;
2. elkülöníthető a hallucinációtól, a téveszmétől és más pszichotikus élményektől;
3. különbözik a képzeleti képtől;
4. nem drog váltotta ki.
Számos jelentős művészről és alkotóról tudjuk vagy feltételezzük, hogy a szinesztézia valamelyik fentebb leírt formáját rendszeresen megtapasztalták: Liszt, Rimszij-Korszakov, Messiaen, Scrabin, Basho, Rimbaud, Baudelaire, Kandinszkij vagy Nabokov.
A fejlődési szinesztézia nagy valószínűséggel az X-kromoszómához kapcsolódva dominánsan öröklődik. Erre utal az is, hogy a nőknél nagyobb gyakorisággal fordul elő. A nő:férfi arány USA-beli adatok (Cytowic, 1989, 1997) alapján 3:1, angol vizsgálatok alapján sokkal szélsőségesebb, kb. 8:1 (Baron-Cohen, 1993). Prevalenciája kb. 2000:1. Gyermekkorban sokkal gyakoribb, de a legtöbb gyerek felnőttkorára "kinövi". Szinesztéziás embereknél a kezek dominanciája nem olyan erősen lateralizált, kevesebb a jobbkezes. Személyiségtesztekben kimutatható csak rájuk jellemző sajátosságaik nincsenek, de rend-, szimmetria-, és egyensúly-preferencia jellemző az ilyen személyekre. Gyakran kitűnő emlékezetük van, téri-vizuális tartományban is, de gyakoriak a bal-jobb felcserélések és egyéb iránytévesztések. "Szokatlan" élményekről (déja vu, clairvoyance , prekognitív álmok, baljóslat) is gyakrabban számolnak be, mint az átlag. A családi anamnézisben 15%-uk számol be a közeli rokonoknál előforduló diszlexiáról, autizmusról vagy figyelmi problémákról. Gyakori náluk a diszkalkulia, vagy egyéb matematikai problémák (pl. szó-számjegy transzformáció). Sok szinesztéziásra jellemző, hogy az egész számoknak sajátos, téri és vizuális vonatkozásokat is magában foglaló komplex reprezentációjával (number form) rendelkeznek, amelyeken speciális mentális műveleteket is végrehajthatnak. Hasonló téri-képi és emocionális elemeket tartalmazó reprezentációi lehetnek a hét napjainak, a hónapoknak és az évszakoknak is.
Mindezeket a személyiség-jellemzőket és neuropszichológiai tulajdonságokat egy esettanulmányon keresztül mutatjuk be, amelyeket egy betű-szín szinesztéziás nő beszámolóját felhasználva készítettünk.
A szinesztéziával már Locke is foglalkozott, kísérleti vizsgálatát pedig már Galton (1883) megkezdte, de a kísérleti pszichológia (és kognitív idegtudomány) főáramába kutatásra érdemes területként csak az utóbbi évtizedben került vissza. Előadásunkban ismertetjük a szinesztézia-kutatás legújabb eredményeit, a jelenség magyarázatára kialakított régi és új elméleteket, és végezetül tárgyaljuk azt, hogy a szinesztézia kutatása miképp járulhat hozzá a kognitív tudomány aktuális kérdéseinek (tudatosság, modularitás stb.) megválaszolásához.
Kampis György
ELTE Tudományfilozófia Tanszék
gk@hps.elte.hu
A kognitív tudmányban összetorlódnak a tudomány problémái. Hogy mi az elme és hogyan működik, nem lehet megválaszolni anélkül, hogy állást ne foglalnánk a pszichológia, a nyelvészet, a filozófia, a biológia, a tudományfilozófia és más területek alapkérdéseiben, amelyekkel ráadásul, ha az elmét kutatjuk, nem is lehet egyenként foglalkozni. Érdemes ezért néha végiggondolni, hogyan lehet egyáltalán elindulni, és ez milyen képet rajzol az elméről, a nyelvről, sőt magáról a tudományról.
A kognitív tudománynak számos forrása volt, ezek többsége azonban - bármilyen meglepő - a tudomány előtti korból származik. A nyelv, a logika, a szelf, a tudat, az érzetek számunkra közvetlenül adottak (hivatalosabban mondva: az első személy perspektívájában kerülnek megfogalmazásra, miközben a tudomány a harmadik személyű perspektívát képviseli). A tudomány, benne a kognitív tudomány ezt a részben görög, részben pedig kora középkori szemléletet örökölte. Legkésőbb a kabbala és Raimundus Lullus óta az elmére rendszerint mint deskriptív és szimbolikus, implikatív strukturák házaként szokás gondolni. A tudat ennek a fókusza, a spekulativitás ennek a szerszáma, és így tovább. Az írott nyelv aztán a kategóriák, az univerzáliák, a referenciálisan meghatározott, egyértelmű jelentés és a reprezentáció fogalmaival teszi a képet teljessé. Mivel a többi tudomány végül ugyanerre a sémára fut ki, és egy - mondjuk így - skolasztikus elmekép mintájára írja le a világot, ezért a kognitív tudomány helyben forog: az már nem nagy különbség, hogy szimbolikus vagy dinamikus elmemodelleket alkotunk-e. Aztán kezdődhetnek a véget nem érő viták a reprezentációról, van-e, nincs-e, hol van.
A tudomány birtokában azonban egészen másként is el lehet képzelni az egész tablót, sőt úgy gondolom, csakis egészen másként lehet elképzelni. Elindulhatunk például az állatoktól. Tudjuk, hogy alig különbözünk tőlük. Szinte mindent tőlük örökültünk (a különbség alig néhány tucat gén lehet), és az állatok is szinte mindent tudnak, amit mi - kivéve, hogy náluk hiányzik a nyelv és a nyelvi gondolkodásnak az a tulajdonsága, amit Fodor produktivitásnak, az etológusok pedig a nyitott végű kommunikáció képességének neveznek. Az állatok a cselekvések világában élnek, egy ökológiailag releváns világban, amelyet fajtársak, más lények, természeti tárgyak alkotnak. Ebben a világban a kauzalitás, az ágencia, az intencionalitás képességével tájékozódnak, mentális képek révén. Tehát mi magunk is így vagyunk ezzel. Az embernél a nyelv aztán ezekbe a kész, bizonytalan körvonalú és egyénileg is variábilis jelentésekbe ül bele, mint a kép alapját adó mentális modell része.
Az állati (és emberi) mentális modellek azonban maguk is anyagi rendszerek, annak minden tulajdonságával együtt. Mindezekből számos további dolog következik: a tudat korlátozott szerepe, a nyelv autonómiájának hiánya, a kategorizáció biológiai funkciója, a kategóriák filozófiai nominalizmusa, a mentális "reprezentációk" részlegessége, és egyebek. Végül eljutunk a tudomány "leírásainak" átértékeléséhez és a tudományfilozófia szemléletmódjának újragondolásához.
Karádi Kázmér
PTE ÁOK, Magatartástudományi Intézet
Kállai János
PTE BTK, Pszichológia Intézet
jkallai@btk.pte.hu
Az emberi evolúció alatt az agy internalizálta a külső világ kauzális összefüggéseit. Ez a folyamat fontos adaptív értékkel bír, hiszen az ember képessé vált arra, hogy mentálisan szimuláljon később végrehajtott cselekvéseket. A mentális tér virtuális akciójának egyik komponense a mentális forgatás. A mentális forgatás nem tanult folyamat, nyílt genetikai kód biztosítja a feltűnését az ember fejlődése során. Több faktor befolyásolja. Pubertás után a férfiak előnyben vannak ezen képesség terén. A faktorok közé tartozik még a lateralitás, a pszichopatológia és a kognitív képességek. PET és fMRI vizsgálatok feltárták a kulcsstruktúrákat, melyek aktívak a mentális forgatás alatt, de ma még nem ismerjük azt, hogy moduláris vagy diffúz kortikális akciók szerepelnek-e a mentális forgatás hátterében. Előadásunkban, bemutatva a mentális forgatás pszichológiáját, megmutatjuk, hogy a mentális forgatás ablakot nyit az elme tanulmányozására.
Az előadást az FKFP 0175/2001-es és a Békésy György Posztdoktori Ösztöndíj pályázat támogatta.
Kelemen János
ELTE BTK Filozófia Tanszékcsoport
h13941kel@ella.hu
Az előadás abból indul ki, hogy a kérdés konceptuális természetű, s így a nyelv, a gondolkodás, az elme természetét leíró fogalmak vizsgálata mellett annak a vizsgálatát is megköveteli, hogy milyen értelemben tekinthetjük egyáltalán "eszköznek" a nyelvet. (Figyelemre méltó, hogy a nyelv természetét már a nyugati filozófia hajnalán az "eszköz" és "eszköz-készítés" terminusaiban írták le. Kratülosz: a nevek "közlési, tanítási eszközök"; úgy kell őket elkészíteni, "ahogy az eszköz természete megkívánja", stb.)
A kérdés taglalásához az előadás a következő adalékokkal járul hozzá.
1. A nyelv eszköz-jellegének jelentése Platonnál, a strukturalista nyelvészetben és az analitikus filozófiában (Ryle, Putnam).
2. Érvek amellett, hogy a nyelv valóban "eszköz" (ami nem zárja ki, hogy maga a gondolkodás is nyelv-jellegű, vagy hogy a nyelv része az elme felépítésének).
3. A kérdés számtalan más probléma mellett természetesen azt is magában foglalja, hogy az egyik nyelv jobb "eszköz"-e valamire, mint a másik. Nem a szokásos relativista diskurzust kívánom felmelegíteni, hanem néhány kultúrtörténeti tény relevanciáját megmutatni (Cicero latinja és a görög nyelv, a középkori latin és a vulgáris nyelvek).
Kiss Szabolcs
MTA Szociológiai Kutatóintézet PTE Pszichológiai Intézete
kiss.szabolcs@axelero.hu
Az előadás célja, hogy egyféle bevezetést nyújtson napjaink tudatkutatásába. A megismeréstudományokban a tudat/tudatosság témája az utóbbi 1-2 évtized egyik kiemelkedően fontos kutatási területévé vált. Az előadás a "tudat" kifejezés szemantikájának tárgyalását követően röviden kitér a tudatkutatás történeti előzményeire (pl. Herbart, Wundt, Helmholtz, James, behaviorista felfogások, etc.).
Az előadás alapjában véve azt a naturalista módszert követi, amit Flanagan (1992) dolgozott ki, s amely három tudományág eredményeit felhasználva próbálja megmagyarázni a tudatot. A módszer tehát egyaránt épít a filozófia, a pszichológia és az idegtudományok eredményeire. Az előadás elsőként a tudatfilozófia hozzáállását mutatja be. Itt kerül tárgyalásra a tudat és a test-lélek probléma kapcsolata (pl. dualizmus, monizmus, epifenomenalizmus, funkcionalizmus, parallelizmus, fizikalizmus etc.) Eközben kitérek a klasszikus karteziánus tudatfelfogás mai követőire és ezen irányzat mai bírálóira is (pl. Gopnik 1993, Nisbett és Wilson 1977). Az előadás itt ismerteti a kortárs megismeréstudomány ún. "metodológiai szolipszista" (Fodor 1980/1991) felfogását és annak mai tarthatóságát. A tudat filozófiai problémái közül az alábbiakat mutatom be röviden: intencionalitás, az introspektív kiváltságos hozzáférés doktrínája, qualia (kvália), zombik, magasabb rendű gondolatok, a szubjektivitás helye a természet rendjében.
