Elveszti-e objektivitását a tudomány?

John Ziman

A Bristol Egyetem nyugalmazott fizikaprofesszora a fenti címmel 1995. június 26-án tartott elôadást Londonban, a Royal Society ülésén. Az alábbiakban az elôadás rövidített változatát közöljük. A teljes szöveget az érdeklôdô olvasó a Nature 1996. augusztus 26-i számában találhatja meg.

A tudósok úgy vannak a szociológiával és a filozófiával, mint hal a vízzel. Ösztönösen tudják, hogyan kell benne élni anélkül, hogy arra különösebb figyelmet fordítanának. Azaz csak addig, amíg az akváriumot fel nem rázzák, vagy (ne adj' Isten!) fel nem borítják. Úgy tûnik, mi most éppen ilyen helyzetben vagyunk. A tudományt alaposan felforgatták, és arra kényszerült, hogy feladja sok, ezideig féltve ôrzött szokását. El kell gondolkodnunk azon, mi történik valójában, és mit kell tennünk, nem csupán a túléléshez, hanem ahhoz, hogy az emberiséget továbbra is szolgálni tudjuk.

Elsô reakciónk az, hogy megvédjük a "tudományt" feltételezett ellenségeivel szemben. Nagy a nyomás azonban a barátok részérôl is. De mi is az, amit védenünk kell?

A tudomány definíciója

Az alapkérdés igen egyszerû: mi az a szervezet, amely a tudósokat összefogja, és kordában tartja személyes rivalizálásukat? A szokásos válasz szerint a tudósokat "az igazság keresése" egységesíti. Néhány filozófus azonban azt mondja, hogy az "igazság" illúzió, míg mások szerint igen sok formát ölthet, amelynek csak néhány megnyilvánulását kutathatja a tudomány. Még maguk a tudományfilozófusok sem értenek egyet abban, mi különbözteti meg a tudományt a rendszerezett ismeretek más formáitól.

Világos azonban, hogy a tudomány által létrehozott tudás olyan általános kritériumokat is kielégít, mint pl. a megfigyelések alapvetô szerepe, az elôrejelzés képessége, valamint az egyetemesség és az objektivitás. Ezek az elvek absztraktok és személytelenek. Nem mondanak semmit arról, hogy a tudás mire jó, mi készteti arra a tudósokat, hogy megszerzésén fáradozzanak, és hogyan kell ebben együttmûködniük. Az alapkutatást végzô tudósokban mégis megvan az együvé tartozás erôs érzése és az alapelvekhez való alkalmazkodás kutatómunkájuk során. Hogyan lehetséges ez?

A válasz abban rejlik, hogy az alapvetô vagy "tiszta" tudomány fogalmát csak társadalmi vonatkozásaival lehet meghatározni. Az a társadalmi intézmény, amely közvetlen gyakorlati haszonra való tekintet nélkül ösztönzi a nem célorientált kutatásokat, az az "akadémikus tudomány". Valójában az, amit alapkutatásnak nevezünk, annak a tevékenységnek a szinonímája, amely az egyetemeken és az akadémiai intézetekben folyik.

Minden doktorandusz igen hamar megtanulja saját gyakorlatából, hogy az "akadémikus" tudomány egyfajta különálló kultúra, saját különleges szabályaival, hagyományaival. Robert Merton már 1942-ben azt állította, hogy ezt a tevékenységet íratlan szabályok és normák irányítják.

A "közös tulajdon" normája például megköveteli, hogy a kutatási erôfeszítések gyümölcseit "közkincsnek" tekintsék, amely nyilvánvalóan a kutatási eredmények közzétételének minden formájára vonatkozik. Ennek azonban filozófiai következményei is vannak. Annak megkövetelése, hogy az egyén tapasztalatából származó személyes tudást közzétegyék, kiemelt szerepet juttat a tudományban a megfigyelésnek és kísérletnek, ezáltal a tudományos realizmus és az empíria szerepét hangsúlyozza.

