Kampis György

ELTE Tudományfilozófia Tanszék

gk@hps.elte.hu

Csak a valóság pojácái kérdezik folyton, hogy mi az, ami tényleg megesett.

A szellem emberét a lehetõségek varázsa vonzza.

(Eörsi István)

A címben említett felfedezés szó egyszerre félrevezetõ és mégis pontos. A filozófia természetesen régóta "fel van fedezve", mind a szokásos tágabb értelemben, mind pedig a gépekre alkalmazva vagy azokból kiindulva. Másfelõl viszont a számítógép metaforája és a gépi paradigmát követõ gondolkodásmódok, egyre inkább úgy tûnik, hogy olyan termékeny ötletekhez vezetnek, amelyek visszahatva a filozófia legalább részleges megújulását is eredményezhetik. Itt tehát a filozófia felfedezése valóban konstruktív jelentést kaphat. A következõkben ehhez a témakörhöz kapcsolódóan fogok néhány megjegyzést tenni. Célom kettõs: ráirányítani a figyelmet egy régóta létezõ, de a kognitív tudományoknak és filozófiai általánosításuknak többnyire legfeljebb a peremvidékéig eljutó gondolatvilágra, és egyben jelezni ezzel kapcsolatos saját várakozásomat, amely, mint e rövid felvezetésbõl is már valószínûleg kitetszik, a témakört minden problémájával együtt (elsõsorban módszertani és ízlésbeli okoknak köszönhetõen) komolyan ígéretesnek tartja.

Közelebbi bevezetõként ki kell térni arra a régi kérdésre, hogy mi is az a gépi paradigma? Akik a gépi paradigmát emlegetik, ezt többféle értelemben teszik. Leggyakrabban a szónak arra a jelentésére gondolnak, ami a Putnam-féle gépi funkcionalizmus követõinek és az erõs mesterséges intelligencia híveinek a munkáiban jelenik meg. Putnam (1960) a hardver-szoftver párhuzamot használta fel a testtudatprobléma megközelítésére (a gépi funkcionalizmus e felfogásának másik alaphivatkozása Putnam 1967, két ismertebb bírálata Rorty 1972 és Block 1980). Itt a "gép" természetesen elsõsorban számítógépet jelent, még pontosabban számítógép-programot vagy azt jelképezõ algoritmust, a gépi paradigma pedig azzal a meggyõzõdéssel vagy kutatási programnyilatkozattal azonosítható, hogy minden mentális mûködés lényegében egy hordozófüggetlen algoritmus mûködésével, vagyis szimbolikus mûveletvégzéssel azonos, amint azt leghatározottabban Newell és Simon fizikai szimbólum hipotézise fogalmazta meg (Newell és Simon 1976, Newell 1980). Tárgyunkat ebben a felfogásban értve, a gépi paradigma többszörösen is szûknek bizonyul a mostani tárgyalás számára. Extenzionálisan kilóg belõle a konnekcionizmus és a mentális komputáció számos bírálata, amelyek ugyanakkor közösek abban, hogy maguk is a számítógépet tekintik a kutatás alapvetõ fogalmi (és legtöbbször technikai) segédeszközének, miközben cseles értelmezéseken keresztül kikerülni remélik az elõre megírt programok túlzott merevségét vagy a szimbolikus reprezentációk túlságosan nyelvhez és szabályokhoz kötõdõ mivoltát. Hogy valójában mennyire eltérõ forákról van szó, arról szertelenül különbözõ vélemények ismertek, és egyelõre nem lel nyugvópontra a vita, amely e különféle komputácionista felfogások követõi (és tegyük hozzá, hogy harmadik kerékként a bírálói) között folyik arról, hogy végsõ alapelveit illetõen azonos-e mondjuk egy deklaratív tudásreprezentáció egy elosztott párhuzamos kapcsolati rendszerrel.

Intenzionálisan még ezen is túlmenõen ki kell egészíteni a gépi paradigma értelmezését, mégpedig kétféleképpen. Érdemes lesz egy-egy pillanatra megállni mindkettõnél. Az elsõ magának a paradigma szónak az eltérõ jelentései révén érthetõ meg. A direkt komputácionizmus, vagy Paul Haugeland szavával GOFAI (good old fashioned artificial intelligence) olyan értelemben alkot paradigmát, hogy átfogó elméletként tekint önmagára. Van azonban egy megengedõbb és egyben dinamikusabb értelme is a szónak, amely a paradigmára mint követendõ mintára vagy kutatási stílusra gondol, lényegében a gondolkodás kiindulópontjára vagy apropójára. A kétféle paradigma gyakori angol neve mindset és template. Ami a gépi világot illeti, azt jelenti ez a megkülönböztetés, hogy lehet valaki az algoritmikus elmemodellek bírálója, de ugyanakkor gondolhat az elmére mint valamiféle konkrét gépre anélkül, hogy elkötelezné magát a gépiség adott modelljei mellett. Egy adott gondolatkörben a gép lehet templát, miközben nem mindset; talán nem retorikai fogás az, amikor például Searle híres és sokat vitatott cikkében (1980, 1996) egyszerre fejti ki, hogy a számítógép nem érti, amit csinál, és azt, hogy ugyanakkor az ember mégis valamiféle gép kell legyen. A szûk értelmezések által diktált látszat ellenére valószínüleg több ez egyszerû materialista krédónál, vagyis annak kötelességtudó, ám tartalmilag üres kimondásánál, hogy az elme alapelve nem valamiféle, a tudomány számára idegen szellem. Magával von ugyanis e kijelentés egy szemléleti elemet is azzal kapcsolatban, hogy milyen módon kell mûködjön, vagy hogyan szervezett kell legyen az az anyag, amely az elme képességével rendelkezõ entitásokat alkotja.

Ebben az írásban a gépi paradigma e tágasabb felfogásáról lesz szó, amely szükségképpen a gépi gondolkodás elkötelezettjének mutat sok olyan megközelítést is, amely a szûkebb felfogást szem elõtt tartók számára gépellenesnek tûnhet. Az ellentmondást, vagy inkább fogalmi feszültséget a gépek természetfilozófiája oldhatja fel.

