"A beszéd különbözteti meg az embert az állattól, a nyelv különbözteti meg a nemzeteket egymástól: csak azután tudjuk meg egy emberrõl, hogy hová való, ha már hallottuk beszélni. A megszokás és a szükség kényszeríti ki, hogy minden ember megtanulja szülõföldje nyelvét, de mi az oka annak, hogy egy meghatározott nyelv a hazája nyelve s nem valamely más? Igen kemény okoskodás szükséges ahhoz, hogy megtudjuk: mely ok köti a nyelvet egy bizonyos helyhez, s ezen oknak meg kell elõznie magát és szokást és a morált (moeurs) is: mivel a beszéd az elsõ társadalmi intézmény csak természeti okokra vezethetõ vissza." - kezdi Rousseau A nyelvek eredetérõl írt esszéjét (Essai sur l'origine des langues¹), melyet a francia zenérõl szóló, hatalmas botrányt kavaró írása után, az Enciklopédia elsõ öt kötetének Rameau-ellenes zene címszavai megírása idején, Az emberek közötti egyenlõtlenség eredetérõl írandó értekezés végsõ változatának kidolgozása közben fogalmazott meg. Az alcím jelzi az opera buffa-vita témáját: où il est parlé de la mélodie et de l'imitation musicale, azaz "ahol szó lesz a melódiáról és a zenei utánzásról", pontosabban a zene (id est vokális zene) számára megfelelõ és arra alkalmatlan nyelvekrõl. Az elõbbi evidenter az olasz (és a görög, török) lágyhangzású nyelve, míg a második a francia, Lully és Rameau 'recsegõ' operáinak nyelve, ill. az általában Észak rideg, az érzelmek kifejezésére képtelen mássalhangzó-torlódásainak nyelvezete.

Ám amíg a francia és az olasz opera-háborúban a barikád egyazon oldalán állt Rousseau és Diderot, azaz Jean-Jacques maga mögött tudhatta az enciklopédisták képviselte "felvilágosult közvéleményt", addig Észak- és Dél által a nyitott frontvonalán a másik oldalra került: szembe a Montesquieu óta kötelezõ "germán szabadság" modelljével, a szabadságot a központi hatalom minimalizálásával azonosító, a parlamentáris demokrácia alapjait a frank katonai demokráciára visszavezetõ "liberális" állásponttal, elbarikádozván magát a közvetlen demokráciát egyelõre csupán a magánhangzók-dominálta nyelvek direkt érzelem-megnyilvánulásai fensõbbségét hirdetõ nyelvfilozófiai fejtegetések mögé. Hogy a vokálisok miként váltak Rousseau küldetéstudatának elsõ invokációjává, azt szeretném tanulmányom elsõ részében bemutatni. A második rész az enciklopédisták Jean-Jacques szerint rideg racionalizmusának nyelvelméleti ad absurdumát, a Condorcet-nak a természetes nyelvek ellenében kidolgozott matematikai-logikai kalkulus-ideálját ismerteti, mely egyszerre hivatott biztosítani a tudományok apodiktikus bizonyosságát és a tudományos közösségek nemzetek fölötti univerzalizmusát.

Azt, hogy A nyelvek eredete az Egyenlõtlenség eredete elõmunkálatainak nem is oly mellékes terméke, ékesen bizonyítja az antropológiai elõfeltevések közössége. Az önellátó, önmagában teljes természeti ember képe, akit csak megront a gondolkodás - és ennek kifejezéseképp a tagolt beszéd -; az önszeretetet igen, de az önzést (a másokkal való összevetést) nem ismerõ premorális lény, akiben a társiatlanságnak sohasem jelzõje a társiasság - e lény nem igen találta fel a beszédet, mivel nem volt rá szüksége. Nem volt mondanivalója embertársa számára, mivel szükségleteit nélküle is ki tudta elégíteni (beleértve a szexuális szükségletet is; az Egyenlõtlenség eredetében az aktus után azonnal lelépõ természeti ember képe jól mutatja, mit tekintett Jean-Jacques "természetes"-nek e viszonylatban). Ha éppen felismerte, hogy a hozzá hasonló lénnyel van dolga, gesztusnyelven fejezte ki örömét vagy félelmét - s a szavak nélküli jelbeszéd Rousseau fordított teleológiájú történelemfilozófiájában oly magaslati kiindulópont, melyrõl csak lefelé haladhatunk (legalábbis a kifejezõség, az érzelmi töltet, az erõteljesség paraméterei alapján) az artikulált beszéd kialakulásához vezetõ úton. "Az a legenergikusabb nyelv, melyben a jel mindent el tud mondani, mielõtt megszólalanák" (376.o.). Ám, amint meg tud szólalni, ámítani is képes az ember: Efraim meggyalázott-meggyilkolt felesége feldarabolt tettemével minden szónál ékesebben mondta el a kimondhatatlant, de aki elbeszéli az erõszakot - Phaedrától Putifárnéig -, az hazudhat is. És az emberi hangnak kiszolgáltatott emberi szív könnyen félrevezethetõ: gesztusainkon Rousseau szerint rögvest meglátszik a hamisság, szavainkon nem. Ezért nem triviális feladat a hamis és igaz próféták megkülönböztetése szavaik alapján (bár, ha jól emlékszem ez a csodákkal is így volt a fáraó udvarában). Épp az être és a paraître, a valaminek lenni és valaminek látszani különbsége - Az egyenlõtlenség eredetérõl szóló értekezés egyik kulcskategóriája - hozza létre az ember mozgásterét, mely persze morálisan kárhozatos következményekkel bír: nemcsak képesek vagyunk másnak látszani, mint amik valójában vagyunk, arra is képességünk vagyon, hogy teljesen elfeledjük, hogy "mik vogymuk", szavaink nem "elfedik gondolatainkat", ahogy Talleyrand vélte, hanem helyettesítik. Az ember tökéletesedési képességének - amelynek jelzõje Jean-Jacques-nál a "funeste", gyászos - a gondolkodás és a testet öltött gondolat, a nyelv a két fõ hajtómotorja. Az állatok is kommunikálnak (N.B.: Rousseau ezt a kifejezést használja!), de 'beszédük' rögzített, változatlan, nem fejlõdõ-flexibilis alkotás, hanem természeti adomány. "A konvenció alkotta nyelv egyedül az ember sajátja. Íme, amiért az ember képes a fejlõdésre - mind a jó, mind a rossz terén -, s amiért az állatok nem képesek fejlõdni." (379.o.)
 

A fejlõdés "jó" pólusán Rousseau-nál a szenvedélyek, a másik embert a vágy érdek nélküli tárgyának tekintõ emóciók állnak, míg a negatív oldalt a szükség(let), az embertársainkra fizikai vágykielégítésünk puszta eszközeként tekintõ materiális motívum képviseli. Ennek megfelelõen az elsõ nyelvek érzet-szavakból álltak, az emóciók és nem az elvárások sugallták. "Ezen nyelvekben semmi módszeres és gondolati elem nem volt, élõk és figuratívak voltak. A filozófusok azt akarják elhitetni velünk, hogy az elsõ emberek nyelve a mértantudósok nyelve volt, ám láthatjuk, hogy a költõk nyelve volt az eredeti nyelv." (380.o.) Az ember érzõ lény volt, mielõtt gondolkodó állattá vált volna. "Nem azzal kezdtük, hogy gondolkodtunk, hanem azzal, hogy éreztünk. Azt állítják, hogy az ember azért találta fel a beszédet, hogy kifejezze szükségletei" - ám Rousseau szerint a szükségletek nem összehozzák, hanem szétválasztják, szembeállítják az embereket. A korlátos természeti javakból mindnyájunknak ugyanarra van (volna) szükségünk, ezért a szükséglet-expanzióra alapozott antropológiából csupán a hobbesi "bellum omnium contra omnes" képlete hozható ki, míg Rousseau emotív emberképe embertársára érzelmi kiteljesedése öncéljaként tekintõ lényként kíván kommunikálni, odi et amo érzelem-megnyilvánulás eszközeként nyelvet alkotni és alkalmazni. "Nem az éhség és a szomjúság, hanem a szeretet és gyûlölet, a szánalom és a harag váltotta ki az elsõ hangokat. A gyümölcs nem felesel a kezünkkel, megehetjük anélkül, hogy beszélnünk kellene hozzá, csendben üldözzük a vadászzsákmányt, melyet el akarunk ejteni, de hogy meghassunk egy ifjú szívet, hogy visszaverjünk egy agresszort, a természet hangokat, kiáltásokat, panasz szavakat diktál nékünk: íme a legelsõ szavak eredete, s íme, amiért az elsõ nyelvek énekszerûek voltak és szenvedélyesek, s nem szárazak, szimplák és metodikusak." (381.o.)
 

