Alan Sokal és Jean Bricmont: Intellektuális imposztorok

Typotex Kiadó, Budapest, 2000, 370 old.

(fordította Kutrovátz Gábor)

Amit az idézet mond, titokban hajlamosak vagyunk mindannyian így érezni. De azért vannak fokozatok. Nemrégiben Mach kapcsán részleteket olvastam Lenin: Materializmus és empiriokriticizmus c. mûvébõl. Extrém példa, hihetetlen olvasmány. Gonoszul, kegyetlenül szellemes, mindenki megkapja benne a magáét. Ugyanakkor csupa egyenes, kijelentõ mondat: ez így-és-így van. Logikája "A történelem során gyõzelemre jutó haladó erõket támogatja az öntudatos proletariátus és a vele szövetséges értelmiség"-szerû mondatok lélektani hatásán alapul. Akárcsak a szcientológia pamfletjei, átlátszatlan definícókra épít és pszichológiailag kompromittálja az olvasót. Ki ne akarna gyõztes haladó erõ lenni? Épeszû ember nem gyanakvón olvassa ezt, hogy aha, tehát a szerzõ itt (1) önmagát kinevezte haladó erõnek (2) kitalált valami "öntudatos proletár" meg "szövetséges értelmiség" nevû akármit, majd végül (3) ezekrõl tett egy állítást, amit - ha feloldjuk e rejtélyes fogalmakat - empirikusan, például közvélemény-kutatással ellenõrizni lehet. Normális ember az ilyen mondatot nem másként, mint kész gyõzelmi jelentésként olvassa. Végre gyõztek (gyõzni fognak) a jók, nézzük csak, kik támogatták õket, aha, úgy tûnik, mi is, ez helyes. Sok ilyen mondat együtt mintha érvelést alkotna, ugyanúgy alkalmas meggyõzõ hatás keltésére. A jelenséget kultivációnak hívja Foucault, hibának tartja az érveléstechnika.

Sokal és Bricmont könyve ugyanerre a narcisztikus logikára épül. Miért képes mégis hatni, és miért olvassuk viszolygással Lenint? Nem valószínû, hogy ezért a kettõ közti idõbeli távolság a felelõs. Sokal története "a király meztelen"-típusú történet. Kifiguráz és nevetségessé tesz egy gondolkodási és közlési stílust, vagy inkább hagyományt Minden próbálkozás arra, hogy ezt visszacsináljuk, szánalmas és reménytelen. A leleplezés elhangzott. A hatás nem speciális érveken vagy cáfolható állításokon keresztül érvényesül, hanem a felcsattanó nevetés révén. Valószínûleg azért nevetünk, mert sokan régóta érezték azt a problémát, amit elõbb Sokal, majd Sokal és Bricmont közös mûve most célba vett. Csak általában nem szeretünk ilyen kicsinyesek lenni. Sokal és Bricmont viszont végletesen azok. Mazochista kéjjel olvasgatják az általuk kipécézett szerzõket, sõt egy idõ után már minden egyebet is, hogy precíz katalógusba szedjenek minden egyes olyan mondatot, amely nekik nem tetszik, hogy aztán egy Leninéhez sokmindenben hasonló gyûjteményben ugyancsak szellemes gúnnyal, ám a lényegét tekintve ugyanolyan semmitmondóan lebunkózzák õket.

Az eddigiekbõl talán kiderül már két, látszólag ellentmondó dolog. Egyrészt - szándékosan brutális címkét választva - magam is Sokal "elvbarátja" vagyok. Kicsit pontosabban fogalmazok: a naturalista filozófia és a természettudományokra építõ tudományfilozófia szempontjait követem, s úgy vélem, Sokalnak sok mindenben igaza van. Másrészt úgy gondolom, Sokal (és Bricmont) nagyon rossz szolgálatot tesz éppen ezeknek az ügyeknek azzal, hogy olyan magakelletõ, hogy mindenkinél okosabb akar lenni, hogy érvek helyett kinyilatkoztatásokat használ. Sõt, mint mindjárt meg fogjuk beszélni, hogy tájékozatlan és otromba a társadalomtudományok és a filozófia területén, hogy felesleges és sokszor igen gyatra támadást intéz szinte minden ellen, ami mozog. Ezzel szinte kibogozhatatlan katyvasszá keveri össze azt, ami valóban nevetséges, azzal, ami tisztességes, de komolyan bírálható, végül azzal, ami szilárd és értékálló, csak éppen Sokalnak fogalma sincs róla - holott esetleg neki magának is tetszhetne, ha értené.

Természetesen a magyar nyelven többször is bõségesen körbejárt Sokal-botrány egy újabb állomásáról, Sokal és Bricmont 1997-es francia könyvének (pontosabban az annak alapján készült 1999-es angol kiadásnak) a magyar fordításáról beszélünk. Röviden emlékeztetek az elõzményekre.