Ezt követően az előadás a tudatkutatás kognitív pszichológiai eredményeit tárgyalja. Itt az alábbi témák kerülnek terítékre: tudatosság és figyelem, tudatosság és eltérési negativitás, észlelés és tudatosság (pl. küszöb alatti észlelés, előfeszítési helyzetek, vizuális maszkolás, tudatos perceptuális tapasztalat), emlékezés és tudatosság (pl. implicit emlékezet), gondolkodás és tudatosság (pl. a tudatos "tudni, hogy mit" vs. a hallgatólagos "tudni, hogy hogyan" eltérése), nyelv és tudatosság (pl. Pléh 1997), a verbalizálhatóság mint a tudat egyik lehetséges kritériuma, a tudat és a reprezentáció problémája. Itt mutatom be a reprezentáció reprezentációjának, azaz a metareprezentációnak a kérdését mint a tudatkutatás egyik legizgalmasabb területét (pl. Sperber 2000). Eközben térek ki a naív tudatelmélet kutatására. A tudat evolúciójának (pl. Csányi 1983, 2001) problémáját mint a metareprezentáció törzsfejlődésének egyik aspektusát tárgyalom. A tudat kognitív pszichológiájának egyik fontos kérdése, hogy a tudat/tudatosság milyen szerepet játszik az információfeldolgozásban. Pro és kontra érveket fogok felsorakoztatni amellett a tézis mellett, hogy a tudat fontos szerepet játszik az információfeldolgozásban.
Az előadás végezetül a tudat kognitív idegtudományi megközelítéseit tárgyalja. Itt a tudat neurobiológiája, illetve kognitív neuropszichológiája kerül bemutatásra. Eközben térek ki az olyan neuropszichológiai szindrómákra, mint a neglect, az amnéziák, az afáziák, illetve az ún. vaklátás. Mindezeket a tudatosság szempontjából tárgyalom. Az utóbbi években számos neurobiológiai megközelítést dolgoztak ki a tudat magyarázatára (pl. Crick és Koch, 1992, vagy Edelman és Tononi 2000, etc.). Az előadás néhányat bemutat ezek közül, miközben arra a kérdésre keresi a választ, vajon a tudat/tudatosság visszavezethető-e neurobiológiai folyamatokra. Itt is pro és kontra érveket egyaránt tárgyalni fogok.
Kollár József
PPKE, BTK
kollar@btk.ppke.hu
Az előadásban A. Barnes és P. Thagard Empátia és analógia című (a BBS-ben megjelenő) cikkére reflektálok, illetve az általuk létrehozott fogalmi keretbe illesztem a szimpátia működéséről és szerepéről alkotott képemet. Szerintük az empátiára érdemes úgy tekinteni, mint az analogikus gondolkodás speciális fajtájára, mely leírható az analógia többszöröskényszer-elmélete révén. Úgy vélik, hogy az elmélet-elmélet (EE), versus szimulációs elmélet (SZE) vita terméketlen: bár tagadhatatlan, hogy az empátia mindig szimuláció, de a szimuláció mellett olykor a EE-re is szüksége van például annak a szülőnek, aki érteni szeretné autista gyermeke viselkedését, vagy annak a művészettörténésznek, aki egy vadidegen kultúra műalkotásai mögött rejtező indítékok rendszerét próbálja meg rekonstruálni.
A szerzők a fogalom etimológiája révén megvilágítják, hogy az "empátia" (Empathy) a német "Einfühlung" (beleérzés) megfelelője, szemben a "szimpátiá"-val (Sympathy), melynek jelentése a "Mitfühlung"-éval (együttérzés) azonos. Mikor empátiát érzek valaki iránt, az nem jelenti azt, hogy osztozom fájdalmában és örömében (adott esetben utálhatom is), szemben a szimpátiával. Ha "empatikus" vagyok, akkor a másik személy helyzetébe képzelem magam, mintha én volnék ő, anélkül, hogy elveszíteném identitásomat. Amikor szimpátiát érzek valaki iránt, akkor, a másik személlyel helyettesítem magam és elveszítem identitásomat: aggódom sorsáért, átérzem fájdalmát, miközben valahogy mégis tisztában vagyok vele, hogy mindez csak szimuláció.
Előadásomban az analógia többszöröskényszer-elméletének, valamint Hume szimpátiáról alkotott elképzeléseinek a révén megkísérlem vonzóvá tenni azon véleményemet, hogy a "szimpátia" nem csupán a mindennapi életben, a művészetelméletben, az etikában, hanem a tudomány működésében fontos szerepet játszhat a Barnes és Thagard által alkotott (fogalmi) keretbe illesztve.
Komlósi László Imre
PTE BTK, angol nyelvészeti tanszék
komlosi@btk.pte.hu
A mintafelismerés és az invariancia-érzékenység a nyelvfeldolgozás képességének inherens, az emberi elmének beégetett tulajdonsága. Az egyszerű lexikai egységek (szavak, lexémák) vagy (i) a kompozicionalitás elve alapján, vagy pedig (ii) az idiomaticitás, a metaforizáció, metonímizáció és a fogalmi ötvözés (conceptual blending ) kognitív mechanizmusai segítségével járulnak hozzá komplex nyelvi struktúrák létrehozásához.
Az előadás magyarázatot keres arra a kettősségre, miszerint a nyelvi kommunikációnk alapjául szolgáló nyelvi elemek egy része kompozicionális, azaz képzési szabályokkal generált és átlátható szerkezettel rendelkezik, egy másik része azonban kiragadott résztulajdonságok felhasználásával, vagy pedig kimondottan előre gyártott elemek összeillesztésével, azok ötvözéséből jön létre.
A mentális lexikon vizsgálatából kitűnik, hogy annak tulajdonságai kereszt-kapcsolatok rendszerében ragadhatók meg. Az adott hálózatok elemei egymást kiegészítve, egymásra utalva léteznek úgy, hogy mentális tereket alkotnak. A mentális terek alkotó elemei egyrészről leképezések (mentális reprezentációk), másrészről elemek között fennálló és az adott rendszerben értelmezhető kapcsolatok. A leképezési hálók mintázatok (azaz konfigurációk), amelyek az elme kategorizációs képessége alapján, analógiás és inferenciális mechanizmusok segítségével kapják meg értelmezésüket.
Az előadás fő állítása az, hogy a mentális terek ötvözése nem kompozicionális természetű, vagy legalább is nem a klasszikus kompozicionalitás elvének engedelmeskedik. Az ötvözés plasztikus és dinamikus, a terek között létrejövő új kapcsolatok gyakorlatilag új konfigurációkat, végső soron új konceptualizációkat jelentenek. Ebben az értelemben beszélhetünk tehát arról, hogy a mentális terek ötvözése emergens konfigurációkat, illetve emergens rendszer-tulajdonságokat hoz létre.
A nyelvi kifejezések szövegalkotói mutatóit a különböző típusú jelentés-szerkezetek megkülönböztetésével kívánom meghatározni: 1. monolitikus (kötött) jelentés, 2. idiomatikus (konvencionális) jelentés, 3. klasszikus (kompozicionális) jelentés és 4. nem klasszikus, (ötvözéses-kereszthálós) jelentés.
A dolgozat állítása szerint nagy jelentősége van a nyelvi elemek együtt-előfordulási gyakoriságának a mintafelismerés és mintakövetés megerősítése szempontjából. Az elemek együtt-előfordulási ereje (collocational force) egyenesen arányos a szerkezet- és kifejezés-választás (linguistic choice) biztonságával és következetességével. Fontos észrevenni a nyelvi kifejezések szabálykövető generálása és az "előregyártott" nyelvi elemek közötti arány-érzékeny választás dinamikáját. Izgalmas kérdés az, hogy vajon nyelvi viselkedésünk, szövegalkotásunk során mekkora hányadát alkotják nyelvi építőelemeinknek az "on-line" generált kifejezések, és mekkora hányadát alkotják a "szemi-produktív" nyelvi szerkezetek.
Kónya Anikó, Futó Judit
Budapest, ELTE BTK Pszichológia Intézet, Emlékezet Labor
konya@izabell.elte.hu, futoj@izabell.elte.hu
A személyes visszaemlékezés konstruktív értelmezésén belül született meg az emlékezeti rekollekció, más megfogalmazásban a rekollektív emlékezet fogalma, amely a tudatfolyam felől értelmezi az egyedileg kidolgozott emlékeket, melyek élmény-minőségben is gazdagok. A rekollektív emlék a fenomenálisan élénk emlék, amely mást takar, mint az emlékezés gondolati lépéseit. Míg az emlékezés konstruktív munkája emlékezeti következtetéseket, irányított emlékezeti keresést jelent, melyben hangsúlyt kap az emlékezet dinamikus természete, addig az élmény rekollekciója automatikusabb folyamatnak látszik, az eredeti élmény újraéléseként tekintünk rá. Az emlékezeti tudatosság elkíséri a rekollekciót, míg a szándékosság kevésbé; a neuropszichológiai/neurobiológiai tanulmányokban a hangsúly a frontális lebenyről a hippocampuszra és vele kapcsolatban a konszolidációs folyamatokra tevődik át.
Előadásunkban az emlék és élmény elméleti kapcsolatát járjuk körbe, visszatekintve a "Tiszta emlék" címmel előadott korábbi MAKOG tanulmányunkra. Az önéletrajzi emlékezet szakirodalmában erősen jelen lévő fogalmat ismertetünk a rekollektív emlékezet fogalmában, amely által a fenomenális tudatosság fontos szerepet kap. Saját empirikus adalékainkat az önéletrajzi visszaemlékezésekből, illetve az azokat kísérő fenomenális skálákból merítjük. Azt a benyomásunkat ellenőrizzük, hogy a fenomenális jelleg nemcsak az egyedi, hanem az általánosabb emlékeket is elkísérheti. Összehasonlítjuk az élénk specifikus és az élénk általános emlékek fenomenális jellegét, valamint kiemeljük az önkéntelen természetű proust-i emlékek csoportját. A kísérleti eredmények szerint az elbeszélt emlék tériségre, illetve mozgásra utaló szavai hozzájárulnak az emlék kidolgozásához.
Kormos József
PPKE BTK Filozófiai Intézet
jkormos@btk.ppke.hu
A nyelv státuszával kapcsolatos problémához érdemes egy olyan filozófus gondolatait megvizsgálni, aki, bár nem pont így és nem ilyen terminológiával teszi fel a kérdést, de valójában erről is tárgyal.
William Ockham Summa Logicae című művében azt mondja, hogy az univerzaliák (az egyetemes fogalmak) kétfélék (universale duplex est).
Az univerzalia vagy nem más mint a lélek intenciója (intentio animae ), vagy önkényes megegyezés (elrendezés) alapján jön létre (per voluntariam institutionem ). E gondolatával Ockham igazi skolasztikus és jelentős újkori gondolkodó is egyben.
Az előadás azt szeretné megvizsgálni, hogy az "intentio animae" és a "per voluntariam institutionem" által létrejött universaliákra alapozódó nyelv mennyiben a lélek (az elme) maga, illetve mennyiben a megegyezés alapján használt eszköz.
Kovács Ágnes
Babes-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár, Pszichológia Kar
agikov@hotmail.com
Számos tanulmány eredménye szerint a nyelv, a tudatelmélet összetevői és a végrehajtó funkciók bizonyos fejlődési és evolúciós összefüggést mutatnak. Abból indultunk ki, hogy a tudatelmélet kialakulásának alapvető hozama képessé válni mások hiedelmeinek, vágyainak megértésére, tehát annak a képességnek a kifejlődéséről van szó itt, ami lehetővé teszi, hogy a másik személy meggyőződés-rendszerébe tudjuk helyezni magunkat. Még tovább menve azonban ennek a (mentális) perspektívának az átvétele és a reciprocitás megértése alapvető feltételeit képezik a nyelvnek is.