Az "egyetemesség" megköveteli, hogy nemzeti hovatartozásra, vallásra, társadalmi státuszra vagy más irreleváns kritériumra való tekintet nélkül mindenki hozzájárulhat a tudományos ismeretekhez. A gyakorlatban ez a multinacionális, és csak érdemeket értékelô eszmény igencsak tökéletlenül valósul meg. Mindazonáltal azt foglalja magában, hogy a tudományos állításoknak eléggé általánosaknak kell lenniük ahhoz, hogy mindenféle kulturális környezetben érvényesek legyenek. Ez arra ösztönzi a tudósokat, hogy olyan absztrakt elméletek megalkotására törekedjenek, amelyek a jelenségek széles körét képesek egyesíteni és megmagyarázni.

A kutatók "érdeksemlegességének" fogalma azt jelenti, hogy eszményeik nyilvánosságra hozatalát semmilyen anyagi érdek nem befolyásolhatja, és olyan elôítéletmentes, szerény, semleges és személytelen magatartást kell felvenniük, amely elfedi még a saját ötleteik kiváltotta természetes lelkesedésüket is.

Az "eredetiség" a tudományos munka motorja. Az alapkutatóktól elvárják, hogy önállóan válasszák meg kutatási témájukat és az alkalmazott módszereket. Az alapkutatás legféltettebb hagyományai közé tartozik a kutatás szabadságának ez az aspektusa. Ez a norma teszi lehetôvé, hogy a tudomány állandóan fejlôdjön és mindig nyitott legyen az intellektuális újdonságok felé.

Másrészt a "szkepticizmus" a bázisa az alapkutatás olyan velejáróinak, mint a kritikai vita és a szakértôi bírálat (peer review). Ez nem jelent engedményt sem a szisztematikus filozófiai kételkedésnek, sem pedig a szociológiai relativizmusnak. Ezzel szemben hangsúlyozza az eredmények ellenôrzésének fontosságát mind a logikai következetesség, mind pedig a gyakorlati megbízhatóság szempontjából.

A tudomány etikája

A társadalmi normák és a filozófiai elvek közti szoros kapcsolat nem a véletlen mûve. Még az sem igazán világos, melyikük elsôdleges. Lehet azzal érvelni, hogy a filozófiai elvek az elsôdlegesek, és a normák csupán összegzik azt a társadalmi gyakorlatot, amely a tudósok kutatásainak során az elvek alkalmazása folytán kifejlôdött. Egy szociológus ezzel szemben azt is mondhatja, hogy az akadémikus tudomány intézményes keretei alakítják ki a gyakorlatot, amely aztán megszabja azokat az alapelveket, amelyek a tudás felett rendelkeznek. A normák és az alapelvek nyilvánvalóan a tudományos etika komplementer fogalmai, amelyeknek társadalmi és pszichológiai vonatkozásai elválaszthatatlanok.

Ebbôl azonban nem következik, hogy minden igazság "relatív", vagy hogy a tudományos ismereteket csupán azért "hozzák létre", hogy bizonyos társadalmi "érdekeket" kiszolgáljon. Azt jelenti, hogy a természet fokozatos megismerése nem szisztematikus folyamat. Hogy ebben a folyamatban milyen messzire jutunk – vagyis egy adott pillanatban mi számít tudományos ismeretnek –, azt nyilvánvaló módon befolyásolja a kutatás szervezésének módja.

A változás hatóereje

A tudomány napjainkban igen gyorsan változik. Némely változások egyszerûen csak a tudományos és mûszaki fejlôdés következményei. Mint mindig, a tudomány eredetiségre való törekvése újabb és újabb tevékenységeket von hatókörébe. Az egyéni teljesítmény beolvad multidiszciplináris kutatócsoportok kollektív tevékenységébe. A kommunikáció az elektronikának köszönhetôen felgyorsult, szinte azonnal globálissá vált. A mûszerek bonyolultsága a színvonalas tudomány mûvelését könnyebbé, egyúttal jóval költségesebbé teszi.

A társadalom részérôl azonban egyre nagyobb nyomás nehezedik a tudományra. A tudomány túlságosan széleskörû, és költségessé vált ahhoz, hogy továbbra is szabadjára engedjék. A kormányok, amelyek az alapkutatások elsô számú támogatói, egyre inkább korlátozzák az anyagi támogatást. Az Egyesült Államok kormányának az a döntése, hogy leállítják a Szupravezetô Szupergyorsító (SSC, Superconducting Super Collider) építését, a legvilágosabb jele annak, hogy ez világméretû jelenség. Minden ország kormánya kapni akar valamit a pénzéért.