Alan Sokal jónevû New-York-i fizikus 1996-ban A határok áttörése: arrcal a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé címmel egy kínos paródiát jelentetett meg a Social Text c. jónak tartott folyóiratban. A cikk többszörösen kellemetlen döfés. A folyóiratnak abban a különszámában jelent meg, amelyet a "Science Wars" (tudományháború) témának szenteltek, és a tudomány posztmodern bírálatát lett volna hivatott nyújtani. Ehelyett maguk a posztmodern szerzõk, köztük a folyóirat szerkesztõi váltak Sokal megsemmisítõ bírálatának tárgyává - egyrészt, mert Sokal cikke nevetségessé tettei õket, másrészt, mert ezt észre sem vették, és a cikket leközölték. A kipattanó botrányban ezerféleképpen értelmezték, mi is történt, és mit akart elérni Sokal, aki magyarázkodásokra kényszerült, végül - Jean Bricmont francia fizkussal közösen - megírta ezt a könyvet, hogy végre, úgymond, komolyabb vagy igazi arcát is megmutathassa.

A könyv magyar megjelentetése fontos tett. Az angol fõszöveg fordítása jó, a francia idézetek viszont több gondosságot igényeltek volna, fõleg annak fényében, hogy mit akar velük Sokal és Bricmont kezdeni. Számos magyartalan és suta megoldás nehezíti ezeknek az amúgyis nehezen megközelíthetõ szövegeknek a megértését.

Nem azért kellett ez a magyar kiadás, hogy nálunk is magasra csaphassanak az indulatok, hanem, hogy ne legendákból és ne másodkézbõl értesüljünk arról, pontosan min folynak az egész világot (a "Legyen Ön is milliomos"-hoz hasonlóan) Indiától Japánig magával ragadó Sokal-vita újabb fordulói. Egyszersmind jobban bepillanthatunk Sokal gondolkodásmódjába, jobban megérthetjük, mik a számára valóban fontos kérdések. Az eredeti Sokal-cikk ugyanis, éppen mivel paródia volt, alkalmatlan arra, hogy világossá tegye, mi Sokal igazi baja a humán tudományokkal, vagy azok egyes képviselõivel. A francia poszt-stukturalizmus, a posztmodern, a feminizmus, az aktivista tudományellenesség, a tudás- és tudományszociológia, a szociális konstruktivizmus és még sok egyéb ugyanúgy nevetségessé lett benne téve, mint az intézményes tudomány néhány kellemetlen velejárója, mondjuk a talpnyalás (322. old.). A tréfát leleplezõ írás (332. old.) még a tisztességtelenség elleni harcot és a politikai szempontokat helyezi az elõtérbe. Az ezt követõ botrány ezzel szemben ész és ostobaság szembenállásaként állította be általában a reál és humán tudományok viszonyát.

Sokal kicsit enigmatikus figura. Sikeres, tisztességesnek tartott fizikus, de a fizika sokak által legzûrösebbnek, egyes szigorú bírálók szerint egyenesen zavarosnak nevezett területeivel foglalkozik (például kvantumgravitációval). Saját jellemzése szerint régi vágású baloldali, aki Nicaraguában spanyolul tanít matematikát a sandinista forradalom idején. De feministaként is jellemzi magát, aki ugyanakkor mégis határozott nézeteket vall arról, hogy mit kell a kisebbségeknek tenniük "a saját érdekükben". Mindezen nem könnyû átlátni. Egy Sokalt személyesen jól ismerõ kollégám - szintén fizikus - nevetve mesélte, hogy õ azon se csodálkozna, ha Sokal komolyan gondolta volna A határok áttörése jónéhány állítását (maga Sokal is tesz erre furcsa megjegyzéseket a könyv B függelékében, különösen a 329. oldalon).

Mindezek után az ember kíváncsian veszi kezébe a dolgokat végre tisztázni hivatott mûvet. Az elsõ benyomás az, hogy nincs igazán foga. Emlékeinkben a tréfa sokkal erõteljesebben élt. Az elsõ, felületes olvasásra úgy tûnt, ezt a változást a könyv különbözõ lényegtelen pontjain beiktatott, felesleges - és a könyv egészével ráadásul inkonzisztens - óvatoskodás okozza. Sokal és Bricmont, miközben mindenkirõl leszedi a keresztvizet, elõtte és utána külön elmagyarázza, hogy õk persze kizárólag a konkrét mondatokat és a konkrét eseteket támadják, és eszükben sincs a társadalomtudományok általános bírálata. Õk csak a rosszat bírálják. Ez mind veri píszí. A "vannak jó indiánok is" típusú vállonveregetés nem valami megnyugtató ugyan - fõleg, hogy a könyvben nem is szerepel jó indián -, de az ilyen magyarázkodás mégis csökkenti a könyv erejét. A végén azonban ott van az eredeti paródia, azzal összeolvasva a különbség szembetûnõ, nem csak stilárisan, hanem tartalmilag is. A cikk börleszk, sok kis poén özöne. Az egyszer megmozdult rekeszizmot többé nem ereszti, a sebesség miatt nincs idõnk felhúzni a szemöldököt egy-egy durva igazságtalanság miatt, máris repül a következõ habostorta. A könyv a jóval nagyobb terjedelem mellett ehhez képest töredéknyi témát dolgoz fel. Ha ugyan feldolgozás az, hogy néha több oldal szószerinti idézetet mindössze három gunyoros sor követ arról, hogy "ez bizony mind értelmetlen".

