Kampis György
ELTE Tudománytörténet és Tudományfilozófia
Tanszék
1117 Budapest, Pázmány Péter sétány
1.
Az alábbiak célja kettõs. Egyrészt bemutatni a kognitív tudomány egy ígéretes új felfogását, amelyrõl az utóbbi idõben sok szó esik (s ezzel együtt elhelyezni egyfelõl a klasszikus kognitivizmus, másfelõl a vele rokon vagy nem rokon új megközelítések között). Másrészt az új felfogást némileg põrére vetkõztetve segíteni megérteni, hogy közelebbrõl mirõl szól ez az új irányzat, és ennek kapcsán megbeszélni azt, hogy jelen formájában miért alkalmatlan az önmaga elé tûzött feladatok megvalósítására.
A két cél nem zárja ki egymást. Hasonló helyzetek gyakran adódnak a tudományban. A génfogalomnal is annyi probléma van, hogy a molekuláris biológiában már régóta nem is használják, de ettõl még a genetika, mint kutatási irányzat képes volt látványos eredményeket hozni az elmúlt néhány évtizedben. Valószínûnek tarthatjuk, hogy hasonló lesz a helyzet az elme dinamikus felfogásával is. Jelen formájában a retorikai túlzásoktól az egyszerû tévedéseken át a félig átgondolt fogalmakig sokmindennel terhes, mégis hiba volna ennek alapján egészében véve elutasítani. A megközelítés ugyanis a kognitív tudomány egy olyan fejlõdési vonalába illeszkedik, amelytõl hosszú távon joggal remélhetõ az elmével foglalkozó tudományokban ma már közhelynek számító, jó néhány égetõ probléma megoldása. Hogy csak egyet említsünk ezek közül: ilyen probléma a test és elme dualizmusának kérdése. Ezt a kérdést a kognitív tudományban a ma is divatos funkcionalista felfogás sajnos szinte teljesen érintetlenül hagyja, bármi is volt az eredeti célja. Látni fogjuk: az események azon láncolata, amelynek a dinamikus elme teóriája, jó okkal hihetõen, még nem a végsõ eleme, lényegesen többet tud majd mondani errõl a kérdésrõl.
Az elme dinamikus felfogásának számos elõzménye
van, és maga is több, egymással lazán kapcsolódó
megközelítést egyesít. A következõkben
a Tim van Gelder-féle "dinamikus hipotézis" kapcsán
fogunk beszélni róla. Ennek oka egyszerûen az, hogy
tézisszerû megfogalmazásai érdemi vizsgálatot
tesznek lehetõvé - azonkívül az sem mellékes,
hogy a dinamikus hipotézis jelentõs publicitást kapott,
és számos kísérõ mû megírására
adott alkalmat. A téma legpontosabb kifejtése van Gelder
BBS-beli cikke (1998), illetve van Gelder és Port (1995) bevezetõje
az általuk szerkesztett könyvhöz. A kapcsolódó
egész kis mozgalom kulcsmûve a Mind as Motion (Port
és van Gelder 1995); akit az elõzmények vagy a hasonló,
ám nem van Gelder által motivált megközelítések
is érdekelnek, jó kiindulópontot kapnak Kampis (2000a)-ban.
Van Gelder honlapja (2000) jó néhány további
írását tartalmazza, a nem-karteziánus kognitív
tudomány átfogó szemléje (Lemmen 2000).
A tájkép áttekintése
A kognitív tudományok története felfogható úgy is, mint ami egy izolált gondolkodó elme feltételezésétõl halad a valóságos, érzõ, hús-vér rendszerek felé. Rövid szemlénk három lépést azonosít.
(1) A kognitív pszichológia, majd a számítógépes kognitív tudomány egyaránt a gondolkodást tekintette az elme tipikus mûveletének. Az elõzõ mondatban a múlt idõ nem befejezettégre utal, hiszen e szemlélet ma is igen aktív, hanem arra, hogy a gyökerek messze nyúlnak vissza az idõben. Majdnem ezer év hagyományát követi az, aki az elmét homogénnek, a gondolkodást pedig e homogén közeg mintaadó folyamatának tartja, olyan folyamatnak, amely függetlenül zajlik mindattól, amire vonatkozik. Ha ugyanis a gondolkodás nem volna független a kívülrõl érkezõ ingerektõl, vagy ha nem a gondolkodás és a következtetés volnának a tipikus elmefolyamatok, akkor mi különbség lenne az elmés lények (vagyis az emberek) és az állatok között, melyek ugyancsak képesek érzeteik valamiféle kombinálására? Ezt kérdezi Huarte, Hobbes és Descartes (Kampis 2000b), akik nyomán ezért az elmét az elmén kívüli dolgokra és ingerekre vonatkozó jelek átalakításának területeként képzelik el. A klasszikus kognitivisták a hatvanas-hetvenes évektõl kezdõdõen úgy vélték, hogy az elme e jelek vagy szimbólumok segítségével érthetõ meg. A számítógép metaforája, úgy tûnik, képes volt ezt a szempontot kifejezni. Az eredményül adódó komputációs elme tisztán matematikai-logikai jellegû. Van, aki odáig merészkedik, hogy ehhez az elméhez testre egyáltalán nincs is szükség (mint ahogy talán a négyes számhoz sem kell a négyes számjegy).
(2) A hetvenes évek második felének hozadéka, a konnekcionizmus a szimbólumok felbontásával és széttördelésével érte el sikereit. Utólag visszatekintve, nem valamilyen ideológia tette vonzóvá, hanem az, hogy a kisebb és finomabb egységek nagyobb flexibilitást biztosítottak a számára. Mérnöki siker volt ez, amelynek mégis fontos módszertani üzenete van. A konnekcionisták az elmét vizsgálva nem matematikai mûveletekre, hanem valóságos fizikai folyamatokra gondolnak, amelyek az elmében a szimbólumok transzformálgatása mellett, alatt, vagy helyett találhatók meg (a konnekcionisták sokszor maguk sem tudják, hogy errõl mit mondjanak). Ezzel párhuzamosan a tipikusnak tekintett mûveletek is átalakulnak. A konnekcionista rendszer felépítésénél fogva a tanulás és a kategorizáció területén a legalkalmasabb, a konnekcionista elme tehát egyfajta tanuló gép, amely - minthogy tanulni csak valamit lehet - valódi bemeneti és kimeneti viszonyokkal rendelkezik. A konnekcionista elmének valóságos hordozója és valóságos környezete van (- hogy a modellek ezt hogyan kezelik, az más kérdés; a környezet ezekben sokszor meglehetõsen absztrakt formában jelenik meg).
(3) A nyolvanas évek közepétõl kezdõdõen jelen van egy harmadik megközelítés is. Ez nem alkot összefüggõ mozgalmat vagy tanítást, mégis világos, hogy valami lényeges közös eleme van. Olyan fejleményekrõl van szó, amelyek a szituált kognícióval, az autonóm robotok fejlesztésével, a "wetware" vagy "nedves anyag" képességeivel, a test jelentõségének hangsúlyozásával és más hasonlókkal kapcsolatosak. Egyes korábban lenézett témáknak, mint a fenomenológiának vagy akár a hermeneutikának a kognitív tudományba való bizonyos fokú beemelésével járnak. Rodney Brooks (1991a,b) például rovarokhoz hasonló elemi robotokat épít az MIT-n, és közben a reprezentációk nélkül mûködõ intelligencáról beszél. A robot-rovar nemigen foglalkozik a környezetével, viselkedése elõre megépített reakciókra épül. A sok különbözõ vagy akár egyforma elemi rovar közössége mégis komplex feladatok megoldására lehet képes anélkül, hogy az ehhez szükséges tervek bárhol meglennének. Az autonóm robotok látszólag az ellenkezõ problémával néznek szembe, mindent magukban kell hordozzanak. A nagyobb önállósághoz mégsem a robot mind teljesebb szimbolikus leírásán és a mind pontosabb vezérlésen keresztül sikerült az utóbbi évtizedben közelebb kerülni, hanem épp fordítva. Hogy ugyanis egy robot kar mire képes, azt nem kell és - mint kiderült, nem is érdemes - leírni, mert azt a fizikailag létezõ robot kar maga tartalmazza. Akárcsak a rovar a képességeinek a javát. A vezérlésnek csak "úsznia" kell ennek a képességhalmaznak a tetején, például egyszerû hibajelek és visszacsatolás segítségével, vagy valami más módon. A kilencvenes évek robotjait ezért aztán ténylegesen meg is építik, bár ez így jóval drágább. Ezek nem számítógépes szimulációk többé, hanem valós rendszerek, amelyek valós környezetbe helyezve nem egyszerûen "ingerekhez", hanem teljes szituációkhoz alkalmazkodnak (ezt tükrözi az idézett kifejezés is). Vagyis a robot teste és a környezet közötti komplex, megvalósult, jelektõl és szimbólumoktól mentes, le nem írt, sõt valószínûleg egészében le sem írható viszonyokhoz történõ adaptáció lesz a viselkedés kulcsa. Ugyancsak kulcsfogalommá válik a tapasztalat, amely itt nem egyszerûen ingert jelent, hanem összetett viszonyt organizmus és környezet között - a tapasztalat nem más, mint e kettõ közös terméke, mely magán hordozza a testiség következményeit és a világban való lét adottságait. És így tovább, számos rokon résztéma ismeretes. Mindezeket a törekvéseket közös névvel a "megtestesült elme" névvel illethetjük. Maga a név egyébként Varela, Thompson és Rosch (1991) hasonló címû könyvére utal. A megtestesült elme irányzatok filozófiai hivatkozásai Heidegger és Merleu-Ponty környékén keresendõk. Tézisszerûen megfogalmazva, a közös elem bennük az, hogy egyén és világ, test és elme elválaszthatatlan, szétbonthatatlan egységét tételezik fel (Wheeler 1997). Ennek egyik következménye a nem-propozícionális elmetartalmak lehetségessége - vagyis az, hogy például a készségek és más "testi" tudások és az elme belsõ tudása közötti határvonal elmozdul vagy elmosódik. Mindez általánosságban véve az elme és a külvilág közötti határ elmosódásához vagy eltûnéséhez is vezet.
Az itt elmondott történet természetesen a karteziánustól a nem-karteziánusig tartó ívet fog át. Ez látszólag ellentmondás annyiban, hogy a kognitív tudományok mindig is Descartes-tal szemben határozták meg önmagukat. Ha egyfajta önkénnyel a kognitív tudomány hajnalát Putnam funkcionalizmusához kötjük (Putnam 1960, 1967), akkor azt kell mondanunk, hogy az egész kognitív megközelítés a dualizmus, és így a kartezianizmus ellen fogant. Könnyû mégis meglátni, hogy a történet állomásai ennek ellenére Descartes-tól indulnak, és a tõle való fokozatos eltávolodást jelentik. Közismert, hogy Descartes test és elme külön szubsztanciaként való elképzelésérõl beszél; az Elmélkedések az elsõ filozófiáról-ban (1641/1994) hosszasan értekezik arról, hogy az elme nem más, mint gondolkodás; hogy a gondolkodás akkor is lehetséges, ha külsõ dolgok nincsenek jelen, hogy ezért a két tartomány egymástól független, stb. A karteziánus világkép ezért az ismeretelmélet és más területek mellett a kognitív tudománynak is állatorvosi lova. Szinte felsorolni is nehéz, hogy mi minden következik belõle (illetve megfordítva, hogy mi mindent fejez ki): objektum és szubjektum szétválasztása, racionalizmus és empirizmus (vagyis ész és tapasztalat) különválása, módszertani individualizmus, privátnyelv-felfogás, a szkepticizmus különféle nyílt és rejtett formái (mint a másik elme problémája, vagy más szóval a zombik kérdése) - hogy csak a legközismertebbeket említsük. A filozófiai hagyományt követve, anti-karteziánusnak vagy nem-karteziánusnak nevezünk most minden olyan nézetet, amely a fentiek bármelyikét, tehát (bátran alkalmazott modus tollenssel) magát a Descartes-i világképet tagadja ilyen vagy olyan mértékben. Ekkor a fenti három állomás egy nem-karteziánus progresszió része.
A részletesebb tárgyalás elõsegítése
érdekében röviden összefoglaljuk elõbb a
klasszikus kognitivizmus, majd az azt felváltani igyekvõ
konnekcionista felfogás jól ismert fõ vonásait.
A "megtestesült elme"- nézetekrõl a velük szoros
kapcsolatban álló dinamikus hipotézis kapcsán
fogunk beszélni.
