SZL
Tudománytörténet és Tudományfilozófia Tanszék
Eötvös Loránd Tudományegyetem
Budapest, Pázmány P. sétány 1/A

Tudományfilozófia Szeminárium

_____________________
2000, október


Október 2. 16:00 6. em. 6.54
Matolcsi Tamás
 ELTE TTK Alkalmazott Analízis Tanszék
Idõ? Tér? Vanitatum vanitas*! 

Az Einstein-féle és Lorentz-féle nézet közötti újból és újból fellángoló vita alapja az, hogy mindkét elmélet szokásosan intuitív fogalmakkal operál, amelyeket hallgatólagos megállapodással "természetes" tulajdonságokkal ruháznak fel a nem-relativisztikus szemlélet alapján. Ezek a hallgatólagos megállapodások ellentmondásokat tartalmaznak (amikbõl paradoxonokat is gyártanak), másrészt 
áttekinthetetlenné teszik a problémákat és tévútra vezetnek. Matematikai modelleket ismertetek a téridõre  amelyek kizárják az intuitív fogalmakat és a hallgatólagos megállapodásokat, és megpróbálom ilyen keretek között az összehasonlítást az Einstein-fele és a Lorentz-féle elmélet között.

___________________________________
*hiúságok hiúsága, értsd: "Hiábavalóság, csak hiábavalóság, ezt mondja a prédikátor, hiábavalóság, csupa hiábavalóság. Minden hiábavalóság!", Préd. 1.2 [Sz. L.]
 

 
Október 9 16:00 6. em. 6.54
Kutrovátz  Gábor
 ELTE TTK Tudománytörténet és Tudományfilozófia Tanszék
A Sokal-ügy

Miután Alan Sokal leközölte "A határok áttörése: arccal a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé" címû írását a Social Text nevû "posztmodern" folyóirat egyik 1996-os számában, majd röviddel ezután megjelentette a leleplezést is (hiszen a cikk egy tréfa volt, amelyben a posztmodern gondolkodók "tudományos" stílusát próbálta kigúnyolni), hatalmas vita bontakozott ki arról, hogy mit jelent, mirõl is szól tulajdonképpen a Sokal-ügy, mik a motivációi és mik a tanulságai. Sokan voltak, akik az esetet a "két kultúra" (bölcsészet- és természettudományok) közti háború egy hadmûveleteként értelmezték, mások a francia értelmiség ellen intézett amerikai támadásként, megint mások az amerikai tudományos élet baloldali, illetve jobboldali képviselõinek összeütközéseként - Sokal néha szerényen csak a racionalitás és irracionalitás harcának esetét látja benne. 

Hogy tisztázza magát a félreértések alól, Sokal - Jean Bricmont-nal együtt - könyvet írt "Intellektuális imposztorok" avagy "Divattá lett nonszensz" címmel, melyben számtalan olyan, "posztmodern" gondolkodók tollából származó szöveget elemez, ahol a szerzõ a tudományos terminológiával durván visszaél, és csak arra használja fel a matematika, fizika és logika technikai fogalmait, hogy elkápráztassa és megszédítse velük az ezeken a területeken - a szerzõhõz hasonlóan - teljesen mûveletlen olvasót. Sokal-ék emellett néhány kényesebb probléma boncolgatásába is belefognak, pl. bizonyos relativista tudományfilozófiai nézetek (Kuhn, Feyerabend, Bloor, Latour) hibáinak kimutatásába, vagy a káoszelmélet és a Gödel-tétel ismeretelméleti státuszának vizsgálatába. Sõt annak ellenére, hogy hangsúlyozottan kerülni szeretnék a szûk célkitûzésüket meghaladó feladatokat, a könyvben külön fejezet szól a posztmodernizmus általános kulturális értékeirõl és politikai következményeirõl.