Mivel az elsõ nyelvek érzet-szavakból (Rousseau terminológiájában: trópusokból) álltak, kifejezéseik (és nem kijelentéseik) nem lehettek igazak vagy hamisak - legalábbis nem a tárgyi világnak való megfelelés értelmében. Ha felkiáltok, hogy "Jaj nekem!", akkor csak én tudhatom, hogy jaj-e nekem, jajszavamat nem lehet verifikálni, pláne nem falszifikálni. Rousseau példája a figuratív õsnyelvre a mítoszok és mesék narratívája: az õsember tényleg óriást látott, midõn óriásokról beszélt - neki nagyon nagynak tûnt az a másik, s azt, hogy õ milyennek látta, nem lehet centivel mérni. A költõi képekkel kapcsolatban sem ildomos feltenni a kérdést, hogy szerelmének tényleg hattyúból van-é a keble.

Az érzet-szavak inkább érzet-hangok: az artikulált szóképzés késõbbi fejleménye, a reflexió és nem az emóció terméke. A fájdalom és az öröm természetes hangjai magánhangzók: a mássalhangzók megszületését mesterséges szükséglet, a másik emberrel való kommunikációt megkönnyítõ technikai könnyebbség keresésre kreálta.

"Mivel a természetes hangok artikulátlanok, maguk a szavak is kevéssé artikuláltak. Néhány mássalhangzó a magánhangzók közti hiátus kitöltésére elegendõ volt ahhoz, hogy megkönnyítse a kiejtést." (383.o.) A legõsibb szavaink figuratívak vagy hangutánzók, nem ismerik az általánosítás absztrakcióit: szituáció-függõ szinonimák és nem elvont egyetemességek adják a bázis szókészletét (v.ö. 383.o.) - Rousseau lényegében azt írja le, amit nyelvtörténeti és etnográfiai kézikönyvekbõl mi is ismerünk: az eszkimóknak van szavuk a jégtáblán ülõ fókára, az úszó fókára, a jegesmedve által felfalt fókára, de "a" fókára nincs. Az általános nyelvtani szabályok kialakulása a természetes nyelv "denaturalizációjának" a tünete; az eredeti nyelv "rengeteg szabálytalanságot, rendhagyó esetet tartalmazott, nem ismerte a nyelvtani szabályokat, az idõk és számok egyeztetését, az analógiát és a harmóniát, nem érvelt, nem kijelentett, nem meggyõzött, hanem magával ragadott, nem okoskodott, hanem ábrázolt". Mai példa a keleti nyelvek - kiváltképp a kínai - képes beszéde, szemben a modern európai nyelvek racionális rigiditásával, fád fogalmiságával (uo.).
 

A nyugati nyelvfejlõdés elidegenedés-fokozó folyamatát az írásbeliség kialakulása tetõzi be. "Bárki tanulmányozza a nyelv fejlõdését, látni fogja, hogy minél monotonabbá válik a hangzás, annál több mássalhangzót használnak, minél több a nyelvtani szabály, annál kimódoltabb az artikuláció; minél kiterjedtebbek a szükségletek, annál áttekinthetetlenebbek az ügyletek, s minél elterjedtebb a felvilágosodás, annál inkább megváltozik a nyelv jellege: a nyelv helyes lesz, s megszûnik szenvedélyesnek lenni, az érzelmeket eszmék váltják fel, többé nem a szívhez szól, hanem az értelemhez beszél" - s ez a történelmi pillanat az írásbeliség megjelenéséé. (384.o.)

Az allegorikus képírás még nem öli meg egészen az eredeti nyelv eonotív impulzitivitását (az egyiptomi hierogrifák megfejtésére történelmi félrefejlõdése miatt Rousseau szerint immár képtelen az európai ember), a szó-képekre való átmenet már szükségképpen szegényíti a nyelv eredeti érzelem-gazdagságát, de még mindig érzékeltetni képes valamit az emotív õserõbõl. A betûírás a kereskedõnépnek találmánya, az érdek-vezérelte világ, a kalkulatív racionalitás leképezése. "A harmadik szakasz a beszélt hang dekompoziciója bizonyos számú elemi hangra, melyek segítségével az összes szótagot és valamennyi szót meg tudjuk formálni. Az írás eme módja, mely a miénk is, a kereskedõ népek agyszüleménye, akik beutazván a világot több nyelven kényszerültek beszélni, ezért olyan jeleket voltak kénytelenek kitalálni, melyek minden nyelvre alkalmazhatók. Ez többé nem a beszéd hangfestése, hanem annak analízise." (385.o.)
 

Rousseau értékrendszerének ismeretében nem meglepõ, hogy a pénzt és a beszédet aprópénzreváltó betûírást feltaláló föníciaiak történelemteológiája negatív, manicheus módon felfogott "rossz" oldalán állnak, megrontván a hõseposzok görögségét is a kereskedõ népek hazaszeretetét nem, csak a haszonmaximalizálás elvét ismerõ mentalitásával, a kultúrák kárhozatos keveredését hozó kozmopolita szellemiségével, mely mindezek mellé a költõi nyelv dallamosságát az írott nyelv szabálykövetõ szegényességére cserélte. "Az írás, kiváltképp a betûírás épp azt rögzíti a nyelvben, ami megrontja azt: nem a szavakat változtatja meg, hanem a nyelv szellemiségét, a pontosságot teszi a kifejezõképesség helyébe. Az érzelmeinket fejezzük ki, midõn beszélünk, a gondolatainkat akkor, mikor írunk." (388.o.) A kiejtett szónak mindig helyiértéke van: gesztus, hangsúly, mimika kíséri, mely hitelesítheti vagy hitelteleníti. Az írás áthidalhatatlanná teszi a lélektõl lélekig megteendõ utat: csak az általánosan elfogadott értelemben használhatjuk a szavakat, minden couleur locale kizárt. Ma már a szónokok is csak felolvasnak: a halott betût téve az élõbeszéd helyébe a közösség, a közélet utolsó menedékhelyérõl is számûzik a szenvedélyes szókimondást, marad "az enervált írott szöveg". (388.o.)
 

Hogy haladás/hanyatlás paradoxonját alátámassza, Rousseau-nak a föníciai találmány kapcsán egy igen merész hipotézist is fel kell állítania: Homérosz - kiváltképp az Iliász - nyelvezete még nem az enervált, heroikus erények kifejtésére - és éneklõ beszélésére - alkalmatlan, alfabetikus írásban rögzített nyelv. Tehát a "Vajon valószínû-e, hogy Homérosz tudott írni?" - kérdésére az Esszé VI. fejeztében a sugalmazott válasz persze a "nem", miként a "Javított-e az erkölcsökön a tudományok és a mûvészetek haladása?" címû Értekezésé is. "Ha az Iliász írott mû lett volna, nem lett volna énekelhetõ, a rapszodoszok nem tudták volna ilyen ismertté, elterjedtté tenni." (389.o.)

A görög kultúra írásbeliség elõtti jellegét leginkább a dialektusok sokfélesége igazolja: a francia példa alapján Rousseau joggal véli úgy, hogy a "patois" felszámolásáért legtöbbet a központi adminisztráció írott nyelve teszi. "A különbözõ dialektusokat csak az írás közelíti, közvetíti, mely észrevétlenül mindent egyazon kaptafára húzza. Minél inkább írástudó egy nemzet, annál inkább eltûnnek a nyelvjárásbeli különbségei, végül már csak az argo marad, a nép legkevésbé olvasás- és egyáltalán nem írástudó részének dialektusa." Homérosz dalban elbeszélt hõskölteménye után a görög költõk áttértek az írásbeliségre: akármilyen kiváló is volt költészetük, az többé nem lehetett a népi kultúra élõ része, mint a számtalan szövegvariánsban énekelt homéroszi szöveg.