A klasszikus kognitivizmus
Mint az elõbb is tettük, a klasszikus felfogást az egyszerûség kedvéért a funkcionalizmussal azonosítjuk. A klasszikus felfogás ebben az értelemben azt mondja, hogy az elme egyfajta szoftver az agy számára. Ez a hasonlat végigvonul a funkcionalizmus egész történetén. Legrészletesebb kifejtése Ned Block-nál található (Block 1978, 1995, 1996). A funkcionalizmus legfontosabb irodalmait Chalmers (2000) gyûjtötte össze. Az említett hasonlatot rendes funkcionalista szó szerint veszi. A szoftver és az elme állapotokkal rendelkezik, eseményeket irányít, bemeneteket és kimeneteket kapcsol össze. A szoftver és az elme fizikailag megvalósított, ám lényegét tekintve nem fizikai. Ha valaki megveszi a Microsoft legújabb szövegszerkesztõjét, az nem egy CD-t vesz, hanem magát a szoftvert, amely hordozótól független. Szigorú funkcionalista szerint az elme is átvihetõ egy CD-re vagy bármi másra, akár például a tánc nyelvére vagy kis kínaiak alkotta vödörláncra.
A funkcionális állapotok olyan kauzális állapotok, amelyek bemenet-kimenet viszonyokat és további funkcionális állapotokat határoznak meg. A funkcionális állapot e fogalmát a gépi metafora tovább tagolja. A gépi funkcionalizmus szerint a funkcionális állapotok egy állapot-átmenet rendszernek, vagyis egy véges automatának az állapotai. Ezért elõszeretettel beszélnek a funkcionális állapotokról úgy, mint Turing-gépek állapotairól, minthogy az összes véges automata megvalósítható egy Turing-féle univerzális számítógéppel, vagy röviden univerzális Turing-géppel. Egy Turing-gép pedig nem más, mint egy egyszerû vezérlõ egység, egy író-olvasó fej és egy tetszõlegesen növelhetõ hosszúságú memóriaszalag kombinációja. A fej a szalagról egy jelet (egy szimbólumot) olvas be, a vezérlõ egység ennek hatására meghatároz egy elmozdulást a szalagon (a fej helyben maradhat, illetve jobbra vagy balra léphet), és meghatároz egy további jelet, amit ezután a szalagra kell írni. Ez a csalókán egyszerû készülék minden matematikai mûvelet, sõt minden olyan mûvelet elvégzésére alkalmas, ami jelekkel egyáltalán leírható. A gépi funkcionalizmus híve ezért szívesen beszél állapot-átmenet séma és véges automata helyett az azt megvalósító (szimuláló) Turing-géprõl - vagy, ha egészen precízek akarunk lenni, valójában egy tetszõleges univerzális Turing-gép programjáról.
A funkcionalista elmefelfogás és a Turing-gépek közeli kapcsolatát fejezi ki a Fizikai Szimbólum Hipotézis (Newell és Simon 1976, Newell 1980). Eszerint elmével rendelkezni annyi, mint egy fizikai szimbólumrendszert mûködtetni. Egy fizikai szimbólumrendszert az alábbi három dolog megléte határoz meg:
- elemek fizikai halmaza, melyek nagyobb, stabil egységekké kombinálhatók
- egy szabályrendszer, amely az elemekbõl létrehozott kombinációkkal leírható és ugyanilyen elemeken, illetve ezek kombinációin értelmezett mûveleteket fejez ki
- megfeleltetések rendszere, amelyek a világ részei és az elemekbõl létrehozott kombinációk között állnak fenn.
A fenti meghatározás azonnal érthetõvé, sõt mintegy önmagát magyarázóvá válik, ha a benne említett elemeket egy programozási nyelv elemi utasításaival, változóival és konstansaival azonosítjuk. A belõlük képzett kombinációk (vagyis az ábécébõl létrehozott szavak) ekkor a programoknak, adatoknak és egyéb objektumoknak felelnek meg, a szabályrendszer a programok által meghatározott mûveleteknek, amelyek az adatokon és más programokon dolgoznak; a megfeleltetések rendszere pedig azt fejezi ki, amirõl a funkcionalistán értelmezett program "szól", például, hogy a LÓ változó egy lovat jelöl, a TÖRPE törpét, a MATRIX egy mátrixot és így tovább (a példák mondjuk egy elképzelt játékprogramból valók).
A fizikai szimbólum hipotézissel rokon a "gondolat nyelve" elképzelés. Egy fizikai szimbólumrendszer ugyanis lényegében, mint az imént láttuk, nyelvi rendszer. Formálisan képzett szavakkal, és az ezek mözögg álló fogalmakkal dolgozik, pontosabban ezek szimbólumaival végez mûveleteket. Ha gondolkodni annyi, mint egy fizikai szimbólumrendszert használni, akkor gondolkodni eszerint tehát annyi lenne, mint nyelvet használni. A gondolat nyelv-elképzelés forrása J. Fodor, aki egyébként az itt bemutatottól eltérõ gondolatmenettel jut ugyanilyen következtetésre. Õ abból indul ki (Fodor 1968, 1975), hogy a gondolataink produktívak (vagyis képesek vagyunk mind újabb gondolatok létrehozására), szisztematikusak (azaz például igazság-megõrzõk), és kombinatorikusak (vagyis ha értjük a részeiket, értjük az egészet). Minthogy, mondja Fodor, a nyelv az egyetlen ismert példa ugyanezen tulajdonságokra, ezért a gondolkodás eredendõen nyelvi kell legyen.
A nyelv elemei a klasszikus kognitivista felfogás szerint dolgokat reprezentálnak. A gondolat nyelve a reprezentációs realizmus és a hozzá kapcsolódó intencionális realizmus egyik eszköze. Azt tételezi fel (vagy azt fejezi ki), hogy az elmében valóságos propozíciók, valóságos propozícionális attidûdök és valóságos reprezentációk vannak. Ennek egyik következménye a sokat bírált módszertani szolipszizmus. Ez arról szól, hogy ha az elmemûködés olyan, mint a nyelvhasználat, akkor a nyelvhez hasonlóan az elmét is elég egyszer feltölteni jelentésekkel, a többi már automatikusan folyik. Mégpedig függetlenül kell folyjon attól, hogy a jelentések voltaképpen micsodák - vagyis az elme "belsõ" világa megérthetõ kell legyen pusztán a transzformációk formai szabályai alapján is, mintha a külvilág egyáltalán nem is létezne.
A késõbbiek érdekében jegyezzük meg:
a funkcionalizmus, a fizikai szimbólum hipotézis, a gondolat
nyelve és a reprezentációs realizmus egymással
lazán kapcsolódik. Egyáltalán nincsen szó
közöttük például logikai következmény
viszonyról. Ugyanakkor természetesen az is igaz, hogy egymást
támogatják és együtt alkotják a klasszikus
felfogás többé-kevésbé összefüggõ
testét.
A konnekcionizmus mint alternatíva
A konnekcionista rendszereket szubszimbolikusként szokás jellemezni (Smolensky 1988, Clark 1996). Ez azt jelenti, hogy a tévé képernyõjéhez hasonló módon reprezentálják az információt. Amikor a mûsort nézzük, nem jut eszünkbe, hogy a kép parányi pontok együttese, és hogy amit látunk, az tulajdonképpen nincsen ott. Pedig ez a helyzet, mert a tévén látott kép vagy írás, röviden szimbólum nem az, amivel a tévé mint eszköz foglalkozik. A tévé kizárólag pontokkal foglalkozik. A konnekcionista rendszer pedig egy hálozat csomópontjainak elemi aktivitás-értékeivel.
Van itt egy félrevezetõ párhuzam a szimbolikus rendszerek mûködésével. Ennek tisztázása segíti a megértést. Az interneten elterjedt tréfás aláírások között egyszer ez volt például olvasható: "nyugi - ezek csak egyesek és nullák". Nyilván a levél írója sok durvaságot írhatott a levelezési listákon. Tehát csak egyesek és nullák vannak egy szimbolikusan mûködõ számítógépben is, és mi mégis sértésnek vagy éppen viccnek olvassuk. A különbség a tévéképhez (és a konnekcionista rendszerhez) képest az, hogy a szimbolikus rendszerek esetén van egy kötött fordítási mechanizmus, amely a nullák és egyesek egy bizonyos kombinációjához mindig ugyanazt a bizonyos betût vagy egyéb jelet rendeli. (Ezért van az, hogy ez a lépés automatizálható, és a monitoron egybõl a szóban forgó betû vagy jel jelenhet meg.) A szubszimbolikus rendszer esetén ilyen fordítás nem létezik. Pontosabban: nem létezik "fölülrõl lefelé" történõ fordítás. A tévé esetén például nehéz volna elképzelni is, mit értenénk annak megadása alatt, hogy milyen pixel (képpont-) kombinációk felelnek meg egy asztalnak (vagy bármi egyébnek). Hiszen akár ugyanaz az asztal is tetszõlegesen sokféleképpen mutatható be a képen, ennyiféleképpen ábrázolható, "reprezentálható" a rendszerben. (Ennek a sokféleségnek némiképp határt szab a felbontás végessége, de ha a lehetséges tévés reprezentációk számáról van szó, hamar csillagászati számokba ütközünk). Mindezt azt jelenti, hogy a szimbolikus rendszerek szemantikailag áttetszõek, a szubszimbolikus rendszerek pedig szemantikailag nem-áttetszõek, mert a jelentéshordozó egységeket meg lehet találni a rendszerben az egyik esetben, de nem lehet megtalálni a másikban. Más szóval, egy szubszimbolikus rendszer fizikai megvalósításában nem lehet semmilyen módszerrel sem megmutatni az egyes reprezentációs egységeket.
Ehhez a ponthoz kapcsolódnak a konnekcionizmus legtöbbet emlegetett tulajdonságai, az információs egészlegesség, a reprezentációk "puhasága" és a "fokozatos hanyatlás". Egy konnekcionista rendszer egyforma tulajdonságú elemek kapcsolati hálózata a hozzátartozó tanulási szabályokkal. A tanulási szabályok az elemek aktivitásának függvényében a hálózat módosítását, pontosabban a meglévõ kapcsolatok erejének megváltoztatását írják elõ. A kapcsolatok ereje pedig azt határozza meg, hogy az egyes csomópontokkal összeköttetésben álló más csomópontok aktivitása milyen mértékben befolyásolja az adott csomópont aktivitását. A pixel-szerûen elosztott ábrázolás ebben a rendszerben azt jelenti, hogy elvileg minden hálózati csomópont részt vehet minden tanult elem reprezentációjában. A szimbolikus rendszerhez képest ez puha reprezentációt jelent azért, mert az egyes csomópontokhoz rendelhetõ mikrojegyek sokasága lehetõvé teszi a reprezentációk képlékeny átalakítását, a reprezentáció sikerességének vagy pontosságának különféle fokozatait, illetve a mikrojegyek egy részének kiesése (például a rendszer károsodása) esetén a mûködés arányos megtartását.
A konnekcionizmus alkalmas a szimbólumok és a külvilág közötti kapcsolat kérdésének felvetésére is. A klasszikus kognitivizmus szimbólumai üresek. Vagy azt kell feltételezni, hogy valami eredendõen jelentéshordozó, de nem nyelvi jellegû tényezõ tölti fel õket jelentéssel (például egy belsõ biológiai módszer - ez Fodor (1985) reménye), vagy üresek is maradnak (ez Searle (1980) vádja). A konnekcionizmus keretében került megfogalmazásra egy javaslat, amely a szimbólumoknak az ingerek révén törénõ megalapozását ígéri. A javaslat a kategorizációs képesség alapján, tanulás révén képzeli el a szimbólumok kialakulását (Harnad 1990).
A konnekcionista elme-modellek egy másik fontos vonása
a motoros és egyéb periférikus funkciók egy
részének bevonási lehetõsége az elmével
formálisan azonos szerkezetû tárgyalásba. A
percepció és a mozgatórendszer idegrendszeri modelljei
ugyanis szintén elképzelhetõk a konnekcionizmuséhoz
hasonló hálózati keretek között. Hiszen
végülis a konnekcionista hálózat õsképe
maga az idegrendszer. Ezzel együtt felvetõdik az a kérdés,
hogy pontosan hol kezdõdik az elme, és hol végzõdik
a bemenet vagy kimenet révén közvetített külvilág.
Különféle modellek különbözõ megoldásokat
fogalmaznak meg, és eltérõ feltételezéseket
fejeznek ki erre vonatkozóan - az átmenet pontját
hol ide, hol oda tolva. A klasszikus megközelítés szolipszizmusával
szemben tehát, megállapítható, hogy a konnekcionizmus
önkényes határt von világ és elme között.
A dinamikus hipotézis
A dinamikus hipotézist legrövidebben úgy jellemezhetjük, mint ami a konnekcionizmus által az elmébe bevont perifériák, az elme "külsõ" részeinek vagy funkcióinak a perspektíváját terjeszti ki magára az elmére. Látni fogjuk, hogy ez összefügg van Geldernek a konnekcionizmusról vallott renitens nézeteivel. Van Gelder és Port (1995) a dinamikus hipotézis megfogalmazásakor abból indul ki, hogy az elme tipikus teljesítménye nem az elvont gondolkodás, de nem is a tanulás és az osztályozás, hanem olyasmi, mint beszélgetés teniszezés vagy bevásárlás közben. A dinamikus hipotézis ehhez hasonló példákon kerül megfogalmazásra, a szimbolikus feldolgozási modell radikális ellentétpárjaként. A szimbolikus modell a "tenisz problémát" úgy képzeli el, hogy a külvilágot reprezentáló ingerek alapján egy algoritmus kiszámítja a szükséges akciók specifikációját, a test pedig végrehajtja azokat. A látás azonosítja a labdát és az ellenfelet, egy tervezõ program a pillanatnyi állapotok és az elérendõ célok figyelembe vételével következtet a labda és az ellenfél késõbbi mozgására, majd ennek alapján cselekvési tervet készít, melyet elemi utasításokra bont le. A motoros rendszer pedig e jelek alapján beavatkozik.
