Fajtalan háború?

Bencze Gyula jegyzete Egely György cikkéhez

Egely György "A másodfajú háború" címû cikke nem okoz különösebb meglepetést a tudomány napszámosainak. Korábbi sajtóbeli megnyilvánulásait ismételgetve, egyúttal megerõsítve Czelnai Rudolf aggodalmait, (1) újfent frontális támadást indít az átlagember érdekeit semmibe vevõ, gonosz, intézményes tudomány ellen, amely elnyomja a zseniális feltalálókat, továbbá egyes témák tiltásával vagy kisajátításával egyeduralomra tör. Újdonságnak csupán a közlés módszere tekinthetõ: Egely György a hagyományokat és a szerzõi etikát sutba vágva kéziratát két folyóiratnak is beküldte, anélkül, hogy errõl a tényrõl az érintett szerkesztõket tájékoztatta volna. (Így lõ a veréb ágyúra?)

A szerzõ párhuzamot von a fizikai fázisátalakulások típusai és a különféle háborúk között. Sajnálatos módon pontatlan terminológiát használ, amelyre mûszaki szakembernél nincs mentség (ajánlott irodalomnak lásd például Harmatha András munkáját (2).) A hagyományos háborúk Egely szerint az elsõfajú (helyesen elsõrendû) fázisátalakulással - mint például halmazállapot-változás - állnak analógiában, míg a társadalomban a jó és a rossz (zseniális feltalálók, paratudósok kontra intézményes tudomány) küzdelme, akárcsak az úgynevezett másodfajú (helyesen másodrendû) fázisátalakulás, az átlagember elõtt rejtve marad. A szerzõ szavai szerint: pontosan ez a másodfajú háború lényege, hogy a küzdelem nem szembeszökõ,

ugyanúgy, mint a mágneseknél a másodfajú fázisátmenet.

Az analógia kétségtelenül tetszetõs, mindazonáltal a könyvforgató ember azonnal látványos ellenpéldával cáfolhatja a "másodfajú háború" tételét. Ismeretes ugyanis, (3) hogy az orgonasípok anyagát képezõ ón fémnek három szilárd módosulata van: +13,2°C alatt a könnyen porladó szürke ón a stabil képzõdmény, e hõmérséklet felett 161°C-ig a fém a jó, ismert kristályos formában létezik, míg 161°C felett rideg, törékeny módosulatba megy át. Ha az ónból készült tárgy huzamosabb ideig +13,2°C alatti hõmérsékleten marad, másodrendû fázisátalakulás révén szürke ónná alakulva elporlad. Ez az "ónpestis" néven ismert jelenség érthetõ okokból a középkori orgonakészítõk réme volt, és sokak nagy ijedelmére egyáltalán nem maradt rejtve!

E kis kitérõ után térjünk vissza az alapkérdésre: valóban háború folyik, vagy csupán néhány csalódott (hiányos ismeretektõl, frusztrációtól, valós vagy vélt sérelmektõl), indulatos ember figyelemkeltõ vagdalkozásáról van szó? Amennyiben a rejtett küzdelem mégis háborúnak minõsíthetõ, a fentiek alapján az analógia nem tartható - tehát ha a szerzõ hibás terminológiáját toleránsan elfogadjuk, azt egyszerûen fajtalannak kell nevezni, a szónak az olvasó által szabadon választható értelmébe.

Lássuk tehát, kik is küzdenek a hipotetikus háborúban!

Dramatis personae

A tudomány az a társadalmi intézmény, amelynek a legutóbbi idõkig a legnagyobb volt a társadalmi presztízse. A társadalom fejlõdése során kialakult társadalmi munkamegosztás eredményeképpen a tudományos ismeretek szerzése, igazolása és rendszerezése - magyarán szólva a tudomány mûvelése - a tudományos közösség feladata. Ez a közösség egyáltalán nem véletlenül jön létre, hanem olyan elkötelezett emberekbõl áll össze, akik életüket a tudománynak szentelik, és sokéves felkészülésük során speciális szakértelemre tesznek szert, amely e szakma - vagy nevezzük inkább hivatásnak - mûveléséhez nélkülözhetetlen. Ha tehát valaki tudós akar lenni a tudományok bármelyik ágában, rendkívüli mennyiségû munkával, tanulással, rátermettségének folytonos bizonyításával érdemelheti ki helyét e professzionalista közösségben.