Hellyel-közzel mûködik ez a stratégia is, de a cikkel - már említettem, az igazságtalanságok ellenére - mégis könnyebb volt azonosulni. A cikk a tömegével hat, és ott még azt hihettük, hogy Sokal céltáblája voltaképpen olyasmi, mint a radikális feminizmus kizárólag egymát olvasó, komikus szerzõi, akiknek a kétértékû logika (gondolom: hogy a repülõgép leesik vagy nem) a pénisz uralmát fejezi ki. Vagy a "tudományos-ipari-katonai komplexum" egyes félanalfabéta bírálói, akik mintha valami Berlin-Kreuzberg-ben készült alternatív filmbõl lépnének elõ egy rossz reggelen. A cikk e posztmodern panoptikum valóban vitriolos kifigurázása. Sokal már ott is tetemre hívott egy pár valóban fajsúlyosabb szerzõt, de hát istenem, ki az, aki hibátlan, fajsúlyos szerzõk is írnak marhaságot. A könyv lényegesen kevésbé szórakoztató és kevésbé meggyõzõ, mert teljesen elmarad belõle a fenti típusú blõdli bírálata, és mert nem a marginális, hápogó pojácákat támadja, hanem közepestõl a valódi nagyvadig választja ki áldozatait. Rááadásul gyakran rosszul. Fõ célpontja már nem a posztmodern, hanem az irracionalizmus és a relativizmus. Kiszemelt áldozatai többé nem sohasem hallott nevek, vagy olyan - a maguk szûkebb körében jól csengõ, de legtöbbünknek csak Sokal óta ismerõs - szezõk, mint Markley, Aronowitz, vagy Ross. Az új áldozatok az irracionalitás kapcsán Lacan, Baudrillard, Deleuze és Guattari lesznek, tehát õk már a tréfába sem véletlenül kerültek bele. Sõt, Sokal és Bricmont számára az irracionalitás szálláscsinálója most már Popper és Quine is. (Ennél otrombán igazságtalanabb támadást egyébként nehéz elképzeli: a pár hete elhunyt W.v.O. Quine a múlt század egyik legjelentõsebb logika-tudósa volt, akinek messze ható életmûve a pragmatikus racionalitást és a természettudományok alapvetõ fontosságát hiredeti.) A relativizmus kapcsán pedig Kuhn, Feyerabend, Bloor és Latour kerülnek kipécézésre. A stratégia a cikkével azonos: idézetek és kommentárok, ezúttal paródia helyett komoly céllal.

Bíráló ismertetésemben nem tudok kitérni arra a különbségre, ami mondjuk Kristeva és Lacan versus Popper és Quine között van, vagy arra, hogy mi az eltérés egyes posztmodern szerzõk relativizmusa (kb: "a tudomány csak egy kósza legenda a sok közül, heje-huja-haj") és a tudmányfilozófia kulturális-episztemológiai relativizmusa között. A terjedelem szabta korlátok miatt kénytelen vagyok tehát, Sokalékhoz hasonlóan, egy kalap alá venni az almát a körtével, és így foglalkozni az irracionalitás és relativizmus kérdésével.

Lássunk egy példát. Ha már almáról és körtérõl volt szó, nézzük meg Lacant:

És így tovább. Lacan, aki pszichoanalitikus, egy idõ után a pszichés betegrõl kezd beszélni, mint valamiféle jegyek automatikus ismétlõdésérõl. Sokal összes mondanivalója Lacanról az, hogy mindez "értelmetlen", "homályos", "zavaros", és nem világos, mire jó. Rendben van, valóban túlzó dícséret az, amit Sokal maró gúnnyal idéz J-C. Milnertõl: "Lacan, ahogy õ maga álítja, kristálytiszta szerzõ" (34. old.). De amit idemásoltam, annak igenis van füle-farka (a betegrõl szóló dolgot viszont nem értem). Másrészt, még az én igen szerény általános kultúrtörténeti ismereteimmel is nyilvánvaló, hogy itt egy klasszikus gnosztikus sémákat idézõ szöveggel állunk szemben. Az ilyenek kezelésére és - hogy rögtön elõre ugorjak - magyarán való kifejezésére megvannak a bevett technikák, Magyarországon is szép hagyománya van ennek (például Szabó Lajos vagy Surányi László írásai kapcsán). Érdekes párhuzamban áll az idézett szöveg még Zalai Béla (Lukács György szerint a "vasfejû ember") filozófiai kísérleteivel is, mely a jelek általános magyarázatát célozta.

Sokal azonban itt és az egész könyvben ugyanazzal a módszerrel operál: kísérletet sem tesz a választott szövegrészek megértésére és szimpatikus olvasására. Ha pedig kísérletet sem tesz, nyilvánvaló, hogy nem fogja érteni õket. Az a szó, hogy "értelmetlen", Lacan, Kristeva, Irigaray, Latour, Baudrillard, Deleuze kapcsán mindannyiszor újra és újra elõfordul, mint döntõ érv. Sokal és Bricmont (megszámoltam) összesen 34-szer alkalmazza ezen a módon - csak éppen maga ez az érv nem jelent semmit. Dehogy akarom én Kristevát megvédeni, és Lacan is hemzseg a gyanús részektõl. Baudrillard pedig sokszor, úgy tûnik (Sokal és Bricmont is ezt mondja) valóban megrészegül a saját szavaitól, elsodorja a lendület. Gyakran van olyan érzésünk továbbá, hogy a bírált szerzõk az általuk idézett matematikai fogalmakat valóban csak feléig-negyedéig értik. Sokalék egyik vesszõparipája az, hogy a matematikával és a fizikával nagyon kell vigyázni. Oké. Annyi azért felületes olvasásra is kiderül mégis, hogy nem minden irracionális, ami Sokalnak nem érthetõ.