Ám még a poszthoméroszi kötészet is a tiszta prozódia és világos hangsúly nyelvezetén szólalt meg: a modern európai nyelvek, mindenekelõtt a francia, erre alkalmatlanok. Ennek bizonyítéka, hogy ugyanahhoz a szöveghez több zenei dallam is applikálható, ami Rousseau szerint ugyanazt jelenti, hogy egyetlen zenei hangzás sem feleltethetõ meg neki: "Minden olyan nyelv, melyben ugyanahhoz a beszédhez több zenei hangzást is tehetünk, egyáltalán nem rendelkezik zenei hangsúllyal. Ha a hangsúly meghatározott volna, a neki megfelelõ zenei hangzás is az lenne Amint az ének önkényes, a zenei hangsúly semmit sem számít." Rousseau szerint minden modern európai nyelvvel ez a helyzet: "még az olasz nyelv sem zeneibb, mint a francia. A különbség csak az, hogy az olasz képes odaadni magát a zenének, míg a francia nem." (392.o.)

Persze az absztrakt gondolkodás kifejezési képességével pont fordított a helyzet: ahogy a Homérosz utáni írásbeli kultúra kitermelte a filozófiát, a botfülû francia a racionalista filozófia szülõje, a clare et distincte fogalmak ideáljáé, mely megöl minden megmaradt muzikalitást. "Mindez azt az elvet igazolja, hogy természetes fejlõdés következtében az írott nyelvek teljesen megváltoztatják eredeti jellegüket, elvesztik erõteljességüket, miközben elnyerik a világos kifejezés képességét, s minél inkább tökéletesítik nyelvtani szabályaikat és logikai pontosságukat, annál gyorsabban haladnak azon az úton, mely hideg és monoton nyelvvé teszi õket, s már csak az akadémiákat kell alapítani, hogy népet is találjunk, amely ilyen nyelven beszél." (392.o.)

Az akadémiai nyelv ideáltípusa az algebra, mely csak logikus sorrendbe állított jelekbõl, kizárólag mássalhangzókból áll és amelyet élõ ember nem beszél - ezzel az ellentmondásosság lehetõsége eleve kiküszöböltetik. Condorcet szerint is a matematika nyelvének univerzalitása tetõzi be a nyelv feletti racionális kontrollt, az egyéni eltévelyedéseket, a nemzeti elfogultságokat és vallási elõítéleteket nyelvei képtelenségként kimutató felvilágosítás folyamatát. Rousseau hasonlóképpen végpontnak látja a "fölösleges magánhangzókat" elimiláló, "hideg", kivételeket nem ismerõ matematikai-logikai nyelv, a csak írásbeliségben élõ, senki által nem beszélt jel-nyelv kialakulását, ám kevésbé vonzó perspektívának. Menedékként marad a Motesquieu-tõl megörökölt "milieu" elmélet, az éghajlat determináló szerepe: meglehet Európa rideg tájain megfagytak az érzelemdús és dallamos magánhangzók, ám a mesés Kelet és a meleg Dél megõrizte az írásbeliség elõtti nyelvek zeneiségét, s talán épp az európai fejlõdés fõsodrából való kimaradásuk lehetõséget ad arra, hogy fennmaradnak énekelhetõ nyelvek, s zenék, melyben nem a hideg harmónia, hanem a meleg melódia a meghatározó.

"Amikor az embereket tanulmányozzuk, közvetlen közelünkben kell vizsgálódni, ám amikor az embert tanulmányozzuk, messzire kell emelnünk tekintetünket" - így Rousseau Észak Dél ellen címmel illethetõ fejtegetéseinek bevezetõjében (ez a mondat különben Levy Strauss kedvence volt - 394.o.). Az emberiség bölcsõje a trópusokon található, ma is ott él az emberiség kétharmada, melyrõl az európai történészek tudomást sem vesznek, midõn a maguk európacentrikus narratíváját elõadják, ezért képtelenek "a déli és az északi nyelvek közötti általános különbséget és eltérõ jellegzetességet felfogni" (uo.). Csak a túlszaporodás késztette az embert arra, hogy a mediterrán paradicsomot, ahol ismeretlen volt a tél fogalma, elhagyja, és meghódítsa a jeges-fagyos-terméketlen északi tájakat. Közben kifagyott belõle a dal is.
 

Rousseau historizált antropológiájának igazi nóvuma a teljes szakítás a természetjogi tradícióval - lett légyen az Leo Strauss tipológiája szerinti "klasszikus-sztoikus-keresztény" vagy "modern" - az individuális jogok primátusát hangsúlyozó. A jusznaturalista felfogás lényege az egyes ember és az emberiség közti közvetlen kapcsolat tételezése, az individuális erkölcsi normák és az egyetemes etikai szabályok elvi egynemûségének bázisán. Rousseau "Második Értekezésének", valamint "Az emberi nem egyetemes társadalmáról" írt töredékének alaptétele az emberrel mint emberrel természettõl fogva adott moralitás meglétének - s ezzel együtt az egyes embernek az emberi nemmel való inherens kapcsolatának - a tagadása. "Az elsõ idõkben a föld felszínén elszórtan élõ ember nem ismert más társadalmat, mint a családot, más törvényt, mint a természet törvényeit, más nyelvet, mint a gesztusét s néhány artikulátlan hangét. Nem kötötte össze õket az egyetemes testvériség semmifajta eszméje, s nem ismertek más bírót, mint az erõszakot, s minden ember ellenségének tekintette a többi embert." (395.o.) Csak azért nem a hobbes-i "mindenki harca mindenki ellen" állapotával állunk szemben, mert Rousseaunál az ember természettõl fogva nem törekszik szükségletei végtelen expanziójára, így még a viszonylag szûkös természeti források sem vezetnek véres konkurencia-küzdelmekhez (ez csak a történelmi társadalmak emberének sajátja Rousseau szerint). S egyelõre a meleg mediterrán vidéken vagyunk (IX.fej. A mediterránum nyelveinek kialakulása), ahol a természet sem olyan szûkmarkú, hogy mindenért mindig harcolni kéne. Az elsõ emberek inkább kerülték egymást - ezzel a konfliktust és a kommunikáció-kényszert is.
 

Nemcsak a rossz, az ártó szándék volt korlátos: A nyelvek eredete talán még Az egyenlõtlenség eredeténél is radikálisabb az emberi természet történetiesítése terén. A "pitié", a természetes szánalomérzet a Második Értekezésben tényleg természeti, pre- vagy protomorális adottság, míg A nyelvek eredete felfogásában feltételezi a csak történelmileg kifejlõdött gondolkodás képességének meglétét: "A társadalmi érzelmek csupán a felvilágosodással fejlõdnek ki bennünk. A szánalomérzet, bár természetes az emberi szív számára, mindörökre inaktív maradt volna, ha nincs képzelõerõ, mely életre kelti. Miként mozgathat meg minket a szánalomérzet? Aképp, hogy önmagunkat kiragad önmagunkból, azonosítván minket a szenvedõvel Az, aki sohasem gondolkodott, nem lehet sem nagylelkû, sem igazságos, sem együttérzõ - de gonosz és bosszúálló sem lehet. Az, aki semmit sem képzel, csak önmagát érzékeli: egyedül van az emberi nem közepette." (396.o.) Szigorúan véve épp ez az ember természeti állapota: a preracionális és preszociális, azaz ember-elõtti lét. "Emberként" maga-magát sem azonosította a vadember, aki számára értelmetlen az "embertárs" eszméje: "Volt fogalma az apáéról, a fiúról, egy testvérrõl, de nem az emberrõl." Az idegen és a (potenciális) ellenség egyazon eszme számára, legyen az egy vadállat vagy a másik ember. "Legszûkebb családját leszámítva az egész világegyetem semmit sem jelentett számára." (uo.)
 