Kérdéses, hogy e három képesség miként hat egymásra a fejlődésben a korai kétnyelvű gyermekeknél, akiknél a nyelv úgymond "dupla" hatással jelentkezik (a kísérleti személyek vegyes családból származó 2,7 és 4,6 év közöttiek). Számításba véve, hogy ők már a fejlődésnek eme korai szakaszában két nyelvvel és két kultúrával vannak folytonos kapcsolatban, az a flexibilitás, mely az állandó kódváltást és azt a relativitást teszi lehetővé, hogy mindent legalább kétféleképpen fejezhetnek ki, pozitív hatással lehet a tudatelmélet és a végrehajtó funkciók fejlődésére.
Mindezek ellenőrzésére a gátló funkciókat mérő próbák és a klasszikus tudatelmélet próbák mellett olyan módosított feladatokat alkalmaztunk, melyeket annak figyelembevételével építettünk fel, hogy ezek a gyermekek minden nap olyan helyzetekkel szembesülnek, melyekben egy személy nem ért egy bizonyos nyelven. Ezért valószínűleg jobban fognak teljesíteni az olyan módosított próbákon, ahol valakinek nem azért vannak hamis meggyőződései, mert nem volt jelen, mikor egy tárgynak megváltoztattuk a helyét, hanem mert nem ért egy bizonyos nyelven. A továbbiakban az eredmények tárgyalására és a ezek gyakorlati és elméleti implikációira kerül sor.
Kövecses Zoltán
ELTE Amerikanisztika Tanszék
kovecses@isis.elte.hu
Jól ismert tény, hogy az ember saját magát az állat, növény, épület és gép fogalmak segítségével konceptualizálja kultúrkörünkben (pl. "Ne marháskodj!", "gyönyörű virágszál", "testépítés", "gépiesen válaszol"). A kognitív nyelvészet terminológiájával élve azt mondanánk, hogy az ember a céltartománya az állat, növény, épület és gép forrástartományaknak. Ebben a dolgozatban azonban engem az érdekel, hogy az ember, növény, épület és gép fogalmakat milyen MÁS fogalmak jobb megértésére használjuk fel, vagyis az az eset, amikor az ember, növény, épület és gép fogalmak külön-külön és együttesen forrástartományként szolgálnak más, rajtuk kívül eső céltartomány(ok) konceptualizálásában. Ebben a megközelítésben több, a kultúra és kognició viszonylatában érdekes kérdés adódik: (1) Mi az a céltartomány (vagy céltartományok), melyre ezek a forrástartományok irányulnak? (2) Mennyire univerzális vagy kultúra-specifikus e céltartomány (vagy céltartományok)? (3) A "jobb megértés" általános kognitív funkcióján kívül, mi ezeknek a forrástartományoknak a specifikusabb jelentése? (4) Ez a jelentés csak nyelvi adatokban (szavakban, kifejezésekben) nyilvánul-e meg, vagy a forrástartományok egy bizonyos "logikát" vagy "sémát" is "rávisznek" a céltartományról való gondolkodásunkra? (5) A beazonosítandó céltartomány és a fenti forrástartományok hol helyezkednek el kultúrkörünk "dolgai" között? A dolgozat ezekre a kérdésekre keresi a választ.
Kubinyi Enikőa, Miklósi Ádáma, Frédéric Kaplanb , Gácsi Mártac, Topál Józsefc és Csányi Vilmos c
a ELTE Etológia Tanszék
b Sony Computer Science Laboratory, Paris
c Összehasonlító Etológiai Kutatócsoport
okeni@ludens.elte.hu
A robotok használata új lehetőségeket kínál az állatok viselkedése, ezen belül a szociális felismerés kutatásához. Az 1999-ben forgalmazásra került AIBO nevű, szórakoztatási célra készült autonóm robot külső megjelenésében és mozgásában kutyára hasonlít, ezért úgy véltük, alkalmas makett a kutyák fajtársfelismerésének vizsgálatához. 24 felnőtt és 16 négy-öt hónapos kutyát teszteltünk kétféle helyzetben AIBO-val. Egy távirányítós kisautó és egy valódi kölyökkutya szolgált kontrollként. A kutyák változatosabban és hosszabban reagáltak a robotra, ha az kölyökkutya szagú műszőrmét viselt, mint a kisautóra. A kölyökkutyák egy része intenzív félelmi reakciót mutatott a szőrmés robot láttán, míg a kontroll kiskutyával barátságosan viselkedtek. Táplálékért folytatott kompetíció során morgást és támadást is tapasztaltunk mind a felnőttek, mind a kölykök részéről. Eredményeinkből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a módszer alkalmas kutyák szociális felismerésének tanulmányozására. A robot külső megjelenésének és mozgásának olyan módosításával, amely miatt a kutyák szociális partnernek ismerik el, sokféleképpen használható az etológiai kutatásokban, például szociális tanulás tanulmányozása során.
Lábadi Beatrix
Pécsi Tudományegyetem, Pszichológia Intézet, Általános és Evolúciós Pszichológia Tanszék
bkovacs@btk.pte.hu
Az előadás a különböző szenzoros modaslitásokból érkező téri információk integratív szerveződését vizsgálja. Neuropszichológiai és viselkedéses bizonyítékok egyaránt alátámasztják azt a tényt, hogy a vizuális, haptikus és az auditív modalitásból származó inputok konvergálnak az idegrendszer számos területén. Az előadás bemutatja azokat a vizsgálatokat, amelyek az integritás idegrendszeri hátterét ismertetik. Másrészt összegzést nyújt a vizuális és a haptikus téri reprzentációk természetéről, különös jelentőséget tulajdonítva a fejlődési aspektusoknak és a Molynux kérdésnek.
Makány Tamás, Feldmann Ádám
Pécsi Tudományegyetem
Pszichológiai Intézet
Téri Tájékozódási és Pszichopatológiai Laboratórium
mtom@galamb.net
Ebben a vizsgálatban
az emberi és a komputeres perceptuális kategorizációs folyamatot hasonlítottuk
össze. Két független, gyakorlott neurológus egészséges személyek, mágneses
rezonancia vizsgálatából (MRI) származó hippocampus felvételeit elemezte.
Az agyi képleteket megjelölték, körülrajzolták és szeletenként megmérték.
Ez a manuális eljárás magas szakmai tudást és nagy idői ráfordítást követel
meg. E tevékenységet celluláris neurális hálózattal (CNN) modelleztük. A
szakembertől és a neurális hálózattól származó adatok összevetése lehetőséget
ad a két rendszer perceptuális kategorizációs folyamatainak összehasonlító
elemzésére.
Kulcsszavak: perceptuális kategorizáció, CNN, neurális hálózat, MRI, hippocampus
Mezősi Gyula
filcogmezosi@mailbox.hu
A kognitív tudomány klasszikus elmefilozófiai metaelméleti kereteit két, egymástól meglehetősen távol eső megközelítés szélső pólusai között helyezhetjük el. Ezen szélsőséges pólusok egyik felét az erős MI felfogás olyan képviselői vallották magukénak, mint Turing vagy Newel és Simon, akik a számítástechnika felől közelítve az elméhez még "kritika nélkül" elfogadták az elme-gép analógiát, annak összes következményével együtt: az elmét miniatűr algoritmizálható műveletekre vissza vezethető és ezekből építkező bonyolult struktúrának tekintették, amely ekvivalens lehet egy megfelelő komplexitású számítógéppel. Ezzel ellentétes póluson helyezkedtek el az agnoszticista tábor tagjai akik, kritikájukban főleg Nagelt követve az elmeműködés olyan központi elemének tekintették a szubjektivitást, amely teljesen megakadályozza a külső megfigyelőt abban, hogy megismerhessse vagy leírhassa az elmét. Ebből következőleg tagadták az elme és a számítógép között vont bárminemű megfeleltetés lehetőségét.
Napjainkra a kép árnyaltabbá vált, és a modellálás lehetősége az egyes szám elsőszemélyű és a harmadik személyű leírási perspektívák kettőségében fogalmazódik újra. A kérdés az, hogy az elméről alkotott elsőszemélyű introspektív szubjektív leírás és a harmadik személyű tudományos leírás miként egyeztethető össze, lehetséges-e egyáltalán a kétfajta tudás között hidat verni, és ha igen., akkor miképpen..
Előadásomban a két perspektíva összekapcsolásának lehetőségeit fogom megvizsgálni. A kognitív tudomány alaptörekvése, az elmemodellek kidolgozása feltételezi, hogy az egyes perspektívákban alkalmazott leírás által megfogalmazott tudás legalább részleg áttranszformálható legyen a másik perspektívába. A perspektíva kérdéséhez közvetlenül kapcsolódik a mentális okság problémája. Ezzel összefüggésben amellett fogok érvelni, hogy Donald Davidson anomalisztikus monizmusa nyújtja a két nézőpontból tett leírások között feszülő ellentétek feloldására a legmegfelelőbb elmefilozófiai hátteret.
Molnár Péter
Debreceni Egyetem, Orvos- és Egészségtudományi Centrum, Magatartástudományi Intézet
pmolnar@jaguar.dote.hu
A megismeréstudományok elméletalkotási tevékenységének komoly korlátja volt egészen a közelmúltig az, hogy - elsősorban felnőttek kognitívnak mondható teljesítményei jellemzésével foglalkozva - a fejlődés gondolatát mint a Huxley-féle elemzési triád Tinbergen-féle kiegészítését sokáig figyelmen kívül hagyta. További gyermekbetegsége volt a megismeréstudományok korai korszakának az, hogy mindenevősége ellenére elfeledkezett az emóciók meghatározó szerepéről.
Újszülöttek grimasz, illetve alapemóció utánzó képességének felismerése (Meltzoff és Moore, 1977), illetve ennek további vizsgálata kapcsán az interakció-indító, provokatív készség demonstrálása és pszichofiziológiai mutatók mentén való elkülönítése (Nagy és Molnár, 1996) logikusan vezetett a veleszületett szocialitás-szocializált individualitás fogalmának kialakításához.
Ennek finomszemcsés elemzése kapcsán, a developmentalista megközelítés példájaként az "evolúciós diád" fogalmát és funkcióit áttekintve eljutottunk a "bonding brain" (kötődő agy) hipotézis kidolgozásáig (Molnár, Nemes és Nagy, 2002), és potencialitása evolúciós diádban való, illetve későbbi jelentős másokkal való interakciók segítségével történő megvalósulása követéséig. Ennek segítségével új szempontok figyelembe vételével foglalkozunk a kötődéstörténet fogalmával, valamint annak ultimális és proximális mechanizmusaival, a kölcsönös niche-kostrukciós képesség működése eredményeképpen folyamatosan alakuló kötődési környezetet jelölve meg a fejlődés, ezen belül az epigenetikus történések egyik fontos motorjaként.
Az emocionális-motivációs komponens - korábbi elhanyagoltságot követő - előtérbe kerülése a kötődéstörténetben tetten érhető egyedfejlődési történések finomszemcsés elemzésére is lehetőséget nyújtott, elhárítva ezzel azok felismerésének/elemzésének korábbi kognitív korlátait.
Nagy Attila
V. filozófia - IV. programtervező matematikus, Debreceni Egyetem, Viselkedésökológiai Kutatócsoport
nagyat@dragon.klte.hu
Vitatható, hogy mit is nevezünk emergens jelenségnek, de vannak azonban olyan, ma már klasszikusnak számító esetek, melyek az emergencia iskolapéldáit jelentik. Ezek egyike a spirális térbeli alakzatok megjelenése, ahol a lokális dinamikát molekuláris biológiai, illetve ökológiai ihletettségű differenciálegyenlet-rendszerek határozzák meg. Az előadás célja a spirálok kialakulásának bemutatása látványos képek és animációk segítségével.