A kérdést, hogy mit jelent valamit megérteni, és ezzel kapcsolatban azt, hogy milyen elõfeltételei vannak a kommunikációnak, hogyan mûködik a nyelv, mi a jelentés és hogyan állapítható meg, a huszadik században nagy hatású kutatási irányzatok sora vizsgálta. Az egymásnak homlokegyenest ellenkezõ felfogást valló megközelítéseknek kevés közös tanulsága van. Az egyik ilyen mégis az, hogy bármiféle elõimeret nélkül nem lehetséges kommunikáció, megértés, sõt tanulás sem. A kognitív nyelvészet az öröklött vonásokra, a wittgensteiniánus felfogás a közösségben való részvételre és a nyelvhasználati hagyományokban való osztozásra, a mesterséges intelligencia az elõzetes várakozásra, illetve határozott irányt kijelölõ pozitív "elfogultságra", a davidsoni nyelvfilozófia a jóindulatra helyezi a hangsúlyt. Hadd fejezzem ki a dolgot én is a saját szavaimmal. Biológiai lények vagyunk, számunkra a kommunikáció és az olvasás - akárcsak a többi viselkedés - általunk kezdeményezett aktív cselekvés. Más szóval, minden szöveg csak akkor lesz érthetõ, ha aktívan akarom, hogy érthetõ legyen. A kognitív tudományok azt tanítják, hogy ennek a pro-aktív, az ágens által belülrõl kezdeményezett folyamatnak lényeges része egyfajta "mind-reading", a másik szándékainak kitalálása, amire - ismét csak biológia - az emberi közösség evolúciós története készített fel bennünket. Tehát: tudjuk csinálni, ha akarjuk. Sokal ezzel szemben, úgy látszik, azt szeretné, hogy a szöveggel együtt készen az ölébe tegyék az értelmezést is, amit szándékmentesen - és önállótlanul - passzívan befogadhat..

Az elõbb vázolt aktív, kitaláló, értelmezõ hozzáállás azonban nemcsak a humán tudományok területén, vagyis a szövegek olvasásánál alapvetõ. Ez teszi lehetõvé az összes többi tudományt is. Például ennek révén érhetõ el a természettudományokban olyan nagyra tartott reprodukálhatóság. Dennett közérthetõen és meggyõzõen mutatta be ezt a konstruktív mozzanatot mind természettudományos, mind szövegszerû példákon. A jóindulat, és annak részeként a valós kommunikatív szándékokat felderítõ stratégia megléte alapvetõ tehát. Ennek alapján jövünk rá arra is, mi az, hogy sárga, amikor nyelvet tanulunk (ez Quine híres példája). De ugyanez kell ahhoz is, hogy egy kísérletet megismételjünk. A kísérletnél soha semmi nem ismétlõdik pontosan, tehát soha nem tudjuk biztosan, mire kell figyelni. Hogy is mondta az elõbb Lacan?

"Az azonosság nem a dolgokban, hanem a jegyben van, amely lehetõvé teszi, hogy tekintet nélkül különbözõségeikre …"

Sem egy kísérletnél, sem egy szövegnél nem rendelkezünk minden információval arról, hogy mi az a jegy, amit meg kell keresnünk, és mi az, ami mellékes. De ha egy értelmezés létrehozásánál abból indulunk ki, hogy a kísérletnek mûködnie kell, a szövegnek pedig kell legyen értelme, akkor igen messzire juthatunk - legalábbis Sokalnál jóval messzebbre. Sokalt valószínûleg az téveszti meg, hogy a nyelv, amíg jól mûködik, transzparens, észre sem vesszük, hogy ott van - egy régi hasonlat szerint, akárcsak az oxigént. Az is természetes, hogy egy olyan fejlett természettudományos terület, mint a fizika, már régen létrehozta a maga jól mûködõ nyelvét, amely az adott keretek között megbízható és (többé-kevésbé) egyértelmû. Nem kevés leleményességre (vagy alapfokú bölcsészeti tanulmányokra) van tehát szükség ahhoz, hogy felismerjük, itt egy probléma van elrejtve. A nyelv hibái, a közlés kudarcai kapcsán azonban felfeslik a szövet.

Vannak persze nem mûködõ kísérletek, és vannak ilyen szövegek is (még mindig Lacan):

Nehéz szabadulni attól az érzéstõl, hogy a szerzõ itt már maga sem tudja, mit beszél. De - és ezt szeretném hangsúlyozni - ez egy érzés, nem pedig a priori ítélet. Nem tartom valószínûnek, hogy a szöveg mögé józan értelmet lehetne tenni - mindenesetre nem szeretnék olyan egyetemre járni, ahol ezt kell tanulni.

