Nézõpontok

Gyakran mondjuk valamire: tudom. De vajon tényleg tudjuk-e? Honnan tudjuk, hogy mit tudunk? Ma reggel felkelt a Nap, de vajon holnap is fel fog-e kelni? Tudjuk, sejtjük, vagy reméljük, hogy igen? Van különbség? Hogyne lenne. Aztán: az élõlények valamelyest mindannyian hasonlítanak egymásra, de vajon mit bizonyít ez? Bizonyítja az evolúciót? Aligha. Akkor hát az evolúció nem is biztos? De igen. Akkor hogy is van ez? Sok dohányos betegszik meg rákban. Vajon tényleg a cigaretta okozza? Nehéz kérdés. Van, aki szerint a rinocérosz megõrölt szarva növeli a férfierõt. Az orvostudomány ezt tagadja. Hogyan lehet eldönteni, mi a valós helyzet?

A tudományt mûvelve talán abban reménykedünk, hogy egyszer majd eljutunk egy ponthoz, amikor már mindenrõl tudni fogjuk, hogyan van: "...olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói" (Mózes I., 3.5.). De csakugyan elérhetõ ez? Kívánatos ez? És mi van akkor, ha nem a tudománynak van igaza? Hátha sokféle fantasztikus lehetõséget szalasztunk el, ha a tudománynak hiszünk. A tudás kérdése, alighogy feltettük, azonnal sokfelé ágazik.

Lehet, hogy sokszor nem is gondulunk erre, de az egész azzal kezdõdik: lehet-e egyáltalán tudni bármit? És rögtön utána a következõ kérdés: ha igen, akkor van-e valamilyen csalhatatlan módszer a tudás megszerzésére? A két kérdés szorosan összefügg.

Talán olvasóink közül is sokan látták a Mátrix címû filmet. A címbeli Mátrix az internet mintájára mûködõ gigászi képzetes világ. A film készítõi persze csupán már bevált, sikeres elemeket kombináltak össze, amelyeket jól ismerhettünk máshonnan. Az alapötletet én a legjobban Stanislaw Lem elõadásában szeretem (Futurológiai kongresszus). Lem e könyvében az történik, hogy a valódinak hitt világról lépésrõl lépésre kiderül, cseles látomás csupán. A fényes autók, a liftek, az utazások, a szép lakások mind az ivóvízbe kevert kémiai anyagok termékei. Hatásuk alkalmas gyógyszerekkel egyenként semlegesíthetõ, így sorban tárulnak fel a rétegek, mígnem kiderül a rettenetes igazság. A történet végén sötét, nedves, patkányok lakta csatornarendszerben találjuk magunkat. Ilyen hát a valódi világ. De várjunk csak, vajon nem éppen az-e az illúzió, amit a sorra beszedett gyógyszerek okoztak? Melyik az igazi világ? Felvehetem azt a nézõpontot, hogy az elsõ volt az igazi, és akkor a második téves kell legyen. Vagy kiindulhatok a másodikból, és cáfolhatom vele az elsõt. Lem olyan szórakoztatóan ír a világ teljes megismerhetetlenségérõl, hogy ha õt olvassuk, magától értetõdõnek vesszük: a világ megismerése helyett csak ki-be járhatunk különbözõ illúziók között. Igen, de aztán becsukjuk a könyvet, és - legalábbis, ha tudománnyal foglalkozó emberek vagyunk - ott folytatjuk a világ megismerését, ahol abbahagytuk. Kilenctõl ötig (illetve, ha valaki látott már igazi kutatót: kilenctõl kilencig, sõt tovább) pedig kikérjük magunknak, ha valaki arról beszél, hogy tévedés az egész. Lem és a Mátrix problémája súlyos kérdés, és nem is olyan könnyû megválaszolni, mint hinnénk. De azért nem vagyunk annyira elveszettek sem, mint amitõl legrosszabb pillanatainkban félnénk.

