Kampis György:

Az egyetemek korszaka után

Az egyetemek és a tudás kapcsolatáról lesz szó, a mai fejlõdés fényében. Mindannyiunk számára világos, hogy az elmúlt 100-150 évben az egyetem mint intézmény rendkívüli jelentõségre tett szert a tudás megõrzése és továbbfejlesztése terén; ezt az idõszakot az egyetemek uralkodásának nevezhetjük. A szóbanforgó korszakot a tudás fejlõdésének korábban példátlan kiteljesedése jellemzi, egy olyan fejlõdés, amely századunk második felében a tudomány és a technológia látványos és jól ismert sikereit hozta létre. Az egyetemek uralkodásának azonban, számomra úgy tûnik, hamarosan vége lesz.

Az egyetemek uralkodása

Mirõl is van szó, s jó vagy rossz dolog-e ez? Az egyetem történeti képzõdmény. Nem volt mindig, és nagyon is lehet, hogy nem lesz mindig. Az elsõ egyetemek, mint Bologna, vagy Oxford, a XI-XII. században alakultak ki, részben egyházi, részben állami jellegû intézményekként. Általános elterjedésük a XIV-XV. századra tehetõ, mai formájukat pedig a múlt században nyerték el — és ez alatt a munkajogi következményekkel járó, kötelezõen elõírt felsõfokú szakképesítés tömeges biztosítását értem.

Itt rögtön megállnék, hogy megjegyezzem: nem egészen világos persze, hogy egy átfogó történeti perspektívában mit jelent az, hogy "egyetem". Hogy magát a szót felírják-e egy épület homlokzatára, az érdemi szempontból nyilván mellékes. Az egyetem, mint intézmény, úgy vélem, egy meghatározott kihívásra adott válasz, mely kihívás három pontban jellemezhetõ:

(1) egy kutatási bázis létrehozásának igénye, ahol egy vagy több lehatárolt tudásterület – diszciplína – szigorú vizsgálata folyik, amely a tudás szeretetébõl táplálkozik (ne felejtsük el, hogy a „diszciplína" fegyelmet is jelent);

(2) a tudás átvitele egy közösség számára, akik a tanításokat szabadon (tehát önként), ám kötött keretek között követik, legyenek a keretek egyháziak vagy világiak;

(3) annak a lehetõsége, hogy a társadalom végsõ soron ezeket az intézményeket olyan irányba fordíthassa, hogy az intézmény gyakorlatában megtestesülõ tudást hasznosítsa.

Ezek a követelmények – amelyek egyben mûködési feltételek is – az ipar és a technológia mai korszakának körülményei között örömteli helyzetet teremtenek számunkra, akik, mint én magam is, valamelyik egyetemen tanítunk. A modern társadalomban a legtöbb pozíció és munkakör képzettséghez kötött. A betudott képzési központ, elsõsorban az elõbb felsorolt szempontok között említett tudástovábbítási és felhasználhatósági kritériumot hasznosítva, az egyetem.

Világosan meg kell gondolni ennek a ténynek a messzeható társadalmi következményeit. Egy tudományszociológus számára érdekes lehetne például annak a vizsgálata, hogy a tudomány és a technológia szétválaszthatóságának újra meg újra felmerülõ, ám számomra teljesen érthetetlen legendája miként táplálkozik a három követelmény közül az elsõ kettõnek, vagyis a kutatási és oktatási oldalnak a túlhangsúlyozásából, miközben az egyetemek elsõsorban a második kettõbõl, tehát az oktatás és a társadalmi alkalmazás kölcsönhatásából élnek. És, mint ki fogok térni rá, a harmadik szempont elmaradása teljességgel kivezet bennünket az egyetemek világából.

Itt azonban egyetlen szempontról, az egyetemek uralkodásáról beszélünk. Tézisem – mely természetesen nem új – sarkítottan és szándékosan leegyszerûsítve ez: a modern társadalomban a társadalom egésze által birtokolt tudás szempontjából az egyetem a kulcsfontosságú csomópont. Még egyszerûbben, és provokatívabban: a társadalom gondolatai fölött a professzorok rendelkeznek a legnagyobb befolyással. Hiszen a fejlett országokban a társadalomnak népességarányában is valóban jelentõs része, és éppen a késõbb legaktívabb része, közvetlenül az egyetemekrõl szerzi a világról való tudásának java részét. Ne felejtsük el eközben, hogy a világról való tudásunk szinte teljes egészében másodkézbõl, mégpedig könyvekbõl és elõadásokról származik. Vagy talán Önök végeztek saját régészeti ásatásokat ÉS saját kvantummechanikai méréseket? Ilyen és hasonló, másoktól átvett tudásszegmensek hatalmas együttese a személyes tudás (Polányi Mihálytól származó kifejezés). Ennek a személyes tudásnak a szemléleti formálása legnagyobbrészt az egyetemeken történik.