A fejlett társadalom e közösséget bízza meg a tudomány mûvelésével, fejlesztésével, megõrzésével, vagyis a természetre vonatkozó, a társadalom javára felhasználható ismeretek megszerzésével-kezelésével. Ez a specializálódás a tapasztalat szerint kiemelkedõen hatékonynak bizonyult, és ez ideig semmi ok nem áll fenn ennek a munkamegosztásnak a megváltoztatására. Feltétlenül hangsúlyozni kell azonban, hogy a tudomány intellektuális tekintélye nem mûvelõinek személyes tudása vagy a felhalmozott ismeretekhez való hozzáférés miatt jött létre, hanem eredendõen abban a folyamatban rejlik, amelynek a során a

tudás létrejön és új felismerésekhez, megbízható ismeretekhez vezet. A tudományt ugyan gyarló emberek mûvelik, azonban a tudomány maga már nem ruházható fel emberi attribútumokkal, az a társadalom állandóan korszerûsödõ és megújuló közkincsét képezi.

A. B. Migdal, a híres orosz elméleti fizikus a következõképpen foglalja össze a tudomány mûveléséhez szükséges feltételeket: "Szaktudás nélkül nemcsak hogy nem lehet tudományos munkát végezni, hanem még ésszerû ötlet sem igen születhet meg. Az ötletek születéséhez kellõ tudományos intuició komoly tudományos munka eredménye. A tudományban, akár a cirkuszban, a bonyolult dolgok csak a tudás legmagasabb szintjén sikerülhetnek.

A dilettantizmus hasznáról szóló szóbeszéd félreértésbõl ered: az emberek elfelejtik, hogy mielõtt a fizikus szobrásszá válik vagy az asztalos íróvá, megtanulja az új hivatás mesterfogásait.

A hozzá nem értõk fölösleges ismerettõl nem terhelt játékos elméje nem ismer határt, annak hozzáférhetõ a tudomány és a mûvészet bármely területe; és milyen romantikus természetû tud lenni! Hiszen eláll az ember lélegzete, mikor azt hallja, hogy a relativitáselmélet fõ gondolatai már megvannak az óindiai regékben!" (4)

A társadalmi munkamegosztás révén kialakuló tudományos közösség létrehozza saját intézményeit, egyesületeit, amelyek egyrészt a szakmai kapcsolatokat ápolják, másrészt gondoskodnak a tudományos kutatók utánpótlásáról stb., tehát létrejön az úgynevezett "intézményes" tudomány. Ez a társadalmi intézmény létrejöttével szinte azonnal sebezhetõvé válik, mivel meg lehet vádolni azzal, hogy nem több, mint egy "establishment", amely csupán saját érdekeivel törõdik, saját "ortodoxiáját" védelmezi. A valódi tudomány perifériáján létrejövõ paratudomány az egyike azoknak a köröknek, amelyek a tudományt ilyen vádakkal illetik.

Migdal így jellemzi ezt a manapság igen széles körben elterjedt tevékenységet: Az áltudománynak vannak állandósult, majdnem változatlan vonásai. Az egyik: nem szenvedheti a cáfoló okfejtéseket. Ehhez jön a nagyképûség és mûveletlen pátosz. Az áltudomány nem aprólékoskodik, csak globális problémákat old meg, és lehetõleg olyanokat, amelyek után kõ kövön nem marad a létezõ tudományban. Kisebb jelentõségû munkája rendszerint nem is volt. Soha semmi kétsége, és feladata csak a tompaeszû emberek meggyõzése a saját nyilvánvaló igazságáról. Szinte mindig nagyszerû közvetlen gyakorlati kiutat ígér ott, ahol ilyesmi nem lehetséges.

Ami úgyszólván kivétel nélküli: a tudatlanság és a hozzá nem értés, minden komoly szakember számára nyilvánvaló módon. S végül: az agresszivitás. (5)

A tudomány (egy korábbi nyilatkozatában már halottnak aposztrofált) társadalmi intézményével száll szembe Dávidként a szerzõ, aki ebben a minõségében nyilván rokonszenves hõs a nagyközönség szemében. Nem árt azonban szakmai elõéletérõl néhány szót ejteni, bár arról már 1992-ben is sok mindent meg lehetett tudni az Esti Hírlap 1992. május 25-ei számából.