Nemes László
Debreceni Egyetem, Orvos- és Egészségtudományi Centrum, Magatartástudományi Intézet
nemeslal@hotmail.com
Az utóbbi évek megismeréstudományi diskurzusában mindinkább meghatározó szerepet játszanak a darwini evolúciós elmélet teoretikus és empirikus következményei (s mindez pontosan tükröződik a MAKOG témáinak alakulásában is). A kognitív tudomány kibontakozását és gyors felvirágzását jórészt a számítógépek elméleti vagy valós mechanizmusainak, illetve az erős vagy gyenge mesterséges intelligenciának modellként, analógiaként vagy metaforaként való kiaknázásának köszönheti. A számítógépes modellek ilyen irányú felhasználása kétségkívül beláthatatlan további lehetőségeket rejt magában mentális/kognitív életünk tudományos kutatásának hatékonyabbá tételében. Ezzel együtt elmondható, hogy a kognitív tudomány újabb hullámai a hagyományos ember-gép összehasonlítások helyett egyre gyakrabban és fundamentálisabban fordulnak az evolúciós megközelítések felé, ha úgy tetszik, az ember-állat összehasonlítások fokozatosan kiszorítják az ember-gép összehasonlításokat (ebben a képben speciális helyet tölt be a gyermekek mentális fejlődését vizsgáló fejlődéspszichológiai vonal). Előadásomban ezt a folyamatot szeretném röviden áttekinteni és felvázolni azokat a lehetőségeket, ahol az evolúciós szemlélet a leginkább képes hozzájárulni a kognitív tudomány jövőbeli fejlődéséhez. Az evolúciós elmélet több formában is jelen van a kognitív tudományban. Az evolúciós elmélet ilyen szerepeinek pluralizmusa, többrétű struktúrája azonban gyakran zavar forrása - nem minden esetben világos, hogy pontosan mit is értünk evolúciós megközelítés alatt, mennyiben és milyen értelemben tekinthető egy diszciplina evolúciós indíttatásúnak. A kognitív tudományban az evolúciós elmélet több szintű bevonása is lehetségesnek, részint megvalósultnak és kívánatosnak látszik. Megítélésem szerint ezeknek a szinteknek a precíz elkülönítése alapvető fontossággal bír ahhoz, hogy a jövőben egy valóban hatékony evolúciós szemléletű viselkedés- és kognitív tudomány alapjain képesek lehessünk közel kerülni az emberi és nem-emberi viselkedés és kognitív folyamatok megértéséhez.
Előadásom célja, hogy egyrészt a kognitív tudomány 'evolúcionizálódásának' történeti folyamatáról rövid áttekintést nyújtson, másrészt a lehetséges evolúciós szempontok tipológiáját és a megismeréstudományban betöltött vagy betöltendő szerepük felvázolását elvégezze. Nézeteim kritikusan viszonyulnak az evolúciós megismeréstudomány bizonyos elemeihez, és néhány határozott hangsúlyeltolódást javaslok - elsősorban a filogenetikai aspektusok nagyobb mértékű bevonásának irányába. A cím második része ('a kognitív tudomány evolúciója') így természetesen kettős értelemben érvényesül (O.K., tudom, banális, de ki ne használta volna ki?): egyfelől a kognitív tudomány belső fejlődésére, egyfajta evolúciójára utal, másfelől pedig az evolúció azon szintjeire és szempontjaira, amiket az utóbbi években egyre fokozottabban próbál kihasználni és magába integrálni.
Orbán Krisztina
PPKE-JAK
orbankrisztina@freemail.hu, orban@jak.ppke.hu
A rendelkezésre álló definíciós képletek közül nagyon keveset használunk, és minden definíció a logikai feltételek megadására redukálható, vagy logikai konstansok használati szabályainak a segítségével kritizálható. Úgy tűnik, Parfit pszichológiai kontinuitásra (kapcsoltsága) nem állja meg ezt az akár demarkációs kritériumnak is tekinthető próbát.
A kontingens azonosság helyzete hasonló, ugyanis ellentmond előzetes várakozásainknak, melyek az azonosság relációjának a logikában megszokott szükségszerűségére vonatkoznak, vagyis tagadnunk kell? Intuitíve igen, de komoly szemantikai érvek szólnak a kontingens azonosság fenntarthatósága mellett.
A reális és a konceptuális distinkció megadásával ellenállóvá válik a kontingens azonosság a konceptuális kifogásokkal szemben, és a kontingens azonosság ellenállóvá teszi Parfit megoldását az azonosság szükségszerűségéből fakadó kritikák ellenében.
A személyes azonosság hasonlóan végzetes paradoxonokhoz vezet akkor is, ha azonosságként, és akkor is, ha mentális vagy pszichológiai kontinuitásként határozzuk meg. Ha lehet érvelni amellett, hogy a tárgyalt kérdéskör nem kezelhető tisztán logikai eszközökkel, ugyanis metafizikai és episztemológia aspektusa könnyen megkülönböztethető, akkor sem zártuk ki a logikai feltételek megadásának lehetőségéből mindkét területet, mégis alapos ok van arra, hogy meg kell vizsgálni a szükséges és/vagy elégséges feltételek megadásán kívül eső definíciós lehetőségeket.
Pléh Csaba
Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem
Szegedi Tudományegyetem
pleh@itm.bme.hu
Lukács Ágnes
MTA Nyelvtudományi Intézet
alukacs@nytud.hu
A mai evolúciós pszichológia vezető gondolata a lokális, kicsiny adaptációk egymásra rakodása. A nyelvre vonatkozóan ennek két vitatott mozzanata (1) az adaptáció, hiszen visszafelé kellene megadnunk az egykori adaptív eredendő nyelvi funkciót; (2) az a régebbi terminológia szerint mozaik evolúciós gondolatmenet is, amely sok kis feladatmegoldó összességeként képzeli el a nyelvet.
Az idegtudományi értelmezésben és a patológiában mindez azt a feltevést jelenti, hogy a nyelv különböző szerveződési mozzanatainak különböző mentális szervek felelnek meg, eltérő evolúciós célokkal és komputációs működésmóddal, eltérő idegrendszeri szerveződéssel és disszociatív patológiával. Előadásunkban a nyelvi szerveződés nyelvtan + szótár modellje (H. Clahsen) lesz a példa erre a disszociatív logikára. A felfogás az elemek és a szabályok világának teljes szétválását tételezi. Williams szindrómás adataink alapján - ennél a betegcsoportnál a doktrína szerint ép nyelvtan és sérült elemtárolás lenne - megmutatjuk, hogy a kettős rendszer működési szétválását kontingens tények befolyásolják. A szabály-túláltalánosítás például a disszociatív felfogást megkérdőjelezve gyakoriságfüggő, s függ a munkaemlékezet használatától is.
Vehetünk nagyobb adaptációs léptéket is, ahol a nyelv elkülönült adaptációként való értelmezése nehézkes. Gondoljunk olyan nyelvre, amelyben csak nyelvtan, illetve csak szókincs van. Márpedig Clahsen és az adaptációs logika összekapcsolása ezt várja el: olyan nyelvet, amelynek eredetében más nyomások irányultak volna az egyes komponensek kialakítására. Új modellekre van szükségünk, amelyek az elkülöníthető funkciókat egy közös feladat megoldásának komputációs ökonómiájában, s nem külön evolúciós korszakokban megjelent nyomások eredményeként értelmezik. Analógia lehet itt a kettős látórendszerek világa a szürkületi és nappali látástól a ventrális és dorzális pályákig.
Természetesen a konnekcionizmus egységes architektúrájától Tomasello szándéktulajdonító kulturális tanuló és tanító rendszeréig egységesítő alternatívák is kialakultak a nyelvre. Azokat a felfogásokat állítjuk előtérbe, amelyek komolyan veszik az epigenetikus kibontakozást. A nyelvben a genetikai programból nagyon sajátosan lesz fenotípus, így aztán a genetikai alapúnak tételezett sajátos nyelvi zavar (SLI) sok alternatív elméletet eredményezett. Azt is hangsúlyozzuk, hogy a nyelvészet és a pszicholingvisztika jelenségszintű disszociációi többnyire csak jelenségszintű idegrendszeri értelmezést kapnak. A sok szép kép és hullám között ne feledjük, hogy pl. a Broca és a Wernicke terület mint szabály- és elemműködtető rendszer eltérő ideghálózatairól igen keveset tudunk még.
Szeretnénk optimistán zárni az előadást, nem elégszünk meg annak hangsúlyozásával, hogy a nyelv bonyolult, s minden mindennel összefügg. Oyama, Elman és mtsai, valamint Hebb klasszikus felfogására támaszkodva érvelünk amellett, hogy a nyelv mentális szerveződésének kérdését olyan teljes modellek képesek kezelni, amelyek az egyéni variációt, a fejlődési epigenetikus utak tényét nem feledik. Röviden: a klasszikus funkcionalista örökséget kell felújítanunk itt (is).
Ragó Anett
MTA Pszichológiai Kutatóintézete
rago@freemail.hu
Az emberi kéz által alkotott tárgyak fogalmi reprezentációja felnőttkorban látszólag egy jól kidolgozott, egyszerű oksági kapcsolatokat tartalmazó, stabil rendszer. A természetes fajtával összehasonlítva ezek nem önmozgó, legfőképpen csupán funkcionális tárgyak, amelyek az élő lények akcióinak szenvedői. Míg a természetes fajták esetén könnyű egy mögöttes, naiv elmélet feltételezése, a mesterségeseknél ennek természete vitatott. Dennett (1998) a szerző szándékának és a formának együttes figyelembe vételét hangsúlyozza készítmény hermeneutikai szemléletében. Bloom (1996) ennek folyományaként, a történeti jelleget emeli ki a szerző, mint racionális tervező szándékának és a tárgy "előéletének" figyelembe vételével.
Ezek az elméletek összhangba hoztatók az egyedi tapasztalat figyelembe vételét hangsúlyozó, esemény-alapú fogalmi reprezentációs modellek (Barsalou, 1999, 2000) feltevésével. Az előadásban bemutatott vizsgálat ennek lehetőségét szemlélteti azáltal, hogy felnőtt laikus és szakértő személyek számára megteremti a bemutatott tárgyak kontextusát, vagy éppen megfosztja azokat előtörténetüktől. Az eredmények jól mutatják a fenti elméletek fontosságát, és a mesterséges fajta fogalmi szerveződésének meghatározó tényezőit. Ebben a "korlátolt" helyzetben a személyek által kialakított stratégiák a mögöttes reprezentációk szerveződését is modellálják.
Hivatkozások:
Barsalou, L.W. (2000) Being there conceptually: Simulating categories in preparation for situated action. In N.L. Stein, P.J. Bauer, and M. Rabinowitz (Eds.), Representation, and development. Essays in honor of Jean Mandler. Mahwah, NJ: Erlbaum.
Barsalou, L.W. (1999) Perceptual symbol systems. Behavioral and Brain Sciences 22, 577-660.
Bloom, P. (1996) Intention, history, and artifact concepts. Cognition 60, 1-29.
Dennett, D.C. (1998) Az intencionalitás filozófiája. Budapest: Osiris Kiadó.