A gazdasági és politikai vezetõk, a menedzserek és TV-riporterek tehát nem tetszõleges eszméket vallanak, valósítanak meg és közvetítenek tovább, a tudás spirálját ezzel tovább gördítve. Hanem, mivel mindannyian egyetemet végeztek, ha természetesen nem is homogén tudáselemeket, de közös forrással rendelkezõket hordoznak, olyan eszméket, amelyeket döntõen az egyetemeken formált személyes tudás legitimál.

A "személyes tudás" egy további dimenzióval is rendelkezik. Nevezetesen, hogy hit, bizalom, beállítódás, sõt néha bátorság is kell a tudáshoz; valami olyan, amit nem tartalmaznak a tudományos elméletek, hanem csakis személyes példa, szavahihetõség, hitelesség révén adható át. Éppen ez a valószínû forrása annak a mintakövetõ, vagy "paradigmatikus" gondolkodásnak, amelynek elõnyeit mindannyian élvezzük. Ez a forrása a közös nyelvnek, amelyen szót értünk. A közös nyelvet tehát, azt hangsúlyozom, és ezt értem az egyetemek uralkodása alatt, tanárai révén az egyetem közvetíti.

Az ennek során összpontosuló roppant szellemi hatalom ritkán párosul anyagival, de ez történetünk szempontjából nem fontos. A mi történetünk szempontjából csak az a fontos, hogy a szellemi befolyás hatalma az, ami az egyetemek presztízsét magasra emeli. Ez a presztízs azonban évtizedek óta hanyatlik.

Egyetem, tudomány, politika

Túlságosan is csábító lenne ezen a ponton az egyetemek panaszait elsorolni kezdeni. Számos fontos kérdés van itt az egyes egyetemek túlélési esélyeivel, az egyetemi vezetõk és a politika kapcsolatával, de az egyetemnek mint intézménynek a sorsával kapcsolatban is. A döntéshozók történelmi felelõsségével is tisztában kell lenni. Én mégsem errõl a problémakörrõl beszélek (habár természetesen a kenyerem függ tõle), ehelyett a tudás általános helyzetére és az intézményi formákkal való kapcsolatára összpontosítanék.

Az egyetemek fennállásának idõszakán belül egy durva felosztás szerint három korszakot érdemes megkülönböztetni, a kíváncsiság, a küldetés, és a problémák által motivált korszakokat. A három korszakot jellemzõ tényezõk eltérõ arányban, de együttesen vannak jelen. Korszakaikat súlyuk arányának változásával lehet jellemezni. Az egyetemek jelenlegi, változó, s mint jelezni fogom: kritikussá váló helyzetét a harmadik korszak küszöbével hozom összefüggésbe.

Az elsõ korszak egybeesik azzal, amit népszerûen a romantikus tudomány korszakának szoktak nevezni, ez egészen régi eredetû, és a felvilágosodás korával kezdõdik. A korszak tipikus képviselõje a gazdag, független nemes vagy polgár (utóbbi lehet mondjuk ügyvéd), illetve a felvilágosult, vagy éppen mohó fejedelem szolgálatában álló tanító vagy felfedezõ. Miért szikrázik az ebonitrudacska megdörzsöléskor, milyen növények élnek Szibériában, hol lehet eltemetve Trója? A második korszak (és talán még a jelen) tudományát viszont a társadalmi célok, vagy a propagandacélból társadalmiként elfogadtatott célok dominanciája jellemzi. Villamosítsuk a világot, kommunikáljunk olcsón és megbízhatóan, küldjünk embert a Holdra, találjuk meg az AIDS gyógyszerét. Valóban küldetések, missziók ezek, amelyeket részben az életkörülmények javításának programja (amely a modernizáció egyik központi gondolata), részben pedig (lásd a holdutazás példáját) a kutatás korábbi romantikus elemének kiteljesítése igazol. A végsõ romantika természetesen a világegyetem birtokba vétele, távol és közel, kicsiben és nagyban, a csillagok és a szubatomi részek világában.

Egy harmadik korszak is van azonban, amelyet a kutatás okának újabb megváltozásával jellemezhetünk. A probléma alapú kutatás idõszakában a kutatás oka az, hogy az adott kutatásra megbízás érkezik. A kulcsfigura ebben a megbízó vagy kliens.