Az így elgondolt reprezentációk diszkrét szimbólumok statikus struktúrái, a transzformációk diszkrét, pillanatszerû átmenetek. Maga a rendszer pedig a különbözõ célokra szakosodott speciális modulok mûködését feltételezi. Egy modul a teniszre, egy a beszédre, sõt egy újabb a látásra, és így tovább.
Van Gelder és Port (1995) alapvetõ észrevétele az, hogy a valóságban folytonos folyamatok vannak, ezek párhuzamosan és együtt zajlanak, a viselkedés pedig állandó interakciók alapján valósul meg. Más szóval, nincsenek külön ingerszerû, feldolgozás-szerû és válasz-szerû események, hanem mindez egyszerre, folyamatosan, a valós idõben, a külvilág és az elme "temporális koevolúciója" során történik. A dinamikus hipotézis a szimbolikus modellek toldás-foldása helyett ennek a megragadására egy másik világképet javasol. E világkép alapeleme a dinamikus rendszer.
A dinamikus rendszerek kulcsfogalmai: rendszer, állapot, állapottér. Egy rendszer a világ összetartozó, változó aspektusainak valamilyen együttese. A rendszer állapota az, ahogy az illetõ aspektusok egy adott pillanatban vannak, a rendszer állapottere pedig a lehetséges állapotok összessége. Az összetartozó aspektusok kiválasztása nem magától értetõdõ feladat, ezért nem minden változóhalmaz rendszer. Összetartozó aspektusok azok, amelyek egymást befolyásolják, vagyis amelyeknek a megváltozása egymástól nem független. A dinamikus rendszert ebbõl a szempontból két tulajdonság azonosítja: a csatolási tulajdonság, mely azt fejezi ki, hogy - mint az elõbb mondtuk - a változások csatoltak, és a zártsági (closure) tulajdonság, amely szerint minden csatolt változó része a rendszernek. Más szóval, a rendszer határa a csatolt változókra nézve egy elvont értelemben zárt. A dinamikus rendszerek állapot-meghatározottak: azaz múltfüggetlenek, átmeneti szabállyal rendelkeznek, és egyetlen jövõjük van. Ez azt jelenti, hogy múltbeli események közvetlenül nem, csak a jelenen, mégpedig a jelen állapoton keresztül befolyásolják a jövõt, és hogy ez a jövõ a jelen állapot és az átmeneti szabály alapján egyértelmû. Azok a változó aspektusok, amelyek még szintén befolyásolhatják a rendszer aspektusait, de amelyekre ez fordítva nem igaz, a rendszer paraméterei. A rendszerek és dinamikus rendszerek közelebbi jellemzésével részletesen foglalkozik (Kampis 1991).
A dinamikus rendszer van Gelder szóhasználatában olyan állapot-meghatározott rendszer, amelynek numerikusan meghatározott állapotai és folytonos átmeneti szabályai vannak. Rögtön felmerül a kérdés, hogy mi a különbség a dinamikus és a szimbolikus rendszerek állapot-átmenetei között. Van Gelder a dinamikus rendszerek és a Turing-gépek kapcsolatáról a következõket mondja. Minden konkrét Turing-gép dinamikus rendszer egy bizonyos leírási szinten, ám nem a legmagasabb releváns oksági szinten. Turing-gépet ugyanis csak úgy lehet megépíteni (és ezt van Gelder is hangsúlyozza), hogy valamilyen fizikai rendszert a célunknak megfelelõen átalakítunk, és a fizikai rendszerek, mint ugyancsak õ maga mondja, egy bizonyos értelemben mindannyian dinamikai rendszerek. Fordítva azonban nem igaz, legalábbis, ha a legmagasabb releváns oksági szintet nézzük. Van Gelder ezért arról beszél, hogy a dinamikai rendszerek és a Turing-gépek alapvetõen különbözõ fajtájú rendszerek, hiába építhetõ meg egyikbõl a másik, és hiába szimulálható a másikon az egyik. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy a folytonos dinamikai rendszerek a hagyományos szimbolikus számítógépen jól szimulálhatók - a gyakorlatban így mûködnek például a konnekcionista rendszerek is. Van Gelder azonban mégis azt emeli ki, hogy a folytonos dinamikai rendszerekben az állapotok nem szimbolikusak és nem diszkrétek. Ennek megfelelõen két állapot között mindig találni harmadikat. Az állapotokat valóságos idõbeli távolság választja el egymástól, nem csak sorrendet jelentenek. Így aztán lehetséges például az is, hogy a "fontos" állapotok ne egyforma távolságra legyenek egymástól, holott - ha így különböztetjük meg õket - közvetlenül egymás után következnek.
A legmagasabb releváns oksági szint fogalmához azt kell elképzelnünk, hogy egy számítógépet megértenénk-e, ha csak dinamikai rendszernek tekintenénk. Valószínûleg nem értenénk meg, mert azt látnánk csupán, hogy a vezérlõ mû összevissza rángatja a fejet a szalag fölött. Ennek megértéséhez be kell vezetni egy újabb, a logikai vagy szimbolikus szintet, amelyen a mozgás újra szabályszerû lesz, és ezek a szabályok irányítják. A dinamikus rendszer megértéséhez viszont nem kell bevezetni semmilyen segédeszközt, a dinamikus rendszer, mint dinamikus rendszer megérthetõ. A kétféle rendszernek tehát más lesz a legmagasabb releváns oksági szintje.
Most már készen álunk a dinamikus hipotézis megfogalmazásához. A dinamikus hipotézis egyszerûen a fizikai szimbólum hipotézis ellentétpárja. A dinamikus hipotézis szerint ugyanis egy kognitív rendszer nem más, mint egy dinamikai rendszer - ugyanúgy, ahogy például egy mechanikai rendszer sem más, mint egy dinamikai rendszer. (A terminológia nagyon fontos, tessék megfigyelni.)
A dinamikus hipotézist kibontva látszik, hogy az sokmindent
állít. Állítja például azt, hogy
a kognitív rendszerek nem egyszerûen leírhatók
dinamikus rendszerekként (hiszen szinte bármilyen fizikai
rendszer leírható dinamikus rendszerként) - hanem
ez a legmagasabb releváns oksági szintjük. Más
szóval, a dinamikus hipotézis szerint a kognitív folyamatok
dinamikus rendszerekként megérthetõk. Még másként
kifejezve azt mondja, hogy a kognitív ágensek nem mások,
mint dinamikai modellek megvalósításai. Állítja
továbbá a dinamikus hipotézis azt is, hogy a klasszikus
kognitivizmus valamennyi fogalma és nézõpontja irreleváns
a kognitív folyamatok megértése szempontjából.
Utóbbihoz a hipotézis szerint a dinamikus rendszerek fogalmai
szükségesek (és elégségesek is). A következõkben
elõször is áttekintjük e felfogás egyes
részleteit, a dinamikus hipotézis saját szemszögébõl
nézve.
A tudás és reprezentáció kérdése. A klasszikus felfogás szerint a kognitív tudomány reprezentációkkal, valamint az általuk kifejezett tudással, és ezek transzformációival foglalkozik. A dinamikus hipotézis tárgya egészen más. A dinamikus hipotézis ebben az értelemben radikálisan anti-reprezentácionista. Véleménye szerint nincs szükség a reprezentációkra a kogníció megértéséhez. Ugyanakkor (mint van Gelder több helyen taglalja) nem zárja ki a reprezentációk és a tárolt tudás meglétét, csak megfosztja ezeket oki ható erejüktõl.
A fizikai szimbólum hipotézishez való viszony. A fizikai szimbólum hipotézis mindig is hivatkozott dinamikus jellegû, elmén kívüli részekre, miközben az eredetien kognitív folyamatokat nem dinamikusnak tekintette. Nem tudott állást foglalni azzal kapcsolatban, hol a határ. A kognitív tudomány elsõ évtizedeiben majdnem minden perceptuális és motoros tevékenység is a fizikai szimbólum hipotézis nézõpontjából került tárgyalásra. Mára e területek csendben sorra átadódtak a dinamikus nézõpontot követõ kutatásoknak. A dinamikus hipotézis egyszerûen azt fogalmazza meg, hogy nincs olyan határ, mint amit a fizikai szimbólum hipotézis tologat. A fizikai szimbólum hipotézis érvényességi birodalmának terjedelme nulla, a hipotézis eliminálható, a szimbolikus elme nulla átmérõjûvé zsugorodik. A dinamikus hipotézis szerint a kognitív szint közvetlenül a dinamikus szint.
Anti-szolipszizmus. Mivel a fizikai szimbólumrendszer szimbolikus, ezért a bemenet-kimenet viszonnyal, végsõ soron a szimbólumok eredetével nem volt kénytelen foglalkozni. Mivel a dinamikus hipotézis által érintett rendszerek folytonosak, ezért a kogníció a három egység (a bemenet, a kimenet és a kognitív rendszer) folyamatos egységében, szimultán interakciójában tanulmányozható. A kogníció tehát a világ része. Ide kapcsolódik a következõ szempont is.
Beágyazottság. A dinamikus hipotézis a kognitív rendszert, a testet és a külvilágot jellegében egymáshoz hasonlóan írja le, mindegyiket dinamikus rendszerként képzelve el. Nem elvi probléma tehát a számára inger, válasz és kogníció összekapcsolása, a kogíciónak a testbe és a világba való beágyazása, sõt ez automatikusan teljesül, csak a modellek részleteit kell megválasztani.
Az idõ és a változás megragadása. A dinamikus rendszerek idõbeniek és változó mennyiségekkel operálnak, a szimbolikus rendszerek ezzel szemben statikusak és idõmentesek. Ezért a dinamikus hipotézis alkalmas lehet a kogníció fejlõdési aspektusának megragadására, többszörös idõskálák egymáshoz kapcsolására, emergens, az idõben megjelenõ jelenségek kifejezésére.
A konnekcionizmushoz való viszony. A konnekcionista rendszerek speciálisan megépített és speciálisan értelmezett dinamikus rendszerek. A konnekcionizmus retorikája a dinamikus rendszerek általános szóhasználatát idézi, de ez félrevezetõ. A konnekcionista rendszer egy séma csupán, ahol minden komponens egyenlete azonos, és csak a paraméterek állíthatók. A dinamikus hipotézis tetszõlegesen általános dinamikus rendszereket enged meg. A konnekcionista rendszerek tanulmányozása a tanulásra és az adaptációra szorítkozik, nem foglalkoznak a kogníció számára szükséges kritikus tulajdonságok meglétének igazolásával. A konnekcionista rendszerek, bár felépítésük mást is lehetõvé tenne, statikus inputokkal dolgoznak, ahol idõben elkülönül a bemenet prezentációja és a feldolgozás (ld. Berkeley 1997). A konnekcionizmus csupán a komputációs megközelítés egy változata, ahol az aktivációs mintázatok veszik át a szimbólumok szerepét. Megmarad azonban a szimbolikus szint jelentõsége és a reprezentációk oki szerepe, vagyis éppen az, amit a dinamikus hipotézis elutasít. (Van Gelder a konnekcionizmussal szemben különösen határozott, valószínûleg mivel - mint maga meséli - éppen a konnekcionizmusnak a saját ígéreteihez képest szorító korlátai motiválták a sokkal általánosabb és szélesebb átfogású dinamikus hipotézist.)
Tim van Gelder a dinamikus hipotézis bemutatásakor rögtön jó néhány lehetséges és valós kifogásra is válaszol. A fentiek jobb megvilágítása érdekében ezek közül is lássunk néhányat. A kifogások egyik csoportját alkotják azok, amelyek szerint a dinamikus hipotézis semmitmondó, triviális. Mint lényegében láttuk, van Gelder válasza erre az, hogy a hipotézis nem egyszerûen egy lehetséges leírást keres a sok közül, hanem a megértés megfelelõ eszközét kutatja - nem annyit állít, hogy készíthetõ dinamikus modell, hanem azt, hogy ez az egyetlen megfelelõ modell a kognícióra.
Egy másik csoportba azok az észrevételek tartoznak, amelyek a számítógépek és a dinamikus rendszerek közötti különbséget vonják kétségbe. Ezek között vannak erõltetettek, például, hogy a számítógép állapotain is értelmezhetõ távolság vagy idõ. Ez érdektelen. És vannak tartalmiak, mint az, hogy minden dinamikus rendszer átfogalmazható automatává, tehát számítógéppé, és minden számítógép átfogalmazható folytonos rendszerré. A dinamikus hipotézis szerint azonban a különbség még ekkor sem tûnik el, mert a dinamikus rendszer nem végez mûveleteket szimbólumokon.