Dr. Egely György, akit a bulvársajtó elõszeretettel titulál "fizikusprofesszornak", valójában a Budapesti Mûszaki Egyetem gépészmérnöki karán szerzett 1974-ben hõerõgépész szakon diplomát, 1982-ben pedig mûszaki doktori ("kisdoktori") címet a mûszaki hõtan szakterületén. Tudományos fokozattal ennek ellenére nem rendelkezik, továbbá semmiféle akadémikus intézménynek nem professzora. Elsõ munkahelyén, a Központi Fizikai Kutató Intézetben a kutatóreaktor mellett a hûtéssel kapcsolatos termohidraulikai problémákkal foglalkozott, majd kerek egy évtized után kölcsönös megegyezéssel megvált a KFKI Atomenergia-kutató Intézetétõl, mivel intézete igazgatója szerint nem tudott (nem akart?) megfelelni a vele szemben támasztott szakmai követelményeknek.

Amint az a cikkében érintett témák spektrumából kiderül, mûszaki hõtani alapképzettsége egyáltalán nem jelent számára szakmai korlátot, egyforma magabiztossággal foglalkozik az erõterek kvantumelmélete, az intelligens plazmagömbök, a biológia és a rákkutatás, valamint a paratudományok széles skálájának problémáival.

Nevét ismertté tette nemzetközi körökben is; az egyetlen magyar mérnök, aki bekerült James Randi paranormális enciklopédiájába, az okkult és a természetfeletti híres-hírhedt alakjai kõzé, az ukrán jósnõket megszégyenítõ, majd egy oldal terjedelemben. (6) 1992-ben a budakeszi közjegyzõ által hitelesített, eskü alatt tett nyilatkozattal ("affidavit") tanúsította Uri

Geller paranormális képességeit egy a New York City Court of Appeals elõtt zajló 15 millió dolláros polgári perben Geller felkérésére. A teljesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy a bíróság nem fogadta el bizonyítéknak Egely affidavitjét, és Uri Geller a pert elvesztette.

Ennyit a szemben álló felekrõl. Az alábbiakban e sorok írója - a párját ritkító univerzalitás láttán irigységét elfojtva - kompetenciája sajnálatos korlátozottsága miatt megjegyzéseivel kizárólag a fizikát illetõ kérdésekre fog szorítkozni.

Vákuumenergia

A modern fizika eredményeinek részletes interpretálása széles körû és alapos matematikai képzettséget igényel, ezért nem véletlen, hogy a kellõ mûveltséggel nem rendelkezõ érdeklõdõk a fogalmakat csupán a verbalizmus szintjén "megértve" gyakran súlyos és alapvetõ félreértések áldozatai lesznek. Ilyen a vákuum energiájának problémája és az annak kivonásával kapcsolatos elképzelések, amelyeket Egely György csupán sokadikként, külföldrõl importált.

Legutóbb, 1994 nyarán Robert L. Park professzor, az Amerikai Fizikai Társulat (American Physical Society) washingtoni irodájának igazgatója nem kis kajánsággal arról számolt be, hogy az Egyesült Államok Parti Õrsége (US Coast Guard) stratégiai tervezõ részlegének (Strategic Planning Staff) mûvelt bürokratái az Arlington Institute nevû magáncégtõl a jövõ tendenciáiról tanulmányt rendeltek meg. (7) Az "Út 2012 felé" nevet viselõ, 348 oldalas, 100,000 dollár költségû tanulmányból megtudható, hogy "forradalmi technológiával" meg fogjuk csapolni a vákuum energiáját, de a módszert sajnos "nemzetközi szabadalom védi". A jelentés szerint a "hideg fúzió" csupán a zérusponti energia egyszerû manifesztációja. Megtudhatjuk még, hogy "tanulmányok tucatjai mutatták meg, hogy egyes személyek koncentrált meditációja és imája jótékony hatást gyakorolt tõlük nagy távolságra levõ emberek egészségi állapotára és hangulatára". A herpeszt továbbá a magányosság okozza, valamint "a szellem és anyag kölcsönhatása túlmegy a közönséges téridõ korlátain". Csak találgatni lehet, hogy a hajókon soha szolgálatot nem teljesítõ stratégiai tervezõk mit kezdenek ezzel a sok költséges információval.