Világos persze, hogy megbízók és elõre bejelentett alkalmazási igények még a legelvontabbnak tartott tudományok, így a matematika fejlõdésében is kezdettõl fontos szerepet játszottak, és a mecénás vagy megrendelõ jelen van a romantikus szakaszban is, a küldetési szakról nem is beszélve. A kliens megjelenésével az új elem az, hogy a kliens (legyen akár személy, akár intézmény) egy nevesíthetõ ágens, aki pontosan tudja, hogy mit akar. A küldetések idõszakában nincs ilyen személyesíthetõ megbízó, a "kliens", és itt valóban idézõjelbe kell tenni a szót, az egész társadalom. Még korábban, a kíváncsiság idõszakában hõsünk, feltételezésünk szerint, anyagilag és szellemileg többé-kevésbé független (a magánpolgár többé, a házitanító kevésbé); a megbízó, ha jelen van, inkább csak alkalmat ad a kutatásra, annak részletei nem érdeklik. A kliens korszaka új dimenziót ad a függõségnek, és ezzel párhuzamosan, széttagoltságot hoz létre.

Kliens lehet bárki, akinek tudásállítások iránti igénye van; tudásszolgáltató szintén lehet bárki, aki ezt ki akarja vagy tudja elégíteni a kliens által elvárt szempontok alapján. Az egyetemek jellemzõiként említett három tényezõ (szabad kutatás, szabad oktatás, alkalmazás) közül a kliensek idõszaka a harmadik tényezõ eltúlzott érvényesítésének felel meg.

Itt érünk mondanivalóm egyik leglényegesebb pontjához. A problémairányultság tendenciájának az egyetemekre való alkalmazása véleményem szerint nem egyszerûen az egyetemek alkalmazási központokká alakulását jelenti, noha esetleg azt is. De itt egy ennél sokkal nagyobb hatású, az általunk megszokott értelemben vett tudás alapjait aláásó folyamatról van szó, mely megszünteti az egyetemek privilegizált szerepét. Új tudásszolgáltatók jelennek meg, amelyek egy proliferálódó szempontrendszernek igyekeznek megfelelni. A kliensek idõszakában a tudomány és a tudás fogalma megváltozik. Éppen emiatt vélem úgy, hogy az egyetemek presztízscsökkenése nem fog megállni, és az egyetemek korszaka utáni idõszak küszöbén állunk.

Ez a folyamat közvetítõk révén jelenik meg, például a posztmodernként is emlegetett relativista tudásállítások iránti igény elõtérbe kerülésével, amelynek kliensei a hagyományos tudást gyanakvással fogadják. A kulcs mindennek a megértéséhez azonban, mint annyi mindenhez, az információtechnológia és az új médiák elterjedése, ahol a különféle kliensek és szolgáltatók egyenértékûvé válnak, felerõsítve egy régóta ható folyamatot.

Az új médiák szerepe

Amikor James Joyce vagy Jorge Borges többdimenziós szövegekkel kezdett kísérletezni, vagy Ted Nelson világméretû szemantikus kapcsolathálókról álmodozott, az írásbeliség új korszakának eljövetelét remélték. Az eredmény, mint tudjuk, egészen más lett. A gondolataik egy formáját megvalósító Internetrõl számos filozófus éppenhogy mint egy új szóbeliség megnyilvánulásáról beszél, amely a Gutenberg (egyes vélemények szerint egyenesen Platón) elõtti idõket hozza vissza. Két tényezõ ezzel kapcsolatban: a nyomtatott írásbeliség korában a könyv végleges szöveg, amelyhez képest az olvasó tipikusan egyoldalú viszonyban áll. Az Interneten minden szöveg újra felhasználható és tovább alakítható, egy olyan folyamatban, ahol mindenki egyszerre író és olvasó. Másfelõl, míg a könyvnek egyedi szerzõje van, addig az így keletkezõ szövegek, a népmesékhez és a viccekhez hasonlóan, közösségi termékek.

Mindezeknél fontosabb azonban e fejlõdés egy mellékterméke, az információk tág hozzáférhetõsége. Ez egy radikálisan új szempontot, a hitelesítés, az autentikáció kérdését veti fel.

Hadd mondjam el egy példán, mirõl van szó. Találtam valamit az Interneten: mondjuk felfedezték a nyelv génjét. Igaz, vagy nem igaz? Hogyan fogom eldönteni? Megkérdezek valakit, aki ért hozzá. De honnan tudjam, hogy õ csakugyan ért-e hozzá, ha egyszer én nem érrtek, és ezért nem tudom megítélni? Nos, bizalmi alapon döntöm el: korábbi tapasztalatom alapján elhiszem neki. Nyilvánvaló itt a kapcsolat a személyes tudás problémájával, aminek egy elemét, a bizalmat és a hitet már korábban is említettem. Az információsztrádán található tudásjelöltek többsége azonban kétes eredetû, miközben a bennünket elérõ hatások egyre nagyobb részét teszi ki. Nem tudjuk majd mindenrõl a barátainkat megkérdezni, már csak azért sem, mert éppen foglaltak lesznek: másokat hívnak, hogy maguk is megbizonyosodjanak.