Fontos kérdés, hogy a dinamikus rendszer a kogníció
szempontjából nézve csak leírás-e, vagy
pedig, mint ígéri, magyarázat. Van Gelder szerint
természetesen az utóbbi, és ennek alátámasztásához
a bolygók mozgását hozza fel példának.
A bolygók mozgásának ugyancsak dinamikus magyarázata
van, mondja, és ebben nem találunk semmi furcsát.
Miért ne mûködhetne akkor egy hasonló magyarázat
a kognícióra is? Ide kapcsolódó kifogás,
hogy a dinamikus egyenletek nem kognitív szempontból írják
le az elmét. A válasz: de igen, ha a kognícióra
használt speciális dinamikus rendszereket megtaláljuk.
A vitákban (ld. Kampis 2000a) számos egyéb kifogás
és válasz került még megfogalmazásra,
itt azonban ezektõl eltekintünk, és ezzel lezárjuk
a dinamikus hipotézisnek a saját szempontjai szerinti bemutatását.
Egy alkalmazás: a mozgáskoordináció fejlõdési modellje
A dinamikus hipotézis részben azért fogalmazható meg önálló nézetrendszerként, mert már korábban sokan ennek szellemében dolgoztak. Most egy ilyen példát tekintünk meg.
Azért beszélhetünk alkalmazásról, mert a tárgyalás megismétli és felerõsíti van Gelder szavait. Egyben lehetõséget teremt arra, hogy értelmezzük a dinamikus hipotézis imént bemutatott fogalmait.
Esther Thelen, az Indiana egyetem fejlõdéspszichológusa a test és az elme közötti hasadékot a kettõ közös fejlõdésmenetének tárgyalásával kívánja áthidalni (Thelen 1995, Thelen és Smith 1994, Thelen et al. 2000). A közös fejlõdésmenet ténye Thelen számára a gondolkodás egy meghatározott nézetét támogatja, amely szerint test és elme egymástól elválaszthatatlan. Thelen szerint a korábbi fejlõdéselméletek dualisták, saját fejlõdéselméletét a "megtestesült kogníció pszichológiájából" (Johnson 1987) származtatja. Ez a jelentés, a nyelv valamint a nyelven kívüli köznapi tapasztalatok között létesít kapcsolatot. A kapcsolat ténye arra utal, hogy az elme, legalábbis részben, a testhez kötõdõ elemi élmények révén mûködhet. A tartály, az út, vagy az erõ metaforája például beszivárog a nyelvbe és a gondolkodásba, behatolva olyan mondataink és kifejezéseink értelmezésébe is, mint a "nem tartok még ott", a "belelátok" és hasonlók - vagyis valószínûleg szinte minden, a nyelvvel összefüggõ ténykedésünkbe. Vagyis feltehetõ, hogy a nyelv és az elme ezekre az elemekre épül rá, és a nyelv csak beleugrik (íme egy tartály-mondat) a nyelv elõtti jelentésekbe. Nem maga a nyelv ad tehát jelentést, hanem a tapasztalat, amely azonban lényegétõl elválaszthatatlanul testi jellegû.
Thelen e nyelvelmélet analógiájaként és élettani alapjait keresve például a fejlõdésben lévõ gyermek lábának változása és a gyermek mentális fejlõdése közötti párhuzamot és oki kapcsolatot keresi. A lábat speciális, több tömegpontból álló rugóként fogja fel, vagyis egyszerû dinamikus rendszerként. Az egyedfejlõdés során e dinamikus rendszer mûködése a rá vonatkozó koncepciók kialakulásában és ezzel párhuzamosan például az erõ testileg megalapozott fogalmának ("force embodiment") megjelenésében játszik szerepet. A fejlõdés a dinamikus rendszer paramétereinek megváltozásával egyes preferált állapotokhoz és viselkedésekhez vezet, melyek a gondolkodás kezdeteit vezérlik - nem pedig fordítva, mint a szimbolikus modellek alapján várnánk. Szélsõséges esete ennek Thelen és Fischer (1983) felfedezése, hogy a néhány hónapos gyermeknél a járóreflex azért tûnik el, mert a láb súlya ebben az idõszakban gyorsabban nõ, mint az izmok ereje, nem kell tehát specifikus idengrendszeri magyarázatot keresni. Mobil játékok rugdosásának tanulmányozásával és hasonló eljárásokkal azt is kimutatták, hogy ebben a korban a specifikus idegrendszeri teljesítmények a motoros rendszer egyes dinamikai paramétereivel való aktív kísérletezésen és próbálkozásokon alapuló tanulásból származnak. Ennek során a gyermek tapasztalatra tesz szert az izmok erõfeszítése és a végtag valamint a környezet állapotváltozása közötti összefüggésrõl, és ennek alapján kiválaszt néhány, a saját beépített céljai szempontjából sikeres stratégiát.Lehetséges és preferált viselkedés eszerint kéz a kézben fejlõdik a test átalakulásával és az ennek során szerzett tapasztalatora épülõ mentális struktúrák által hozott döntésekkel. Új viselkedések és problémamegoldási módok válnak lehetõvé és régiek hiúsulnak meg. Az akciók tehát iterált módon vezérlik a gondolkodás kialakulását.
Az erõvel kapcsolatos korai tapasztalatok Thelen és szerzõtársai
szerint azon helyzetek fölötti általánosításból
származnak, amelyeket a gyermek az erõ alkalmazásával
old meg (például, ha lábának mozgását
elasztikus gumiszalag nehezíti). Minden egyes különbözõ
alkalom, ahol konkrét erõ és ellenállás,
mozgékonyság, elérhetõség és
más testi tapasztalatok nyilvánulnak meg, lehetõséget
bizosít arra, hogy ezeket a tapasztalatokat a perceptuális
kategóriák mind szélesebb körével egyesítsék,
és ez végül elõsegíti a fogalomnak a konkrét
kontextustól független elsajátítását.
Ami kezdetben mászás, valamiért nyúlás,
rúgás, járás külön-külön
velejárója volt, az a tapasztalat felhõinek kiterjedése
és átfedése nyomán olyan közös lényeget
enged megragadni, amely késõbb a kogníció és
a nyelv minden erre ráépülõ rétegében
jelen lesz. Thelen véleménye szerint ez az elképzelés
lebontja a test és elme dualizmusát, az elme moduláris
felfogását, a szimbolikus reprezentációkat
és az elme propozícionális modelljeit. Helyébe
a dinamikus szemléletben (idézem:) az "én", a személy,
az áramlás, az emergens struktúrák, a megtestesülés,
a személyesség élménye, a tudat és a
képzelet kerülnek (Thelen 1995, 74. old.).
A dinamikus hipotézis megértése
Most megkezdjük a dinamikus hipotézis részletes lebontását. Elõször olyan észrevételeket és háttérinformációkat közlünk, amelyek révén a dinamikus hipotézis jellege és átfogása precízebben megérthetõ.
Vegyük észre elõször is, hogy Thelen fejlõdéspszichológiája csupán korrelációs rendszer, melynek alapján õ tételesen nem állítja, de nem is állíthatná azt, hogy az elme azonos volna azokkal a mondjuk lábrugdosás során keletkezõ motoros tapasztalatokkal, amelyek a megfelelõ dinamikus rendszer preferált állapotait kijelölik. Thelen modellje más szóval nem magával az elmével foglalkozik, világos ez a fentebb idézett megfogalmazásaiból. Egy dinamikus rendszer ugyanis önmagában még nem személyes, nem támogat élményeket, nincs tudata vagy képzelete. Ez a helyzet jól ismert a behaviorizmus történetét figyelmesen tanulmányozók elõtt is. Amikor a behavioristák azt mondták, hogy a tudat tanulmányozása felesleges, mert a tudat a neki megfelelõ viselkedési korrelátumaival magyarázható (pl. Lashley 1923) - nos, akkor, mint közismert, már szépen fel is használták a tudatot a magyarázat különálló részeként. Ahogy a behaviorista sem tudott így megszabadulni a tudattól, Thelen sem tudja kiiktatni az elmét és lecserélni a láb dinamikus rendszerére pusztán azzal, hogy megmondja, az elme egyes állapotainak milyen motoros aktivitások felelnek meg, illetve, hogy milyen motoros aktivitások alapozzák meg az elme egyes állapotait az egyén élettörténetében. Ez csak két szint közötti párhuzam.
A dinamikus hipotézis tehát legalábbis biceg abból a szempontból, hogy milyen viszonyban áll az elmével. Thelen változatában nem is érinti. Következõ megfigyelésünkhöz egy közismert, enyhe paradoxont kell elõször is felidéznünk. A paradoxon az elsõ és a harmadik személyû nézõpont keveredésérõl szól. A kognitív tudomány a "harmadik személy" perpspektívájából foglalkozik az elmével - nevezetesen a tudományos megfigyelõébõl, akinek a vizsgált személy az "õ". Mégis, a kognitív tudományt érdeklõ kérdések és fogalmak többsége az önmegfigyelésbõl, vagyis az elsõ személy nézõpontjából származik. (Ez azért enyhe paradoxon csupán, mert a kognitív tudós, ha jól végzi a dolgát, ezeket a fogalmakat elõbb-utóbb ki fogja dobni, vagy meg fogja alapozni a harmadik személy perspekívájából.) Az elõbb a tapasztalatról, a képzeletrõl, az egyénrõl volt szó. Az egyik kulcsfogalom, mely ezekkel összefügg, az élmények (elsõ személyû nézõpontot tükrözõ) fogalma. Az ehhez kapcsolódó kérdés a qualia-probléma néven ismert. Honnan származnak az élmények? Vannak, akik ezt eleve dualista kérdésnek nevezik - de ez nem változtat azon, hogy a dinamikus egyenleteknek nincsenek élményeik. Abszurd volna azt feltételezni, hogy igen. És ez sem magyarázna semmit. Ettõl sem értenénk jobban a színeket és a fájdalmat (hogy a két leggyakrabban idézett érzetminõségre utaljunk). Ezek az egyszerû észrevételek már azt sejtetik, hogy alapvetõ félreértésben van az, aki a dinamikus hipotézist az elme teljeskörû elméleti alapjaként kívánja értelmezni.
Az érzetminõségek problémája egyébként valóságos. Caianiello olasz fizikus már a hatvanas években - a maga korában úttörõ módon - dinamikus elmemodellekkel foglalkozott (pl. Caianiello 1961). Egy elektroncsövekkel mûködõ hatalmas "gondolkodó gépet" is épített. A gép izzólámpás kijelzõkkel rendelkezett, amelyek bizonyos kiválasztott elektroncsövek állapotát jelezték. A legendák szerint Caianiello leült a gép elé, nézte a villogó lámpákat, majd azt mondta: nem szabad kikapcsolni, mert gondolkodik és érez. Bár a történetet belengi valami, amitõl félmosolyra húzzuk a szánkat, de honnan tudjuk, hogy nem volt igaza? Nem tudjuk, de sejtjük; ha Caianiello gépe (mely csak a szokásos elektroncsöves áramköröket tartalmazta) gondolkodott és érzett, akkor valószínûleg gondolkodik és érez a szövegszerkesztõ és a kenyérpirító is (de megint csak, ettõl nem értettünk meg semmit a gondolkodásról és az érzésekrõl).
Mi vajon a helyzet van Gelderrel? Nézzük, mit mond õ a dinamikus hipotézis és az elme viszonyáról. A válasz egy része sajnos magában a terminológiában rejlik. Van Gelder a dinamikus hipotézisre vonatkozó írásaiban feltûnõen kerüli az "elme" szót, helyette kogníciót mond. Nem egészen tisztességes módon más munkáiban fejti ki azután, hogy az elmét és a kogníciót az agy két meglehetõsen különbözõ aspektusának tekinti. A dinamikus hipotézis csak ezen írások fényében érthetõ meg. Álljon itt egy kiválasztott idézet (van Gelder 1999)-bõl:
Tudományos és filozófiai hagyományainkat egyaránt az a feltételezés uralja, hogy az elme és a kogníció azonosak. Csaknem mindenki, a dualistáktól a funkcionalistákon át a nyakas neurobiológusokig azt hirdeti, hogy az elme olyan állapotok és folyamatok alkotta belsõ világ, amelyek kauzálisan felelõsek bonyolult viselkedéseinkért. Descartes, Fodor és Churchland ebben boldog ágytársak; csupán abban van közötttük nézetkülönbség, hogyan kell szerintük azt a belsõ izét a legjobban leírni.
Ha az elme egyszerûen kogníció, akkor a kognitív tudomány az elme tudománya. [.. De] Ryle-nak lényegében igaza volt. Az elme nem ugyanaz, mint a kogníció. Ontológiai jellegüket tekintve különböznek. Hogy miért? Ennek egyik oka az, hogy az elmében vélekedések vannak, a vélekedések elkötelezettséggel járnak, az elkötelezettségek pedig, mint Brandom kimutatta, nem részei a dolgok kauzális rendjének. Mindez nem jelenti a kogníció jelentõségének lebecsülését. A kogníció az elme fontos ontológiai alkotórésze. Ahelyett azonban, hogy az elmére úgy gondolnánk, mint a viselkdés motorjára, most a kognícióra gondoljunk úgy, mint ami az elme belsõ motorja.