Nézzük tehát meg a kérdés másik oldalát is: úgy tûnik, Sokalnak a jelentés és a racionalitás kapcsolatáról szóló naív várakozását minden eltúlzottsága ellenére bizonyos fokig jogosnak tarthatjuk. Hiszen miért ír valaki olyasmit, mint az elõbb Lacan, vagy mint például ez:

A magam részérõl úgy gondolom, hogy a huszadik század filozófiájának (és tudományfilozófiájának) talán egyik legnagyobb találmánya az, amit úgy hívhatunk, hogy udvariasság. Ez természetesen nem más, mint a kommunikációs jóindulat ellenpárja, a közlõ oldalán. A fenti gondolatmenetbe illesztve: akkor van jogom számítani a befogadó imént követelt jóindulatára, ha én is megteszem a magamét annak elnyerésére. Az udvariasság történetileg nem pontosan ezzel összefüggésben került elõ, hanem az angolszász józan ész kapcsán, mint például Bertrand Russellnél, de a lényeg ugyanaz. Az udvarias stílust analitikus stílusnak is nevezhetjük, bár ez a kifejezés félrevezetõ lehet. Analitikus filozófia alatt sokmindent értenek, ennek egy része nem túl könnyen megközelíthetõ, sõt néha egyenesen hermetikus. Az analitikus stílus viszont közeli kapcsolatban áll a köznapi nyelvvel, ezért nem meglepõ, hogy az analitikus filozófusok közül többen a hétköznapi nyelv filozófiájára összpontosítottak. A köznapi nyelv pedig arra való (és itt természetesen izgalmas körforgás kezdõdik), hogy megmondjuk, amit gondolunk. Vajon mindig lehetséges-e ez? Elméleti fejtegetés helyett itt a tapasztalatra kell utalni. Komoly jelzések vannak arra, hogy mondjuk az egzisztenciálfenomenológiáról vagy Heidegger tudományfilozófiájáról is lehet magyarán beszélni (a.m. in plain English, im Klartext). Nem vállalkozom arra, hogy ennél tovább boncoljam jelentés és racionalitás kapcsolatát. E részt annak megjegyzésével zárom, hogy - nem kis mértékben a Carnap-Heidegger típusú szembenállások tanulságai alapján - a Sokal és Bricmont által bírált szerzõk közül sokan feltehetõen szándékosan választották a közlés önkényes, költõi, az elõbbi szóhasználat értelmében udvariatlan stílusát. Ezt a stílust lehet nem szeretni (én például nemigen szeretem, mert sok visszaélésre ad alkalmat), de Sokalnak és Bricmontnak, ha már könyvet ír róla, illene ismerni.

E hosszú gondolatmenettel azt jeleztem: a Sokal-féle irracionalitási problémát részben jelentéselméleti problémának tartom, ahol - és ez világos - Sokal maga is imposztor, ugyanis a jelentéselméletrõl neki fogalma sincsen. Ezért van az, hogy összekeveri a búzát az ocsúval, vagyis azt, amit nem ért, mert nem akarja érteni (eleve roszindulatúan olvassa vagy hiányzik hozzá a mûveltsége), azzal, ami lehet (sõt valószínû), hogy valóban értelmetlen. Kedvencem utóbbi témában Kristeva, akinek - hogy Sokalék stílusát én is felvegyem - minden szava arany (különösen szórakoztatóak a 61-62. old. idézetei). Iragaray szintén furákat mond, fölösleges csinekbe megy bele - ha jól értem, amit mond, hát ahhoz nem kellene ennyi handabandázás. Deleuze és Guattari-n azonban nem mindenütt nevettem együtt Sokallal és Bricmont-tal, bár õk is sokszor elszállnak, Baudrillard-ot pedig, noha sok a mellébeszélés, a rossz hasonlat, mégis érteni vélem, és egész jó (bár mintha részegen írna). Az igaz, hogy nem kell szószerint venni az urak által a káoszról és egyebekrõl mondottakat. Hogy akkor minek mondják? Hát éppen ez az udvariatlanság (egyik) baja.

Sokal és Bricmont másik célpontja az ismeretelméleti relativizmus. Bár sokféle ismeretelméleti relativizmus képzelhetõ el, Sokalék elsõsorban annak a nézetnek vagy megközelítésnek a jellemzésére használják e kifejezést, amely szerint a társadalmi és kulturális hagyományok beszüremlenek a tudományba, s ennek eredményeként minden elmélet és maga a tudomány is különféle érdekek és kulturális eszmék befolyása alá kerül, ezek halmazához képest relatív lesz. Visszatérõen ostorozzák azt a felfogást, hogy a tudomány "mítosz", "narráció", társadalmi konstrukció". Erre a témára fûzik föl a tudományfilozófia általános bírálatát, ahol Kuhnt, Poppert, Feyerabendet, Bloort és Latourt s még sokakat ugyanabban az eredendõ bûnben találnak vétkesnek. Ezt az eredendõ bûnt Sokal és Bricmont meg is fogalmazza. Könyvük elején (a már megbeszélt, kissé leninista módon) kijelentik, hogyan mûködik - mármint szerintük - a tudomány, mi a tudományos ismeretek státusza, és ennek fényében mi a versengõ elméletek viszonya egymáshoz és a valósághoz. Bûnös mindaz, aki nem így gondolja.