Ropolyi László
ELTE Tudománytörténet és Tudományfilozófia Tanszék
ropolyi@ludens.elte.hu
A virtualitás fogalmának történeti és filozófiai elemzésével próbálkozunk. Általánosságban ez nem tűnik egyszerű feladatnak, hiszen a virtualitás megértéséhez a filozófiai gondolkodás egyik fő témáját, a valóság azonosításának és jellemzésének problémáit is újra át kell gondolni. A valóság tulajdonképpeni természetének megértésére törekedve a virtualitás (mint egy bizonyos fajta valóság) természetéről is számos vélemény formálódott. Nézetünk szerint úgy a valóság, mint speciális változata, a virtualitás (fogalma) olyan emberi konstrukcióknak tekinthetők, melyeknek a létrehozásában különféle korok és kultúrák különféle emberi képességekre hagyatkoztak, így például az érzékekre, az érzelmekre, a képzeletre, a megismerésre, vagy a manipulációra. Az európai kultúrában alapvető szerepe volt a modernitás felemelkedésének és bukásának; fennállása miatt tehetünk különbséget premodern, modern és posztmodern (valóság és) virtualitás között. A virtualitás mindezen változatainak jellemzése során szeretnénk igénybe venni a jelenlét, a világszerűség és a pluralitás nélkülözhetetlen fogalmait. Végül várhatóan arra a következtetésre jutunk majd, hogy virtualitás és nyitottság elválaszthatatlanul összekapcsolódnak, mint a létezők aktuális és potenciális létének egy rendszerbe összefogott, ellentétes szemléletmódjai. Nyitottság: a dolog aktualitása és potencialitása együtt figyelembe véve - az aktualitás pozíciójából. Virtualitás: a dolog potencialitása és aktualitása együtt figyelembe véve - a potencialitás pozíciójából. A talán túlságosan is elvontan hangzó filozófiai gondolatmenetet megpróbáljuk olyan konkrét problémák esetében is részben reprodukálni, mint például a pénz társadalmi szerepének illusztrációja, vagy a számítógépekkel támogatott virtuális valóságok különböző aspektusainak azonosítása.
Sándor Klára
sandor@jgytf.u-szeged.hu
Úgy tűnik, a test és lélek karteziánus szétválasztásának hagyományától annak ellenére nehéz megszabadulni, hogy e szemléletrendszer nemigen működik: sem a gyakorlatba átfordítva (ezt igazolja a mesterséges intelligenciakutatás, amelynek, ha működő ágenseket szeretne létrehozni, föl kell adnia a tiszta, átlátható szimbólumfeldolgozó rendszerekben, szigorúan funkcionális modulokban való gondolkodást), sem elméleti kérdések megválaszolásakor (ezzel bajlódnak a különböző megismeréstudományi, pszichológiai, filozófiai irányzatok jó ideje). A nyelvtudományban a 20. század szintén a racionalista irányzatok diadalmenetének lehetett tanúja: először a strukturalizmus, a század második felétől a fölzárkózó, majd minden mást szinte lesöprő chomskyanizmus szolgáltatta a nem-nyelvészek számára "a" nyelvészet eredményeit.
Úgy látszik, a karteziánus szemléletrendszer nehezen megingathatóságának egyik titka éppen a nyelvben rejlik: az elme szimbolikus modelljének mintája az emberi nyelv propozicionális értelmezése. Ebben a körülményben rejlik az a csapda, amelyből a racionalista nyelvészet nemigen tud(hat) kikecmeregni: ez a nyelvészet olyan tágabb gondolatrendszerben mozog, amelyben kutatásának tárgya egyértelműen csak egy propozicionálisan működő nyelv lehet, és amelyben a nyelv funkciója egyértelműen a gondolatok cseréje elme és elme között - hiszen ezeken az előfeltevéseken nyugszik a tágabb gondolatrendszer -, így aztán nem csoda, ha egy ilyennek előfeltételezett nyelvet kutatásai során valóban ilyennek is lát - hiszen a nyelv vizsgálatából eleve kizár mindent, ami megrendíthetné előfeltevéseit (vagy kevésbé elnézően fogalmazva: ami rádöbbenthetné, hogy Micimackóként jár körbe).
Márpedig nehezen képzelhető el, hogy ha az elme karteziánus fölfogását ideje elvetnünk - mert zsákutca -, akkor az ezt az elme-képet sugalló, s egyben csak ez alapján az elme-kép alapján értelmes nyelvfelfogást gond nélkül megtarthatjuk. Előadásomban amellett érvelek, hogy a következetesen (tehát a régi sémák iránti nosztalgia nélkül) végigvitt naturalista megközelítés tulajdonképpen nem lenne más, mint az utóbbi négy évtized empirista nyelvészeti kutatásainak elméleti összegzése, ebben az értelemben tehát nem a semmiből kellene megteremteni. Másrészt kitérek arra, hogy a naturalista megközelítés nemcsak a nyelv megismerésében jelentene előrelépést. Jótékony hatással lenne azokra a saját területükön naturalista megközelítést alkalmazó, nem szigorúan - vagy egyáltalán nem - nyelvészeti tárgyú vizsgálódásokra is, amelyek a nyelv kérdését viszont nem kerülhetik ki, és ez állandó fejfájást okoz nekik, mert a racionalista nyelvészettől a maguk számára emészthetetlen tulajdonságegyütteseket kapnak arról, hogy milyen az emberi nyelv.
Séra László
ELTE Pszichológiai Intézet
sera@izabell.elte.hu
Az arcok és más közös alapkonfigurációval rendelkező tárgyak speciális problémát jelentenek a látórendszer számára, mivel egy viszonylag homogén ingerosztály egyedi tagjainak azonosítását írják elő. Igy az arcfelismerést mint természetesen elsajátított képességet (vagy szakértelmet, Carey, 1992; Tanaka, 2001) "az észlelési kategorizációs képességek tetőpontjának" (Young, 1998) is vélhetjük. Az arcok egészleges kezelésére és a relációs jegyek használatára ("inverziós hatás") és a karikatúrák felismerésére vonatkozó eredmények utalnak arra, ahogy a látórendszer ezt a homogentitás problémát megoldja (Rhodes és Tremewan, 1994). A karikatúra készítője az egyéni arcvonásokat egy átlagos arctól való eltérésekhez arányítottan torzítja el (a karikatúra "szimbólum, amely eltúlozza a méreteket az egyénesítő normákhoz képest", Perkins, 1975). Az ilyen rajzok és fényképszerű karikatúrák felismerésének vizsgálatai egy érdekes paradoxonra mutattak rá: az eltúlzott képmások néha jobban hasonlítanak az arcra, mint a torzítatlan arcképek ("a karikatúra több mint a valóság. Túlzott valóság, ahol a lényeg már eluralkodik", Tóth Ervin, 1943). Az eltorzított rajzok miért ismerhetők fel jobban, vagy legalább olyan jól, mint a valós ábrázolások? Az előadás ennek a jelenségnek ("szuperportré" hatás, Rhodes, 1996) az értelmezésével foglalkozik, kitérve a karikatúra elv esztétikai alkalmazásának (Ramachandran és Hirstein, 1999, Tyler, 1999), a diszkriminációs tanulással való analógia ("peak shift ", Lewis és Johnston, 1999), a túlzások iránti alapvető preferencia kérdéseire is. (OTKA T29515)
Soós Sándor
ELTE Megismeréstudományi PhD program
soos@hps.elte.hu
George Lakoff Néhány empirikus megjegyzés a fogalmak természetéről c. munkájában miközben azt tárgyalja, hogy a természeti fajta nagy múltú ideája milyen befolyást gyakorolt a fogalmak mibenlétét érintő diskurzusra a következőt írja: "Ernst Mayr fáradozott azon, hogy kimutassa azon elgondolás tévedéseit, amely a biológiai fajokat 'természetes fajtának' tekinti" (Lakoff, G. (1992): Néhány empirikus megjegyzés a fogalmak természetéről. Janus, IX. 1. 97-120.) Ugyanakkor a Mayr kidolgozta fajkoncepció (a biológiai fajfogalom), amely az előbbiek szerint mentes a természeti fajtákra kirótt követelményektől, prototipikus természetifajta-fogalomként jelentkezik nem kevés tudományfilozófiai kontextusban.
Az ellentmondás hátterére éppen Mayr egyik mondata vet némi fényt, miszerint " az embernek az lesz az érzése, hogy nincs két szerző, aki pontosan ugyanazt érti a ['természeti'] kifejezés alatt" (Mayr, E. (1996): What is a Species and What is Not? Philosophy of Science, vol. 63. 262 277). Ez az érzés bárkit hatalmában kerít, aki csak számba veszi a mondott fogalom megközelítéseit: az arisztotelészi metafizikán (lényegi tulajdonságok megtestesítette változhatatlan típusok) és a tudományfilozófián át (a természeti törvények alappillérei, az indukciót támogató összességek) a nyelvfilozófián keresztül (a jelentések igazi hordozói) a kognitív pszichológiáig (elméletek karakterizálta fogalmak megfelelői) stb. számos eltérő hozzáállással találkozik, a témához tapadó tekintélyes mennyiségű "izmusról" nem is szólva (fixizmus, arisztotelészi és tudományos esszencializmus, tudományos és naturalizált realizmus stb.). Kérdés, hogy ezek után jellemezhetjük-e az eszmét úgy, hogy közben számot tudjunk adni az említett sokféle aspektusról is?
Az előadás éppen erre vállalkozik, de nem történeti áttekintés, hanem fogalmi elemzés formájában, egy olyan eszköz noha neárólagos igénybevételével, amely ilyen célokra talán a legalkalmasabb: a természeti fajták formális elméletéről van szó. Mindeközben remélhetőleg feloldódik a biológiai fajfogalmat övező ellentmondás is, és kiderül, hogy az utóbbi milyen értelemben szakít a természeti fajtákkal, miközben mégis illeszkedik az elmélet sémájába.
Stefanics Gábor
PTE BTK, Pszichológiai Intézet, V. évfolyam
esge@freemail.hu
Az agy működésének olyan szabályokat kell követnie, hogy kialakíthassa a világ reprezentációját. A környezetnek azonban maga a megismerő rendszer is része, így a világ reprezentációja tartalmazza a megfigyelő reprezentációját is. Az előadás első része áttekinti az önhivatkozás paradoxonára adott egyes filozófiai, matematikai, pszichológiai és neurobiológiai magyarázatait, majd az agy mint a szubjektív tudatos élmény neurális szubsztrátumának dinamikus megközelítésére kerül a hangsúly. Az előadás központi feltevése, hogy ha egy megfigyelő rendszer rendelkezik saját maga leírásával, akkor a rendszer működésének olyan modalitása jelenik meg, amely tartalmazza a rendszer teljességét, ezért nem lehet annak része. Amikor kialakul a tudatos elme modalitása, olyan történet-függő rendszer keletkezik, amelyet kaotikus dinamikus neurális működés valósíthat meg. A kaotikus dinamikus rendszerek önhivatkozó logikája elkerüli a tudatosságnak az előadás első felében elhangzó paradox magyarázatait.
E. Szabó László
MTA-ELTE Elméleti Fizikai Tanszéki Kutatócsoport
ELTE Tudománytörténet és Tudományfilozófia Tanszék
leszabo@hps.elte.hu
Jelentés nincs.
Intencionalitás nincs.
A dedukció indukció.