Ha az elmének a tudományhoz való viszonyát így fogjuk fel, ennek két fontos következménye van. Elõször is, a kognitív tudomány nem magának az elmének, hanem csupán az elme egyik fõ alkotórészének a tudománya. A kognitív tudomány nem szolgáltathatja a teljes történet az elmérõl, mert a kognitív tudomány kauzális mechanizmusokkal foglalkozik, és az elme több, mint a kauzális mechanizmusok összessége. Az elme nem tekinthetõ tudományos tárgynak csupán azért, mert a kogníció tudománya sikeres.
Másodszor, a szokásos módon felfogott elmét nem fenyegeti az a közvetlen veszély, hogy a kognitív tudomány kiiktassa. A kognitív tudománynak csak akkor volna teljes hatalma az elme természetét illetõ kérdésekben, ha az elme egyenlõ volna a kognícióval. Mivel az elme több ennél, ezért korlátai vannak annak, hogy milyen hatással lehet a kognitív tudomány az elme mibenlétének megértésére.
A Brandomra és Ryle-ra vonatkozó hivatkozások (a cikk további részeivel egyetemben) nyilvánvalóvá teszik, hogy van Gelder a társas externalizmus felfogását teszi magáévá az elme természetével kapcsolatban. A társas vagy másnéven szociális externalizmus Wittgenstein (1953/1992), Ryle (1949/1974) és újabban Tyler Burge (1979) nyomán halad. A klasszikus kognitív tudomány módszertani individualizmusával szemben azt tartja, hogy az elme nem ér véget az egyén határainál - magyarul, hogy egyetlen embernek nem is lehet elméje, mert az elme alapvetõen tágabb annál, lényegét tekintve társas képzõdmény. E szemlélet közismert forrása vagy motiválója Wittgenstein, akinek a privát nyelv lehetetlenségérõl szóló tanítása, a jelentés általa megfogalmazott használatelvû felfogásával együtt azt sugallja, hogy a mentális állapotok meghatározása, durván szólva, társadalmi kérdés. A történet azonban itt két részre szakad. Van egy interpretációs és egy realista folytatása. Az interpretációs nézet szerint (ezt vallja van Gelder és Brandom (1994)) a mentális állapotok - vagy legalábis bizonyos mentális állapotok, mint például a vélekedések - teljes egészükben társadalmi konvenciók, melyeknek épp ezért nincs és nem is lehet oki hatásuk. Az elmérõl való szokásos beszéd csak egy mód, egy hozzáadott értelmezés, ahogyan az emberek közössége beszámol a kauzális eseményekrõl.
A társas externalizmus realista elképzelése szerint ezzel szemben minden mentális állapot oki hatású, de ez az állapot nem egészében az egyénen belül keresendõ. Ezt legjobban a szuperveniencia vagy ráépülés fogalmával lehet kifejezni: a mentális állapotok nem egyszerûen az egyén agyi állapotaira épülnek rá, valami magasabb szint részeként, hanem több egyén agyi állapotaira közösen. Elképzelhetük ezt annak mintájára, ahogyan a gének mûködnek az élõ rendszerekben. A gének szerepe ugyan oki jellegû, de érvényesülésükhöz megfelelõ kémiai környezetre van szükség. Abból kiemelve az oki jelleg és bizonyos értelemben maga a gén mint gén megszûnik. Ott marad valami struktúra, aminek azonban egyedül nincs meg a mûködési képessége. A hasonlat pontosabb lehet, mint az elsõ ránézésre gondolnánk - számos génnek, például a szaporodást vezérlõ géneknek (de nem csak azoknak) éppen a fajtársak jelenlétére van szüksége ahhoz, hogy mûködjenek. A hasonlatból a konklúzót leszûrve: az externalizmus realista felfogása tehát azt mondja, hogy a mentális állapotok szuperveniencia alapja, vagyis más szóval, az, amire a mentális állapotok mint "magasabb szint" ráépülnek, tágabb az egyénnél: az egyének közössége.
A dinamikus hipotézis nem egyszerûen externalista, hanem egy ontológiailag heterogén elmérõl szól. Ne feledjük, végül is nemcsak az interpretációkat, hanem a mûködõ kogniív struktúrákat is az elme részének tekinti (van Gelder 1995a):
A fentiekbõl következik: Descartesnek igaza volt abban, hogy az elme ontológiailag különbözik a testtõl vagy általában a fizikai világtól. A fizikai világ ugyan komplex, de ontológiailag nem heterogén; ennélfogva az elme és az anyagi világ különbözõ ontológiai kategóriákba tartoznak. Az elme úgy különbözik a testtõl. ahogy a nemzetgazdaság különbözik a gyáraktól. De ha ezt mondjuk, nem lép fel az a probléma, hogyan hatnak kölcsön egymással az ontológiailag különbözõ dolgok. Az elme és a test között nincs oki kölcsönhatás, nem jobban, mint ahogy a nemzetgazdaság és a gyárak, az amerikai alkotmány és az állampolgárok, vagy a humorérzék és a nevetés között van. Az elme bizonyos alkotórészei ugyanakkor nagyonis kauzális kölcsönhatásban állnak a fizikai világgal, de ezek az alkotórészek ténylegesen fizikailag is épülnek fel.
Az, hogy van Gelder interpretációs nézete a mentális
világot lényegében a társadalmi fikciók
körébe utalja (még akkor is, ha ezek nagy becsben tartott
társadalmi fikciók), világos, hogy sokat levon a dinamikus
hipotézis radikalizmusából. A fejünk lényegében
két érdektelen részre esik most szét - egy
kognitívra, amely fizikai, és nem elme-szerû (vagyis
a kognitív tudomány bevett hagyományai számára
ezért keveset mondó), és egy mentálisra, amelyrõl
viszont van Gelder szerint nincs is mit sokat mondani: élni kell
benne, akkor van, és kész.
A dinamikus hipotézis problémái
A fentiekben már számos problémát azonosítottunk,
de ezek eddig csak a hipotézis jobb megértését
szolgálták. Most a dinamikus hipotézis olyan kiragadott
részleteibe hatolunk bele, ahol konkrét tévedéseket
vagy vitás kérdéseket találunk. Bizonyos önkénnyel,
és csökkenõ technikai részletességgel,
hat szempontot fogunk megbeszélni. A reprezentáció
problémáját, a számítógép
és dinamikus rendszer viszonyát, a "számítógép
karikatúrája" problémát, a magyarázat
és görbeillesztés kérdését, az
"elme mint mozgás" retorikát és végül
van Gelder dinamikus amatõrizmusát.
A reprezentáció problémája. Szóhasználatában a dinamikus hipotézis radikálisan anti-reprezentácionista. A BBS cikkben van Gelder például ezt írja (van Gelder 1998):
2.3.9. Anti-reprezentácionizmus. A digitális számítógépekkel szemben a dinamikus rendszerek nem eredendõen reprezentációsak. A dinamikus megközelítést követõk egy kicsiny, de befolyásos csoportja a reprezentáció fogalmát nélkülözhetõnek, sõt gyakorlati céljaik szempontjából akadálynak találja. A dinamika hatékony keretet nyújt a kogníció olyan modelljeinek kifejlesztésére, amelyek a reprezentáció problémáját teljesen megkerülik. A feltételezés, hogy a kogníciónak reprezentációkkal kell járnia, részben azon alapul, hogy nem tudják elképzelni, hogyan lehetne képes kognitív teljesítményeket mutatni egy reprezentációk nélküli rendszer.
A dinamikus hipotézis anti-kartezianizmusa nem is hagy nagyon más lehetõséget, mint a fenti. Ha ugyanis egyáltalán nem választjuk szét a testet és az elmét (pontosabban, mint megbeszéltük: a testet és a kognitív rendszert), akkor a kogníció nem lehet a világ képe. Hiszen ahhoz, hogy a világ képérõl egyáltalán beszélni lehessen, vagy azt egyáltalán el lehessen képzelni, már két külön dolgot kell magunk elé idézni, mondjuk az A-t és a B-t, ahol a B az A-nak a képe lehet.
Van Gelder visszetérõ példája a centrifugális regulátor (pl. 1995b). Egy gõzgép fordulatszámának szabályozása például megoldható úgy, hogy valamilyen érzékelõ és beavatkozó eszközök segítségét vesszük igénybe, és kettõ között egy számítógéppel a pillanatnyi fordulatszám valamint a kívánt fordulatszám alapján kiszámítjuk a szükséges szelep-állításokat. Ez felelne meg a szimbolikus, reprezentációs modellnek. Vagy megoldhatjuk úgy, ahogy James Watt tette, hogy építünk egy analóg rendszert, amely egy dinamikus rendszer fizikai megvalósítása, és amelynek a gõzgép tengelye által vezérelt saját mozgása minden számítás és reprezentáció nélkül megfelelõen nyitja és zárja a szelepeket, ha a fordulatszám megváltozik.
W. Bechtel (1998) és mások azt vetik van Gelder szemére, hogy a centrifugális regulátor is pontosan ugyanazokat a mûveleteket végzi el, amelyeket õ szimbolikusnak és reprezentációsnak nevez. Ha ugyanis meg akarjuk érteni a mûködését, kiderül, hogy a regulátor mozgása éppen az egyik lehetséges vezérlõ algoritmust valósítja meg, ahol a fizikai leírás alapelemei, mint a sebesség vagy szelep pozíciója, pontosan azok lesznek, amelyek a szimbolikus számítás alapjául is szolgálnak. Van Gelder válasza (1998) erre az, hogy a dinamikus rendszerben nem a reprezentációkkal folyik a mûveletvégzés. Vegyük észre, hogy ez nem más, mint a szokásos konnekcionista fogalmazás. Smolensky (1988) vagy A. Clark (1996) a konnekcionista rendszerek sajátosságaként említi, hogy az ábrázolás és a mûveletvégzés egységei nem esnek egybe. De vajon mit jelent ez?
Ezen a ponton méhkasba nyúlunk. Reprezentáció alatt sokmindent értenek, például egyszerûen helyettesítõt (mint N. Goodman (1978, 60. old.), aki szerint a reprezentáció lényege a denotáció), vagy szabadon manipulálható helyettesítõt (mint a nyelvi indíttatású reprezentáció-elméletek, például a "gondolat nyelve" hipotézis). A poszt-behaviorizmusban a az "ingerfüggetlen reprezentáció" azt jelenti, hogy van az elmében valami, ami nem egyszerûen megfelel a külsõ ingereknek vagy helyettesíti azokat, hanem független tõlük (ez Tolman és MacFarlane híres kísérleteinek modern értelmezése, Tolman és Hanzik (1930), MacFarlane (1930)). Rokon ez a függetlenségi koncepció a szimbólumok definíciójával a szemiotikában. A szemiotika által alkalmazott egyik közismert felosztás szerint a jelek lehetnek ikonikusak, indexikusak vagy szimbolikusak. Valószínû, hogy minden jel alkalmas valamiféle reprezentációként (és viszont: mindaz, amit reprezentációnak tekintünk, jelnek nevezhetõ), de egyedül a szimbólum az, amely nemcsak helyettesít, hanem a reprezentálttól független és manipulálható.
A konnekcionizmus vitái az explicit és implicit reprezentáció fogalmai körül forogtak. Implicit reprezentációk például az interpretációk és a leírások, így a fordulatszám a centrifugális regulátornál. Lehet azt mondani, hogy a forgó kétkaros pörgettyû emelkedési szöge ebben az értelemben "tudja" vagy "kifejezi" a fordulatszámot. Explicit reprezentációk azok, amelyek más reprezentációkká kombinálható. A konnekcionizmus nevezetes bírálatában Fodor és Pylyshyn (1988) azzal utasította el a konnekcionista rendszereket, hogy azok, lévén, hogy implicit reprezentációkat használnak, nem lehetnek képesek produktív, szisztematikus és kombinatorikus mûveletekre. Azok a konnekcionisták, akik e szempontot komolyan veszik, azt próbálják meg kimutatni, hogy a konnekcionista reprezentációk mégis a kívánt szintaktikus struktúrával bírhatnak anélkül, hogy explicit reprezentációk lennének. Smolensky (1990, 1995) és mások mellett ebben a csoportban találjuk van Geldert (1989, 1990). A kérdés áttekintésére lásd (Aydede 2000).