Akármi is az ok, egyre több jelét lehet észlelni a hagyományokkal való szakításnak. Ez megnyilvánul a munkalehetôségekben, a problémaválasztásban, a siker kritériumaiban, valamint más tulajdonságokban, és ezek a változások sok esetben nem egyeztethetôk össze a hagyományos értékekkel. Az akadémikus tudományban kulturális forradalom játszódik le, kialakulóban van egy "posztakadémikus" tudomány, amely szociológiailag és pszichológiailag annyira különbözô lesz, hogy teljesen másfajta tudást hoz létre.

Ez az átalakulás folyamatban van, és a tudománypolitika szakértôi szerint az ismeretek szerzésében "üzemmód-váltásra" van szükség. Ha igazuk van, vajon milyen lesz a "posztakadémikus" tudomány?

A tudás privatizálása

A kutatómunka végzésének alapelvei nyilvánvalóan változatlanok maradnak. A kutatók továbbra is elméleteket alkotnak, amelyeket a megfigyelések és a kísérletek kiterjedt próbájának vetnek alá. Az eredmények közzétételének normáját csak erôsíti az elektronikus kommunikáció megnövekedett sebessége, elterjedtsége és lehetôségei. Az új elméleteket és megfigyeléseket a nagy földrajzi távolságokat áthidalva meg lehet konzultálni a kollégákkal, sôt még a kétkedô riválisokkal is. Az országhatárok irreleveánsakká válnak, iparvállalatok, kormánylaboratóriumok, alapítványok és egyetemi intézetek kutatói egyetlen közös kutatócsoportban dolgozhatnak együtt. Még a tudományterületek közötti határok is elmosódnak.

Annak az erôsödô igénynek, hogy az alapkutató intézmények és az ipar között közvetlen szakmai kapcsolatok legyenek, fontos elvi következményei vannak. Azok a kutatási eredmények, amelyeket egy alapkutató azonnal publikálna, "szellemi terméknek" minôsülnek, amelyet anyagi és kereskedelmi megfontolásokból titokban tarthatnak.

A globális kommunikáció és az együttmûködés lehetôsége elônyben részesíti a társadalmi univerzalitást, de nem szükségképpen annak filozófiai következményeit. A tudás megszerzésének "új módja" nem az ismeretek megszerzésére, hanem konkrét problémák megoldására irányul. Ez önmagában nem szükségképpen elítélendô. Lehet, hogy a posztakadémikus tudomány nem törekszik egységes, egyetemes tudományos világkép kialakítására, a végeredményt tekintve azonban a tudásban jelenlévô hiányok kiküszöbölésében a módszerei ugyanolyan hatékonyak lehetnek, mint az egyetemes tudás megszerzésére irányuló törekvések.

Ki veti fel a problémákat?

Az alapkutatásban az a gyakorlat, hogy a kutatási témákat – ésszerû határok között – maguk a kutatók választják meg, és ez a tudományos kreativitás legmagasabb szintû formájának tekinthetô. Ezzel ellentétben a posztakadémikus kutatóktól elvárják, hogy olyan problémákon dolgozzanak együtt, amelyeket nem ôk maguk választottak, továbbá csak akkor tarthatnak számot jutalomra, ha a csoport munkájának sikeréhez megfelelôen hozzájárultak. Az egyéni kutatói képességek szerepe háttérbe szorul a csapatmunkában való eredményes részvétel, valamint egyes konkrét problémák megoldásához szükséges speciális szakértelem mellett.

Amikor az anyagi források korlátozottak, még a legtisztább alapkutatásra is jelentôs nyomás nehezedik, ugyanis olyan testületek adminisztratív és pénzügyi támogatására szorul, amelyek nem érdekeltek a tiszta tudás felhalmozásában. Ezek a testületek befolyásukat a legérzékenyebb ponton, a kutatási témaválasztásnál érvényesítik.