Bár a könyv által kiváltott terméketlen viták mára már egy kissé lecsillapodtak, a felvetett problémák nem találtak megoldásra, annál is inkább, mert úgy tûnik, a valódi problémákat a hatalmas erõfeszítések ellenére sem sikerült azonosítani. Így a könyv továbbra is aktuális, nálunk pedig külön aktualitást kölcsönöz neki, hogy hamarosan a boltokban lesz a magyar fordítás is. A szemináriumi elõadás keretei között egy lehetõleg átfogó képet szeretnék nyújtani a könyv monadivalójáról és intellektuális pozíciójáról, és ezáltal egy kellemes vitát szeretnék ébreszteni a hallgatóságban - hiszen a felvetett kérdések leginkább erre alkalmasak.
 

A HPS tanszék összeállított egy kis csokrot a témához kapcsolódó irodalomból:
http://hps.elte.hu/~gk/Sokal/Sokal.html
 
Október 16. 16:00 6. em. 6.54
Federico Laudisa
 History and Philosophy of Science, Eötvös University, Budapest
(On leave from Dipartimento di Filosofia, Universita' di Firenze)
The EPR argument in a relational interpretation of quantum mechanics 

The EPR incompleteness argument is analyzed in the framework of a relational interpretation of quantum mechanics, in which the notion of absolute or observer independent state is rejected. It is argued that the conclusion of the ordinary EPR argument does not follow, provided the conditions of the original argument are suitably adapted to the new interpretation. The consequences of this result for the `peaceful coexistence' of quantum mechanics and special relativity are briefly discussed.

Download:

Federico Laudisa, The EPR Argument in a Relational Interpretation of Quantum Mechanics
PDF-file   TeX-file

 
Október 30. 16:00 6. em. 6.54
Albert János
Országos Meteorológiai Szolgálat
Rendszerfenntartási és Fejlesztési Osztály
Az Artificial Life lehetõségei az idegrendszer és az intelligencia evolúciójának vizsgálatában