A konnekcionista rendszerek és a dinamikus rendszerek tehát egyaránt implicit reprezentációkkal dolgoznak. Ezzel az elképzeléssel azonban a dinamikus hipotézis fényében mégis van egy alapvetõ probléma. Ha van Gelder szerint a reprezentációk általában nem kauzális ágensek, hanem csupán interpretációk, akkor ezzel megszûnik a különbség explicit és implicit reprezentációk között. Az explicit reprezentáció fogalma ugyanis csak a reprezentációs realizmus keretében értelmezhetõ, mert az explicit reprezentáció feltételezése szerint a reprezentációk olyanok, mint a tárgyak. Vagyis a reprezentációk e feltevés szerint valódi dolgok, amikkel mindenfélét lehet csinálni, és ettõl még mindig reprezentációk maradnak. Ha van Gelder elutasítja a reprezentációs realizmust, akkor el kell utasítsa az explicit reprezentációk ontológiai különbözõségét is az implicit reprezentációktól, ekkor minden reprezentáció implicit reprezentáció lesz. És akkor az ember nem mondhat olyat, hogy a centrifugális regulátor nem reprezentációs mûködésû, a digitális algoritmus meg igen.
Természetesen a fentiek nem azt jelentik, hogy ne volna semmi
különbség egy centrifugális regulátor és
egy szoftver alapú vezérlés között. Valószínûleg
van, de (mint látjuk) ez nem abban áll, hogy az egyik reprezentáció
alapú, a másik pedig nem.
A számítógép karikatúrája. Van Gelder a komputációs modellek megbeszélésekor azok gúnyrajzát festi. Nem kell a klasszikus kognitív tudomány hívének lenni ahhoz, hogy meglássuk, megjegyzései inkább az érzelmekre, mint az észre hatnak.
Egy helyen (van Gelder 1996) például azt írja, hogy a zenehallgatás komputációs modellje úgy mûködne, hogy elõször az egész zenedarab akusztikus mintázatát el kell tárolni egy bufferben, hogy a felismerõ algoritmus azon dolgozhasson, és csak ha az algoritmus elvégezte a dolgát, akkor menne tovább az információ az elme további részei felé, ahol a zene tudata ébred. De mi valódi emberek a dallamokat már menet közben felismerjük, amikor még nincsen végük. Jellegzetes, hogy van Gelder ebbõl azt a következtetést vonja le: ez egy dinamikus rendszer révén kell történjen, mert ott pontosan ez a fajta szimultán feldolgozás megy végbe, mint amit a fenomenológiai élménybõl már ismerünk.
Nos, természetesen azzal, hogy elképzelünk rossz, naív, vagy õsi, kezdetleges komputációs modelleket, még nem jellemeztük a komputációs paradigmát és nem tártuk fel a korlátait. Semmi akadálya sincs például annak, hogy egy szoftver az analóg rendszerekhez hasonló eltolódó idõablakokkal dolgozza fel a zenei mintázatokat, és menet közben végezzen felismerést. Ugyanígy: amikor van Gelder úgy beszél (1998), mintha a komputációs elmemodell azt tételezné fel, hogy az elmében a szimbólumokat egy szalagra írják és ott egy Turing-gép, vagyis egy másik rendszer végez rajtuk manipulációkat, ez is szükségtelen dramatizálás. Ennek felel meg az is, hogy a kérdésre, vajon nem egyformán kiszámíthatók-e a dinamikus rendszerek és az algoritmusok, azt válaszolja, hogy nem, mert kiszámítható és kiszámító rendszer között ugyanaz a viszony, mint alkalmazott és alkalmazó, vagyis beosztott és munkaadó között. Ez a kép is azt fejezi ki, hogy a dinamikus hipotézis a kiszámítási paradigmát úgy képzeli el, ahol vannak egyrészt a kiszámítás alapelemei, másrészt ezeken külön számításokat kell végezni.
Itt egybemosódik a fizikai szimbólum hipotézis (ezzel a reprezentációs realizmus) és a gépi funkcionalizmus, illetve a kettõ bírálata. Mivel azonban ez két külön dolog, ezek nem együtt állnak vagy buknak. A gépi funkcionalizmus csupán azt tételezi fel, hogy az elme állapotai egy algoritmussal leírható funkcionális állapotok. Ennek megfelelõen a komputációs felfogás hívei egyszerûen az idõbeli viselkedések valamilyen diszkrét közelítését leíró függvényekrõl beszélnek (kiemelkedõ hagyománya van ennek például a mesterséges-intelligencia kutatásban). A következõ pontbeli megjegyzéseknek elébe vágva: azt mondják, hogy minden idõbeli viselkedés minden diszkrét modellje parciális rekurzív függvény, vagy ezt megvalósító véges automata. Nincsen szó arról, hogy a klasszikus kognitivizmus szerint az elmében egy Turing-gép mûködne, mármint úgy, ténylegesen, ketyegve, megépítve, ahogy arról van Gelder beszél. Van Geldert az téveszti meg, hogy természetesen van egy matematikai ekvivalencia a véges automaták és a Turing-gépek között, ezzel pedig a véges automaták és az univerzális Turing-gép programjai között. Minden véges automata, vagyis minden rekurzív függvénysémával megadható vislekedés ekvivalensen leírható úgy is, mintha egy rögzített, programozható Turing-gép programja lenne. A fizikai inga lengésének a mechanikaival egyenrangú modelljei vannak, amelyek a mozgás algoritmusát valósítják meg. Ez nem jelenti azt, hogy a fizikai inga egy Turing-gépet tartalmaz, amit ennek megfelelõen programoztak.
Amikor tehát a funkcionalisták arról beszélnek, hogy az elme szoftver az agy számára, ez nem szügségképpen jelenti azt, hogy az agy hardver, vagyis hardver értelemben vett Turing-gép a szoftver számára. Ned Block híres, sétáló kínaiakkal vagy száguldó ûrhajókkal megvalósított elmékrõl szóló funkcionalista példái jól mutatják ezt (Block 1978). Ezek a példák világossá teszik: bármi, ami az elmével azonos funkcionális leírással rendelkezik, a funkcionalisták szerint ugyancsak elme lesz - függetlenül a hordozójától, beleértve ebbe a külön mûveletvégzõ Turing-gép meglétét vagy hiányát. Az ugyanis, hogy hogyan valósulnak meg az állapot-átmenetek (egy Turing-gép révén vagy más módon), már nem része a funkcionális leírásnak.
Van Gelder persze nem véletlenül tüzel elsõsorban
a fizikai szimbólum hipotézisre. A fizikai szimbólum
hipotézis a funkcionalizmust a szimbólum-manipuláció
realista felfogásával toldja meg. Ha valaki tényleg
csak azt tekinti szimbolikusnak (és, tegyük hozzá, csak
azt tekinti funkcionalistának), amit a fizikai szimbólum
hipotézis vagy a gondolat nyelve csinál, akkor közel
kerülhet ahhoz, hogy azt kelljen hinnie, az agyban egy külön
Turing-gép is mûködik, ahogyan van Gelder véli.
A van Gelder által képviselt bírálat megfelelõ
célpontja ezért (egy meglehetõsen szûken értelmezett)
fodorizmus, miközben retorikájában a konnekcionizmust
is maga alá söprõ gesztussal az egész klasszikus
kognitív tudományt igyekszik cáfolni.
Számítógép és diamikus rendszer viszonya. Az egész dinamikus hipotézis legkényesebb kérdése ez. Van Gelder visszautasít minden olyan próbálkozást, amely a kétféle rendszert közelíteni igyekszik egymáshoz. Emögött - valószínûleg - egyrészt az épp imént megbeszélt hozzáállás áll: hogy a komputer, az nem más, mint valami fejeket rángató, szalagra írogató gép. Másik forrása a számítógépek és dinamikus rendszerek lényegének nem ismerete.
Minimális szóbeli értelmezést leszámítva ugyanis mind a számítógép, mind a dinamikus rendszer, a kemény magvát tekintve, pusztán matematikai rendszer, eszköz bizonyos leírások készítésére és mûködtetésére. A matematikus - vagy a tudományfilozófus - számára e rendszerek vizsgálata egyszerû, szerény technikai kérdés, mely kevés látványos pontot tartalmaz és nem alkalmas az érzelmek felkorbácsolására. Adott a megfigyelések véges rendszere, amelynek elemei egy rendszer változóinak mintavételezési értékei. Ezen az adathalmazon matematikai függvényeket értelmezünk, melyek segítségével az adathalmaz elemei egymásra képezhetõk. E halmazleképezéseket algebrai utasítások (mondjuk számtani vagy logikai mûveletek) formájában felírva az adathalmaz elemeit egymásból tudjuk származtatni, "ki tudjuk számítani". Ez nagyjából végtelen sokféleképpen tehetõ meg. Melyik függvény lesz mármost az "igazi", egy mozgást jellemzõ adatsor kiszámítására? Nyilván egyik sem, hiszen mindegyik önkényes, és egyik épolyan jó, mint a másik. Ezt úgy fejezik ki, hogy az adatsorok alapján a függvények alulhatározottak.
Általában véve is igaz, nemcsak a halmazleképezések és a matematika világában, hogy a tudományos elméletek tapasztalatilag alulhatározottak. Ugyanazt a tapasztalatot nagyon sokféleképpen lehet leírni, úgy, hogy képesek leszünk ennek alapján jósolni, beavatkozni is.
A dolog ott kezd mégis érdekessé válni, hogy ezek a látszólag nagyon különbözõ leírások jól meghatározott csoportokat alkotnak. Közelebbi vizsgálat alapján kiderül, hogy közülük nagyon sokan ekvivalensek, vagyis szóról szóra ugyanazt mondják. És vannak közöttük kitüntetettek abból a szempontból is, hogy univerzális sémákhoz tartoznak, ami azt jelenti, hogy ezek a függvényfajták valamennyi függvényt képesek utánozni vagy helyettesíteni, a változatlan séma megtartásával és csak ezen belüli, minimális változtatásokkal. Nem ismeretes, hogy pontosan hányféle univerzális függvényséma van. Két jól ismert osztály ezek közül a rekurzív függvényeké és a dinamikus rendszereké. Ezt a két osztályt a függvények nagy osztályából lényegében kizárólag az irántuk való hagyományos érdeklõdés jelölte ki. Mind a rekurzív függvényekre, mind a dinamikus rendszerekre bármely függvény ekvivalensen ráképezhetõ. Speciálisan tehát a szóbanforgó két osztály is egymásra képezhetõ. Lényegében kényelmi kérdés tehát, hogy a számos ekvivalens formalizmus közül melyiket választjuk, és hogy a két univerzális séma közül melyiknél kötünk ki. A kémikusok például egyaránt használnak diszkrét és folytonos, vagyis végsõ soron komputációs és dinamikus modelleket a kémiai reakciók idõbeni változásainak leírására (ld. pl. Érdi és Tóth 1989). Bár az ilyesféle modellezés szolgáltat meglepetéseket és járhat váratlan negatív eredményekkel, mégis általánosságban azt lehet mondani, hogy ezek mellékjelenségek, amelyek kiegyenlítik egymást. Amit az egyik modellben nem lehet jól kifejezni, azt a másikban igen, s megfordítva. Lényeges vagy elvi különbség nincsen.
Ami a konkrétabb kérdéseket illeti, kevés fizikus vagy elméleti biokémikus tekinti legitim problémának, vajon az agy valójában dinamikus rendszer-e, vagy pedig algoritmusokkal írható le. Mind a kettõ lényegében ugyanazt jelenti ugyanis. Tény, hogy a természettudományokban a könnyen kezelhetõ differenciálegyenletekkel leírt dinamikus rendszerek elterjedtebbek. Ennek számos oka van. Az okok között a természettudományok számára még ma is példaként mûködõ newtoni mechanika éppúgy szerepel, mint az, hogy a legtöbb természettudomány makroszkópikus rendszerekkel foglalkozik, vagyis az elemi fizikához képest roppant "nagy" dolgokkal, amelyeket épp ezért folytonos mennyiségekkel lehet kényelmesen jellemezni. Senki nem szeretne az elemi töltések egész számú többszöröseivel bajlódnii.
Egyszóval, van Gelder dinamikus rendszerei az állapot-átmenet
sémák szempontjából pontosan ugyanazt mondják,
mint Newell és Fodor számítógépei. A
különbség abban van, hogy az illetõ rendszerek
változóit realista módon értelmezett szimbolikus
reprezentációknak tekintjük-e. Ez azonban olyan kérdés,
ami nem e rendszereket jellemzi, hanem bennünket, amint e rendszereket
értelmezzük. Más szóval, semmi akadálya
annak, hogy a Fodor-féle szimbólumokkal jellemzett komputációs
rendszert egy tetszõleges dinamikus rendszerbe áttegyük
- és pontosan ez történik, amikor "ráveszünk"
egy - mondjuk - fából készült, rudazatokkal és
emeltyûkkel mûködõ mechanikai rendszert, hogy játssza
el azt, hogy õ egy univerzális Turing-gép, amin Fodor
valamelyik elme-programja fut. Miért ne? Aztán ezt a rendszert
újra szimulálhatjuk egy másikkal, amelyben már
rudak és emeltyûk sincsenek, de ugyanazokkal az egyenletekkel
írható le, mint az elõbbi. Például valami
galaktikus porhalmaz nemlineáris egyenleteinek egyes megoldásaival.
És ez még mindig Fodor gépe lesz, Fodor szimbólumaival.