Kijelentik például, hogy a tudományos elmélet az objektív valóság tükre (ehhez hasonló kijelentést sok helyütt tesznek; az itt adott megfogalmazáshoz szószerint leginkább a 78. oldalon vannak közel). A tudományfilozófusok többsége szerint azonban (õket nevezi Sokal és Bricmont relativistáknak) nem maga a természet jelöli ki a tudományos elméleteket és nem így, hanem….. nos, itt a történet sokfelé ágazik, ám mielõtt még kényelmetlenül bonyolult lenne, rájövünk, hogy mindegy is. Sokal és Bricmont relativizmus elleni bírálatának lényege ugyanis saját tudományfilozófiájuk hangos, tagolt ismételgetése és számonkérése. Quine téved, mert nem veszi figyelembe…., Kuhn téved, mert eltúlozza…, Bloor félreérti…, Popper elfelejti… és így tovább. Mindez, meg kell mondani, elég vicces olvasmány.

Szórakoztató az is, amikor (a 79. oldalon) azt mondják, a tudomány szkeptikus minden a priorival és minden tekintéllyel szemben, majd a következõ oldalakon rögtön fel is sorolnak vagy tíz szempontot arról, ahogy a tudományt csinálni kell. Ezek természetesen mindannyian a priori állítások, amelyeket az õ tekintélyük hivatott hitelesíteni. De nem szeretnék leragadni e stiláris baklövésnél, ez csak retorikai hiba. Érdekesebb, hogy Sokal és Bricmont tudományfilozófiája (jóindulattal szólva is) õsrégi naivitások átgondolatlan gyûjteménye. Tehettem volna idézõjelbe is a tudományfilozófia szót, de két okból sem tettem. Egyrészt: tényleg az, tudományfilozófia - csak rossz, mint mindjárt megbeszéljük. Másrészt, bármennyire is abszurd, úgy látszik, mindez sokakat nem zavar. Sokalék számos kollégájuknak mutatták meg a kéziratukat, akik mind hevesen bólogattak. Akkor bizony ez tudományfilozófia a javából, érdemes komolyan venni, ha nem is a tartalma, de a súlya miatt.

Nincs lehetõségünk szisztematikusan végigmenni Sokal és Bricmont tudomány-képén és relativizmus-bírálatán, csupán néhány elemet ragadunk ki. Elsõ helyen is magát a visszatükrözés-elméletet. Eszerint képzetünk tárgyai a valóság tükrözõdései, ezért képzeteink hasonlítanak a valóságos tárgyakhoz (75. old). Nos, ez - s éppen fizikusi szempontból - tarthatatlan elképzelés. Mondjam azt, hogy hülyeség? Képzetünk jellemzõ tárgyai ugyanis olyanok, mint a piros labda, a szemünkön kívül esõ világban pedig semmi nincs, ami piros lenne. A piros nem odakint van, hanem idebent. A szín élmény, az idegrendszer terméke, amelyet az agy adott hullámhosszú fényhez rendel (maradjunk most ennél, bár a dolog, mint a színelméletbõl ismert, bonyolultabb). A hullámhossz nem piros tehát, mint azt Helmholtz és más XIX. szd.-i fizikus-fiziológusok már tudták. A kognitív pszichológia aztán meggyõzõen felderítette, hogy mennyi külsõ és belsõ tényezõ együttese járul hozzá a vizuális képzetek keletkezéséhez. Egyszóval a visszatükrözés egy százötven éve megbukott teória, amely arra az egyetlen területre sem volt érvényes, ahol eredetileg megfogalmazódott, vagyis a látásra. A képzetek relatívek az organizmushoz képest. Talán apróság, de jellemzõ: miért nem tudják ezt Sokalék?

Aztán: Sokalék az indukció problémáját (és ezért a falszifikációs elmélet Popper-féle kísérleteit) azzal a kérdéssel azonosítják, hogy vajon racionális és hasznos-e a korábbi tapasztalataink alapján például abban hinnünk, hogy holnap is felkel a Nap. Ennek alapján megmosolyogják Hume-ot, leiskolázzák Poppert. Csakhogy az õ általuk feltett kérdés messze nem azonos az indukció tudományfilozófiai problémájával. A probléma lényege ugyanis - úgy tartjuk - az, hogy az eddigi tapasztalatok, hacsak egyéb feltételezésekkel nem élünk, önmagukban semmit sem mondanak arról, mi várható. Ezzel nincs is mit tenni; a kérdés éppen az, milyen feltételezések tehetik mûködõvé az indukciót. Az ésszerûre és a beváltra hivatkozni nem biztos, hogy helytelen a tudományfilozófiában, lehet így az indukció problémáját is pusztán gyakorlati kérdésnek látni. Értelmes dolog arról beszélni, hogy a tudománynak csakugyan ilyen erõs pragmatikus vonásai vannak Ennek azonban súlyosak az intellektuális következményei. Sokalék ezt már láthatóan nem tudják. Elõszeretettel hivakoznak például a relativizmus elleni harcukban az igazságra és a tudásra, ami szerintük nem más, mint igazolt igaz ismeret. A kettõ azonban együtt nem megy: a pragmatizmus és a naív, abszolút igazságfogalom együtt nem kapható. Ezt egyébként könyvük egy más helyén (115. old, 120. lábjegyzet) õk maguk is mondják, éppen az igazság fogalmának védelmében. Ezt a kijelentést azonban nem olvasták össze az ugyanebben a fejezetben leírt más szavaikkal, például azzal, amit a vízvezeték-szerelõkrõl mondanak (76. old), vagy ezzel:

Ez fajta a pragmatizmus (nem nehéz végiggondolni) óhatatlanul egyfajta relativizmushoz vezet. Ha egyszer nem azért alkalmazunk adott tudományos elméleteket, mert tudjuk róluk, hogy igazak, hanem csupán azért, mert jól mûködnek (vagy ahogy a pragmatista mondja: mert jó szerszámok), akkor lehet, hogy egy csomó más elmélet (más szerszám) is ugyanolyan jól mûködne a helyükben. Szöget beverni nem csak kalapáccsal lehet, hanem szinte bármivel. Ha az elméletek ilyenek, akor nem igazak, de nem is hamisak, hanem vannak, ahogy a labda is van. Nem többet, csak egy-két paragrafusnyit kellett volna Sokalnak és Bricmontnak elolvasni bármely tudományfilozófia-tankönyvbõl, hogy rájöjjenek: az általuk elképzelt egyszerû világ, ahol a józan, gyakorlatias paraszti észtõl vidáman szökdécselve jutunk az "objektív igazságig" és a "tudásig, mint igazolt igaz ismeretig", nem létezik, és sohasem létezett. Minthogy ebbõl az egészbõl egy szót sem értenek, nem csoda, ha irracionalistának tartanak mindenkit, aki nem hisz az általuk kergetett bandzsa idillben, amit ráadásul, definíció szerint racionálisnak neveztek ki.

Természetesen ettõl a ponttól kezdve válik izgalmassá minden. Lám-lám, a jó öreg Sokal is a pragmatizmus, tehát a relativizmus mocsarába süllyed, miközben kint is szeretne maradni belõle, mint mi mindannyian. Vagy tényleg azt hiszi Sokal, hogy Popper neki ellensége? Valójában sok mindenben inkább szövetségesének látszik. Nem mindenben, mert Popper sokat feláldozott a Sokal vagy az utca embere által vallott racionális intuícióból, azért, hogy a maradékot menthesse. Ma azt tartjuk, túl sokat áldozott és jóval kevesebbet nyert, mint remélte. De azt elvitatni tõle, hogy mindezt a ráció nevében tette, igaztalan.

Vagy ott van a kumulativitás kérdése. Kuhn-nal szemben szerzõink foggal-körömmel védik a tudomány kumulatív felfogását:

Miért érdekes egyáltalán, hogy ma többet tudunk-e, mint ötven vagy ötszáz éve? Ebben van a kérdés kulcsa, és itt kiderül, hogy Sokalék megint összekeverik a tudás kétféle felfogását, akárcsak az elõbb. Az igaz, hogy minden tudománytörténet csak a jelen szempontjából érdekes - csak hát eleink is a jelenben éltek. Az elmúlt idõk jeleneinek tanulmányozása révén a tudománytörténet már régen megmutatta, hogy õseink sokéfele dolgot tudtak, amit mi nem. Ennek egy részét ma nem is tekintenénk tudásnak, ez igaz, de õk annak tekintették. Nekik saját céljaik voltak, amelyek nem voltak azonosak a mi céljainkkal, ehhez saját eszközöket kerestek, amelyek sokszor nem voltak azonosak a mi, mai eszközeinkkel. Nem a mi problémáinkat akarták megoldani tehát, hanem a sajátjukat. Az elõbb emlegetett pragmatikus mozzanat szellemében jogosan tudásnak tekintették mindazt, ami ehhez passzolt. Miközben Sokal fentebb illedelmesen elutasítja a Whig eseménytörténet-írást, magáévá tesz egy Whig eszmetörténetet. A múltat mai céljaink és eszközeink szemszögébõl értékeli. Ehhez a jelen tudást hirtelen ugrással az "igazolt igaz ismeret" értelmében fogja fel, és a múltbeli célok közül elveti azokat, amelyek ezzel a tudással nincsenek összhangban. Ha azonban célok és eszközök összefüggésében nézné a tudást, akkor maga is rájöhetne, hogy a mi céljaink felé haladó kumulativitás nem zárja ki a mi céljainktól független múltak és kultúrák tudásának relativitását. Lám, ha a relativista farkas betette a lábát egy kis pragmatizmussal, akkor már egészen bent is van a szobában. Sokalék ezt nem látják, nem hiszik, hogy az ilyesmi velük is megtörténhet, fel se kapcsolják a villanyt. Jellegzetes, hogy Feyerabendet (104. old.) azzal intézik el, hogy a "minden elmegy" öncáfoló kijelentés. Ez igaz is, akkor, ha a mi életformánkat és annak részeként a mi nyomozói és metodológiai (106. old.) céljainkat követjük. Arra nem jönnek már rá, hogy Feyerabend ennél sokkal veszélyesebb: õ éppenhogy egész más életformákra és más célokra csábít.