A posztakadémikus kutatás a témaválasztást egyéni tevékenységbôl kollektív tevékenységgé változtatja. Mennyire lehet ez sikeres, ha a kutatás nem irányul konkrét célok elérésére? Az alapkutatás mindig "darwini elvek" alapján mûködött. A kutatók kutattak, és sokféle területen értek el eredményeket; a tudomány elôre nem látható irányokban fejlôdött, az új eredményeknek csak a megfelelô ellenôrzéseket kiálló kis hányada beépülésével.

A posztakadémikus tudomány ezen a látszólag pazarló és csak kevéssé hatékony folyamaton kíván javítani: megköveteli, hogy a kutatási projekteket gondosan megtervezzék, s kerüljék el a redundanciát és jól körülhatárolt problémákat célozzanak meg. Ennek az lesz a következménye, hogy szokatlan és merész ötletek nem kapják meg a támogatást arra, hogy feltárják a bennük rejlô lehetôségeket, amelyek alkalmanként akár forradalmi változásokhoz és ugrásszerû fejlôdéshez vezethetnek.

A sokféleség dicsérete

A gyakorlat világa nem veszi figyelembe a tudomány szakterületekre való felosztását. Az alkalmazások szempontjából minden probléma megoldása multidiszciplináris megközelítést követel meg. Minden fontos mûszaki felfedezés – tranzisztor, antibiotikumok, atomfegyer – sokféle tudományterületrôl kölcsönzött ötletet és technikát ötvöz. Ha van elegendô képzelôerônk, könnyen beláthatjuk, hogy ugyanez elmondható az alapkutatásra is, az élet eredetétôl kezdve az emberi agy mûködésének tulajdonságáig. A posztakadémikus kutatás legradikálisabb tulajdonsága ez az öntudatlan pluralizmus.

A pragmatizmus nem fogja többé útját állni a tudásanyag és az egyéb olyan elképzelések hibridizálásának, amelyek intellektuális színvonala nem azonos, nem egyformán "tudományos". A különbözô szakterületek specialistái egy kutatócsoportban együtt dolgozva paradigmák, technikák, szakértelem és alkalmazások olyan mozaikját valósítják meg, amely további fejlôdés kiindulási pontja lehet. Egy ilyen mozaik azonban nem lehet stabil képzôdmény, és nem feltétlenül épül szilárd elvi alapokra.

A hétköznapi valóságban a gyakorlati problémák nem elôzmények nélkül, a semmibôl fakadnak. A világ, amely számára kutatunk, rendkívül strukturált, ezért a felvetett problémák "tulajdonosai" és a kutatás támogatói egyaránt lehetnek nagy iparvállalatok, kormánylaboratóriumok és egészségügyi intézmények. A hagyományos alapkutatást jellemzô szûk specializálódás elkerülése érdekében a tudomány olyan szponzorok irányítása alá kerülhet, hogy még jobban feldarabolódhat, mint maga az alapkutatás. Ilyen körülmények között még nehezebb lehet olyan problémák kutatását elkezdeni, amelyek nem szerepelnek a támogatók kívánságlistáján; súlyos gond olyan világban, ahol az igazán szorongató társadalmi problémákat gazdasági, mûszaki vagy politikai szempontból nem tekintik egyformán fontosnak.

A kiválóság ára

A posztakadémikus tudomány nem bízik a szakértôi bírálat (peer review) elitizmusában, ezt azt felváltja, hogy kiegészítse a kutatók, kutatási tervek és eredmények állandó ellenôrzésével és értékelésével. Ez rendszerint együtt jár a színvonalas tudomány "kiválóság" fogalmának jelentôs szélesítésével. Nagyobb fontosságot fognak tulajdonítani a vállalkozói és menedzseri képességeknek. Az a baj, hogy a gyakorlati alkalmazhatóság próbája nem megfelelô az alapkutatás számára, ahol a szervezett szkepticizmus az egyetlen hatékony védelem a makacsul jelentkezô tévedések ellen. A tudomány által felhalmozott tudás megbízhatóságára a legnagyobb veszélyt a kutatók teljesítményének túlburjánzó ellenôrzése jelenti, amely a tudományos állítások rendszeres kritikájának rovására megy. Mindenesetre elkerülhetetlennek látszik az intellektuális bizonytalanság olyan vitás kérdésekben, mint pl. a "kergemarha kór", amelynek egyaránt vannak "nem tudományos" társadalmi, környezeti és emberi vonatkozásai.