Az ember számára tehát a természetes - a legõsibb - attitûd a közvetlen kapcsolatok érzelemteli, önfeláldozó ápolása-védelme és minden más megvetendõként vagy megsemmisítendõként való kezelése: "Innen a látszólagos ellentmondás a nemzetségek atyjainak viselkedésében: annyi természetes érzület és oly sok kegyetlenség, oly vad erkölcsök és olyigen gyengéd szívek, oly nagy szeretet a család iránt és mily mérhetetlen megvetés a faj irányában." Az ember természetszerûen vonzódik véreihez és viszolyog az idegentõl - s "az ember általában" ellenséges-idegen (vagy semmitmondó) számára. Rousseau szemében ez az emotív állapot jelenti az ember normális gyermekkorát: "A barbárság eme korszaka volt az igazi aranykor: nem azért, mert az emberek egyesültek, hanem mert elszigetelten éltek." (uo.) Amikor élete vége felé Kelet- és Dél-Európa elnyomott nemzeteinek (a lengyeleknek és a korzikaiaknak) készít alkotmányt, ehhez a "természeti" normához tér vissza: az elzárkózás, az elszigeteltség identitás-õrzõ politikája, szemben "a kozmopolita filozófusok" éthoszával, akik "szeretik a tatárokat, hogy szomszédjukat szabadon gyûlölhessék".
 

A barbár-nomád pásztornépek számára a nyelvi (és életformabéli) közösség - s ezzel az általuk felfogott emberi közösség - határa a nagycsalád volt. Földhöz nem kötõdött: a földmûvelés bomlasztotta fel a családi kötöttségeket (lsd. Káin története), kötötte röghöz az embert és alakította ki az emberiség fogalmát. "Az elsõ kenyér, amit az ember elfogyasztott, az emberi nemet egységbeforrasztó áldozás (communtion) volt." (398.o.) A földmûveseknek már szükségük volt egymásra (a magányos pásztor legföljebb a nyájával kommunikált) - tehát szükségessé vált e szükségletek szavakkal való kifejezése is. A földtulajdon törvényi szabályozást kíván, ami már az írásjelek feltalálását feltételezi. Ez az igazi bûnbeesés Rousseau szemében: "A mezõgazdaság születése minden mesterség születésével kapcsolatos: ez vezet a tulajdon, a kormányzat, a törvények létrejöttéhez, fokozatosan megszületik minden bûn és minden nyomorúság, mely fajunk esetében elválaszthatatlan a jó és rossz tudásától." (400.o.) A letelepedett-földmûvelõ népek "az éghajlat és a föld természetének hatására" nyelvhasználatukat is rögzítik: "ugyanezen okokkal kell magyaráznunk a nyelvek különbözõségét és ellentétes karakterüket". A meleg éghajlaton a víz az élet forrása: a kútnál találkoznak a különbözõ törzsbéli ifjak (és leányok - erre is szép bibliai történetek adódnak), az elõbbiek a vízelosztás szabályaiban állapodtak meg, ez utóbbiak a szívek cseréjében. "Ilyen volt a társadalmak és a nyelvek eredete a melegégövi országokéban." (405.o.) Itt az érzelmi kötelékek az elsõdlegesek: szerelmek szövõdnek és nem politikai szövetségek. "Családok voltak, de egyáltalán nem voltak nemzetek: házi nyelvek voltak, de nem voltak népnyelvek" (406.o.) Itt az érzelmi kötelékek az elsõlegesek: szerelmek szövõdnek és nem politikai szövetségek. "Családok voltak, de egyáltalán nem voltak nemzetek: házi nyelvek voltak, de nem voltak népnyelvek" (406.o.). "Szeress" - volt ezen az égövön a kommunikáció elsõ szava. "Az elsõ nyelvek az öröm és nem a szükség szavaiból születtek", hangsúlyuk csábításra szolgált és lágy érzelmek kifejezésére, míg a zord északon a szomorú szükségletek diktálták a kommunikáció-kényszert. "A meleg égövön, ahol a természet és lágy érzelmek kifejezésére, míg a zord északon a szomorú szükségletek diktálták a kommunikáció-kényszert. "A meleg égövön, ahol a természet bõkezû, a szükségleteket a szenvedélyek szülik, a hideg országokban a természet fukar kezekkel mér, a szenvedélyeket a szükséglet szüli, s a nyelveket is a szükség hozza létre, s e nyelveken, a szükség szomorú leányain, igencsak érzõdik durva eredetük." (407.o.)
 

Itt a kölcsönös szükséglet egyesítette az embereket, s jobban, mint délen az édes érzelem: "a társadalom csupán az ipar bázisán jöhetett létre, s az állandó veszély elhárítására létrejött szövetség nem elégedhet meg a gesztusnyelv használatával, észak népeinek elsõ szava nem az, hogy szeress!, hanem az, hogy segíts!" (aimez-moi! - aidez-moi! - franciául a lágy "m" és a durva "d" különbsége hangsúlyozottabb). Itt nem érezni , hanem érteni kell: "nem érzelmi energia, hanem világos kifejezés" az alapkövetelmény e nyelveknél (408.o.). " A szív hangsúlyát az erõs artikuláció váltja fel", clare et distincte kell beszélni, a karteziánizmus klimatikusan determinált. A szerelmi vallomás félhomályra, a segélykérés világosságra vágyik, a csábító csacsog vagy dalol, a kooperálni kívánó észokokkal érvel. Vagy fenyeget, ha konkurenciát észlel. "Ekképpen az északi nyelvekben természetesnek tûnnek a harag és a fenyegetés hangjai, melyeket mindig kemény artikuláció kísér, ami csak még durvábbá és zordabbá teszi ezeket." (uo.)

A gesztusnyelvbõl és az érzetnyelvbõl kinövõ "déli nyelvek élénkek, s széphangzásúak, jól hangsúlyozhatóak, ékesszólóak, ám gyakran homályosak, a bennük duzzadó energia miatt, észak nyelvei durvák, süketek, jól artikulálhatóak, monotonok és világosak." (409.o.) Valamennyi modern nyelv ez utóbbiak leszármazottja: a modern ipari civilizációnak a világosság, a racionális kooperáció nyelve felel meg. "A francia, az angol, a német az egymásnak kölcsönösen segítõ magánemberek nyelve, akik egymás között hidegvérrel okoskodnak, vagy az egymás ellen kikelõ dühös emberek nyelve, akik fenyegetõznek." Érzelmeket immár csak Kelet szerájainak nyelvében találhatunk, az arab vagy a perzsa költészetben: ez a boldog semmittevésben élõ, a nõi bájakon kívül semmivel sem törõdõ ember nyelve. Az európai nyelvek ezzel ellentétben "többet érnek írva, mint élõszóban", mivel nem akarnak az életrõl és az élõ érzelmekrõl szólni. A keleti bölcsességek viszont csak az élõbeszédben hatnak igazán - értelmükhöz szervesen hozzátartozik a hanglejtés, a mimika, a gesztus: "Ha a keleti szellemet a könyveik alapján akarnók megítélni, az olyan lenne, mintha egy ember képmását a holttestérõl festenõk meg." Amit a felvilágosult filozófus - pl. Voltaire - Mohamedben a fanatizmus kvintesszenciájaként ítél el, az csupán a racionális reflexió, a hideg haszonmaximalizáció nyugati civilizációjának értetlenségét bizonyítja a szenvedélyes elkötelezettség - legyen az asszony vagy Isten iránt - keleti kultúrájával szemben.
 

Az "Essai", mint a bevezetõben említettem, a francia zenérõl ill. az olasz operáról szóló vita záróakkordjának készült, végsõ válaszként Rameau Rousseau-nak visszavágni vágyó cikkeire. A meleg melódiák és a hideg harmónia világának manicheus képével, melyben a nyelvfejlõdéstõl a szerelmi kultúra hanyatlásáig minden azt igazolja, hogy Észak gazdaságilag dinamikus, ám a kattogó mássalhangzók zeneietlen nyelvéhez kötõdõ civilizációja alkatilag képtelen igazi, a magánhangzók dominanciájában is megnyilvánuló mûvészetet, kiváltképp zenemûvet alkotni. A magánhangzók szonettjét a nyelvtantudósok fád fejtegetései váltották fel, a természeti népek természetes érzelmeit kifejezõ lágy melódiát és matematikailag modellált harmónia halott tökéletessége. "Íme miként vált el fokozatosan az ének a beszédtõl, melybõl ered, íme a zenei harmónia miként felejtette el az énekhang dallamosságát, s végül, hogy a vibrációk összhangjának pusztán fizikai effektusára korlátoztatva, a zenét miként fosztották meg morális hatásaitól, melyekkel akkor bírt, midõn kétszeresen is a természet hangja volt." (247.o.)