A gépek kitüntetett helyet foglalnak el a mesterséges dolgok között. Ha minden mûködni képes artifaktumot gépnek tekintünk, akkor majdnem minden ember alkotta tárgy legalább részben gép lesz. A mûködés fogalmának és a gépek természettörténetének elemzése nem ennek az írásnak a tárgya, ehelyett két utalással próbálom az itt képviselt felfogást érzékeltetni. Pléh Csaba nemrégi cikke a gépekre vonatkozó nézetek kitûnõ áttekintését adja (Pléh 1998). A két utalás közül az elsõ a leírások és a beszámolók nyelvére vontakozik, ami az utóbbi idõben számos elemzés tárgya volt. A tudományos nyelv logikai empirista bírálata és annak tanulságai óta világos ugyanis, hogy a funkcionális nyelvezet a fizikalistától eltérõen nem kauzális, hanem célszerûségi színezetû, ezért indokolást vagy visszavezetést igényel (a pontosság kedvéért meg kell itt jegyezni, hogy a logikai empiristák még a fizika kauzális nyelvét is tagadták, de ez az álláspontjuk késõbb módosításra szorult). A hatvanas évek óta sokan figyeltek fel arra (köztük Polányi Mihály 1968, H. Pattee 1977, tõlük függetlenül Csányi Vilmos 1979 és 1989, vagy egy másik gondolati körben E. Mayr 1982, majd késõbb, megint más alapállásból pl. D. Dennett 1995), hogy a tárgyakat, élõlényeket és gépeket egymáshoz hasonlóan, de a természettudományok szokásos objektumaitól (az elemi részecskéktõl, molekuláktól, mintázatoktól, etc.) eltérõen általában mechanizmusok és funkcionális szerepek segítségével jellemezzük. Hogy nemcsak a naív, tudomány elõtti köznapi beszédben tesszük ezt, arra többek között M. Boden cikke hívja fel a figyelmet (1985). A másik észrevétel arra vonatkozik, hogy – mint arra elsõként talán az elme externalitását feltételezõk, Halbwachs, vagy Wittgenstein megfigyelései utalnak – az ember alkotta tárgyak (kissé marxizáló mûszóval élve) újratermelése nem olyan egyszerûen történik, mint azt az emberi elmétõl való felülrõl lefelé való függésük képe diktálná, hanem e tárgyak maguk hordozzák az ehhez szükséges információt, az egyes felfogások szerint ugyan részleteiben eltérõ mértékben; ennek értelmében még egy kultikus tárgy is egyfajta mûködõ gépezet, amely a kultusz fennmaradását szolgálja. Gépnek lenni ennyiben azzal egyenértékû, mint meghatározott szerkezettel bíró mûködési egységnek lenni.

Az elvont gépekhez a természetes (azaz fizikailag létezõ, megépített) gépeken keresztül vezet az út. Ha annyiféle természetes gép létezik (amik konkrét dolgok), vajon miért hihetjük azt, hogy egy idõ után elegendõ lesz a számítógépekrõl beszélni (amik ráadásul absztrakt dolgok)? Vagy léteznek-e olyan gépek, amelyek valamilyen értelemben túlmennek a szûk kiszámítási paradigmán? A természetes gépek és az absztrakt gépek közötti kapcsolat nevezetes problémája A. Church és A.M. Turing matematikusok munkáinak kapcsán merült fel, elõször a harmincas években. Az újabb fejleményekhez tartozik J. Lucas (1961, 1970) és R. Penrose (1989, 1994) vagy az idõben a kettõ között elhelyezkedõ, de a magyar nyelvû olvasókhoz a minap eljutott Hofstadter (1979, 1998). A probléma lényege természetesen az, hogy egy erõs, ám sokat vitatott felfogás szerint a számítógépek, illetve algoritmusaik egyetemes gondolati eszközt jelentenek és ezért önmagukon vagy egyáltalán a matematikán túlmutatnak. Az ezt ambíciózusan kifejezõ Church-Turing hipotézis (amelyrõl érdemes feljegyezni, hogy közvetlenül sem Church, sem Turing nem állította - részletesen tárgyalja ezt a kérdést a stanfordi online filozófiai enciklopédia számára írt szócikkében J. Copeland 1997a) számos változatban létezik, ezeket élvezetesen boncolgatja az idézett Hofstadter. Álljon itt csupán egy közülük, a folyosói változatnak nevezhetõ "számítógépes varázslói" (hacker) verzió: "Ha meg tudod határozni, le tudjuk programozni" (if you can define it, we can program it).

A tézis nevezetessége és a kétféle értelemben vett gépfogalom, az anyagi masinéria és az algoritmikus eljárásrend egyenértékûségét feszegetõ kérdés tétje talán már ebbõl is megítélhetõ: közvetlenül a világ leírhatóságának végsõ kérdését feszegeti ez a tézis, abból kiindulva, hogy minden értelmes kimondás vagy leírás, ha kommunikálható és hatékony (vagyis más által reprodukálható eljárásokon alapul), az algoritmusok fogalmához vezet. Ha eltáncoljuk vagy versbe szedjük is, mindaddig, míg a vers vagy tánc bizonyos formai szabályoknak eleget tesz, algoritmus lesz belõle, márpedig az algoritmusok mindegyike, és ez már valóban szolid és gyakorlatilag eldöntött tényként kezelt tiszta matematikai sejtés (ahol tehát filozófiának vagy egyébnek helye többé nincs), a valós számítógépek elméleti modelljének tekintett Turing-gépekkel egyenértékû. Ebben az értelemben a Church-Turing tézis a megismerhetõség és a nyelvi kifejezés ismeretelméleti és ontológiai határaira kérdez rá.

A tézis kifogásolói leggyakrabban a kiszámítható világ metafizikáját utasítják el, látszólag paradox módon jóval Church vagy Turing elõtt, gondolhatunk itt például Bergsonra (különösen a Teremtõ fejlõdésre, 1907, 1987) vagy C. Lloyd Morganra (1923), de e vita egy változata elõlegezõdik meg már a Heraklaitosz-Parmenidész szembenálllásban vagy a pitagóreus számmisztika ("minden szám") fel- illetve elvetésében is.

A szûkebb gépelvûség határvonala a Church-Turing hipotézis elfogadása vagy elvetése. A gépi paradigma tágabb értelmének híve lehet mindaz, aki, akár egy tág intuitív értelemben is, szerkezetekben gondolkodik.

A gépek és a filozófia újabb kapcsolatának két aspektusára térek ki. Az egyiket távoli szemlélõként, a másikat résztvevõként mutatom be, ez a hangsúlyok megválasztásában is tükrözõdik.

1. A betudott naív mérnökfilozófián túllépve a mesterséges intelligencia tudásreprezentációs igényei valódi ontológiai kérdéseket vetnek fel és válaszolnak meg.
2. A mesterséges világok filozófiai elemzései a filozófiai nyelv meghaladottnak tûnt alapjait elvenítik fel és töltik meg új tartalommal.