A tudományegyetemek fizikushallgatói számára közismert, hogy a fizikai rendszerek energiája csak egy állandó erejéig van meghatározva, amelyet a skála megválasztásával lehet rögzíteni. Ennek az "energiakonstansnak" értéke azonban a megfontolásokban irreleváns, hiszen a vizsgált rendszerben végbemenõ minden fizikai változásnál csupán az energiakülönbség a meghatározó, amelybõl a tetszõleges állandó eltûnik. Egy hétköznapi példával élve, ha valaki kijelenti, hogy kiugrott 12. emeleti lakásának ablakából és életben maradt, nem kell mindjárt csodára gyanakodni, hiszen lehet, hogy csak a 11. emeleti erkélyen

landolt. Ha ugyanezt az eseményt úgy fogalmazzuk meg, hogy valaki 12 emeletnyit esett, míg végül talajt fogott, akkor a helyzet alapvetõen megváltozik, és túlélés esetén valóban érdemes bõkezû adománnyal járulni Szent Antalhoz!

Végtelen energiakonstanssal elõször az elektromágneses tér kvantálásánál találkoznak a fizikát tanuló alsóéves egyetemi hallgatók, ez azonban az elõzmények ismeretében nem okoz nekik különösebb lelki válságot; az interpretálás kézenfekvõ. Hasonló a helyzet más terek kvantálásánál is.

A fizikusok "Bibliája", Landau és Lefsic egyetemi tankönyvként szolgáló elméleti fizika sorozata negyedik kötetében olvasható: Az elektron-pozitron tér kvantálásakor láttuk, hogy a vákuum energiájának kifejezésében egy végtelen nagy állandó jelenik meg... Ennek az állandónak önmagában nincs fizikai jelentése, mivel a vákuum energiája definíció szerint nulla. (8)

Természetesen a fizika iránt érdeklõdõk nem feltétlenül forgatják az egyetemi tankönyveket. Van azonban a nagyközönség számára is kiváló ismeretterjesztõ mû magyar nyelven, amelyet nem árt néha kézbe venni az önjelölt feltalálóknak sem. Példának okáért Paul Davies könyvében közérthetõ stílusban minden szükséges ismeret megtalálható: Az energia kvantumfizikai bizonytalanságának (i. e. a Heisenberg-féle határozatlansági relációnak) számos szokatlan következménye van. Az egyik ezek közül az, hogy valamely részecske - mondjuk egy foton - hirtelen, egyik pillanatról a másikra a semmibõl is létrejöhet. Ennek egyik feltétele, hogy a fotonnak, amilyen gyorsan keletkezett, ugyanolyan hirtelen semmivé kell válnia. Ezek a részecskék kölcsönvett energiából születnek, ezért létezésük idõtartamát is csak kölcsönkapják. Nem látjuk õket, mert feltûnésük csak egy röpke pillanatig tart, azt azonban tudnunk kell, hogy abban a térben, amit közönségesen üres térnek nevezünk, tömegével nyüzsögnek az ilyen átmenetileg létezõ részecskék, méghozzá nem csak fotonok, hanem elektronok, protonok és más egyebek is. Annak érdekében, hogy megkülönböztethessük ezeket az átmeneti részecskéket a közismert, tartósan létezõktõl, az elõbbieket virtuális részecskéknek, míg az utóbbiakat reálisaknak szoktuk nevezni.

Átmeneti természetüktõl eltekintve a virtuális részecskék minden tulajdonsága megegyezik a megfelelõ reális részecskékével. Valójában ha egy rendszerbe valahonnan kívülrõl elegendõ energiát viszünk be, hogy kiegyenlíthesse a Heisenberg-féle energiakölcsönt, akkor a virtuális részecske reálissá válhat. Ettõl kezdve megkülönböztethetetlen lesz a vele azonos fajtájú, többi reális részecskétõl...

Bár nem látjuk õket, mégis tudunk róluk, tudjuk, hogy valójában ott vannak az üres térben, mert ezek a részecskék otthagyják létezésük kimutatható nyomát. A virtuális fotonok egyik hatása például az, hogy kicsiny eltolódást okoznak az atomok energiaszintjében... Hasonló alapelvek alkalmazhatók a vákuumra is, amelynek szintén lehet egy vagy több gerjesztett állapota. Ezeknek az állapotoknak nagyon különbözõ energiáik lehetnek, bár ennek ellenére ténylegesen azonosoknak, azaz üresnek látszanak. A legkisebb energiájú, azaz alapállapotot néha valódi vákuumnak nevezik, ez ugyanis stabil állapot, és feltételezhetõen az egyetlen olyan, amelyik megfelel a ma megfigyelhetõ Világegyetem üres tartományainak. A gerjesztett vákuumot hamis vákuumnak is szokás nevezni.