Ám ekkor Rousseau-t már kevéssé érdekelték a pusztán esztétikai effektusok - erre az idõszakra emlékezve írta a Vallomásokban: "láttam, hogy minden a politikában gyökerezik". A nyelv és a zenei hangzás - a kortárs filozófusok által fejlõdésként felfogott - esztétikai degradációja csupán tünete a morális, mindenekelõtt a közéleti erkölcs hanyatlásának. A régi respublikák a szónoki nyelv meggyõzõ erejére támaszkodtak, a modern monarchiák a puszta önkényre. "A nyelvek természetszerûleg követik az emberi szükségletek alakulását: együtt változnak, romlanak vagy javulnak ezekkel a szükségletekkel. Mire szolgálna manapság, hogy a közhatalom a meggyõzés eszközéhez folyamodjék? Nincs szükség nagy szónoki mûvészethez, ahhoz, hogy kijelentse: nekem így tartja kedvem. Mi marad hát az összegyûlt népnek a nyilvános beszédbõl? A prédikációk." Ezek azonban nem a nép nyelvén szólnak: a néphez szóló nyelv éppoly fölöslegessé vált a modern államokban, mint a politikai szónoklat. "A társadalmak elérték végsõ formájukat: nem lehet bennük semmiféle változást elérni, hacsak nem ágyúkkal vagy pénzzel. A hatalomnak nincsen más mondanivalója a népnek, mint az, hogy adjál pénzt, s ezt elég megmondani az utcasarkokon kiragasztott plakátokkal és a házaikat feltúró katonákkal; ehhez nem kell népgyûlés, ellenkezõleg, az kell, hogy az alattvalókat elszigeteljék egymástól: ez a modern politikai elsõszámú maximája." (428.o.) És ekkor megváltozik Rousseau nyelvtipológiai értékítélete, melyet a muzikalitás és a melodikusság szempontja Dél javára döntött el. A szabadság nyelve érvel is, nemcsak az érzelmekhez, az értelemhez is szól: a hangsúly, a harmónia egyaránt a (köz)érthetõséget szolgálja, s a szerájok szerelmi duruzsolása, bármely dallamos is, többé nem paradigmatikus. "Vannak a szabadság számára kedvezõ nyelvek: ezek a harsány, harmonikus, zengõhangzású nyelvek, melyeket messzirõl is világosan meg lehet érteni. A mi nyelvünk a divánok döngicsélésének felel meg Bizony mondom, hogy minden nyelv, amelyen nem lehet egy népgyûlésen érthetõen beszélni, szolganyelv, s lehetetlen, hogy szabad maradjon az a nép, amelyhez szolgaszellemû nyelven szólnak." (429.o.) Kétségkívül Rousseau szívéhez közelebb áll a "források kristálytiszta vize mellett kigyúló szerelmi láng", a tûz és a víz érzetnyelve és az abból kinövõ emotív közösségek - nagycsaládok-törzsek-etnokulturális egységek - világa, ám midõn "a politikai intézmények" természetérõl szól, maga is matematikailag megragadható érdeknyelv elemeivel él, a konvenció, a kiszámíthatóság, a világos és meghatározott fogalmak sémáját használja. Legalábbis A társadalmi szerzõdésben. Ám, akár a "szeress!" szóból kiteljesedõ kultúrnemzet koncepcióról van szó, akár a "segíts!" kooperáció-kényszert kifejezõ közösségeirõl, a lényeg az, hogy az egyes ember és az emberi nem között olyan megkerülhetetlen közvetítõ-közösségi entitás alakuljon ki, mely áteszi az individuális moralitás természetes autonómiájának a szerepkörét, és helyettesíti - s ezzel kizárja - az "általános emberi" sztoikus-keresztény-humanista természetjogi moralitását. Condorcet történelemfilozófiája és nyelvelmélete, antropológiája és politikai filozófiája némi leegyszerûsítéssel ezen koncepció ellentéte: az emberi természet - legalábbis diszpozícióit tekintve - kialakulása óta ugyanazon változatlan és változtatathatlan attribútomokkal bír (racionalitás, szabadság, elidegeníthetetlen természetes jogok), a világtörténelem az Ész és a Szabadság birodalma felé való töretlen fejlõdés (ami ha megtörik, akkor is tudatos tevékenység terméke e törés). Minden emberi tevékenység ideáltípusa az egyre tökéletesebb racionális kontroll kialakulása - érzelmeink, érdekeink harmóniába hozásának is ez a titka. Minden, az embert az emberi nemtõl elválasztó közösség akkor és csak akkor elfogadható, ha a racionalitás és a szabadság kiteljesedése érdekében hozták létre - mint pl. az akadémiák és az egyetemek, a demokratikus parlamentek. Minden, ami az egyes ember alávetettségét, érzelmi kiszolgáltatottságát növeli és akadályozza az "általános emberi" szinttel való szabad kapcsolattartásban - mint pl. a történelmi egyházak és az elzárkózó, elõítéletes nemzetállamok - az elpusztítandó gyalázatos kategóriájába kerül. Persze Condorcet ultraliberális meggyõzõdése szerint - mely "az emberi jogok ellenségei számára is biztosítani kívánja az emberi jogok teljességének élvezetét" - ez a kiiktatás is a szabad és racionális választás, a meggyõzés, a logikai érvek egyedüli erõdemonstrációja révén lészen végbemenõ. Az emberi szellem fejlõdésének vázlatos története², amit a terror évében azon forradalmár-társai elõl bujkálva írt, akik a racionális argumentáció helyett a meggyõzés hatékonyabb eszközének vélték a guillotine gondolkodásnélküli használatát, jórészt jövõidõben íródott. Az egész világtörténelem ama uchrónisztikus X. korszakot hívatott elõkészíteni, melyben a nemzetek közötti elõítéletek éppúgy eltûnnek, mint az osztályok közötti (túlzó) materiális és mûveltségbeli különbségek, melyben a nõk és a zsidók teljes politikai emancipációja éppoly magától értetõdõ tény, mint a születésszabályozás, valamint a vallásválasztás szabadsága. Ahol a nemzetek fölötti mesterséges-matematikai nyelv - legalább is a tudomány világában - már megalkotásánál fogva kizárja a téveszmék megszületését és továbbélését, az emberi kiszolgáltatottság feltételeit megteremtõ és megõrzõ kiváltságok létét, sõt puszta lehetõségét.

A görögségnek, kiváltképp a görög filozófiának meghatározó szerepe van a szabad racionalitás európai kultúrájának kialakulásában. A görög paradigma-váltás lényege Condorcet szerint, hogy elõször ebben a kultúrkörben született meg azon eszme, hogy egy állítás, egy nézet igazsága nem attól függ, hogy ki mondja, hanem, hogy milyen érveket tud felhozni álláspontja alátámasztására. A "bizonyítási kényszer" ezen éthosszának fontos eleme a filozófiai (és tudományos) nyelv fogalmi egyértelmûségének tiszta szabálykövetõ szerkezetének kialakulása. "Minden helyes filozófia egyik legfõbb kiindulópontja az, hogy az egyes tudományok számára olyan pontos és szabatos nyelvet alakít ki, amelyben minden szó egy bizonyos jól meghatározott, pontosan körülírt fogalmat fejez ki, hogy ily módon lehetséges legyen alapos elemzés útján jól meghatározni, pontosan leírni a fogalmakat." (IV. korszak Az emberi szellem fejlõdése Görögországban, 101.o.) Persze a szofisták a maguk álvitáival igyekeztek elhomályosítani a filozófiai nyelv tiszta analitikus szerkezetét, ám az irracionalitás igazi ellentámadását már ekkor a filozófusokat istentagadással vádoló papok képviselték, akik sajnálták elõjogaik elvesztését, és az egyiptomi papi kaszt kiváltságos státuszának elnyerése érdekében egy ezoterikus-misztikus nyelv kialakításában fáradoztak, mely mind köznyelvtõl, mind a tudományok tiszta beszédétõl elválasztaná az államilag is támogatott kiváltságos kultusz nyelvét. A görög társadalom alapvetõen demokratikus szerkezete - mely a racionális bizonyítás kényszere alól senkit sem mentesít, s az érvek tekintetében mindenkit egyenlõnek tekint - kizárta a sötétség ellentámadásának sikerét, mégha Szókratész és a püthagoreusok iskolája áldozatául esett is ennek az offenzívának. A rómaiak vallása már inkább "nemzeti jellegû volt" (129.o.), s ez Condorcet szellemében a két legveszedelmesebb elõítélet szentségtelen szövetségét jelenti. Ám a filozófia nyelve (a görög) és a racionális jogi szabályozás nyelve (a latin) nem tette lehetõvé a teljes elsötétítést. A birodalmi szemlélet - azaz különbözõ etnikumú, nyelvû, vallású közösségek egyazon politikai hatalom alatti egyesítése - nem feltétlenül negatív, amennyiben a civilizáció magasabb fokán álló diktálja az együttélés normáit (N.B. a XIX. században a legliberálisabb angol gondolkodók - Macaulay és J.S. Mill - is úgy vélték, hogy a brit birodalomnak vannak és lehetnek tényleges civilizatórikus missziói Indiában vagy az afrikai gyarmatokon). "Ilyen rengeteg nép egyesítése egy uralom alatt, továbbá a birodalmon osztozkodó két nyelv elterjedése, amelyet egyformán jól tudott minden tanult ember, olyan együttesen ható okok voltak, amelyeknek kétségkívül azt kellett eredményezniük, hogy a felvilágosultság egyenletesebben terjedjen el egyre nagyobb területen." (128.o.)
 