A biológia és a számítástechnika szimbiózisának egyik újabb keletû eredménye a "Mesterséges Élet" (Artificial Life, ALife) néven ismertté vált irányzat, mely - felhasználva a genetikus algoritmusok és a mesterséges neuronhálózatok kutatása terén elért eredményeket - újabb eszközt kínál a biológiai rendszerek és folyamatok modellezéséhez. Ez utat nyithat a "szintetikus biológia" kialakulása felé, mely az élo rendszereknek eddig egyedül lehetséges analitikus megközelítését termékeny módon egészítheti ki. Számos egyéb alkalmazása mellett felhasználhatjuk az idegrendszer mûködésének jobb megértéséhez is.
Az intelligencia vizsgálata és modellezése kapcsán elsõsorban az emberi intelligenciára és az azzal kapcsolatos magasan fejlett kognitív képességek tanulmányozására gondolunk. Sokkal kisebb figyelem övezi az intelligencia kialakulásának, a biológiai evolúció folyamán való megjelenésének kérdését. Holott, ha valóban meg akarjuk érteni az intelligencia természetét, akkor nem elég azt "felülnézetbõl" vizsgálni, vagyis a létezõ legfejlettebb formáját tanulmányozni. A másik oldalról - "alulnézetbõl" - történõ megközelítés szintén érdekes lehet, hiszen közelebb juthatunk a megértéshez olyan fajok tanulmányozásával, melyek az emberénél sokkal egyszerûbb idegrendszerrel rendelkeznek, így annak felépítése és mûködése közötti kapcsolatok jobban átláthatók, ezáltal könnyebben is modellezhetok. Ha megismerjük azt az evolúciós utat, amelyet a "Természetes Intelligencia" végigjárt, míg eljutott annak magasan fejlett formájáig, akkor talán könnyebben megérthetjük annak mibenlétét, és ez hasznos lehet a Mesterséges Intelligencia kutatói számára is. 
 Az intelligencia sokféleképpen meghatározható, attól függõen, hogy éppen melyik aspektusát vizsgáljuk. Az evolúciós megközelítés szempontjából talán legcélszerûbb, ha egy adott környezetben mutatott adaptív viselkedéssel azonosítjuk. Ez a megközelítési mód több szempontból is hasznos. Egyrészt jól érzékelteti annak evolúciós értékét, tehát a magasabb intelligenciához magasabb szelekciós elõnyt rendel és primitív élõlények esetében viszonylag könnyen értékelhetõvé teszi a viselkedési megnyilvánulásokat. Másrészt mivel a viselkedés létrehozása az idegrendszerhez köthetõ, ezért az intelligenciát egy olyan szubsztrátumhoz  - az idegrendszerhez - kötjük, melynek mûködése és evolúciója jól vizsgálható. A viselkedés kialakítása az idegrendszerre vezethetõ vissza, a kérdés tehát úgy fogalmazható meg: hogyan kell az idegrendszernek szervezõdnie ahhoz, hogy a lehetõ legjobban megfeleljen feladatának, vagyis az adott élõlény számára az adott környezetben adaptív viselkedést legyen képes biztosítani. 
Különbséget kell tennünk az adaptív viselkedés modellezésének két fõ iránya között, melyek ugyanazokat az eszközöket más módon használják. A biológiai motivációjú modellek az állatok adaptív viselkedését szabályozó idegi mechanizmusok kialakulásának és mûködésének megismerését célozzák, míg a robotikai modellek esetében a végeredmény, az adaptív viselkedés az elsõdleges. Ez utóbbi modellek elsõsorban mérnöki és nem biológiai motivációt tükröznek: az alapvetõ szempont nem a modell biológiai hitelessége, hanem egy meghatározott célú autonóm robot létrehozása. Ezért e modellek a biológiából átvett elvek felhasználásában sokkal nagyobb szabadságot élveznek, azokat önkényesen, saját szempontjaikat szem elõtt tartva alkalmazhatják. 
A motiváció mindkét irányzat felõl nézve kézenfekvõ: ha az intelligens rendszerek kialakulását és fejlõdését akarjuk megérteni, akkor célszerû annak létezõ, természetes formáját (az állati viselkedést és a mögötte álló szabályozó rendszert) tanulmányoznunk és modelleznünk. A sikeres modellezés nagyban hozzásegíthet a szervezõdés és a mûködés elveinek megismeréséhez. Másrészt, ha ismerjük azokat az alapelveket és eszközöket, amelyek a biológiai evolúció során az intelligencia kialakulásához vezettek, akkor megvan az esélyünk arra, hogy mesterségesen is létrehozzunk ilyen rendszereket. A sikeres modellek kidolgozásának lehetséges gyakorlati jelentõsége nem lebecsülendõ, hiszen egy rendszer komplexitásának növekedésével rohamosan nõ a tervezés bonyolultsága. A "valódi" Mesterséges Intelligencia eddig még minden tervezéssel történõ megvalósítási kísérletnek sikeresen ellenállt? Sokkal csábítóbb az a lehetõség, amely a részletes és hosszadalmas - sõt talán lehetetlen - tervezés helyett csupán az alapvetõ szervezõdési elveket definiálja, majd hagyja, hogy a rendszer a környezettel állandó kölcsönhatásban "magától" fejlõdjön és önállóan mûködjön. 
Az ALife szintetikus megközelítési módja sokat köszönhet az analitikus tudomány, elsõsorban a neurobiológia eredményeinek. Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy azok a lehetõségek, amelyeket az Alife az idegrendszer és a viselkedés biológiai szempontú modellezése számára biztosít, ma még jórészt kiaknázatlanok. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a neurobiológia és az evolúcióbiológia a mai napig nem ismerte fel azt a lehetõséget, amelyet az Alife eszközei jelenthetnének számukra. Pedig vannak olyan területek, ahol a módszertani kérdések tisztázása után az Alife szintetikus modelljei komoly segítséget nyújthatnának akár a meglévõ hipotézisek tesztelésében, akár új elméletek kidolgozásában. A neuroetológiai modellezés terén már születtek jelentõs és elõremutató eredmények. Mindezideig azonban nem született olyan Alife-modell, amely az idegrendszer és az adaptiv viselkedés biológiai evolúciójának folyamatát próbálná modellezni. Pedig az eszközök adottak és ilyen irányú felhasználásuk kézenfekvõnek tûnik. Azonban következetes alkalmazásukra egy ilyen modell létrehozása céljából még nem került sor.
 
 
 

 
A szeminárium weboldala: http://hps.elte.hu/seminar
A szeminárium szervezõje: E. Szabó László