Székely Anna1, Sasvári-Székely Mária2 és Pléh Csaba3
1 Ph.D hallgató, ELTE-BTK Kognitív Pszichológia alprogram
2 Semmelweis Egyetem, Orvosi Vegytani, Molekuláris Biológiai és Pathobiokémiai Intézete
3 Megismeréstudományi Csoport, Pszichológiai Tanszék, Szegedi Tudományegyetem
A humán genom projekt nemzetközi összefogással megfejtette a molekuláris genetika nagy titkát, és 2001 februárjában létrehozták azt a mindenki számára hozzáférhető adatbázist, mely az emberi genetikai információt, azaz a DNS szekvenciát tartalmazza. Ez az információ azonban egyetlen ember kromoszómáira vonatkozik. A következő lépés a humán populációban tapasztalható genetikai különbözőségek, az úgynevezett genetikai polimorfizmusok feltárása.
A dopamin receptorok közül a D4-es receptor (DRD4) a legpolimorfabb, azaz ennek a génnek sokféle változata fordul elő a populációban. Az egyik legtöbbet vizsgált polimorfizmus a változó hosszúságú dopamin D4-es receptort létrehozó DRD4 VNTR (variable number of tandem repeat). Ha a polimorf génszakasz 5-nél kevesebb ismétlődést tartalmaz, rövid DRD4 allélról, ha 5-nél több isméltődés van jelen, hosszú allélről beszélünk.
Pszichológiai és pszichiátriai asszociációs vizsgálatok sorozata érdekes összefüggést mutatott ki a hosszú allél gyakorisága és az újdonságkeresés személyiség dimenziója között. Továbbmenve, számos pszichiátriai betegség (dezorganizált csecsemőkori kötődés, figyelemhiányos hiperaktivitási szindróma, droggfüggőség, beteges játékszenvedély) esetében a hosszú allél rizikó faktorként szerepelhet.
Saját vizsgálatainkban Cloninger TCI kérdőívével mértük a személyiségdimenziók egyéni különbségeit, valamint meghatároztuk a vizsgált személyek DRD4 genotípusát. Megállapítottuk, hogy a hosszú allél gyakorisága nem annyira a magas újdonságkeresési pontszámmal - mint ahogy azt eddig állították -, hanem inkább az alacsony kitartással mutat statisztikai asszociációt.
Szőllősy-Sebestyén András
Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar, Nyelvi Intézet
szandras@nyi.bme.hu
A kommunikáció híradástechnikai fogantatású modellje a kommunikációt úgy értelmezi, mint jelek továbbítását egy csatornán keresztül egy úgynevezett kommunikációs rendszer két komponense között, amelyek a jeleket szállító csatornán kívül nincsenek egymással fizikai kontaktusban. Ez a felfogás egyáltalában nem veszi tekintetbe a jelek szemiotikai értelemben vett specifikumát, nevezetesen, hogy a jelek önmagukon, illetőleg az előre meghatározott jelrendszeren kívül mire vonatkoznak, miről szól az általuk hordozott információ. A modell klasszikus változatában (melynek prototípusa a telefon), amennyiben a jelvevő állapota illetőleg viselkedése (azaz hogy milyen hangot ad) az általa vett (elektromágneses) jelektől függ, a kommunikáció egy alapjában véve determinisztikus fizikai folyamat. Amennyiben a jelvevőnek a kommunikáció eredményeként előálló viselkedése megelőző vagy korábbi állapotaitól, illetve konstitúciójából fakadó tulajdonságaitól függ, annyiban a kommunikációt semmi nem különbözteti meg egy sztochasztikus jellegű fizikai folyamattól, hacsak az nem, hogy amennyiben a jelvevő által végrehajtott dekódolás eredménye eltér a jeladó által kódolt "üzenettől", tehát amennyiben a kommunikációs folyamat nem determinisztikus, azt hibának, kommunikációs zavar eredményének tekintjük.
A kommunikáció másik lehetséges, kevésbé ortodox értelmezése szerint a kommunikációs rendszeren belül megjelenő jelek, jelmintázatok és azok változásai a külső környezet reprezentációi egy adaptív rendszeren belül. Eszerint magától értetődik, hogy a jelek létrejöttét és működésüket a rendszeren belül kell megmagyarázni, de a rendszeren belül zajló kommunikatív folyamatok "értelmét", azaz funkcióját a rendszer fennmaradása szempontjából csak egy olyan perspektívából lehet megérteni, amelynek egyszerre van rálátása a rendszeren belül, a komponensek között zajló folyamatokra és az egész rendszernek a környezetével való interakciójára.
A belső reprezentációs funkció mellőzésével tehát elveszítjük szem elől a kommunikációnak más, "egyszerűbb" fizikai folyamatoktól megkülönböztető sajátosságait, egy rendszer belső állapotainak és külső környezetének szemantikai viszonya ellenben hagyományos, kauzális típusú fizikai, sőt természettudományos modellekben nem kezelhető. Az emberi nyelv működésének megértéséhez a kommunikáció mindkét megközelítése szükséges. E két, egymással némiképp összeegyeztethetetlennek látszó megközelítést az önszabályozó rendszerek evolúciója kapcsolhatja össze egymással.
Tarnay László, Pólya Tamás
PTE Filozófia tanszék
tarnay@btk.pte.hu, polya@ektf.hu
A külvilag belső leképezése - avagy (mentális) reprezentálása - az európai gondolkodás kezdeitől fogva központi problémának számított a megismerésnek mind filozófiai, mind pedig empirikus (pszichológia, idegtudomány) vizsgálataiban. Előadásunkban mindkét fajta megközelítésre hivatkozva olyan kritériumokat igyekszünk megnevezni, amelyeket az emberre jellemzőnek tartott (mentális) reprezentálás szükséges feltételeinek tekinthetünk.
Reprezentációként igen sokféle entitás jöhet szóba. Dolgozatunkban elsősorban a Grice/Dretske-féle természetes jeleket, az ökológiai pszichológia affordance-ait, a Rosch-féle alapszintsqrt-kategóriákat, a kategóriális percepciót (aspektuslátás) és a Fauconnier-Turner-féle emergens mentális tereket említjük. Arra teszünk kísérletet, hogy megmutassuk: az általunk meghatározott kritériumok alkalmazásával a reprezentáció fogalma az imént említett jelenségek magyarázatából kiiktatható.
A mentális reprezentaciókról való beszédmód helyett egy olyan megközelítést javaslunk, amely elsősorban a Gibson, Hochberg és Ramachandran (ld. újabban Thomas 1999; Norman 2001) nevével fémjelzett aktív percpeció elméletére ( active perception theory),
Neisser séma-alapú feldolgozására (Neisser 1994) és a teleológiai szemantikára (pl. Millikan 1993) támaszkodik. Érvelésünk szerint így a mentálisnak nevezett jelenségek közül egyedül a nyelv altal lehetővé tett specificitás (egyedítés, individuáció) előfeltételezi a bona fide reprezentálás lehetőségét.
Hivatkozások:
Millikan, Ruth (1993): White Queen psychology and other essays for Alice. Cambridge, MA: MIT Press
Neisser, Ulrich (1994): Multiple systems: A New Approach to Cognitive Theory. European Journal of Cognitive Psychology 6 (3): 225-241.
Norman, Joel (2001): Ecological Psychology and the Two Visual Systems. Not-To-Worry! Ecological Psychology 13: 135-145.
Thomas, Nigel (1999): Are Theories of Imagery Theories of Imagination? An Active Perception Approach to Mental Content. Cognitive Science 23 (2): 207-245.
Tatai Gábor
tatus@agent-lab.com
A sakk mint az emberi problémamegoldó képesség egyfajta (ÉLŐ ponttal is mérhető) mércéje mindig izgatta a természetes és mesterséges intelligencia kutatóit. Az előadásban ismertetek egy újfajta sakkmegközelítést, melyben a bábuk (ágensek) szintetikus feromonnal kommunikáló virtuális hangyák. A hangyarendszer (időben) lokális információ alapján próbál optimálisat lépni. Az elméleti modell alapján készítettünk egy sakkprogramot és teszteltük több ezer játékkal. Érdekes eredményeket kaptunk mind az emberi játékos reakcióinak különbözőségét illetőleg (attól függően, hogy tudták, mivel játszanak), mind pedig a sakkprogram teljesítményét illetőleg, mely nem alkalmaz hagyományos sakkprogramokban használt mélységi keresőeljárásokat (nem "lát" előre). A program (Antchess) regiszráció után kipróbálható a www.antchess.hu címen.
Téglás Ernő
Babes-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár
Pedagógiai Főiskola, Udvarhely
A legtöbb olyan kísérlet, amit klasszikusan a döntéshozatalban megnyilvánuló kockázatvállaló vagy kockázatkerülő attitűdök feltárására dolgoztak ki, magát a döntést természetes szociális és nyelvi közegéből kiragadva tárgyalja. Ennek megvan a maga haszna, hiszen közelebb vezethet az egyes választási alternatívákban megnyilvánuló tényezők (ezek lehetnek különböző értékű anyagi javak, vagy akár emberéletek) preferencia-módosító mechanizmusaihoz. Azonban az olyan vizsgálatokban, mint amilyen a döntéshozatal papír-ceruza feladatok formájában történő szimulálása, számos ökológiailag fontos tényező figyelmen kívül maradhat: ilyen a szociális vagy a nyelvi kontextus nem-tudatos facilitáló hatása.
A keret-effektus már hordoz egy automatikus hatást. Eredetileg a döntéshozatal normatív elméleteire adott reakcióként jelent meg, és azt bizonyítja, hogy a választási alternatívák megfogalmazásának módja hatással van a választási preferenciára. A keret-effektus gyakorlati következményei klinikai vagy gazdasági szituációkban kétségbevonhatatlanok, ellenőrzése azonban kérdéses, ha visszahelyezzük az ökológiai kontextusba. Kísérletünk számos szociális kategória negatív jellemzőinek a keret-effektusra gyakorolt implicit hatását ragadja meg, s így közelebb visz az implicit memória döntéshozatalban betöltött szerepének tisztázásához.
Topál József 1 és Miklósi Ádám2
1 MTA-ELTE Összehasonlító Etológiai Kutatócsoport
2 ELTE Etológia Tanszék
amiklosi62@hotmail.com
Az utóbbi években több vizsgálat eredménye is valószínűsítette azt a hipotézist, miszerint az emberi környezethez való alkalmazkodás során a kutya speciális viselkedés-evolúción ment keresztül. Többen felvetették, hogy mivel az ember és a kutya evolúciós léptékben is számottevő ideje közös adaptációs feltételekkel szembesül, mindez olyan konvergens evolúciós folyamatokhoz vezethetett, melyek a két fajban hasonló jellemvonások - viselkedési analógiák - kialakulását eredményezték. Mindez új lehetőséget nyit az emberi viselkedési mechanizmusok megértését célzó összehasonlító vizsgálatok számára, melyek eddig főként az ember és más főemlős fajok közötti viselkedési homológiák vizsgálatára korlátozódtak.
A viselkedés-evolúciós konvergenciák vizsgálatának keretében az ELTE Etológia Tanszékén immár másfél éve folyik egy olyan kísérletsorozat, melynek célja, hogy egyetlen 'családi kutya' viselkedésének és kognitív képességeinek szisztematikus megfigyelésével mélyebb betekintést nyerhessünk a kutya-elme működésbe. Az állat viselkedését természetes környezetében (otthon) a családtagokkal való interakcióban vizsgáljuk, megfigyeléseink során elsősorban kommunikációs és probléma-megoldási helyzetek kialakítására törekszünk. Az egy évvel ezelőtti MAKOG-on már beszámoltunk e longitudinális vizsgálat kezdeti eredményeiről, elemezve néhány, a kutya és gazdája közötti kommunikációs helyzetet, nyomon követve azok kialakulását és feltárva az egyes szituációk kutya számára jel-funkcióval felruházott komponenseit.