A kereszténység humanizáló hatásait - az egyetemes testvériség eszméjének elterjedése, a "megalázottak és megszomorítottak" vallási vigasza - Condorcet szemében szinte teljesen megsemmisíti a szellemi elszegényesedés, az intolarencia és az egyház világi uralmának kárhozatos következménye. A latin, mely a Római Birodalomban a racionális adminisztráció nyelve volt, a "sötét" középkorban a papi ámítás misztifikációjának eszköze lett. A filozófia a teológia szolgálólánya: egyedül az analízis módszerében volt némi haladás, így a skolasztika is hozzájárult a logika nyelvének és a nyelv elemzésének fejlõdéséhez. "A skolasztikus filozófia nem vezetett el ugyan az igazság felismeréséhez, sõt még a róla való vitatkozásra vagy bizonyítékainak helyes megítélésére sem volt alkalmas, de arra igen, hogy csiszolja, élesítse a szellemet; s a finom megkülönböztetések iránti érzék, annak szükségessége, hogy egyre tovább bontsák a gondolataikat, megragadják apró árnyalataikat, új szavakkal fejezzék ki õket, ez az egész eszköztár, amelynek segítségével zavarba lehetett hozni a vitázó ellenfelet, volt a kezdete annak a filozófiai analízisnek, amely azóta is haladásunk termékeny forrása lett." (157.o.)

A katolikus egyház szellemi monopóliuma elleni harcban mind elvéreztek az eretnekmozgalmak, amíg egy technikai találmány, a könyvnyomtatás nem tette lehetetlenné a szabad - vagy legalábbis alternatív - gondolat teljes elfojtását. Az eretnek eszmét ugyanis az azt hirdetõ eretnek megégetésével könnyû volt kiiktatni, ám Luther Márton kinyomatott manifesztációjának minden példányát megsemmisíteni már fizikai lehetetlenség. Ezért diadalmaskodhatott a reformáció, melynek elterjedését a nyomtatás mellett a nemzeti nyelvekkel való összefonódása is segítette: itt a népnyelv nem a nemzeti elzárkózás, hanem a latin misztériumjátékok homályába burkolózó papi privilégiumok elleni harc eszköze. A könyvnyomatás a sajtószabadság vívmányát is visszavonhatatlanná tette: az egyszer kinyomtatott szabad gondolat mindörökre megmarad, amíg egyetlen példánya is túléli az üldözést. (Megjegyzendõ, hogy az Enciklopédia hatalmas vállalkozását is együtt motiválta ez az egyszerre kultúrpesszimista és optimista meggyõzõdés: egyrészt félelem attól, hogy az európai civilizációt mindig fenyegetheti valamely barbár invázió, mely minden vívmányát megsemmisítheti, másrészt az a meggyõzõdés, hogy ha ezen vívmányokat összefoglaló könyvbõl egyetlen példány is fennmarad, az elért eredmények nem vesznek el az emberiség számára. "A tudásnak azt a fajtáját, amelyhez csendben és magábavonultan minden ember hozzájuthat a könyvek révén, nem lehet egyetemlegesen megrontani: elégséges, ha létezik egy olyan szabad zúg a földön, ahol a sajtó rábízhatja nyomtatványaira" - írja Condorcet (VIII.korszak: A könyvnyomtatás feltalálásától addig a századig, amelyben a tudományok és a filozófia lerázták magukról a tekintély igáját, 165.o.) Láttuk, hogy Rousseau-nál már az írás - kiváltképp a betûírás - is visszavonhatatlan hanyatlást jelentett a nyelv eredeti, energikus - és elidegenedés-mentes - kommunikatív képességében, ám igazi értékrendbeli ellentétességét az enciklopédistákkal a könyvnyomtatás értékelésében fedhetjük fel. A Javított-e az erkölcsön a tudományok és a mûvészetek újraéledése? címû elsõ értekezése a modernitás legkárhozatosabb találmánynak tartja a könyvnyomtatást, mely végképp megpecsételi a hagyományos - hazafias és vallási - erkölcsök sorsát, kitévén õket a filozófiai kétely és a hedonista materializmus bomlasztó hatásának: "Leukipposz és Démokritosz istentelen mûvei eltûntek velük együtt. Akkor még nem találták fel, hogyan lehet örökkévalóvá tenni az emberi szellem hóbortjait. Ellenben hála a nyomdai betûknek és fölhasználásuknak, a Hobbesok és Spinozák veszedelmes álmodozásai fennmaradnak. Fel hát, híres irományok, ti nyers és faragatlan atyáink számára elérhetetlenek, induljatok utódainkhoz ama még veszedelmesebb mûvekkel együtt, melyekbõl századunk erkölcseinek romlottsága árad, s vigyétek el a jövendõ századokhoz a tudományok és mûvészetek haladásának és hasznának hû történetét."³
 

Nos, ha nem is Hobbes, de Locke eszméinek elterjedése Condorcet szerint is visszafordíthatatlan folyamatot indított el Európa és Amerika fejlõdésében: az emberek felfedezték, hogy egyetemes és elidegeníthetetlen jogaik vannak Pontosabban, ha ezen jogok olyan "ontológiai" státusszal bírnak, mint a tradicionális természetjog quod semper ubique et ab omnibus , azaz mindig, mindenütt és mindenkire egyaránt érvényes normái, akkor Locke feladata ugyanaz volt, mint a gravitációt felfedezõ Newtoné: egy természeti törvényt kell kísérletileg igazolni. Ám tudjuk, hogy elidegeníthetetlen természetes jogaink a történelem folyamán állandóan el voltak idegenítve, tehát felfedezésük nem éppen triviális feladat, mivel a történelmi társadalmakban kísérletileg kimutathatatlanok. Rousseau historizmusa épp ezt a végállapotot diagnosztizálta, midõn "mindnyájan a semmivel lettünk egyenlõvé", ahogy az Egyenlõtlenség eredete végszavában olvashatjuk, avagy "mindenütt láncokban van" az ember, miként A társadalmi szerzõdés nyitó mondata hirdeti. Ezt a múltat kell "végképp eltörölni", nemcsak új törvényeket, de ezek befogadására alkalmas polgárokat kell létrehozni, "az emberi természetet mintegy újrateremteni", ahogy A törvényhozóról szóló fejezet fogalmaz. Condorcet-nél kizárt mind a "tökéletes bûnösség korszaka" (Fichte), mind kiindulópont, azaz az ember eredendõ szabadságának és racionalitásának végletes elvesztése-megromlása, mind az áteredõ bûn kiirtására hivatott törvényhozó invokációja. A bennünk meglévõ szabadság-tudatot csak mi magunk hozhatjuk explicit formára, az elidegeníthetetlen emberi jogok deklarálása éppúgy visszavonhatatlanná teszi ezen jogok elidegeníthetetlenségét, mint Descartes módszeres kételye a tekintélynyelvû filozofálás végét. (A IX. korszak Descartestól a Francia Köztársaság megalakulásáig tart.) A francia köztársaság alkotmánya, mely nem más, mint az emberi jogok egyetemes nyilatkozata, kiragadta szabadságjogainkat a természetjog homályos - íratlan világából, és az írott jog, valamint a felvilágosodás filozófiája egyértelmû világába emelte - ahogy a francia nyelv univerzalitása sem egy nemzet kultúrfölényének, hanem a filozófiai felvilágosodás és az egyetemes emberszeretet letéteményesének diadala: "Követni fogjuk a filozófia elõrenyomulását Európa különbözõ országaiban, ahol a kormányok és papok közös inkvizíciós módszerei képtelennek bizonyultak megakadályozni, hogy az úgyszólván egyetemessé vált francia nyelv nyomában a felvilágosodás mindenütt elterjedjen." (203.o.) Elsõként a filozófiai humanizmus törte át a nemzeti korlátokat (igaz túlnyomórészt francia nyelven): "A különbözõ nemzetek filozófusai, akik elmélkedéseikben országra, fajra vagy vallási hovatartozásra való tekintet nélkül foglalkoztak az egész emberiség érdekeivel, spekulatív véleményeik különbözõsége ellenére is erõsen összetartó csatasort alkottak minden tévedés, a tirannizmus minden formája ellen. Az általános emberszeretet eszméje hevítette õket, küzdöttek az igazságtalanság ellen még akkor is, ha saját hazájukat nem is érintette, sõt harcoltak ellene akkor is, amikor éppen az õ hazájuk bizonyult benne bûnösnek más népekkel szemben " (206.o.)