A betudott mérnökfilozófiát, amelyet reflektálatlansága miatt naívnak nevezhetünk, legjobban Quine híres mondása alapján lehet jellemezni, amely szerint minden elmélet maga után von egy ontológiát, nevezetesen, létezõnek tételezi fel azokat az objektumokat, amelyeket a változók jelölnek. Lenni és egy változó értékének lenni Quine szemszögébõl egy és ugyanazon tulajdonság.

Quine ún. ontológiai elkötelezettségi tézisére utalunk: "What objects does a theory require? Our answer is: those objects that have to be values of variables for the theory to be true" (Quine 1969, 96. old.). Nem térek itt el attól a bevett gyakorlattól, amely Quine e felfogását attól függetlenül idézi, hogy az eredetileg kizárólag a végtelen osztályok egzisztenciális kvantifikációjára vonatkozik, ld. pl. (Gibson 1997). Mint Gibson idézi, Quine érdekes módon egyben azt is állítja ugyanis, hogy egy véges univerzum ontológiamentesen, azaz a ‘létezik’ szó használata nélkül írható le az elemi objektumaira vonatkozó konjunkciók és diszjunkciók segítségével. Ez eltér nemcsak az elterjedt Quine-képtõl, hanem attól a köznapi felfogástól is, amely szerint, ha F(a), akkor (x)F(x) valamilyen x-re, vagyis ha a rendelkezik valamilyen tulajdonsággal, akkor a létezik is, mint e tulajdonság hordozója vagy alapja.

Hogy a gyakorlat Quine-t igazolja, arra utaló tény, hogy az "ontológia" szó igen hamar megjelent a mesterséges intelligenciában, mégpedig elõször abban a szûkített értelemben, hogy a programok mint szoftverváltozók által generált mesterséges világok leírására alkalmazták, már a hetvenes években is. Természetes velejárója volt ez egyébként a feladatorientált mérnöki megközelítésnek, ahol külön filozófiai elemzés nélkül is világos volt, hogy szûkített és átalakított világgal van dolgunk, olyasmivel, mint amilyen a mesterséges intelligencia feladatok legismertebbike, a mai napig sokat vizsgált kockapakolási probléma zárt világa, amely kizárólag kockákból, mégpedig egy bizonyos módon idealizált kockákból áll. Mint látni fogjuk, nyilvánvaló módon el lehet azonban jutni ezeknek az "ontológiáknak" egy olyan kiterjesztéséhez, amely - legalábbis mint problémakör - a filozófiai értelemben vett valódi ontológia sajátosságait mutatja fel, két vonásában is: egyrészt a valóságos világ gazdagságát célozza meg, másrészt ideálja a tervezõi önkény helyett az ismeretelméleti relevancia. (Nem olyan lényegtelen dolog ez utóbbi, hogy szó nélkül el kellene haladnunk mellette. Sok racionalista indíttatású törekvés ismeretes, amely céljául a világ teljes leírását tûzi ki, de nem foglalkozik azzal, hogy modelljét a világról való tudással összhangba hozza: madártávlatból, vagy talán egy kegyes isten perspektívájából kezeli objektumait. Egy recens példa E. Zalta általános elmélete az absztrakt objektumokról, Zalta 1983, 1998.)

Az "ontológiától’ az ontológiáig vezetõ út, ha bejárható, nem a gyakorlati haszna miatt érdekes. A részletek említése elõtt is nyilvánvaló kell legyen, hogy az új szemléletû ontológiák keresett általános kerete fõleg retorikai forradalmat jelent, a számítógépes világok nyelvén ez legfeljebb annyit hozhat, hogy mondjuk rugalmasabb adatbáziskezelõket lehet majd írni. Mégis a filozófus Barry Smith azt várja, hogy a gépbe helyezhetõ világmodellek alapelveinek tisztázása és határainak körülrajzolása a "valódi" filozófia számára is tanulságos (Smith 1995, 1998); a felépítés egy bizonyos meghatározott gondolati stílust követel ki.

A naív komputációs ontológiák lényegüket tekintve voltaképpen tartomány- és esetfüggõ specifikációk vagy konceptualizációk, másszóval terminológiai jellegû definícióhalmazok, amelynek alapelemei a Quine-i mesterséges taxonok vagy létezõk (amelyeket õ "posits"-nak nevez) osztályai, vagy Searle-re gondolva egy üres formális rendszer szimbólumai (ahol a "ló" változónak nem felel meg egy ló, legfeljebb a programozó fejében, és így tovább). A valódibb ontológia felé való elsõ lépés takarékossági megfontolásoknak köszönhetõ, ráadásul nem is a parszimónium- hanem a "lapos zseb" értelemben, azaz nem intellektuálisan, hanem financiálisan. A cél az volt, hogy ne kelljen minden alkalmazásnál mindent újra felépíteni (Guarino 1997 polémikusan elemzi e fejlõdés motivációit és állomásait). A specifikációk újrafelhasználhatósága intenzionális, vagyis általános jelentés és nem példa, vagy egyedi diskurzus univerzum alapú változókezelést követel meg. Ehhez elõször is tisztázni kell a kifejezések valódi jelentését. Az egyedi absztrakt univerzumok enélkül is mûködõképesek voltak. A "kocka" változó, bármilyen egyszerû szerkezetû, megfelelhet a kockavilágban, és egy adott példában jelentheti a a kockát, mert ott nincs szükség mondjuk a kockák fajsúlyára és egyéb tulajdonságaira, esetleg elegendõ két-három predikátum hozzárendelése (pl. van/nincs, alatta/fölötte, etc.). Egy különféle alkalmazásokon keresztülhúzódó ontológiának azonban több tulajdonságra, és végsõ soron "magára a kockára" van szüksége. Az újrafelhasználható ontológiák technológiájában fontos szerepet kapnak ezért a meta-ontológiák, amelyek az egyes alkalmazási ontológiák közötti leképezéseket közvetítik, és létrejönnek az ontológia-könyvtárak: ezek olyan háttérinformációkat tárolnak, amelyek ugyan relevánsak lehetnek egy adott feladatban, de nem specifikusak az adott feladatra nézve, ilyen információ pl. az, hogy minden kockának 6 lapja van.