Hangsúlyoznunk kell, hogy a hamis vákuumok tisztán elméleti konstrukciók, melyek sajátosságai nagymértékben függenek attól, hogy milyen elméletet használunk. Ezek a hamis vákuumok azonban természetes módon bukkannak fel minden olyan modern elméletben, amelyek egyesíteni akarják a természet négy alapvetõ kölcsönhatását: a mindennapi életbõl is jól ismert gravitációt és elektromágnességet, valamint két rövid hatótávolságú magerõt, az úgynevezett erõs és gyenge kölcsönhatást. (9)

Fentiek alapján érthetõ, hogy a kérdéssel miért nem foglalkozik a nemzetközi fizikus közösség: aminek nincs fizikai jelentése és tetszés szerint zérusnak is választható, annak igazán szegényes szerep juthat csak az energetikában. A tudósok természetesen nem tévedhetetlenek, de ennek egy a világot átfogó szakmai közösség esetében, precízen fogalmazva, elhanyagolhatóan kicsi a valószínûsége.

Egely sajátos stílusát a referenciák nagyvonalú kezelése is jellemzi. Az ellenõrizhetetlen referenciák között vannak hivatkozások a fizikai szakirodalomra is, azonban ezek konklúziói tendenciózusan vagy a szakértelem hiányából fakadóan elferdítésre kerülnek. Ezen írásnak nem feladata a kijelentéseket szinte mondatról mondatra helyesbíteni vagy cáfolni. Annyit azonban érdemes megjegyezni, hogy a különc Nikola Tesla örökmozgó csodaautójáról igényes életrajz említést sem tesz. (10)

A cikkben említett Casimir-féle effektussal (erõvel) kapcsolatban itt nincs hely a kvantumelektrodinamikai ismereteket pótolandó szükségképpen kvalitatív magyarázatra, azonban talán mégsem véletlen, hogy az a fizikus, aki "nem értette meg (saját felfedezésének) potenciális jelentõségét", hosszú ideig a Philips kutatólaboratóriumának vezetõje volt, és a Holland Tudományos Akadémia elnöke tisztét is betöltötte, míg széles látókörû kritikusa tanult mesterségében sem volt képes megállni a helyét!

Figyelmet érdemel azonban Egely "konspiráció-hipotézise", miszerint szinte minden jelentõs eredményt elért paratudós meghal, nyoma veszik, készüléke elveszik, vagy "pechsorozat" éri, bár állításait elfogadható bizonyítékokkal nem támasztja alá. A konspirációelmélet nem újdonság a szociológusok vagy pszichológusok számára. Ez az elmélet különbözõ köntösben gyakran felbukkan, és sok esetben egyes politikusok jelentõs tõkét is kovácsolhatnak belõle, amikor az elkövetett hibákért a felelõsséget nemzetközi összeesküvésre, etnikai kisebbségekre vagy más csoportosulásokra igyekeznek hárítani. Ezzel kapcsolatban itt csak annak az észrevételnek van helye, hogy hazánk a tények bizonyítéka szerint biztonságos hely az "alternatív" feltalálók számára, hiszen mind Egely György mind pedig az antigravitációt és a vákuumenergia elvonását már garázsméretekben megvalósító magyar feltalálók jó egészségben munkálkodnak a hazai tudományosság ellen. Ezt a következtetést a tudomány logikája szerint csak akkor lehetne cáfolni, ha bebizonyosodna, hogy az említettek egyáltalán nem zseniálisak és semmi fontos eredményt nem értek el - erre a lehetõségre azonban még gondolnunk sem szabad!

C'est la guerre?

Elöljáróban néhány alapvetõ tényre fel kell hívni a figyelmet, mivel ezekrõl a paratudományok képviselõi általában nem beszélnek és gyakran a közvélemény sincs kellõen tájékozva ezekrõl a kérdésekrõl.