Mégis megnyugtatóbb lenne, ha ezen egyetemes emberszeretetet hirdetõ eszmék nem egy nemzeti nyelvhez kötõdnének, az emberi jogok nyilatkozata nem egy-két (az amerikai és a francia) nemzet alkotmányában inkorpolálódnának, hanem tudományos, sõt more mathematico bizonyítható igazságként lehetne prezentálni ezeket az elnyomóknak és az elnyomottaknak egyaránt. Tehát olyan nyelven kell megfogalmazni és deklarálni az emberi jogokat, mely nyelv mindenki számára - ahogy az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat fogalmaz - "self-evident", nyilvánvaló igazságot tesz közkinccsé. "Miközben bemutatjuk az algebra nyelvének, az egyetlen létezõ valóban egzakt, valóban analitikus nyelvnek a kialakulását és elveit, az algebra technikai eljárásmódjainak a természetét, és összehasonlítjuk õket az emberi értelem természetes mûveleteivel, be fogjuk bizonyítani, hogy jóllehet ez a módszer önmagában csupán a mennyiségek tudományának speciális eszköze, mégis megragadhatók benne egy minden fogalomkapcsolatra alkalmazható egyetemes eszköz elvei. "(214.o.) Elõször persze a természettudományokat lehet és kell újraírni a matematika nyelvén. A mechanika már Galilei óta ezzel kísérletezik, Priestley és Lavoisier munkásságának - kiváltképp a vegyjelek feltalálásának következményeként -immár a kémia is a deduktív-demonstratív tudományok sorába lépett; a matematizált nyelvnek hála nem csak a kísérleti eredmények elemzése, hanem azok elõrelátása is lehetõvé vált.

Míg a kémia nyelvének matematizálása mártír-társa, a szintén a jakobinus diktatúra áldozatává vált Lavoisier tudósi teljesítménye, addig a társadalomtudományok (maga a terminus is Condorcet találmánya) terén az utolsó enciklopédista vitte végbe a kvantifikációnak a korban korántsem triviális teljesítményét. Már Turgot tanítványaként írt közgazdasági tárgyú Enciklopédia-cikkei is a matematikai modellezés forradalmi újításával tûntek ki. A forradalom napjaiban fejlesztette ki a statisztika és a valószínûség számítás (melynek matematikusként a korban legkiválóbb képviselõje volt) összekapcsolásán alapuló tanulmányait, melyek egyrészt a beteg- és öregségi biztosítások számításait szolgálták, másrészt - s ez bõszítette fel leginkább Rousseau legnagyobb tanítványát, Robespierre-t - a szavazatmegoszlást modellálták (Essai sur l`application de l`analyse des probabilités des decisions rendus à la pluralité des voix). Ahol a választói magatartások elõrelátása a valószínûség számításon, s nem az erkölcsi intuíció fenségén alapszik, ott a szónoki mûvészet, Rousseau tipológiájában "a szabadság nyelve" kitüntetett faktora, nem lehet kritikátlan lelkesedés tárgya. Mindenütt a racionális reflexiónak, még a közéleti lelkesültség által sem megvesztegethetõ kritikai attitûdnek kell kontrollálnia tetteinket: a kiváló szónok éppúgy lehet népbutító demagóg, mint a mágusok vagy Mohamed, az egyiptomi papok vagy a római pápa. "Az ékesszólás azonban, amelyet az emberi tekintély elõtti meghajlás, a régi dolgok tisztelete már-már arra látszott kárhoztatni, hogy védelmezõje legyen a kártékony elõítéleteknek, éppen ellenkezõleg, a természettudományoktól és a filozófiától kapott egészségesebb kritika fáklyájával kezében, segített szertefoszlatni õket. Immár képes volt rá, hogy mérlegelje a tekintélyek súlyát, összehasonlítsa õket egymással, s a vég az lett, hogy sikerült neki az Ész ítélõszéke elé állítani õket." (233.o.) Szegény Condorcet csapnivaló szónoknak bizonyult a Konvent kíméletlen arénájában: észérvekkel próbált szembeszállni a forradalmi fanatizmussal, az emberi jogok elszánt védelmezõje volt akkor is, midõn minden oldal a haza, a köztársaság elárulásaként értékelte "a forradalom ellenségei" (a király, a papok, az emigránsok) emberi jogai elidegeníthetetlenségének hangoztatását.

A Legfõbb Lény létének Robespierre által Konvent-dekrétummá tételét "a régi Egyiptom papkirályainak hókusz-pókuszai"-hoz hasonlító Condorcet meggyõzõdése, hogy nyelvében él a szabadság: ha egyszer angol és francia nyelven deklarálták az emberi jogokat, ezt a kinyilatkoztatást többé nem lehet meg-nem-történtté tenni. "Meg fogjuk mutatni, hogy a filozófia elvei, a szabadság nagy eszméi, az ember igazi jogainak és valóságos érdekeinek ismerete immár túl sok nemzet körében elterjedtek, és túlságosan sok felvilágosult ember véleményét irányítják ahhoz, hogy tartani kelljen újabb feledésbe merülésüktõl. És miért is kellene ettõl tartanunk, mikor azt látjuk, hogy a két legjobban elterjedt nyelv egyúttal ama két népé, amelyik a legteljesebb szabadságot élvezi, a legjobban megismerte a szabadság alapelveit, s ennélfogva semmiféle zsarnoki szövetkezés, semmiféle elképzelhetõ politikai cselszövés nem akadályozhatja meg többé, hogy e két nyelven fennen lehessen védelmezni az ész és a szabadság jogait." (234.o.) Míg Rousseau szerint a modern történelem legtragikusabb fejleménye, hogy "nincsenek többé angolok és franciák, németek és oroszok, csak európaiak vannak" - ahogy A lengyel kormányzatról való elmélkedéseiben fogalmazott - addig Condorcet szemében ezen nemzeti elõítéleteken (szükség szerint beleértve a nemzeti nyelv korlátait is) felülemelkedni képes európaiság (még inkább világpolgári szemlélet) jelenti az egyetemes emberi jogok és a személyes szabadság megõrzésének legfõbb garanciáját. "És ekkor majd egy-egy ország lakói között, mivel nem különböznek egymástól aszerint, hogy durvább vagy kifinomultabb nyelvet beszélnek, s mivel egyformán képesek lesznek rá, hogy kizárólag saját ismereteik segítségével kormányozzák magukat valóságos egyenlõség fog uralkodni, hiszen sem a tudás, sem a tehetségek közötti különbség nem emelhet korlátokat az egymással érzelmeik, eszméik és nyelvük segítségével szót érteni képes emberek közé " (249.o.) Azaz "minden ember testvér lészen", ám akkor is csak akkor, ha az egyetemes emberi jogok és az egyes ember elidegeníthetetlen erkölcsi méltósága euró-atlanti nyelve egyetemes emberi nyelv lesz, vagyis az egyes nemzeti nyelvek - ha egyáltalán megmaradnak, mint a helyi hagyományok színes, de nem számottevõ elemei - ugyanazt az alkotmányjogi, közgazdasági és etikai paradigmát követik, mint a XVIII. századvég még kiváltságosnak számító "szabadság-nyelvei", az angol és a francia. "Egy jó törvénynek a világ minden táján jónak kell lennie, ahogy egy helyes osztás eredménye sem más Európában vagy Amerikában, Ázsiában vagy Afrikában" - írta Montesquieu "Törvények szelleme" címû mûve földrajzi relativizmusát bírálván. Ma sem nagyon tudtunk túlhaladni a Condorcet korabeli dilemmán: mi jogon követelhetjük meg a tálibóktól a mi - Locke-on és Jeffersonon, Condorcet-n és Constant-on alapuló - vallási tolerancia-eszményünk tiszteletben-tartását, ha egyszer liberálisként "multi-kultik" vagyunk?