Éppenséggel ellképzelhetõ (sokan el is képzelték), hogy minden tudás lehetetlen, és mi is mindenféle bonyolult tévképzet és befolyás áldozatai vagyunk. Ezt Descartes francia filozófus gondolta elõször végig igazán. P azt kérdezte, nem lehetséges-e, hogy az egész világ egy nagy álom csupán? Hogy minden tévedés forrása egy végsõ tévedés, az, hogy az általunk ismert világ nem is létezik? Hilary Putnam, amerikai kutató egy másik gondolatmenettel játszott el néhány évtizede (elõre látva a Mátrixhoz hasonló mûvek sorát): hátha csak lombikban nevelt agyak vagyunk? Mindenkire rá van kapcsolva mindenféle eletkród, és esetleg úgy érezzük, hogy éppen az Élet és Tudományt olvassuk, holott csak úszunk a tartályban, valami gonosz manók (hát valakinek csak kellett csinálni az egészet, nem?) meg röhögnek rajtunk. Bertrand Russell, inkább csak tréfából, azt mondta, lehet, hogy az egész világot öt perce teremtették. Természetesen a gyerekkorunkra és az egész közbülsõ idõre vonatkozó összes emlékünkkel együtt. E kérdések alapvetõ kételyt fejeznek ki mindenben, ezért a szó görög eredetije alapján szkepticizmusnak nevezik az ilyesmit.

De nem úgy van-e, hogy aki a világ létében kételkedik, annak orvosi segítségre van szüksége? Nos, nagyon is így van, olyannyira, hogy a szkepticizmus a tudásról szóló vitákban amolyan kocsmai szitoknak számít, amit értelemszerûen csak egymásra mondanak a küzdõ felek. Akkor hát mire jó az egész? Hallgassuk meg, mit mondott errõl Karinthy Frigyes: "Világszemléletet csak az elején lehet kezdeni, mindenkinek újra kell kezdeni, ha meg akarja érteni a világot. Azt hiszi, Descartes ostobaságból vagy mûveletlenségbõll kezdte el a rendszerét ott, hogy önmaga létében is kételkedett, vagy mert nem olvasott elég bölcselkedést, melyeknek írója abban sem kételkedett, hogy a lét rejtélyét sikerült megoldania?" (Legenda az ezerarcú lélekrõl)

A szkepticizmus a filozófusok nemzedékeinek agyát fogta görcsbe, de nem azért, mert õk hittek volna benne, vagy mert attól féltek volna, hogy másvalaki fog. Hanem azért, mert ez éppenhogy olyasféle kályha, ahonnan jól el lehetne indulni. Biztosan tudnánk már mondjuk egy dolgot, azt, hogy a szokott világ létezik, aztán erre az alapra felépítenénk a tudás következõ elemeit, és így tovább. A szkepticizmus azonban, és ez bizonyára sokaknak keserves csalódás, nem cáfolható. Legalábbis eddig senkinek sem sikerült megcáfolnia, és ez a jövõben sem nagyon várható, azon egyszerû oknál fogva, hogy - elvben miért ne lehetne igaz? Az ugyanis, hogy az ismerõs külvilág valóban létezik-e, ténykérdés. És hogyan képzelnénk egy ténynek a kikényszerítését puszta szavakkal? Mi van akkor, ha tényleg valami álomban vagyunk? Megijednek majd a szavainktól és kikapcsolják? Nyilván nem. A világméretû álmot cáfolni igyekvõk inkább arra gondolnak, hogy ha valami ilyesféle disznóság volna, az szükségképpen úgyis kiderülne. Magyarul, abban bíznak, hogy majdcsak felfeslene valahol a szövedék. Ha be lehetne bizonyítani, hogy egy téves világ illúziója nem lehet tökéletes, akkor - mivel mi ilyesmit nem tapasztalunk - ez azt is bizonyítaná, hogy nem vagyunk tévedés áldozatai. Csakhogy eddig senki nem mondott olyan indokot, hogy egy illúziónak miért kell összeomolnia, sõt. Minél többet tudunk az egészrõl, annál inkább úgy tûnik, hogy ilyen indok nincs.