A Bloor és Latour szociális konstruktivizmusát taglaló részben ezután Sokal és Bricmont a tudomány externalista és internalista felfogásának szélsõséges képét rajzolja meg. Azt hiszik, a tudományos elméletek összeomlanak, ha elismerik, hogy emberek találják ki õket. Azt hiszik emiatt, hogy Bloor is tudomány-ellenes. Holott Bloor "erõs programja" éppen a józan ész és a naturalizmus (értsd: a természettudományos mintára építõ, oksági elemzés) stílusában mutat rá a tudás kognitív forrásaira. Abból indul ki, amit egyébként már Popper is tudott: hogy a mûködõ és a nem mûködõ elméletek kiötlõi ugyanazt csinálják - csak aztán az egyik elmélet mûködik, a másik meg nem mûködik. Bloort utóbbi szempont azonban nem érdekli, õ nem a tudomány alapjait kutatja, õ szociológus. Az foglalkoztatja, mit csinálnak az emberek, amikor elméleteket alkotnak. Az elméletek tartalmát nem a természettel való megegyezés, hanem a tartalom társadalmi és kulturális forrásai felõl vizsgálja. E források használata pedig - túl azon, hogy számunkra adottság - egyben racionális is. Más szóval, a szociális konstrukciók nem akadályozzák, hanem segítik a tudomány mûködését - jó is, hogy Darwin korában annyit fecsegtek a társadalmi túlélési versenyrõl, mert neki eszébe jutott errõl az, hogy hátha így meg ez a biológiában ugyancsak. Sokal és Bricmont ezt nem szereti hallani, mert, mint láttuk, szerintük az elméleteket egyedül a természet kellene kijelölje. De legalább a felfedezés kontextusa és az igazolás kontextusa közötti különbségrõl hallhattak volna. A szociálkonstruktivizmus ugyanis - legalábbis egyfajta értelmezésben - az elsõvel, Sokalék problémája pedig nyilvánvalóan a másodikkal kapcsolatos. Sõt, lehet, hogy Sokalnak még tetszene is az erõs program, ha megértené, hogy az a szociológia fizikája. Latour már lehet hogy nem tetszene, õ Bloor-nak sem tetszik. Sokal és Bricmont számára az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz: ez mind "relativizmus" és kész (lásd még: aki nincs velünk, az ellenünk van).

Sokallal és Bricmonttal együtt valószínûnek tartom, hogy számos "újhullámos" francia szerzõ és "vad" posztmodern gondolkodó ellenõrizetlen fogalmazásokba és híg szövegjátékokba hajszolta bele magát. Talán a nagyotmondás kényszerének vagy a modernitás fegyelme elleni lázadás mámorának köszönhetõ ez. Sokal és Bricmont könyve fontos dokumentuma annak, hogy ez a kérdés egyáltalán felmerült. Úgy vélem azonban (és megpróbáltam érzékelteni, miért), hogy értelmes és értelmetlen, racionális és irracionális között a határok nem ott húzódnak és nem azért, ahol és amiért Sokalék meghúzták. Sokal másik célpontjáról, a relativizmusról azt igyekeztem megmutatni, hogy Sokal által legjobban támadott változatai nem összeférhetetlenek a tudomány eszméjével, sõt a Sokal és szerzõtársa által vágyott józan racionalitással sem.

Érdemes volna higgadtan végiggondolni, kik milyen pontatlanságokban vétkesek. Érdemes végiggondolni azt is, lehet-e relativizmus, tudomány és igazság viszonyát megnyugtatóan rendezni. Sokal és Bricmont felhívják a figyelmet ezekre a fontos problémákra, de a higgadtság nem erényük.

Lévén, hogy olyan tudatlanul bántak a jelentéssel, és olyan szûkkeblûen a relativizmussal, nem csoda, hogy szinte bárhová néztek, imposztorok dugták ki a fejüket a földbõl. Õk pedig engedelmesen jegyzeteltek és háborogtak, míg végül könyvük olyan nem lett, mint a jereváni rádió panaszmûsora. A Gödel-tételtõl a káoszelméletig, a halmazelmélettõl a relativitásig mindenre "rámozdulnak", amirõl úgy gondolják, hogy nem a maga helyén és nem teljesen precízen alkalmazzák. Minden olyan szöveget bíróság elé rángatnak, ami kicsit érthetetlen vagy szabadabban fogalmaz. Ugyanilyen önkéntes rendõri munkát végeznek a relativizmus legenyhébb gyanúja esetén, márpedig gyanúban nincs hiány. De Sokal legalább hû önmagához. Több alkalommal említi, hogy a felvilágosodás elkötelezett híve. Innen származik nála az egynemû ész ideája, és talán innen a türelmetlenség, az ész nevében fellépõ erõszakosság is. A felvilágosodásnak azonban lehetséges egy olyan felfogása, amely szerint ez az eszme összefér a demokráciával, sõt éppenhogy elõmozdítja azt. Sokalék mogorva hozzáállásával szemben ez derûs, optimista szemléletet tesz lehetõvé. E szemlélet szerint az igazságot nem kell tûzzel-vassal, hatalmi szóval terjeszteni, irracionalitás- és relativizmus-ügyi bizottságokkal védeni. Meg lehet bízni abban, hogy a közös fejünkben lévõ közös ész révén magától terjed. Nevezzük ezt kis biológiai optimizmusnak.