N. Guarino (1995), az "ontológiai engineering" egyik vezéralakja az így létrejövõ újfajta ontológiát önálló elemzési szintnek tartja, ami nélkül semmiféle sikeres reprezentáció nem lehetséges – ha most arra gondolunk, hogy mindenféle propozícionális tudás célja valamiféle értelemben vett reprezentáció létrehozása, akkor érthetõvé válik, hogy szerény gyökerei ellenére miért jelent ez a tézis kihívást a tudomány és a filozófia egyes huszadik századi nagy trendjei számára, amelyek, mint rögtön ki fogunk térni rá, egy ontológia-kerülõ beszéd- és gondolkodásmód normatíváját követik.

A tudásreprezentáció régi vitáihoz kapcsolódik ez az ontológiát szükséges elemézi szintnek tartó felfogás. A számítógépes reprezentációtechnológia primitívjeinek értelmezésérõl van szó ezekben a vitákban. Brachman (1979) elemzésében például implementációs, logikai, episztemológiai, fogalmi és nyelvi szintek jelennek meg. Az efféle szintek bevezetését nem annyira általános megfontolások, mint a szerkezetteremtés szándéka diktálja, ezért azt is mondhatjuk, hogy fogalmaik a semmibõl jönnek - lehet ekkor vállveregetve, megkapóan naív erõfeszítéseknek tekinteni ezeket a metametodológiai kereteket a filozófia 2000 éves fejlõdésének gyorsított rekonstruálására, érdemes azonban egy pillantást vetni a komputációs kognitív tudományok sokat idézett házi szentjének, a korán elhunyt D. Marr-nak elhíresült elemzési szintjeire, körülbelül ugyanabból az idõbõl (1982). Marr (és nyomán pl. az ideghálózatok elemzésénél A. Clark, 1996) elméleti, algoritmikus, és implementációs szinteket különböztet meg, fontos szerepet játszanak e szintek a szemantikai átlátszatlanság közelmúlti vitáiban. Nem nehéz meglátni a párhuzamot a kétféle problémataxonómia között. A filozófia efféle újrafelfedezésének vádja még élesebben felvethetõ és erénye még nyilvánvalóbban mutatkozik majd meg az arisztoteliánus nyelvezet késõbb indézendõ példáiban.

Az explicit ontológiák további részleteibõl kiderül, hogy a tartalmazási reláció milyen fontos szerepet játszik az ontológiai elemzésben. Ennek a kérdésnek is messze nyúló hagyományai vannak persze a programozási módszertannak a mesterséges intelligenciától és kognitív érdeklõdéstõl voltaképp független elõfejlõdésében. A közismert, sõt már el is felejtett program – szubrutin distinkció szintén a kontextusfüggetlen újrafelhasználhatósággal függött össze, ebbõl származott a mind kompaktabb, szabványosítottan hozzáférhetõ önálló eljárások kifejlesztésének igénye, amely végül a ma használatos objektum-orientált programozáshoz vezetett. Az objektumok aktiválásának leggyakoribb módja mármost más objektumok alá rendelés révén történik, máris eljutunk a tartalmazási reláció problémájához. Egészen hasonló a helyzet a Minsky-féle frame alapú reprezentációkkal (1974), itt a frame-ek lényegében ûrlapok, amelyeknek rovatait az "IS_A" reláció hozza kacsolatba más ûrlapokkal (apple IS_A fruit).

A reprezentációs szemantika egy másik fontos eleme a "HAS_A" kifejezés. Az ontológiai szint önállóságának igénye az attribútumok osztályokhoz rendelésének a HAS_A predikátumon keresztül megjelenõ technikai problémájaként is felfogható. Az ajtónak kilincse is van, és ára is; logikai szempontból mindkettõ önkényes viszony egy attribútum és egy osztály között. A kilincs azonban része az ajtónak, ezért (normális körülmények között) nincs ajtó kilincs nélkül, míg az ár ad hoc jellemzõ. A kilincset az árral egybemosó és egyformán kezelõ reprezentációkban nehézkes eseti mechanizmusokra van szükség még az intuitíve legegyszerûbbnek tûnõ következetések levonásához is, pl, hogy ami a kilincsnek része, az az ajtónak is része, míg ami az árnak a része, az nem. Az explicit ontológia mint különálló tudásstrukturáló primitívum bevezetése e kérdések megoldását célozza.

A kutatás egyik fõ célpontja a rész-egész viszony elemzése és rétegzett ontológiák megalkotása, ennek egyik gyökere a fentebb említett tartalmazási viszonyok által diktált hierarchia (Artale et al. 1966). Az explicit ontológiák e komplex megközelítését karolja fel és teszi saját ontológiai vizsgáltainak eszközévé a filozófus Barry Smith (1997, 1998). Téves volna ugyanakkor e kiemelt példával azt a látszatot kelteni, hogy a gépi ontológiák iránti lekesedés egyöntetû. A D. Lenat által épített ontológia, a CYC rendszer vitriolos és az alapokat romboló bírálatát adja a Church-Turing tézis kapcsán már említett Copeland (1997b).

Több figyelemre méltó mozzanat is van mindebben. Az egyik, hogy a számítógépes ontológiai módszer része a fajta és jelleg megkülönböztetés (sortal versus characterising primitives). Fenti példáinkból is látszik ennek önként kínálkozó volta. A dolgokról és az eseményekrõl, vagy a dolgok esetleges tulajdonságairól alapvetõen másféleképpen próbál ez a megközelítés beszélni. Mindez nyilvánvalóan arisztotelészi világot tételez fel, az anyagi lényegek és az ezt kiegészítõ akcidensek világát, amint azt B. Smith formális ontológiájában ki is fejti (1997). Egy másik fontos vonás a rétegontológiáknak a hierarchikus esszencializmusból következõ átlátszósága, transzparenciája. Ez mérnöki követelmény is egyben (hiszen következtetések átvitele csak abban az esetben lehetséges, ha egyértékû és ismert leképezés áll fenn a konstituens tulajdonságok és a kompozit tulajdonságok között), de ugyanakkor az esszencialista megközelítés önmûködõ következménye is. B. Smith a formális ontológiát eleve konstituens ontológiának nevezi: "A constituent ontology aims at a general characterization of substances in terms of various types of constituents which are in some straightforward sense intrinsic to them and compatible with their status as unified wholes" (Smith 1997, 1. old.). A konstituens ontológia mintája a józan ész hétköznapi objektumainak világa. A konstituens ontológiának éppen az a lényege, és Smith számára a megalkotásának értelme, hogy dolgokat más dolgokról való beszéddel elmondhassunk (pl. komplex individuumokról való kijelentéseket egyszerû individuumokról való kijelentésekkel helyettesíthessünk). Túlságosan is jól ismert, és e helyen nem lesz további elemzés tárgya, hogy ezek a radikális építkezési tézisek ugyanakkor a redukcionizmus darázsfészkébe nyúlnak és régi problémákat vetnek fel; nagyon jól tudják ezt természetesen a résztvevõk is.