A dolgok azonban szerencsére nem így mûködnek. Az, hogy valami nem cáfolható, nem jelenti azt, hogy hinnünk is kell benne. Nem tudjuk cáfolni, hogy a tudás lehetetlen, de ez nem jelenti azt, hogy tudás nincs. Az sem cáfolható, hogy a hátam mögött kis zöld emberkék állnak (akiket csak én láthatnék, ha nem a hátam mögött állnának; a tükör persze nem fogja õket). Vagy hogy a Hold mindig csak akkor van ott, ha valaki nézi. Ez mind nem cáfolható, de attól még mind marhaság. Vég nélkül lehet hasonlókat kitalálni, ez a serdülõ fiúk (és, bocsánat, lányok) kedvelt játéka. A szkepticizmus ugyanennek a Monty Python világnak a terméke. Hiába bosszant a megoldatlansága, nem kell tõle jobban félnünk, mint a kis zöld emberkéktõl.

Egy fontos tanulság mégis van: sajnos nem lesz eleve biztos, "vízhatlan" módszerünk a tudás megszerzésére. Visszatérve a Mátrixra: egy jókora csalás van a filmben. Mi, nézõk ugyanis mindig kívülrõl látjuk, mi a helyzet. Amikor a fõhõs kilép a benti világból, akkor ezt ártatlan külsõ szemlélõként nézzük végig. Sosem kell elgondolkodnunk rajta, mit látunk, és hol vagyunk éppen. Igaz, különben éppen a lényeg veszne el, nem lehetne érteni a filmet. De hát épp ez az, mondhatnánk - rajtunk ki fog segíteni, hogy a saját világunkat megértsük?

A Mátrixban tehát az volt a trükk, hogy a dolgokat madártávlatból nézhettük. Jó volna, ha "ki lehetne lépni" ebbõl a saját világunkból is. Egy független nézõpontból rögtön látszana, mikor látjuk az igazat és mikor tévedünk, ahogy a Mátrix nézõje is tudta, mikor mi a helyzet. Valami olyasmire volna szükség, amire Thomas Nagel azt mondja: "view from nowhere", vagyis sehonnan való nézés. Merthogy - gondoljunk Lem történetére - bármilyen nézõpontot teszünk magunkévá, az csupán egy nézõpont lesz. Minket pedig nem az érdekel, hogy néz ki a világ egy lehetséges nézõpontból, hanem az, milyen a világ. Vagyis, hogy milyen "sehonnan" nézve.

Karl Popper és a már emlegetett Hilary Putnam ezt úgy nevezi: Isten perspektívája. Furcsa, de ennek a gondolata is Descartes-tõl származik. Igaz, Descartes szószerint véve nem Istenrõl vagy a sehonnan való nézésrõl beszél. Egyszerûen csak olyan áttekintõ képet keres, amelyet a vizsgált területbõl mintegy kilépve vagy kiemelkedve készítünk el. Ezt a kívülálló áttekintést fejezi ki a Descartes-féle koordinarendszer, amit az iskolában tanultunk. Descartes azt álmodta, hogy egy mezõ fölött repül, és a mezõn háló van. Minden tárgy vagy esemény a háló egy-egy azonosítható pontját jelenti, és mi ezt fölülrõl látjuk. Nem véletlen, hogy azt a fajta elbeszélést, ahol az író így mindig mindent tudott, esetleg azt is, hogy mit gondoltak a szereplõk, sokáig karteziánus, azaz Descartes-i regénynek nevezték.

A sehonnan való nézés és a mindent átlátó tudás persze nem valósítható meg. Meg kell elégedjünk azzal, hogy tudásunk mindig egy-egy nézõponthoz kapcsolódik. Az emberiség története során sokféle eszmerendszert dolgozott ki és tekintett a tudás alapjául szolgáló nézõpontnak, ezek között eligazodni nem könnyû feladat. A középkorban például az arisztotelészi tanokban és az isteni kinyilatkoztatásban hittek. A különbözõ nézõpontok és eszmerendszerek a tudás annyira különbözõ formáit képviselik, hogy ami az egyiknek tudás, az a másiknak nem az. Harmadik, külsõ nézõpont híján folyhat közöttük a süketek párbeszéde (amit a szellemi viták nagyobb dicsõségére rendszerint máglyával, karddal vagy akadémiai határozattal szoktak eldönteni). Mint tudományfilozófiai sorozatunk késõbbi írásaiból kiderül, a tudomány története és a tudományfilozófia mégis segíthet eligazodni abban, mi az, amit tudunk. Csak az a kérdés, hogyan tudjuk.

Kampis György

(ELTE TTK Tudományfilozófia és Tudománytörténet Tanszék)