Ki állja a számlát?

Az új típusú kutatók kis csoportokban dolgoznak, akár azok a kisvállalatok, amelyek fogyasztási cikkeket gyártanak az állandóan változó piac számára. A munkahelyek nem biztosak: ahogy a csoport újraszervezôdik egy új probléma megoldására, egyeseknek távozniuk kell, hogy helyet adjanak az új szakértôknek. Ennek eredményeképpen csak keveseknek adatik meg, hogy a szakértelmet megszerezzék, vagy azt teljes mértékben kiaknázzák. Az ellentét a stabil egyetemi állásokkal szemben nem is lehetne nagyobb.

Ésszerûtlen feltételezni, hogy a mai, több funkciót ellátó egyetem olyan piaci viszonyok között mûködô rendszerré alakul, amelyben sok kicsi, gazdaságilag független kutatási egység mûködik. A kutatók az egyetemek, állami kutatóintézetek és ipari laboratóriumok fôállású alkalmazottai maradnak, mert ha nem, egyszerûen nem lesznek képesek minden energiájukkal a feladatukra összpontosítani.

Bár a posztakadémikus tudomány vonzóan bürokráciamentes lesz, valójában igen érzékenyen függ a tôkétôl. Továbbra is bonyolult szerveztû kormányszervek és magánvállalatok finanszírozzák és felügyelik a kutatást. A fô kérdés azonban továbbra is az lesz: ki mit rendel, és ki fizeti a számlát?

Az érdekek érvényesítése

A tiszta tudomány egyetlen alapvetô tulajdonságát fenyegeti komoly veszély: az objektivitást. Az objektivitás persze sohasem lehet teljes. A filozófusok és szociológusok egyetértenek abban, hogy az "igazság kutatójának" a hagyományos, objektív és érdek nélküli fogalma nem egyeztethetô össze a társadalmi realitásokkal. Mindannyiunknak megvannak a személyes érdekei és intézményes értékrendje, amelyekre tekintettel vagyunk tudományos munkánk során, bármennyire is megpróbáljuk azokat félretenni. A tiszta tudomány egyik erénye abban rejlik, hogy az "érdektelenség" normáját minden erejével igyekezett érvényre juttatni, és ez a gyakorlatban majdnem teljesen sikerült is.

A posztakadémikus tudományba való átmenet aláássa ennek a normának az érvényesülését. A "közkincs" átalakul "szellemi termékké". Az alapkutató hálózatban sok csoport közvetlenül érdekelt lesz az ipari kutatásokban. A kutatók munkájában sokszor adódnak olyan helyzetek, ahol társadalmi értékek – biztonság, profit, hatékonyság – képviselik a prioritást.

A tudományos objektivitás nem absztrakt filozófiai erény, hanem olyan kulturális norma, amely a társadalmi gyakorlat szövevényében ölt testet. Az objektivitás teszi a tudományt igazán értékessé a társadalom számára, és ez a tulajdonság egyben garancia a megbízható, az érdeket nem kiszolgáló tudásra. A tudománynak egyedülálló szerepe van a ténybeli viták eldöntésében. Ez nem abból adódik, hogy különlegesen racionális, vagy szükségképpen birtokában van az igazságnak. Azért van, mert az anyag természetével kapcsolatos kérdésekben tekintélyt szerzett magának részre nem hajlásával. A demokratikus társadalom bonyolult szövetét az ebben az objektivitásban való bizalom tartja össze. A tudomány mint objektív döntôbíró nélkül sok társadalmi konfliktust csak politikai beavatkozással vagy nyílt erôszakkal lehetne feloldani.

A tudomány és a technológia mindig is örökös növekedésben lévô vállalkozás volt. A tudósok állandóan az izgalmas, új fejleményeket várják. Ha azonban elgondolkodunk a változások által festett jövôképben, nincs okunk féktelen ünneplésre. Lehet, hogy félelmeim túlzottak, és más tényezôk is közbeszólhatnak, amelyek megváltoztatják a helyzetet. A kérdés az: kell-e tennünk valamit, és ha igen, akkor mit?

Természet Világa,

127. évf. 11. sz. 1996. november, 486–488. o.

http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/

http://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/