Végül, milyen "üzenete" lehet mindennek a filozófia számára? Nos, a B. Smith-féle program amerikai háttere a domináns analitikus filozófia nyelvi orentációja, amely egyáltalán nem igényli a létezõkrõl való közvetlen beszédet. Maga az említett Quine tézis is rafinált utalást tartalmaz erre, hiszen nem arról van benne szó, hogy valamely elméletben jelennének meg ontológiai kérdések, hanem, hogy minden elmélet maga után von ilyeneket, mintegy holdudvarszerû kiegészítésként. Smith elfogadhatatlannak tartja, hogy miközben mi valóságos emberi lényként és természetes beszélõként a tárgyi nyelvet beszéljük, a filozófia megfossza magát ettõl. Barry Smith ennek megfelelõen egy ontológiai (ellen-) forradalom részeként keres kapcsolatot a számítógépes paradigmával.

Az eddigiek alapján azonban úgy tûnik, és az idézett részletekkel ennek megmutatása volt a szándékom, hogy a számítógépes ontológia nem alapvetõen új válaszok, hanem legfeljebb új kérdések megfogalmazásában jelenthet elõrelépést. A kínai doboz- vagy Matrjoska baba-szerû entitásokat feltételezõ lényegfilozófia aligha új, hiszen görög gyökerekre utalva a részek és egészek sokat idézett karteziánus képét hozza elõ. Ha azonban azt kérdezzük: mi egy ontológia? Hogyan alkotható meg szisztematikus és elemzõ módon?, akkor ennek a következetes végiggondolása az explicit ontológiák fejlesztése révén talán valóban rendszeresebben lehetséges (ha rosszmájúan akarjuk összefoglalni ezt a szempontot: a számítógépben nem lehet csúsztatni; kevésbé rosszindulatúan: egy maghatározottan struktúrált beszédmódról van szó). A dolog ezen a ponton kezdene valóban izgalmassá válni. Elképzelhetõ, hogy másképen nem is lehetséges jól felépített ontológia, mint az arisztotelészi felfogás valamilyen változatát követve - erre utal a különféle formális ontológiák "evolúciós konvergenciája". Dennett-tet idézve lehet, hogy a lényegfilozófia "tervezési kényszerlépés".

Ugyanakkor éppen ez a fejlesztés a belsõ kényszerei folytán felfedi azt is, hogy világa egy kötött tulajdonságokkal rendelkezõ falansztervilág. Kissé elébe menve a jövõnek és szubjektív értékeléssel kiegészítve a mondottakat: a számítógépkonform megközelítés azt sejteti, hogy aki elégedetlen ezzel, az magával a deklaratívontológia alkotással elégedetlen. Ha ez a tanulság, mint csakugyan gondolom, de itt csak lehetõségként jelzem, ténylegesen következik a számítógépes ontológiák vizsgálatából, akkor ezzel új muníciót kap majd mindkét oldal, tudniillik a merev leírásokon alapuló ontológiákat elvetõk és az ezek redukcionista világában lubickolók tábora. Akárhogy dõlnek is el ezek a viták, e pillanatban izgalmas az, hogy a redukcionizmus és a lényegontológiák mindig is sejtett összefüggését egy új szinten explikálják. Még további csavarokra is lehet számítani: ha az efféle ontológiákban való gondolkodás ugyanakkor, mint protagonistái állítják, kikerülhetetlen – és erre utalnak a velünk született ontológiák, az evolúciós pszichológia megfontolásai és az intencionalitásvizsgálatok itt most meg sem említett tanulságai is - akkor egyben a megismerés kognitív alapjai és a megismerés tárgya közötti kapcsolatról van szó (amit mindenki megint úgy olvas majd, ahogy akar: a realista triumfál és újra felmutatott illeszkedést emleget külsõ és belsõ között, az antirealista összeütközésrõl fog beszélni, etc.). Önmagukban nem új felvetések ezek sem, de számos változat után most ismét egy újabb köntösben mutatkoznak.

A virtuális valóságok elsõsorban a szórakozató játékok és a némileg még a jövõt idézõ tudományos-fantasztikus világok közegeként ismertek, miközben már komoly irodalommal rendelkezõ tudományos alkalmazásuk van.

Az absztrakt világok ismeretelméleti kérdésekre való alkalmazása régóta foglalkoztatja a különféle tudományok mûvelõit, áttekintés helyett a magyar Neumann Jánosra érdemes emlékeztetni, aki az önreprodukáló automatákról szóló, poszthumusz kiadott könyvében (1966) többek között azt a kérdést vetette fel, vajon képes lehet-e egy számítógép a saját leírásának elkészítésére. A kérdés mögött paradoxont sejtett (az ún. Richards-paradoxon egy változatát). A leírás tevékenysége, így érvelt, megváltoztatja a leírandó objektum állapotát. A kérdést érdekesen válaszolta meg R. Laing (1977), aki egy a DNS kettõs spiráljához hasonló mechanizmus felhasználásával önleíró absztrakt gépeket tervezett. A gépi univerzum megismerésének problémáját a gépbe zárt megfigyelõ szempontjából kezelõ, újabb keletû megközelítések az endofizika és az explicit ismeretelmélet. Az endofizika szó O.E. Rössler és D. Finkelstein levélváltásából származik (Rössler 1994). Maga a kifejezés belsõ fizikát jelent, értelme szerint a természet belülrõl való szemléletét. Az endofizikai látásmód közvetlenül se nem számítógépes, se nem ismeretelméleti motivációjú, megalkotóit a kvantummechanika megfigyelõ-problémája foglalkoztatta, és ezzel összefüggésben a kvantummechanika mint egyfajta "végsõ elmélet" teljességi problémája. Rössler egy ezzel rokon, de a kvantummechannikától független öszefüggésben is felhasználta az endofizikai megközelítést, mégpedig a statisztikus fizikai irreverzibilitás vizsgálatára. Az entrópianövekedés tétele, az entrópia szubjektivista, a makroszkópikus megfigyelõ tulajdonságaival összefüggõ értelmezésében (amelyet osztott N. Wiener is, 1963) azt a kérdést veti fel, hogy hogyan zajlik egy statisztikus folyamat "önmagában", vagyis külsõ megfigyelõ nélkül. Ecélból a vizsgált rendszerhez képest belsõ, az ottani reverzibilis mikrofizikai törtvények szerint mûködõ absztrakt megfigyelõk létrehozását tûzte ki célul.