Hogy itt egy valóban mély eljövendõ kultúrális és bizalmi válságról lehet szó, annak illusztrálására szolgál a szociálpszichológia ismert ténye, hogy a nyilvános médiában elhangzó állításokat az emberek hajlamosak elfogadni: a média tekintély. Képzeljük most el, hogy a megszokott TV-csatornák helyett bárki bármikor bármilyen állítást a képernyõnkre hozhat (közel van ez a pillanat, az Internet már elérhetõ mûholdvevõvel, miközben a parancsokat a szokott módon telefonon és modemen adjuk ki). Értékes és értéktelen egyazon kontextusban jelenik meg; a hagyományos tekintélyek és bizalmi források csõdöt mondanak.

Ez a heterogén forrásokból származó hiteles tudás problémája, aminek többé nem az egyetem a vonzási középpontja. És itt térek vissza az egyetemek és a tudás együttes sorsára: az egyetem mint intézmény, a hitelesség igényével fellépõ információforgalomban való csökkenõ részaránya miatt, megszûnik autentikációs központ lenni. Az egyetemek helyett új, valószínûleg kereskedelmi alapú minõségszolgáltatók veszik át majd a központi szerepet - ezek formálódásának máris szemtanúi vagyunk.

Tudás az egyetemek kora után

Két kérdés marad még hátra. Mi fog történni az egyetemekkel - milyen szerepet találhatnak a megváltozó helyzetben? És mi fog történni magával a tudással, melyek lesznek azok az új intézményi formák, amelyek az egyetemeket jellemzõ három faktorból az elsõ kettõt, a tudás fejlesztését és megõrzését lehetõvé teszik?

Az elsõ kérdést nem találom intellektuálisan izgalmasnak. A képzés társadalmiasítása irányában ható tömegnyomás, az egyetemi oktatás iránti kereslet csökkenése nem tapasztalható. Feltételezem, hogy a mindenkori döntéshozók szándékától nem nagyon eltérõen, az egyetemek többsége a szerepét tekintve iskolákká alakul, egy mind általánosabbá váló 15-17 éves képzés keretén belül, ez egyébként a fiatalok munkanélküliségét is csökkenti.

A második kérdésre, amely sokkal nagyobb jelentõségû, talán magában a kliens rendszerben van a válasz. Nemcsak az egyetemek központ jellegét megszüntetõ negatív, hanem újfajta tudáscentrumokat létrehozó pozitív hatások is lehetségesek. A kultúra és az oktatás szétválik. Az állami és magánalapítványok szerepe valószínûleg növekedni fog, amelyek saját érték- és igazságkritériumokkal rendelkeznek. Természetesen az állami rész ellenõrizhetõ, és a társadalom tudásfenntartó céljaival összhangba hozható, valamint a magánalapítványok egy része is egyre inkább átveheti a modernitás egyetemi funkcióinak egy részét. Az ennek megfelelõ intézményi forma az alapítvány által támogatott kutatóintézet vagy kollégium lehet.

Az Internet kapcsán említettem a második szóbeliség eszméjét, és hogy ez visszatérést jelenthet a könyvek elõtti kor egyes sajátosságaihoz. Érdemes észrevenni, hogy amit éppen most említettem, az szintén az egyetemek uralkodása elõtti tudástechnológiához vezet vissza: a kolostorok korába, ahol a voltaképpeni tudás fejlesztése és átvitele kiválasztott kevesek feladata és lehetõsége. Félreért azonban, aki e perspektívákban apokalipszist lát. Roppant hatékony lehetõségek ezek. Hermann Hesse Üveggyöngyjáték-át idézném, egy új szellemi aszkézis és letisztulás lehetõségét. Az egyetemtõl független közegben is feltehetõk lehetnek a tudás alapvetõ kérdései, megkérdezhetõ, hogy mi az az eleme a tudásnak, ami közös abban, amit értékesnek gondolunk, és ami a bizonytalan tudásjelöltek között a számunkra fontos zsidó-keresztény hagyományt megkülönböztetni s átörökíteni képes. E körülmény figyelembevételével, és ez legyen optimista végszó egyben: véleményem szerint önszabályozó módon megoldódik majd a fokozódó széttagolódás és tartós értékválság világában a folyamatosság és a jövõ felé való kapcsolat biztosítása az egyetemek utáni korban is, legfeljebb nem a professzorok lesznek ennek a hõsei.

(a szerzõ tudományfilozófus, egyetemi tanszékvezetõ)

gk@hps.elte.hu