Ez nem csak elvi lehetõség, hanem a fizika ténylegesen
így használható, sõt így használjuk
a szimbolikus rendszerek megvalósítására.
Leírás és magyarázat. A van Gelder által korábban megválaszolt bírálatok közül a "csak leírás"-kérdést fogjuk most elõvenni. A probléma kiindulópontja: bármely idõsorozat pontjai összeköthetõk dinamikai rendszerrel. Ez körülbelül ugyanannyira világos, mint az, hogy bármely (véges) idõsorozat pontjai a papírra lerajzolhatók. A bírálat szerint a dinamikus hipotézis nem tesz mást, mint hogy egy ilyen görbeillesztési feladat megoldására akarja rábeszélni a kutatókat. Van Gelder e vádat, láttuk, elutasította. Nincs egészen igaza.
Tévedés ugyanis azt állítani, hogy a bolygók mozgását a dinamikai egyenletek magyarázzák. A bolygók mozgását a dinamikai egyenletek természetesen leírják, de nem magyarázzák. Bár csak egy hasonlatról van szó, ez tudománytörténeti szempontból is érdekes kérdés. Kepler és mások jóvoltából már régen megvoltak a bolygómozgás egyenletei, amikor még semmi nem indokolta, hogy miért ezek lennének a helyes egyenletek. Az utókor arrogáns bölcsessége azt állítani, hogy Galilei, Kepler és a kopernikuszi világkép többi követõje már ekkor is "helyesen tudta", hogy a ptolemaioszi modell téves. Egészen a gravitációs törvények felfedezésééig jogos vita volt azon, vajon melyik modell írja le a valóságot. Ez a vita egy bizonyos értelemben véget ér a newtoni mechanika megjelenésével - abban az értelemben ugyanis, hogy megjelenik a gravitációs erõ, mint a bolygók ellpiszis pályájának a független magyarázata. Ahogy a bolygók mozgását csak a mozgás alapvetõ elmélete és a benne szereplõ erõk tudták megmagyarázni, ugyanígy azt várhatjuk, hogy a kogníciót is csak az elme alapvetõ elmélete fogja majd magyarázni tudni. És ebbõl a szempontból a dinamikus hipotézis éppolyan rosszul teljesít, mint a komputációs hipotézis, mert hiányzik belõle a mentális állapotok mentális jellegének vizsgálata. Egy helyen van Gelder el is szólja magát:
"Durván fogalmazva, az elõttünk fekvõ
kérdés nem az, hogy mi tesz valamit kognitívvá,
hanem hogy a kognitív ágensek hogyan mûködnek."
(Van Gelder 1998, eredeti kiemelés).
Az elme mint mozgás. A dinamikus mozgalom programadó könyve ezzel a nagyon filozófikus címmel jelent meg. A kifejezés bevonult a szakmai köztudatba. Ez nem véletlen. Van Gelder és Port (1995) és van Gelder (1998) a dinamikus felfogás egyik kulcsát az idõvel, mégpedig a valós idõvel való foglalkozással azonosítják. Több helyen valóságos tartam-ról is beszélnek. Elme mint mozgás (szemben a statikus szimbólumokkal), változás, idõ, tartam: a filozófiát ismerõk számára ezek könnyen azonosítható hívószavak. Preszókratikus asszociációkat idéznek, a preszókratikusok modern ellenfeleiként többek között Bergsonra és Whiteheadre céloznak. Állandóság és mozgás szembeállítása kétezer év filozófiai vitáinak állandó témája. E viták tétje az, hogy vajon a mozgás és változás látszólagos-e csupán, vagy pedig a világ alapvetõ természetéhez tartozik. A kérdés eldõlni látszott az elméleti tudományok megjelenésével, amelyek éppen a látszólagos mozgás és a látszólagos változás iránt érdeklõdnek, vagyis egyszerûen a látható mozgás és a látható változás iránt, és a változást azonosítják ezzel a látható változással. A tudomány célja bevallottan a jelenségek magyarázata és nem a világ lényegére vonatkozó elvont spekuláció. Ez a fejlemény a nagyon filozófikus és nagyon absztrakt "végsõ" kérdést, a mozgás metafizikai kérdését sokáig a háttérbe szorította. A huszadik században azonban Bergson (1907/1992) és Whitehead (1929), bár egészen különbözõ álláspontról indulva, újra érdeklõdést tudott kelteni a mozgás metafizikai kérdése iránt. A tudománynak a változást leíró modelljeirõl ugyanis sorra derül ki, hogy statikusak, mégpedig gyakorlati következményekkel járó módon azok. A különféle folyamatfilozófiák a kémia, a biológia és a társadalomtudományok egyes területein találnak alkalmazásokra, most elég a Prigogine-féle nemegyensúlyi termodinamikára és alkalmazásaira gondolni (pl. Prigogine 1980). Van Gelder és Port forradalmi szóhasználata ezekhez való kapcsolódást és avangtard tudományszemléletet ígér.
A dinamikus rendszerek azonban, és ez közismert tény, éppolyan "statikusak" és "közönségesek", mint a komputációs struktúrák. Valós idõ helyett úgynevezett "leibnizi idõt" használnak, ami azt jelenti, hogy az idõ a dinamikus rendszerekben csupán szám. Másként nem is volna lehetséges a dinamikus rendszerek analitikus kezelése. A valós idõben ugyanis nem lehet elõre-hátra utazgatni, a dinamikus rendszereket viszont épp arra használják, hogy formális mûveletek révén ezt megtegyék, és információhoz jussanak a múltról vagy a jövõrõl (e kérdéseket részletesen elemzi Kampis 1991).
Szerényebb és tudományosabb volna mindezek miatt
"a változó elmérõl" beszélni, hiszen
a dinamikus hipotézis nem akar mást mondani, és részleteiben
nem is távolodik el ettõl a megközelítési
kerettõl, amely a klasszikus tudományokat mindig is jellemezte.
Ha a hipotézisnek van saját ereje, az éppen ebben
a kapcsolatban keresendõ. Az átalakulás, a látható
állapotváltozás szempontja ugyanis valóban
hiányzik a kognitivizmus szokásos modelljeibõl, jelen
van viszont a fizikában és másutt - már évszázadok
óta.
Dinamikus amatõrizmus. Mi a dinamikus rendszer? Ez egy jól tanulmányozott kérdés. Itt a filozófia és a társadalomtudományok egy gyakori, ám elkerülhetõ tévedése érhetõ tetten van Gelder részérõl. A nyelv révén történõ vizsgálódás (ergo a filozófia) elsõsorban nem dolgok tulajdonságaival, hanem szavak következményeivel foglalkozik. Aki azt hiszi, hogy a kettõ a gyakorlati szempontból ugyanaz, téved. El lehet ugyan képzelni egy tökéletes nyelvet, amelyen egy fogalomról leírtakból akkor és csak akkor következik A, ha a fogalom által jelölt dolog az A tulajdonsággal rendelkezik. Ilyen tökéletes nyelv azonban nem lehetséges, mert a dolgok mindig gazdagabbak, mint a mi fogalmaink. Ezért ha lehet, magát a dolgot kell tanulmányozni, persze sohasem a nyelv segítsége nélkül, de nem kizárólag arra hagyatkozva.
Visszatérve a példára, a dinamikus hipotézis vitáiban (Kampis 2000a) megdöbbentõ és némileg humoros azt látni, hogy a dinamikus rendszereket nem ismerõ és nem értõ filozófusok más filozófusok errõl szóló írásai alapján vitatkoznak rajta, hogy következik-e A-ból B, és ennek megfelelõen, hogy milyenek is azok a dinamikus rendszerek. A dinamikus rendszerek azonban errõl mit sem tudnak. Milyen az egyszarvú? Ugyan ki látott egyszarvút? Dinamikus rendszert viszont sokan láttak. A dinamikus hipotézis BBS-beli vitájában meg is jegyzi Jim Crutchfield, a Berkeley-i egyetem fizikusa, a dinamikus rendszerek egyik vezetõ szaktekintélye, hogy a jelenleg ismert dinamikus rendszereknek kevés köze van ahhoz, amirõl itten szó esik - például akkor, mikor van Gelder a dinamikus rendszerek és a Turing-gépek igen alapvetõ különbségérõl beszél, nem tudva azt, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek dinamikus rendszer-kutatása, különféle matematikai-technikai okoknál fogva elsõsorban nem mással, mint a beszédes nevû szimbolikus dinamikával foglalkozik (például maga Crutchfield is).
Crutchfield észrevételében egy fontos és szemléletünkkel ellentétes technikai kérdés is rejlik. Van Gelder és a vita több résztvevõje számára a dinamikus rendszer egyszerûen a Turing-gépnek egy folytonos és még ezzel-azzal jellemezhetõ alternatívája. A Turing-gépek univerzálisak, minden, jelekkel egyáltalán leírható viselkedést megvalósítanak. A dinamikus rendszerek ugyanilyen erõsek; már említettük, hogy minden megvalósított Turing-gép maga is egy dinamikus rendszer. Mégis durva tévedés volna azt hinni, hogy ez azt jelenti, egy dinamikus rendszer minden lehetséges idõbeni viselkedést megvalósít. Távolról sem ez a helyzet. A dinamikus rendszerek, úgy tûnik, alapvetõen mindössze háromféle viselkedésre képesek: ez a fixpont, a határciklus, és a káosz. Ez mindegyik esetben azt jelenti, hogy a rendszer egy idõ után "kifullad", valamilyen értelemben nyugalomba jut, és onnantól már csak azt csinálja tovább. Talán nem nyilvánvaló, de a mostanában sokat emlegetett káosz sem kivétel ez alól. A kaotikus és egyéb nemlineáris rendszerek, bár sok egzotikus dologra képesek, végül - technikai szóval kifejezve - szintén attraktorokra jutnak, akárcsak a legegyszerûbb inga vagy a periódikus oszcillátor. Az attraktor az állapottér egy pici tartománya, amelyet a rendszer, ha egyszer megtalált, soha többé el nem hagy. A káosz ebben az értelemben önmagában véve ugyanolyan "unalmas", mint a bolygók mozgása.
Az "úgy tûnik" kifejezés az elõbb arra utalt,
hogy pillanatnyilag csak ezek a viselkedési formák ismertek
- tegyük hozzá, hogy több évszázad igen
intenzív matematikai és fizikai kutatása alapján.
Egyes jelzések szerint azonban mégiscsak lehetnek
olyan bonyolult dinamikus rendszerek, például egyes parciális
differenciál-egyenletek, amelyeknek a hosszú távú
viselkedését végtelenül hosszú ideig tartó
tranziensek jellemezhetik, vagyis amelyek, vulgárisan szólva,
sohasem jutnak nyugalomba. Esetleg itt lehet majd keresni ahhoz hasonló
rendszereket, amilyenekrõl a dinamikus hipotézis beszél.
Addig a kifejezésben szereplõ "dinamikus" csupán jelzõnek
tekinthetõ, ami általánosságban utal a változásra
- nem úgy, mint a "dinamikus rendszer" esetén, ahol egy fõnév
része, és a változás jól definiált
módját jelzi.
Összefoglalás és kitekintés
Ha az eddig mondottakat összegezni kívánjuk, az elsõ pillantásra sötét kép rajzolódik ki elõttünk. Nem igaz, hogy a dinamikus rendszerek alapvetõen különböznek a komputációsaktól, és nem igaz, hogy nem reprezentációsak. Nem igaz, hogy a komputációs elme szükségképpen nyelvi értelemben véve szimbolikus, és nem igaz, hogy a dinamikus rendszer nem az. Nem igaz, hogy a dinamikus hipotézis az elmével foglalkozik, mindössze a kognícióval - és nem igaz, hogy a megtestesülési modellek többek lennének korrelációs tanulmányoknál. És így tovább.
A dinamikus hipotézis helyzete azonban távolról sem áll ennyire rosszul. Itt mindössze egy pontosságra törekvõ elemzés kritikus nagyítóüvegén keresztül tekintettünk rá, és ez félrevezetõ lehet. A dinamikus hipotézis perspektivikus kutatási irányokat motiválhat és ölelhet magához. Ez részben, ha csúnyán fogalmazunk, annak a "verbális imperializmusnak" is köszönhetõ, amellyel a dinamikus hipotézis körbejelölte a maga határvidékét. Aki a Monopoly-ban megvette a Váci utcát, annak már csak várnia kell, a többiek elõbb-utóbb majd belelépnek és fizetnek. Ha a kognitív tudomány a szimbolikus elme karikatúrájától el akar fordulni, elõbb-utóbb "valami dinamikusat" kell a helyébe tegyen. A dinamikus hipotézis jövõje ebben az értelemben biztosan megnyugtató.