Nem szükséges e helyütt a vitatott fizikai alapkérdésekben való állásfoglalás ahhoz, hogy a módszer lényegérõl és sajátosságairól beszéljünk. A sajátosságok közül rögtön egy kettõsség emelhetõ ki, amely a rokon vállakozásokra (Tsuda, Svozil, Breuer, Atmanspacher és mások munkáira) is jellemzõ (lásd http://hps.elte.hu/endo.html). Az endofizika kutatása egyfelõl egy rögzített tulajdonságú univerzum önvonatkozó megismerési metódusainak vizsgálatát jelenti, másfelõl pedig bezárt megfigyelõk modellezését. A két aspektus közül az elsõre e sorok írója "explicit episztemológia" néven hivatkozik (Kampis 1994, 1996). A következõkben a második aspektust zárójelbe téve, erre az elsõre fordítjuk a figyelmet.

Az explicit ismeretelmélet mûködése, és egyben filozófiai hasznossága legegyszerûbben két igen eltérõ példa révén mutatható meg. Az elsõ példa K.R. Poppertõl származik. Popper az Open Universe-ben (1953) bemutat egy gondolatkísérletet annak illusztrálására, hogy egy számítógép nem jelezheti elõre saját jövõbeni állapotait. A gondolatmenetet Popper a meg nem határozott jövõ tézisének alátámasztására használta fel, amely szerint a jövõ nyitott abban az értelemben, hogy még egy idealizált prediktor (egy Laplace-i démon) sem képes a megjóslására. A gondolatkísérlet lényege két azonos számítógép mûködtetése úgy, hogy mindegyiknek a feladata a másik gép egy megadott pillanatbeli késõbbi állapotának kiszámítása. Legyen a kiszámítandó megadott állapot éppen az az állapot, amelyben a másik gép a most vizsgált gép azon állapotát jelzi elõre, amikor az közli a jelen számítás eredményét. Egyszerûbben fogalmazva: az egyik gép a másik eredményét kell megjósolja, és viszont. Ebben az értelemben mindegyik gép a saját jövõbeni állapotát kell megadja (hiszen feltételezésünk értelmében a két gép tökéletesen egyforma). Egyszerûen belátható ekkor, hogy – az azonosság miatt - egyik gép sem végezhet korábban a másiknál, vagyis nem adhatja meg saját késõbbi állapotát korábban, mint hogy az állapotot ténylegesen felvenné. A szándékolt értelmezés: ha meg akarjuk tudni a jövõt, várjuk meg, amíg bekövetkezik.

Noha a gondolatmenet nyilvánvalóan hibás, a végkövetkeztetés, amelyhez más úton is el lehet jutni, helyes. Képzeljük el ugyanis, hogy egy gép bármiféle számítás nélkül képes bármely s(t) állapotának megnevezésére, ha t-t kapja inputként (mondjuk egy nagy táblázatot használ, amibõl csak ki kell olvasnia az eredményt). Ha ilyen gépeket használunk, akkor ugyan mindkét gép most is egyszerre végez majd, de egyiknek sem kell t idõ hozzá, hanem csupán egyetlen lépés szükséges, vagyis az ilyen gép t-1 lépéssel elõre tudja jelezni saját (és társa) t-beli állapotát. A popperi érv hibája a kétféle jövõ, a megállási idõpont és a megjóslandó állapot idõpontjának keverése. Valójában azt kellene bizonyítani, hogy a táblázatos módszer vagy más "jó trükk" nem mûködhet. A Popper-problémától függetlenül csakugyan léteznek is ilyen bizonyítások ("no-speed-up" tételek), amelyek értelmében egy számítógépprogram mûködése általában nem látható elõre.

Endofizikai vagy explicit ismeretelméleti az ismertetett okfejtés abban az értelemben, hogy nem egy külsõ megfigyelõ perspektívájából elemzi az univerzum állapotainak meghatározását, hanem az univerzum saját törvényeinek és korlátainak (ez esetben idõbeli korlátainak) alávetett megfigyelési folyamat révén. A külsõ megfigyelõ (mi magunk) eközben globális áttekintéssel rendelkezünk, amit azonban nem használunk fel.

Ugyanez a szempont, a kifelé való átlátszóság és a beépített korlátok belsõ figyelembe vétele K. Svozil (1993) automataaelméleti példájában is felfedezhetõ. Svozil az egyedi és megismételt mérések módszerelméletével foglalkozva abból indul ki, hogy szigorúan véve miden megismételt mérés egy újabb vizsgálati objektumon történik. Ennek indoka az, hogy a mérés – akárcsak a Neumann-féle problémánál – megváltoztatja az objektum állapotát. Az állapotazonosságot igénylõ ismételt mérés ezért csak tömegjelenségként kivihetõ, és az objektum számos példányát igényli. Svozil azt vizsgálja, mennyire ekvivalens a kétféle megközelítés, vajon megtudható-e egyetlen példányról mindaz, ami egy sokaságról. Mint várható, egy nemteljességi tételbe botlunk, amely szerint nem minden egyedi mérés lehet olyan eredményes, mint a tömeges mérés. Svozil ehhez egy "maximálisan rosszindulatú" világ állapot-diagramját tervezte meg, ahol minden tévedés végzetes: az univerzum állapotáról semmi nem tudható meg többé, ha egyszer nem azt a mérési lépést végeztük, amire a rendszer megadja az általunk várt választ a saját állapotáról. Olyasmi ez, mintha egy számítógépes kalandjátékot úgy írnának meg, hogy ha egy terembe belépve nem rögtön azt teszem, amivel az arany kulcsot megszerzem, akkor már indíthatom is újra a programot, mert többé nem adja oda a kulcsot, akármit is csinálok ezután. Lehet persze, hogy egy ilyen játékot kevesen vásárolnának meg, de arra alkalmas lenne, hogy az ismételt mérés (a program újratöltése) és az egyedi mérés (a továbbjátszás) közti különbséget világossá tegye.