Jelen előadásunkban további eredményeinkből mutatunk be olyan részleteket, melyek betekintést engednek a kutya szociális intelligenciájának működésébe, és alkalmat adnak egyes, a főemlősök kognitív képességeit célzó vizsgálatok eredményeivel való összevetésre is.
Tőzsér János
MTA Filozófiai Intézet
tozser@phil-inst.hu
Az érzékelés oksági elmélete szerint:
P személy akkor és csak akkor érzékeli T tárgyat, ha
(1) T létezik,
(2) P rendelkezik egy E (vizuális, auditív stb.) érzéki tapasztalattal, és
(3) T okozza E-t.
A harmadik feltétellel baj van. El tudunk ugyanis képzelni (azaz lehetségesek) olyan eseteket, ahol T okozza E-t, de mégsem mondanánk azt, hogy P érzékeli T-t. Ezt elkerülendő, az oksági elmélet hívei azt állítják, hogy a T-nek megfelelő módon kell okoznia E -t.
Annak ellenére, hogy mindezidáig nem sikerült a 'megfelel? módon történő okozás' fogalmát megfelelő módon meghatározni, az oksági elmélet hívei kitartanak amellett, hogy végső soron az érzékelés = egy bizonyos mentális állapot + T által történő okozás. Ennek értelmében, amikor például azt hallucináljuk , hogy előttünk az asztalon egy piros alma van, akkor ugyanabban a mentális állapotban vagyunk, mint amikor azt látjuk, hogy előttünk az asztalon egy piros alma van, csak éppen a megfelelő módon történ? okozás hiányzik.
Szerintem az érzékelés oksági elmélete inplauzibilis. Annak ellenére, hogy belsőleg nem vagyunk képesek különbséget tenni az érzékelés normális esetei és a hallucináció között, a kett? nem ugyanaz a mentális állapot. (A 'megkülönböztethetlen' mint predikátum nem azonos az 'azonos' predikátummal, ugyanis az 'azonos' tranzitív, a 'megkülönböztethetlen' nem tranzitív reláció.) Azt állítom, hogy a normális érzékelés során az érzéki tapasztalat tárgya (vagy tartalma) maga a fizikai dolog, a hallucináció tárgya azonban a puszta jelenség .
Két fő okom van arra, hogy elutasítsam az érzékelés oksági elméletét, és hogy az érzékelés diszjunktivista értelmezése mellé álljak:
(a) Véleményem szerint nem meggyőző abban a modellben gondolkodni az érzékelésről, hogy amennyiben nem vagyunk képesek megkülönböztetni egy hallucinációt egy normális érzéki tapasztalattól, akkor ez azt jelenti, hogy a kettő ugyanaz a mentális állapot, ugyanis ez azt jelentené, hogy a világot mindig valamiféle (mentális) fátyolon keresztül érzékeljük, vagyis hogy a külvilág tárgyai maguk óhatatlanul kívül rekednek perspektívánkon.
(b) Annak, hogy a külvilág tárgyairól gondolkodni tudjunk, az a lehetőségfeltétele, hogy a külvilág tárgyai maguk legyenek jelen az érzéki tapasztalatban, és nem elegendő azt mondani, hogy a külvilág tárgyai reprezentálódnak az érzéki tapasztalatban.
Vámos Tibor
MTA SZTAKI
vamos@sztaki.hu
Ontológia - fides et ratio
Mind a két kérdés, amit a kognitívek idei összejövetele felvet, erősen filozófiai, ami a természettudományi kutatás normái szerint nem annyira tudomány, mint spekuláció. Az sem lenne baj, legfeljebb azt mondhatnánk, hogy nem tartozik ide, a mi kutatási területeinktől gondosan elválasztott, bizonyosan kellemes szellemi tevékenység. A probléma egyik vonatkozásáról, arról, hogy lehet-e egy gép hasonlatos az emberhez, magam is sokszor írtam és mindig azzal a konkluzióval, hogy a kérdés nem eldönthető, olyan ontológiai probléma, amit a teológia hatókörébe utalhatunk. A teológia pedig, most már a maga oldaláról is kimondta (hála istennek, mondhatnánk stílusosan), hogy elválasztja hatókörét a tudománytól. Hasonlatos istenhez és uralomra feljogosítva elválasztatott az állatoktól, ez a Genezis legelső fejezeteinek tárgya, bizonyítékként ahhoz, milyen régen foglalkoztatja az embert ez a kérdés, ami lényegében arról szól, hogy mi az ember, és erre ad az ősi szöveg a hit által máig is szentnek elfogadott választ. Természettudományos gondolkodás szerinti megfontolásom annak bizonyítása volt, hogy annak normarendszerében a kérdés eldönthetetlen és ezért nem is érdemes vele foglalkozni.
A nyelv és az elme viszonylataiban sem sokkal különbözőbb a helyzet. Valójában a lélek és test, dualizmus és monizmus hitvitákhoz tartozik. A Biblia a kezdetekben már nyilatkozik erről, olyan alaposan, hogy materiális leírást ad a ferfiúi és a női test megalkotásásról, és az isten orrával materializálja a lélek beültetésének lefolytatását. Ha nem innen nézzük a dolgot, azaz nem az állat-ember-isteniség viszonylataiból, akkor izgalmas és valószínűleg nehezen eldönthető paleoantropológiai kérdésünk marad, hogyan alakult ki a nyelv, beszélt-e a neandervölgyi is, mi a fonémák és egyéb jelek képzésének és megértésének fejlődéstörténete, és ez a fejlődéstörténet hogyan viszonylott az egész fejlődéstörténethez? A mai működésre adott fejlődéstörténeti válaszok egyre több természettudományosan bizonyítható és jól követhető eredményt szolgáltatnak, ez valóban roppant fontos és aktuális területe a kognitív néven kapcsolatot teremtő neurológiának, pszihológiának, etológiának és nyelvészetnek, sőt analógiái és interakciói révén a technikai-matematikai informatikának is.
Az elválasztás új, gyakorlati problémái, avagy mi késztet filozófikus spekulálásra?
A filozófiától és a hittantól való ilyetén elválasztások megnyugtatóak lennének számunkra, ha a tudományos-technikai fejlődés során nem támadtak volna olyan újabb megválaszolandók, amelyek átlépik az előbbiekben körülírt, gondolkodási kényelmünket is szolgáló határokat. Ezek filozófiai spekulációra késztetnek, azaz olyan gondolkodásra, amely nem képes megállni a normáink szerint elméletileg levezethetőnél és kísérletileg bizonyíthatónál. Itt találkozunk azzal, hogy a természettudományos gondolkodás a maga pillatnyi, vagy abszolútnak igazolt határain túl természetes késztetést kap a filozofálásra és ezzel a normáinkat is átlépő spekulálásra. Látható, hogy a spekulálás itt már nem a szokásos pejoratív konnotációban jelenik meg, hanem az elme azon szép, de veszedelmes tulajdonságaként, hogy elszabadítja a pillanatnyi tudományos normakorlátoltságából és olyan gondolkodási építményeket alkot, amelyek szilárd talaja kétséges, de szabadságában éppoly szép, mint a művészet, sőt maga is művészetté válik.
Amíg művészetnek tartjuk, nem is lenne ezzel bajunk, a nehézségek ott támadnak, ahol ez a spekuláló gondolatfolyam ugyanolyan erős döntési alappá válik, mint a természettudományos gondolkodás bizonyossága és a természettudományoknak a bizonyossággal szorosan összefüggő, tudatos bizonytalansága. Még nagyobb a baj akkor, ha a döntési kényszer objektíven jelentkezik, de a döntési válasz hivatkozási alapja csak filozófiai, spekulációs tud lenni. A természettudományos gondolkodás ilyen esetekben sem vonulhat mindig vissza a maga elefántcsonttornyába, márcsak azért sem, mert magát a döntési kényszert a természettudományos normákon belüli tevékenység hozta létre. Erről a súlyos erkölcsi dilemmáról főleg a második világháború után óriási irodalom keletkezett, főleg az egzisztencializmus berkeiben.
Így vagyok kénytelen korábbi nézeteimet felülvizsgálni abban a tekintetben, hogy az ontológiát, az emberi lét végső kérdéseire vonatkozó gondolkodást a teológia területére utaltam, mint olyant, ami a természettudományos gondolkodás számára eldönthetetlen és ezért irreleváns kérdésnek tartottam. Az érvelést ma is helytállónak tartom, a következtetést már nem, mert az ontológiai válaszok egyre keményebben érintik mindennapjainkat.
Az ontológiai bizonytalanságok mai eredete
Az ontológiai bizonytalanság, amely ennek az összejövetelnek a tematikáját is motiválja, két összefüggő aktualitásból adódik. Az egyik annak a nyitott világnak létrejötte, amiben az emberiség egyre nagyobb hányada él. A nyitottság itt helyettesíthető a szabadság egyes felfogásaival is.
Az első szabadság a szabad időé, ami korábban csak a társadalom igen szűk rétege számára volt adatott és ez a szűk réteg sem tudott nagyon sokat kezdeni vele, jobb esetben az állatok ölésére, azaz vadászatra használták, rosszabban az emberekére, azaz hadakozásra. A kevés gondolkodó, alkotó ember pedig vagy megalkudott mindezzel, ügyesen használta gyengeségeiket, vagy elkeseredetten kerültek szembe értelmetlennek tekintett világukkal. Ma és egyre inkább emberek milliói, sőt százmilliói találkoznak a szabad idő eldöntetlenségeivel.
Még az összefüggések első csokránál időzve: a nyitottságok másik ága a globalitás sal kapcsolatos. A globalitás, azaz az emberek, az áruk és a gondolkodási áramlatok, divatok, stílusok, eljárási módszerek legalábbis transzkontinentális áramlása mindig jelen volt, de nem a nagy tömegek számára, és így az életformák állandósága erősebb volt, mint annak mostani folytonos változása. Az egyes életformák egymástól sokszorosan elszigeteltebben létezhettek, a különböző létformák erősebb konfliktusa nélkül, illetőleg ahol a konfliktusok előadódtak, a létformák találkoztak, ott a megoldást többségében erővel találták meg, akár népirtások, totális leigázások eszközeivel.
Az első csokor harmadik ága a szocializáció szabadságaival kötődik össze. A zártabb társadalom zárt szocializációs csatornákat működtetett a társadalom szociológiailag is zártabb rétegei számára. A mobilitási nyitottságok tradicionális csatornái, elsősorban a katonaság és az egyházak révén a szokásosnál is keményebb kényszerekkel működtek, éppen a zártság stabilitásának érdekében. A szocializáció csatornáinak és metodikáinak zártsága alig volt vita és kétség tárgya. A zártságot természetesen segítette a létformák dinamikájának a mainál sokszorosan gyengébb volta.
Második csokorként a zártság gondolati megjelenése, a gondolkodás fix pontja, a végső abszolutumokban lehorgonyzó hit volt. A két erő, a zártság és a hit természetes köcsönhatásban működött, a létformák és a hitek zártságai egymással erős szimbiózisban éltek. A hitek módosulásai természetesen nagy történelmi változásokkal voltak összekötve, de a leírtak alapjellege nem változott olyan gyökeresen, mint manapság. Mindezért is kérdéses a jelen bizonytalanságokat leegyszerűsítve a hit megrendülésének számlájára írni. A szekularizálódás a fentiek következtében előrehaladottabb azokban az országokban, ahol a történelmileg kanonizált hitrendszereknek erős bázisa volt, mint azokban, amelyekben szelídebb vagy erőszakosabb eszközökkel nemcsak szétválasztották az egyházakat és az államokat, hanem a kultúrában is visszaszorították a vallási hiteket, de szükségét érezték annak, hogy új vallásos jellegű hiteket kreáljanak.