De nem kell rosszindulatúnak lenni. A dinamikus hipotézisnek valóban fontos pozitív mondanivalója van. Legyen szabad itt személyes hangra váltanom. Úgy gondolom, a részletektõl függetlenül jó az, hogy a dinamikus hipotézis például szintekrõl beszél, rendszerekrõl beszél, és, bár itt nem idéztem, de modellekrõl beszél - egyszóval a tudomány nyelvét beszéli. Sajnos az elmefilozófia és a vele rokon kognitív tudományok leginkább csak pózolnak azzal, hogy õk is ugyanezt tennék, valójában a korai tizenkilencedik század tudományos szemléletét használják fel szókincsük és szemléletük alapjául. Legalábbis erre utalnak a véget nem érõ, tudományos színezetûnek álcázott teológiai viták.
Jó az, hogy a dinamikus hipotézis anti-karteziánus,
és nem tagadja azt, amit bárki tudhat, aki csak vette a fáradságot,
hogy utána gondoljon: hogy az elme folytonos a testtel, hogy a kettõ
elválasztásának ténye és az elválasztás
merev választóvonala önkényes, mesterséges,
káros. Jó az, hogy a dinamikus hipotézis elmondja
az igazságot a konnekcionizmusról, amit sokan érthetetlen
okból a szimbolikus elme egyetlen alternatívájának
tekintenek, és a tények helyett saját reklámklipjeival
azonosítanak. Jó az, hogy a megtestesült elme, a szociális
externalizmus, az anti-karteziániuzmus, és az anti-komputácionizmus
között egy alapvetõen naturalista szemléletû,
tudományosan vállalható kapcsolatot teremt, még
ha nem is olyat, ami ebben a formában mûködõképes
lenne. Jó az, hogy az elme egymást támogató
rétegeirõl és az elme bizonyos heterogenitásáról
beszél, jó az, hogy olvastán képtelenség
a szolpiszisztikus modularitásban hinni. És még több
is van benne. Most már csak azt nem tudjuk, hogyan lesz a
test egy részébõl kognitív funkciókat
teljesítõ, elme-szerû rendszer, de ne akarjunk egyszerre
túl sokat.
Hivatkozások
Aydede, M. (2000): The Language of Thought Hypothesis, in: E.
Zalta szerk.: Stanford Enyclopedia of Philosophy, Fall 2000 Edition,
http://www.illc.uva.nl/~seop/archives/fall2000/entries/language-thought/
Bechtel, W. (1998): Representations and Cognitive Explanations: Assessing
the Dynamicist's Challenge in Cognitive Science, Cognitive Science
22, 295-318
http://www.artsci.wustl.edu/~bill/REPRESENT.html
Bergson, H. (1907/1987): Teremtõ fejlõdés, Akadémiai, Budapest.
Berkeley, I.S.N. (1997): Some Myths of Connectionism,
http://www.ucs.usl.edu/~isb9112/dept/phil341/myths/myths.html
Block, N. (1978): Troubles with Functionalism, in: Block, N.
szerk.: Readings in Philosophy
of Psychology, Harvard University Press, Boston, MA.
http://hps.elte.hu/~kampis/books/cog/block.htm
Block, N. (1995): The Mind as the Software of the Brain, in:
D. Osherson, L. Gleitman,
S. Kosslyn, E. Smith és S. Sternberg szerk.: An Invitation
to Cognitive Science,
MIT Press, Cambridge, MA.
http://www.nyu.edu/gsas/dept/philo/faculty/block/papers/msb.html
Block, N. (1996): What is Functionalism?, in: D.M. Borchert szerk.:
The Encyclopedia of
Philosophy, Supplement, Macmillan, New York.
http://www.nyu.edu/gsas/dept/philo/faculty/block/papers/functionalism.html
Brandom, R. (1994): Making it Explicit, Harvard University Press, Cambridge, MA.
Brooks, R. A. (1991a): Intelligence Without Representation,
Artificial Intelligence Journal 47, pp. 139--159.
http://www.ai.mit.edu/people/brooks/papers/representation.pdf
Brooks, R. A. (1991b): New Approaches to Robotics, Science 253,
pp. 1227--1232.
http://www.ai.mit.edu/people/brooks/papers/new-approaches.pdf
Burge, T. (1979): Individualism and the Mental, in: P.French,
T. Uehling and H.Wettstein
szerk.: Studies in Metaphysics, Midwest Studies in Philosophy
Vol IV., University
of Minnesota Press, Minneapolis.
Caianiello, E. (1961): Outline of a Theory of Thought-Processes and
Thinking Machines,
Journal of Theoretical Biology 1, 204 - 235.
Chalmers, D. (2000): Contemporary Philosophy of Mind: An Annotated
Bibliography, Part 3: Metaphysics of Mind
http://www.u.arizona.edu/~chalmers/biblio/3.html
Clark, A. (1989/1996): A megismerés építõkövei, Osiris, Budapest.
Descartes, R. (1641/1994): Elmélkedések az elsõ
filozófiáról, Atlantisz, Budapest.
http://hypatia.wright.edu/DesCartes/Meditations.html
Érdi, P. és Tóth, J. (1989): Mathematical Models
of Chemical Reactions,
Princeton Univ. Press, Princeton, N.J.
Fodor, J. (1968): Psychological Explanation, Random House, New York.
Fodor, J. (1975): The Language of Thought, Crowell, New York.
Fodor, J. (1985): Fodor's Guide to Mental Representation: the Intelligent
Auntie's
Vademecum, Mind 96, 76-100.
magyarul: Fodor kalauza a mentális reprezentációhoz:
az intelligens nagynéni
segédlete, in: Pléh, Cs. szerk.: Kognitív
tudomány, Osiris, Budapest.
Fodor, J.A. és Pylyshyn, Z.W. (1988): Connectionism and Cognitive
Architecture: A Critical
Analysis, in: S. Pinker and J. Mehler szerk.: Connections
and Symbols,
MIT Press, Cambridge, MA.
Goodman, N. (1978): Ways of Worldmaking, Hackett, Indianapolis, Indiana.
Harnad, S. (1990): The Symbol Grounding Problem, Physica D 42,
335-346.
magyarul: "A szimbólum-lehorgonyzás problémája,
Magyar Pszichológiai Szemle 32-33, 365-383.
http://www.cogsci.soton.ac.uk/~harnad/Papers/Harnad/harnad90.sgproblem.html
Johnson, M. (1987), The Body in the Mind, Chicago UP, Chicago, IL.
Kampis, G. (1991): Self-Modifíing Systems, Pergamon, Oxford.
http://hps.elte.hu/~kampis/books/sms/
Kampis, Gy. (2000a): A dinamikus elme. Szöveggyûjtemény
az interneten,
http://hps.elte.hu/~kampis/dinamikus-elme/
Kampis, Gy. (2000b): Bevezetés a kognitív tudományba.
Irodalomjegyzék.
http://hps.elte.hu/~kampis/tematikak/2000/kogtud-irodalom.html
Lakoff, G. és Johnson, M. (1980): Metaphors We Live By, Chicago UP, Chicago, IL.
Lakoff, G. (1987): Women, Fire, and Dangerous Things, Chicago UP, Chicago, IL.
Lashley, Karl S. (1923): The Behavioristic Interpretation of Consciousness,
Psychological Bulletin 30, 237-272, 329-353.
magyarul: A tudat behaviorista értelmezése, in:
Kardos, L. szerk.:
Behaviorizmus, Gondolat, 1970, Budapest.
http://www.yorku.ca/dept/psych/classics/Lashley/consciousness.htm
Lemmen, R. (2000): Non-Cartesian Cognitive Science,
http://www.magneticfields.org/sky/aarc/noncartesian.html
MacFarlane, D. A. (1930): The Role of Kinesthesis in Maze Learning,
University of California Publications in Psychology 4,
277-305.
Newell, A. (1980): Physical Symbol Systems, Cognitive Science, 4, 135-183 .
Newell, A. és Simon, H. (1976): Computer Science as Empirical
Enquiry:
Symbols and Search, Communications of ACM 19, 113 -126.
Port, R. és van Gelder, T. J. (1995): Mind as Motion: Explorations
in the Dynamics of
Cognition, MIT Press. Cambridge, MA.
Prigogine, I. (1980): From Being to Becoming, Freeman, San Francisco, CA.
Putnam, H. (1960): Minds and Machines, in: S. Hook szerk.: Dimensions
of Mind,
New York University Press, New York.
Putnam, H. (1967): The Nature of Mental States, in: W.H. Capitan
és D.D. Merrill szerk.:
Art, Mind, and Religion, University of Pittsburgh Press, Pittsburgh.
Ryle, G. (1949/1974): A szellem fogalma, Gondolat, Budapest.
Searle, J. (1980): Minds, Brains, and Programs, Behavioral and Brain
Sciences 3, 417-424.
magyarul: Az elme, az agy és a programok világa, in:
Pléh, Cs. szerk: Kognitív
Tudomány, Osiris, Budapest.
http://hps.elte.hu/~gk/books/cog/searle.htm
Smolensky, P. (1988): On the Proper Treatment of Connectionism,
Behavioral and Brain Sciences 11, 1-23.
magyarul: A konnekcionizmus helyes kezelésérõl,
in: Pléh, Cs. szerk.:
Kognitív tudomány, Osiris, Budapest.
Smolensky, P. (1990): Connectionism, Constituency, and the Language
of Thought, in:
B. Loewer és G. Rey szerk.: Meaning in Mind: Fodor and His
Critics,
Basil Blackwell, Oxford.
Smolensky, P. (1995): Constituent Structure and Explanation in an Integrated
Connectionist/Symbolic Cognitive Architecture, in: C. Macdonald
and G. Macdonald
szerk.: Connectionism: Debates on Psychological Explanation,
Basil Blackwell,
Oxford.
Thelen, E. (1995): Time-Scale Dynamics and the Development of an Embodied
Cognition,
in: R. Port és T. van Gelder szerk.: Mind as Motion:
Explorations in the Dynamics
of Cognition, MIT Press, Cambridge, MA, pp. 69-100.
Thelen, E. és Fischer, D.M. (1983): Newborn Stepping: an Explanation
for a "Disappearing"
Reflex, Developmental Psychology 18, 760-775.
Thelen, E., Schöner, G., Scheier, C. és Smith, L., B. (2000):
The Dynamics of Embodiment: A Field Theory of Infant Perseverative Reaching.
Behavioral and Brain Sciences, megjelenés alatt.
http://www.cogsci.soton.ac.uk/bbs/Archive/bbs.thelen.html
Thelen, E. és Smith, L. B. (1994): A Dynamic Systems Approach
to the Development of
Cognition and Action, MIT Press, Cambridge, MA.
Tolman, E. C. és Honzik, C. H. (1930): "Insight" in Rats,
University of California Publications in Psychology 4,
215-232.
van Gelder, T.J. (1989): Compositionality and the Explanation of Cognitive
Processes,
Proceedings of the 11th Annual Meeting of the Cognitive Science
Society, Ann Arbor,
MI, pp. 34-41.
van Gelder, T.J. (1990): Compositionality: A Connectionist Variation
on a Classical Theme,
Cognitive Science 14, 355-384.
van Gelder, T. J. (1995a): The Distinction Between Mind and Cognition,
in: Y.-H. Houng és
J.-C. Ho szerk.: Mind and Cognition, Academia Sinica, Taipei,
pp. 57-82.
http://www.arts.unimelb.edu.au/~tgelder/papers/Taipei.html
van Gelder, T.J. (1995b): What Might Cognition be, if not Computation?,
The Journal of Philosophy 91, 345-381.
van Gelder, T.J. (1996): Wooden Iron? Husserlian Phenomenology Meets
Cognitive Science,
http://www.phil.indiana.edu/ejap/1996.spring/vangelder.1996.spring.html
van Gelder, T. J. (1998): The Dynamical Hypothesis in Cognitive Science.
Behavioral and Brain Sciences 21, 1-14.
http://www.cogsci.soton.ac.uk/bbs/Archive/bbs.vangelder.html
van Gelder, T. (1999): Beyond the Mind-Body Problem, in: D.Johnson
és C. Erneling
szerk.: Mind as a Scientific Object: Between Brain and Culture,
Oxford University Press, New York.
http://www.arts.unimelb.edu.au/~tgelder/papers/Beyond.html
van Gelder, T. J. (2000): http://www.arts.unimelb.edu.au/~tgelder/
van Gelder, T. J. and Port, R. (1995): It's About Time: An Overview
of the Dynamical
Approach to Cognition, in: R. Port és T. van Gelder szerk.:
Mind as Motion:
Explorations in the Dynamics of Cognition, MIT Press, Cambridge,
MA, pp. 1-43.
Varela, F., Thompson, E. és Rosch, E. (1991): The Embodied
Mind: Cognitive Science
and Human Experience, 1991, MIT Press, Cambridge, MA.
Wheeler, M. (1997): Cognition's Coming Home: The Reunion of Life and
Mind, in:
P. Husbands és I. Harvey szerk.: Fourth European Conference
on Artificial Life,
MIT Press, Cambridge, MA.
ftp://ftp.cogs.susx.ac.uk/pub/ecal97/online/F035.ps.gz
Whitehead, A.N. (1929): Process and Reality, Free Press, New York.
Wittgenstein L. (1953/1992): Filozófiai vizsgálódások,
Atlantisz, Budapest.