A külsõ és belsõ perspekíva eltérése azáltal különösen szembeötlõ mindkét példában, hogy általunk tervezett, jól ismert rendszerre vonatkozó megismerési folyamaton mutatkozik meg. Az explicit episztemológiák látszólagos önellentmodása éppen ebben áll: az ismeretelmélet, ha ismert dologra vonatkozik, többé nem lehet ismeretelmélet (ld. errõl Kampis 1994). Az "ismeretelmélet" szó, jegyezzük meg, közismerten megtévesztõ annyiban, hogy az ismeretnek nem lehet emlélete a szó klasszikus értelmében, hiszen az ismeretelmélet éppen az ismeretet (vagyis azt, amit ismerünk) hasonlítja össze tárgyával, amit prima facie nem ismerünk (mert ha ismernénk, akkor nem is volna szükségünk megismerésre és ezért az ismeretelméletre sem). Az explicit ismeretelmélet ilyetén ellentmondása azonban látszólagos csupán, az endofizika mûvelõi például ezt úgy kezelik, hogy az endo- és exo-perspektívák váltójátékáról beszélnek (ld. Atmanspacher és Dalenoort 1995), hogy jelezzék, itt nem egy valóságos ismeretelméleti helyzetrõl, hanem egy ismeretelméleti helyzet modellezésérõl van szó. Az endo-perspektíva a modellezett megismerési szitációé, az exo- (vagyis külsõ) perspektíva pedig az ezt kivitelezõ gyakorlati filozófusé. Ugyanakkor, már amennyiben egy tudományos modell általában véve használható, annyiban a modellezett ismeretelmélet is alkalmas lehet a valós ismeretelméleti problémák tárgyalására. Itt ismét Popper nevét érdemes említeni, és arra kell emlékeztetni, hogy az õ falszifikácionista programja (az a program tehát, amely az elméletek igazolása helyett azok cáfolására összpontosít) a tudományfilozófiában lényegesen szerényebb karriert futott be, mint a tudományokban; a gyakorló természettudós sokszor Popper (többnyire ösztönös) követõje, nem merev igaz/hamis ellentétpárokban, hanem hipotetikus-deduktív modellekben és ezek érvényességi köreiben gondolkodik.

Ehhez a ponthoz kapcsolódik a virtuális ismeretelméleteknek a bevezetõben említett azon lényege, amit a filozófiai nyelv túlhaladottnak tûnt formáival jellemeztünk. Az explicit episztemológia stílusában az explicit ontológiához hasonló, deklaratív univerzumok felhasználását jelenti (akkor is így van ez, ha gyakran a formális elem csak mint lehetõség van jelen). Ez alapvetõen kihat a tárgyalás nyelvére. Azáltal, hogy itt a megismerés tárgyai általunk definiált objektumok és állapotok, lehetõvé válik, hogy a rájuk vonatkozó megismerési folyamatban adott leírások nyelve közvetlenül és problémamentesen hivatkozzon e megismerési univerzum elemeire. Némi malíciával azt mondatjuk: pozitivista álomszituáció ez, hiszen a tudományfilozófia egyik örök kérdése, hogy a tudományos nyelv szavai mire vonatkoznak, vonatkoznak-e egyáltalán bármire és így tovább. Az explicit kezelés önmûködõen vezet el egy referenciális nyelv újraélesztéséhez és ezzel egy olyan filozófiai állásponthoz, amely a naturalizmus egy sajátos felfogását képviseli (Kampis 1998).

Mindez játék, vetheti ellen bárki – és ugyanúgy kimondhatjuk ezt a mondatot a komputációs ontológiák, mint az explicit episztemológiák kapcsán. Ez igaz, és ez a tény szoros kapcsolatban áll a két megközelítés lényegével, illetve azzal, hogy véleményem szerint hogyan kell a filozófiai tartalmukat értelmezni.

Három dolog találkozik itt össze. A komputácionista paradigma megengedõ használata, a reprezentációs funkció idézõjeles felfogása, és a virtualitás önkényessége. Az elsõ szerint a gépi világ szabadon használható fel kísérleti célokra anélkül, hogy elköteleznénk magunkat egy kiszámítható világ képe mellett. A másodikkal kapcsolatban Guarino "ontológiai szintje" kínálja a megoldást. Az ontológiai szint, mely, mint emlékszünk, az elméleti és implementációs szintek hierarchiájába illeszkedik, egy meglévõ konceptualizációhoz, a fölötte lévõ elméleti szinthez képest relatív. Reprezentációs igényrõl volt ugyan szó, de nem valódi reprezentáció ez, nem egy külsõ tárgyat képez le, hanem egy elméletet. A harmadik tényezõ ennek az elméletnek (amelyet felfoghatunk egy virtuális valóság világának, mint ahogy a konstruktivista N. Goodman az elméleteket valóban világoknak nevezte, Goodman 1978) a lekötetlen voltát jelenti.

Együtt azt jelenti ez a három észrevétel, hogy gépi metaforán alapuló modellekben való gondolkodás most megbeszélt formái nem egy számunkra kényszerítõen adott külsõ valóság gépiesítését vonják maguk után. A gépi felfogás eszköz lehet egy filozófiai laboratóriumban, amelyet a metafizikai játszótérnek nevezhetünk. Játszótér volta az eddigekbõl világos kell legyen, s talán az is, hogy e státusz nem a játék komolytalanságát jelenti, hanem a variációképzés szabadságát. Elvben gazdagabb és tágabb lehetõségeket nyit, mint a valóság reprezentációjának szûkre szabott feladata. Ami a metafizikát illeti, nem pejorációként áll itt e szó, de nem is ígéretként, hanem egyszerû ténymegállapításként: hogy a gépi világ elõzetes felfogása, amely a szóbanforgó vizsgálatok alapja, szükségképpen metafizikai természetû. A hagyományos metafizikákkal szemben azonban e metafizika kísérleti jellegû és revízió tárgya lehet, ennyiben maga is a játszótér része.

Végezetül, hogy mi köze mindennek a kognitív kutatásokhoz. Lehetne erre rámutatással is válaszolni, és egyszerûen idézni azt tényt, hogy a gépi filozófusok egy része kognitív ambíciójú. Említsük meg például Dennett nevét, aki a természetfilozófiának az itt tárgyalt eszmékkel szoros kapcsolatban álló megközelítését képviseli, ha több áttételen keresztül is (ezzel foglalkozott a cikk alapjául szolgáló elõadás harmadik része). Van azonban egy közvetlenebb szempont is. B. Smith programjával kapcsolatban már felmerült az angolszáz filozófia kérdése. Hagyomány diktálta okok folytán a kognitív tudomány és az elmefilozófia fõsodorbeli megközelítése igen gyakran nyelvi és analitikus megközelítésû. Mivel ez a cikk nem arról szól, itt csak formálisan nyugtázni lehet ennek az irányzatnak a fogalmi kérdések tisztázásával kapcsolatos sikereit. Ugyanakkor bizonyos elégedetlenség is kifejezhetõ, álljon itt csak egy példa: a logikai és a nomológiai lehetõség módszertani egyenértékûségének problémája. Amit a gépi világ ajánl, ha játszótér is az, de egy neoklasszikus referenciális beszédmódot lehetõvé tevõ és egy ontológiát kikövetelõ játszótér, és ezért gondolom, hogy érdemes ezt az ajánlatot fontolóra venni és a belõle épülõ tervezetek megvalósításán fáradozni.