Így az ontológiához fűződő gondolkodást, az ember mai és esetleg holnapi lényegével való foglalkozást nem tolhatjuk teljesen át a teológia bennünket kevésbé érintő mezejére, az emberi meghatározásával éppen a mai döntési kényszerek vagy eldönthetetlenségi rezignációk késztetnek az itt most felmerülő alapbizonytalanságok válaszára. Emiatt keressük a segítséget, referenciákat a magunk természettudományos kutatásaiban is.
A kérdések kérdése, mi az ember és mivé legyen?
A kérdések kérdése tehát az, hogy mi az ember, mivé lehet és mit lehet tenni azért, hogy olyan legyen, ami ezt a meghatározatlan ontológiai ideált szolgálhatja? A katekizmus kérdése az volt, hogy mi végre vagyunk a világon?
Mindezek között talán a legfontosabb az agresszió szerepe az ember kialakulásában, társadalmai működésében, természetes kiválasztódásában, fennmaradásában. Az etológus ebben csak fejlődéstörténeti választ tud adni, ami önmagában nem kevés. Azok a nagy eszmeáramlatok, amelyek az agresszió megszűntetését prédikálták egész történelmük során, nemcsak gyakorolták az aggresziót ezen eszme terjesztése érdekében, hanem az ellentmondást nem tekintve ideológiájuk részévé tették. Az agresszió nemcsak gyakorlata, de alapeleme a sikeres kapitalizmusnak, de valamilyen formában része majdnem minden sikeresebb nevelési módszernek is. A létszükségletekért való küzdelem kényszereinek csökkenése és egyes kooperatív működési gyakorlatok az agresszió csökkenésével jártak és járnak együtt, de a szelídség egy-egy adott fokon túl gyengíti az ember immunitását a belülről, tehát embertársai felől és kívülről, a természet kényszereivel szemben működő veszélyek iránt. Erre utalnak azok a történelmi hullámvizsgálatok, amelyek az agresszívebb és szelídebb áramlatok egymásutánjait mutatják ki.
Az etológiai jellegű és ide csatlakozó örökség része a tolerancia és az intolerancia, a másság elfogadása és elutasítása, ezek összefüggése az egyéni- és csoportidentitás-védelemmel, az elkülönülések és beolvadások ösztönzése, vagy gátlása.
A következő ontológiai probléma a géppel való viszonyunkból adódóan az érintett szabad idő és szabad tevékenység irányaihoz kötődik. Ha az emberi létnek nem meghatározója a munka, akkor mi? Sokan emlékezünk Anatole France szép utópiájára a művészeteket természetes tevékenységként gyakorló és élvező, a tartalmas társas együttéléssel időt töltő jövő nemzedékről. Ezzel szemben áll előttünk a televíziók és egyéb szórakoztató eszközök sekélye, a sport nevét is megcsúfoló agressszió-őrület, a hagyományos kultúrkincsnek tartott értékek aktualitásvesztése. Ez utóbbi mondatok persze elkeseredett kommentátorok éles, de a valóság egy fontos arcát tükröző megfogalmazásai, mint a France-i ideál a másik oldalon. Mind a kettő jelen van, nehéz lenne egyiket vagy másikat kizárólagos főiránynak megnevezni. Mit vegyünk ezekből tudomásul, mit mennyire kell a társadalomnak támogatni vagy korlátozni, mi ezekkel kapcsolatban a pedagógia feladata és egyáltalán, mennyire mehet akár a szelídebb pedagógia az emberformálásban egy-egy ideáltípus faragása érdekében, mik a spontaneitások határai? Látható, hogy ezek mind fundamentális ontológiai kérdések, miközben a mindennapi praxis problémái is, amelyekre a magunk természettudományos vizsgálataival is keressük a választ. Egyáltalán, mi marad a mai tevékenységi spektrumból a gépesedés, automatizálás előrehaladásával az emberre, mi lesz az, amit szuverén emberinek tekinthetünk, és az emberiség milyen hányada lesz képes erre a magasabbrendűségre, lehet-e a képességeket ebbe az irányba fejleszteni, és hogyan, hol és mivel beavatkozva e mentális fejlődésbe?
A homogeneitás és egyéniségfejlődés dilemmái a nyelv vonatkozásaiban is élnek. A nyelv mint a globális érintkezés feltételminimuma, a nyelv mint az adott technológiai szinteken az ember-gép kapcsolatok eszköze, és a nyelv mint az egyénekben kifejezésre jutó és juttató mentális jelenség, amely akkor válik a magunk gazdagításának és társas viszonyainknak oldó, kapcsolatot éltető eszközévé, ha annak kultúrája eléri az ehhez szükséges szintet. Enyedi Ildikónak kevéssé méltányolt filmje, a Tamás és Juli szólt erről a végső fokon ontológiai gyötrelemről. Azt hiszem, hogy ezek erősebb kérdések, mint a nyelv és az elme viszonyai, bár valószínűleg megfelelő értelmezésben szabadon transzponálhatók egymásba e kérdésmegfogalmazások is.
Némi saját kísérlet
A magunk kísérleti gyakorlatában pillanatnyilag ott találkozunk ezekkel, amikor a különböző felkészültségű állampolgár és egy erősen gépesített közigazgatási rendszer nyelvi kapcsolatát tervezzük, túl akarva lépni az űrlapkitöltések szintjén, értelmezve az állampolgár által szabadon előadott panasz, probléma elrendezhető, eldönthető lényegét és ezt interaktív módon szándékozva megvalósítani. A gyakorlati nyelvi kommunikációs feladatban egyébként kutatási feladatként szerepel a metakommunnikáció is, gesztusok, mimikák, hangsúlyok szerepe. A projekt végső célja annak kiemelése, ami géppel el nem intézhető, legalábbis a mai fantáziánk szerint nem, és ezzel a gépi kultúra segítségével az emberarcúságot és az ember iránti felelősséget szeretnénk növelni.
Az ontológia így már nemcsak hitbéli ügy, hanem kísérleti tudományos feladat is. Beszélhetünk, sőt beszélnünk kell ontológiai bizonytalanságról, azaz a feltett ontológiai kérdések meghatározatlanságáról, arról, amiben nagyobb felelősséget érzünk, mint az egyszerűbb hitekben megnyugvók. Ide kívánkozik persze az a mondás, hogy az igazi hit csak a kétellyel tud együttélni.
A mi bizonytalanságainkat szükségszerű jobban meghatározni, hiszen azok az itt felsorolt döntések és beavatkozások mértékét határozzák meg az abszolút hitekkel szemben. Pillanatnyilag talán a legkézenfekvőbb a pedagógiai kérdés , méghozzá annak azok a részletei, amelyek a képességeknek a különböző korosztályokban elérhető és ugyanakkor károsodás nélküli fejleszthetőségéhez kapcsolódnak.
Egy nagyobbszabású, a Soros Alapítvány által támogatott kísérletben többirányú pedagógiai kísérlet is folyt, hátrányos helyzetűek képességfejlesztési módszereire, alternatív pedagógiák emberformáló és felkészítő hatásaira, a gép, a társadalom szerkezeteinek és az egyénnek az új viszonyaira. A kísérletsorozat félbemaradása valószínűleg nagy veszteségünk.
A pedagógia feladatköre köthető össze a nyelvi kultúrák gyakorlati problémáival is. Egyre több szociológiai tanulsággal szolgálnak az etológiai-antropológiai és történelmi kutatások a társadalmak spontán működési viszonyaiba való beavatkozás lehetséges és szükséges mértékeiről. Ember-gép kapcsolati kísérleteinkről beszéltem, ez természetesen csak apró részlete annak, ami ez alatt a címszó alatt és más témák keretében folyik. Magának a hálónak bővülő gyakorlata egyik legfontosabb területe a kooperatív lehetőségeknek, korlátoknak, pozitívnak és negatívnak tekinthető, új és folytonos viszonylatrendszereknek, nyelvi-kulturális megértésnek és meg nem értésnek. A gépi intelligenciával jellemzett kutatások egyre több választ adnak az emberi kognitív folyamatok elérhetőségére, gépi megvalósítására és a jelenlegi és belátható határokon túli humanitásokra. A biológia gyorsan növeli a racionálisan megközelíthető agyi, emócionális folyamatok számát és ezzel párhuzamosan a jelenlegi eszközökkel meg nem válaszolhatókét is. Ezek között kiemelt szerepet játszik a determináltság, a szocializálhatóság és egyéni szabadság ontológiai, etikai, szociológiai és jogi problémaköre, az emberiség egyik alapkérdése, azóta, amióta az ember önreflexív tudata felébredt.
Szelíd és óvatos tanulság
Összefoglaló tanulságként, az ontológiai kérdéseknek a tudományos gondolkodás területére való átterjedésével számos vonatkozásban új helyzet alakul. Ennek egyik jellemvonása a résztudományok újabb integrálódása az ember körül, ami emberkörüliség az eddigiekkel szemben sokkal erősebben integrálódik mindazzal, ami bennünket körülvesz és megelőzött. A tudományos gondolkodásnak a maga önkorlátozó szerénységével választ kell adnia olyan mindennapi kérdésekre, amelyekben a bizonyosságot nem érte el a zártabb tudományok korábbi követelményei szerint, de/és ugyanakkor küzdenie kell a tudományosan cáfolható, vagy legalábbis igen kétséges meggyőződések és meggyőzési törekvések hamis bizonyosságtudatai ellen. Ez a helyzet nagy óvatosságra int a beavatkozásokat illetően. Mivel igen különbözőek a nézetek az ember kívánatos és lehetséges jövőjével kapcsolatban, és mivel rendelkezünk a huszadik század nagy társadalomformáló elképzeléseinek szörnyű csődtanulságaival, a szelíd próbálkozások, tartós modellkísérletek, adaptív, önjavító, folyamatosan nyitott gondolkodásmód és cselekvés javasolható. Marad az ősi Hippokrátész-i tanács: nil nocere.
Virányi Zsófia, Topál József, Gácsi Márta, Miklósi Ádám, Csányi Vilmos
MTA-ELTE Összehasonlító Etológiai Kutatócsoport
zsofi@bolyai1.elte.hu
A kognitív etológia egyik fő kérdése, hogy létezik-e az emberen kívül más faj, melynek tagjai képesek figyelmi állapotot tulajdonítani másoknak. Annak felismerése, hogy a másik egyed tekintetének, arcának, testének irányultsága figyelmi állapotot jelez, az első lépés a másik mentális állapotának reprezentálása, a tudatelmélet kialakulása felé. Az eddigi eredmények alapján a kutyánál esetleg érdemes e képességek meglétét vizsgálni, hiszen a kutya képes saját orientációjával jelezni a táplálék helyét a gazda számára, és követi az ember tekintetének irányát táplálékkereső szituációban. Kérdés viszont, hogy ezeken túl képes-e a kutya felismerni, hogy az ember orientációja figyelmi állapotot jelez.
Kísérletünkben azt vizsgáltuk, hogy a kutyák érzékenyek-e arra, hogy az ember éppen feléjük fordul vagy sem, miközben verbális jelet ad. A gazda által adott vezényszót magnóra vettük fel, majd visszajátszottuk különböző helyzetekben. Ugyanaz a vezényszó elhangzott úgy, hogy közben a gazda (1) a kutya, (2) egy ember, (3) senki felé fordult, illetve (4) úgy, hogy közben a kutya a gazdát nem láthatta. Eredményeink azt mutatják, hogy a kutyák vezényszóra adott reakcióját befolyásolja a gazda figyelmének iránya, de az is, hogy a gazda látható-e a vezényszó elhangzásakor.