Condorcet számára ez a kérdés nem kérdés: az emberi jogok feltétlen primátusát vallotta a nemzeti szuverenitással szemben. A kérdés már csak az, hogy Rousseau hírhedett "szabadságra kényszerítési" formuláját, melyet az individuum vs. a társadalom egésze vonatkozásában fogalmazott meg, nem viszi-e át ezzel az államok közötti relációba, aholis 'szabadságra kényszeríthet' egy-egy állami - vagy nemzetközi szövetség - az emberi jogok tisztelete nevében más nemzetállamokat, melyek megsértik polgáraik szabadságjogait ?
 

Nem véletlen, hogy Condorcet az emberi jogok egyetemességébõl adódó alkotmányjogi univerzalizmusról csupán (Kanttal szólva) a posztulátumok szintjén beszél, míg egy matematikai-logikai kalkulus kidolgozásában igencsak úttörõ szerepet vállal, s már csak egy komputer kell ahhoz, hogy valóra váltsa a filozófus számítás - és mnemotechnikai - álmait. "Az emberi agy ereje, valóságos terjedelme továbbra is ugyanaz marad, de a felhasználható eszközök idõközben megsokszorozódnak és tökéletesebbek lesznek, a fogalmakat rögzítõ és meghatározó nyelv nagyobb pontosságra, nagyobb általánosító képességre tesz szert " (252.o.) A pontos általánosításoknak kézenfekvõ eszköze a matematika nyelvének alkalmazása: Condorcet - Leibniz nyomán - igen határozott elképzelésekkel bírt egy egyetemes matematizált természettudományos paradigma kidolgozásáról (még akkor is, ha saját szimbólumrendszere már a kortársak számára is kezelhetetlennek bizonyult). "Van egy másfajta, ennél nem kevésbé fontos fejlõdése is a matematikai tudományoknak, mégpedig az egyelõre igen homályos és bizonytalan tudományos nyelvek tökéletesítése. Nos a tudományok épp matematikai nyelvük tökéletesedésének köszönhetõen válnak majd igazán népszerûvé és elterjedtté" (258.o.) Az elterjedést leginkább a nemzeti nyelvtõl való elszakadás, az azon való túllépés garantálja: a matematikai logika nyelvén a világ minden tudósa azonnal értesül az új felfedezésekrõl, s ezek nemzetközi megértésének sincs többé akadálya. A találmányok ipari alkalmazása - melyet az egyetemes nyelvnek hála többé nem lehet államtitokként kezelni - megteremti az emberi jogok anyagi alapját, az általános jólétet: "Végül, a hibátlan elméletre támaszkodó hasznos ipari tevékenységek vagy a politikai filozófia igazságaira építõ helyes jogszabályozás fejlõdése nyomán keletkezõ jólét nem teszi-e hajlamosabbá az embereket az emberségesebb viselkedésre, a jótékonykodásra és az igazságosságra?" (260.o.)

Felmerül azonban egy ellenvetés az egyetemes nyelv vonatkozásában, melyet maga Condorcet fogalmazott meg - igaz, nem a X.korszak uchroniájában, hanem a középkori latin kapcsán: a nemzeti nyelvek használata anno éppen a vallási vélemények pluralitásának és a természettudományos ismeretek elterjedésének-népszerûsítésének bázisa volt. Ám az egyetemes nyelv teljesen konvencionális: tehát a természetes nyelvekkel ellentétben nem ismeri a kivételek, a rendhagyó ragozások szinte elsajátíthatatlan bonyolultságát. Teljes egészében az ember (racionális) természetének megfelelõen alakították ki, tehát feltehetõ, hogy minden gondolkodó lény könnyedén elsajátítja a saját gondolkodási mechanizmusát megfogalmazó szabályait. "Egyetemes nyelvnek olyan nyelvet nevezünk, amely jelekkel fejez ki valóságos tárgyakat, valamint olyan egyszerû és pontosan meghatározott fogalmak együttesét, melyek minden ember értelmében azonosak, vagy azonos módon alakulhatnak ki, és végül e fogalmak általános kapcsolatait, az egyes tudományágakra jellemzõ logikai mûveleteket, továbbá technikai eljárásokat." (265.o.) Ezzel elesik az az ellenvetés, mely az egyes nemzeti nyelvek "elhanyagolásából", mellõzésébõl adódna: az algebrai jelekhez hasonlatos szimbólumok senki nemzeti érzékenységét sem sérthetik. Ám mi különbözteti meg a tudományok univerzális, szimbolikus-logikai nyelvét a keleti paptudósok obskurus jelbeszédétõl vagy a középkori szerzetesek konyhalatinjától? Az, hogy a közoktatás éppoly egyetemes lészen, mint az alkotmányjogilag rögzített szabadság és egyenlõség: a világ minden pontján ugyanezen kartéziánus clare et distincte fogalmakon alapuló szimbólumrendszert tanulják az iskolákban, Párizsban és Pekingben minden iskolás gyermek tudja, hogy szabadnak és egyenlõ jogúnak született, valamint, hogy csak azt higgye el, amit matematikai-logikai bizonyossággal tárnak elébe. "Egy ilyen nyelv nem von maga után olyan nehézségeket, mint a köznyelvtõl különbözõ tudományos szaknyelv. Már említettük, hogy az ilyen tudományos szaknyelv szükségszerûen két egyenlõtlen osztályra osztaná a társadalmakat: azokéra, akik e nyelv ismeretében rendelkeznek minden tudomány kulcsával, s a többiekére, akik ezt nem tudták elsajátítani Ezzel szemben az emberek az egyetemes nyelvet a tudománnyal együtt tanulnák meg, úgy, ahogy az az algebra nyelvével történik, a jelet a tárggyal, a fogalmat a jelzett mûvelettel egyidõben ismernék meg." (266.o.) Egy-egy ilyen jel mögött az egész emberiség konszenzusa áll; az, hogy a politikai és morális tudományokban nehezebbnek tûnik az egységes jelrendszer bevezetése, csupán azt jelzi, hogy itt még messzebb vagyunk az egész emberi nem egyetértésétõl: "egyéb tudományágakra való kiterjesztésének legvalóságosabb akadályát az a kissé megalázó tény jelenti, hogy kénytelenek lennénk beismerni, milyen kevés az olyan pontos és világos eszménk, jól meghatározott fogalmunk, melyben mindenki megegyezik." (uo.)

Ám gondoljunk bele egy pillanatra azon lehetõségbe, hogy morális és politikai eszméink is matematika-logikailag bizonyítható apodiktikus igazságokon alapulnak, miként azt Condorcet kartéziánus álmodozásai sugallják! Nem lenne-é ekkor igaza Comte kíméletlen pozitivizmusának, mely szerint "ha a fizikában és a kémiában nincs szükség gondolatszabadságra, akkor miért kellene megengednünk a morál vagy a politika területén"? Azaz a klasszikus liberalizmus két alapposztulátuma, jelesül a racionális bizonyíthatóság, a csak észérveket elfogadó argumentációs etikett, valamint az egyes ember igazságát akár az egész emberiség ellenében (J. S. Mill) is védõ pozíció alig könnyebben egyeztethetõ össze, mint a multijogok tiszteletének egyetemességét egyszerre feltételezõ liberális krédó. Nem nagyon vigasztaló, de ez is van olyan feloldhatatlan antinómia, mint Jean-Jacques Rousseau két ideáljának ellentéte, jelesül a magánhangzók és melódia világának érzület-közösségéé, illetve a társadalmi szerzõdés konvencionális harmóniájáé, mely "az emberi természet teljes átalakulásán" alapul.