Jelen cikk a VI. Magyar Megismeréstudományi Konferencián 1998 januárjában elhangzott elõadás írásos változata. A cikk az OTKA és az MKM pályázati támogatásával készült (T025880 ill. FKFP 0225/97).

Artale, A., Franconi, E. Guarini, N. és Pazzi, L. 1966: Part-Whole Relations in Object-Centered Formalisms: an Overview, Data and Knowledge Engineering 20.

Atmanspacher, H. és Dalenoort, G.J. 1995: Endo- Exo- Problems in Dynamical Systems, Springer, New York.

Brachman, R. 1979: On the Epistemological Status of Semantic Networks, in: (Findler, N.V. szerk.) Associative Netwrks: Representation and Use of Knowledge by Computers, Academic Press, New York.

Bergson, H. 1907: L’Evolution Creatrice, magyarul: Teremtõ fejlõdés, 1930, 1987, Akadémiai, Budapest.

Block, N. 1980. Troubles with functionalism, in (N. Block, ed.) Readings in

the Philosophy of Psychology, Vol 1. Harvard University Press, Camrdige, Mass..

Boden, M.A. 1985: Biology as an hermeneutic science, Rivista di Biologia 78, 513-535.

Clark, A. 1989: Microcognition, magyarul: A gondolkodás építõkövei, Osiris, Budapest.

Csányi, V. 1979: Az evolúció általános elmélete, Akadémiai, Budapest.

Csányi, V. 1989: Evolutionary Systems and Society, Duke University Press, Durham.

Copeland, B.J. 1977a: The Church-Turing Thesis, http://plato.stanford.edu/entries/church-turing.html

Copeland, B.J. 1997b: CYC: A Case Study in Ontological Engineering, European Journal of Analytic Philosophy 5.

Dennett, D.C. 1995: Darwin’s Dangerous Idea, Simon and Schuster, New York (magyarul: megjelenés alatt, Typotex kiadó, Budapest).

Gibson, R. 1997: Quine on Matters Ontological, European Journal of Analytic Philosophy 5.

Goodman, N. 1978: Ways of Worldmaking, Hackett, Indianapolis, Ind.

Guarino, N. 1995: The Ontological Level, in: (Casati, R., Smith, B., and White, G. szerk.) Philosophy and the Cognitive Sciences, Hölder-Pichler-Tempsky, Bécs, 443-456. old.

Hofstadter, D.R. 1979: Gödel, Escher, Bach, magyarul: Egybefont Gondolatok Birodalma, Typotex Kiadó, 1998, Budapest.

Kampis, Gy. 1994: doktori értekezés tézisei, Budapest.

Kampis, Gy. 1998: Explicit Epistemology, elõadás a CEU-n (kézirat elõkészületben).

Laing, R. 1977: Automaton Models of Reproduction by Self-Inspection, J. Theor. Biol. 66, 437-456.

Lucas, J.R. 1961: Minds, Machines and Gödel, Philosophy 36, 120-124.

Lucas, J.R. 1970: The Freedom of the Will, Oxford University Press, Oxford.

Marr, D. 1982: Vision, Freeman and Co., San Francisco.

Mayr, E. 1982: The Growth of Biological Thought, Harvard University Press, Cambridge, Mass.

Minsky, M. 1974: A Framework for representing Knowledge, MIT AI Lab. Working paper 303. (számos alkalommal újranyomva, köztük Haugeland Mind Design-jában, 1981.)

Morgan, C. Lloyd 1923: Emergent Evolution, Willams and Norgate, London.

Neumann, J. von 1966: Theory of Self-Reproducting Automata, Univ. of Illionis Press, Urbana (szerk. A.W. Burks).

Newell, A. 1980: Physical Symbol Systems, Cognitive Science 4, 135-183.

Newell, A. és Simon, H. 1976: Conmputer Science as Empirical Enquiry, in: (Haugeland, P. szerk.) Mind Design, MIT Press, Boston.

Pattee, H.H. 1977: Dynamic and Linguistic Modes of Complex Systems, Int. J. General Systems 3, 259-266.

Penrose, R. 1989: The Emperors’s New Mind, Oxford University Press, Oxford (magyarul: A császár új elméje, Akadémiai, Budapest, 1993.

Penrose, R. 1994: Shadows of the Mind, Oxford University Press, Oxford.

Polányi. M. 1968: Life’s Ireducible Structure, Science 160, 1308-1312.

Popper, K.R. 1982: The Open Universe: An Argument for Indeterminism, Rowman and Littlefield, Totowa.

Putnam, H. 1960. Minds and machines. In (S. Hook, ed) _Dimensions of Mind_.

New York University Press. Reprinted in _Mind, Language, and Reality_

(Cambridge University Press, 1975).

Putnam, H. 1967. The nature of mental states. In (Capitan & Merrill, eds)

_Art, Mind, and Religion_. Pittsburgh University Press. Reprinted in _Mind,

Language, and Reality_ (Cambridge University Press, 1975).

Quine, W.v.O. 1969: Ontological Relativity and Other Essays, Columbia University Press, New York.

Rorty, R. 1972. Functionalism, machines and incorrigibility. Journal of

Philosophy 69:203-20.

Rössler, O.E. 1994: Endophysik, Merve, Berlin.

Searle, J. 1980: Minds, Brains and Programs, magyarul: Az elme, az agy és a programok világa, in: (Pléh, Cs. szerk.) Kognitív tudomány, Osiris 1996, 136-151.

Smith, B. 1995: Formal Ontology, Common Sense, and Cognitive Science, International Journal of Human-Computer Studies 43, 641-667.

Smith, B. 1997: On Substances, Accidents and Universals: In Defense of a Consituent Ontology, kézirat.

Svozil, K. 1993: The Physics of Virtual Reality, in: (Kampis, G. and Weibel, P. szerk.) Endophysics, Aerial, Santa Cruz.

Wiener, N. 1963: Kybernetik, Econ, Düsseldorf, 63-73. old.

Edward N. Zalta 1983: Abstract Objects: An Introduction to Axiomatic Metaphysics, D. Reidel, Dordrecht.

Edward N. Zalta 1998: http:// mally.stanford.edu/theory.html