Nem a témaválasztás szabja meg, hogy mi minõsül áltudománynak, hanem az alkalmazott kutatási módszer. Ha egy jelenség vizsgálata reprodukálható körülmények között, a tudomány legkorszerûbb módszereinek felhasználásával történik, továbbá az eredmények független megerõsitést nyernek, akkor azokat a tudományos közösségnek el kell fogadnia, még ha a korábbi nézetek megváltoztatását is igénylik. Elengedhetetlen azonban a minden kétséget kizáró bizonyíték; egy-egy ember alkalomszerû megfigyelése, visszaemlékezése, mendemondák, referenciák egy-egy sufniban mûködõ "kutatóintézet" közleményeire nem elegendõk.

Gyakran jelentik ki a sikertelen paranormális kísérleteknél, hogy azok eredményét befolyásolja a jelenlévõ szkeptikusok "negatív hatása". A tudományban természetesen ez nem elfogadható érv. Gondoljunk csak arra, hogy ha valaki bedugja az ujját a fali csatlakozóba, a hálózati feszültség akkor is alaposan megrázza, ha nem hisz az elektormágneses teret leíró Maxwell-féle elméletben.

A tudományos alapkutatások témaválasztását sem lehet voluntarista módon, kívülrõl befolyásolni. A tudományos kutatás fõirányait a tudományterületek autonóm fejlõdése szabja meg. E téren nincs "hivatalos akadémiai álláspont". Ha valamiben nincs mit tanulmányozni, az onnan derül ki, hogy a tudomány kompetens képviselõi hangzatos kijelentések helyett egyszerûen másra fordítják figyelmüket.

Egely György szerint a tudomány harmadik frontján, a paranormális területén is folyik a háború. Idézzük a szerzõt: Csak kevesen tudják -, hiszen ez a másodfajú háború lényege -, hogy a volt Szovjetunióban az elmúlt húsz évben komoly erõfeszítéseket tettek olyan berendezések kifejlesztésére, melyek nagy távolságból, igen kis energiával, mindenféle látható mellékhatás nélkül befolyásolják az emberek tudatállapotát, pillanatnyi egészségét. Ezek a kísérletek sikeresek voltak, s nagyjából ugyanazt a hatást használták fel, amit ma telepátiának nevezünk, ám ennek technikai, fizikai megalapozását is elvégezték.

Nehéz ellenállni, hogy kissé komolytalanul megjegyezzük: hazánk e területen messze megelõzte a nagy keleti szomszédot, hiszen nálunk mindenféle mûszerek nélkül tudjuk ugyanazt, sõt többet: az emberek tudatállapotának befolyásolásához elég egy Bokros-csomag, a pillanatnyi egészségi állapotot pedig a gyógyszerek árának emelésével lehet garantáltan szabályozni!

Az aktualitásokat említve, nemrég pattant ki az Egyesült Államokban egy botrány mert kiderült, hogy állami ügynökségek több mint két évtizeden keresztül jelentõs összegekkel paranormális kutatásokat támogattak. A hetvenes évek elején a Központi Hírszerzõ Ügynökség (CIA) egy kutatási programot indított meg, amelynek célja annak a vizsgálata volt, hogy a telepátia (ESP, remote viewing) felhasználható-e kémkedésre. A Stanford Research Institute-ben lefolytatott kísérleteket Harold Puthoff (nem ismerõs ez a név Egely irodalomjegyzékébõl?) és Russel Targ vezette. A laboratóriumi kísérletek mellett összesen hat médiumot is alkalmaztak információszerzés céljaira.

A CIA a hetvenes évek végén a kísérletek eredménytelensége miatt kilépett a programból, és azt a továbbiakban az igen hangzatos Stargate fedõnévvel a Defense Intelligence Agency (DIA) vitte tovább egészen 1995 tavaszáig, amikor a támogatást felfüggesztették. A programra 1995 novemberében derült fény, amikor az is kiderült, hogy húsz év alatt húszmillió dollárt költöttek el a kutatásokra. A program részletes kiértékelése után a Stargate látványosan kimúlt. (11) A program megindításáért felelõs "szakemberek" sebeiket nyaldossák, a köz pedig háborog az ostobaságokra elherdált milliók miatt. Szerencsére ezúttal

nem lehet a tudomány a bûnbak, mert véleményét feltehetõen "elfogultsága" miatt a kormányhivatalok nem kérték ki.

Azt, hogy milyen könnyû az "áltudományok" közé bekerülni, jól illusztrálja a földön kívüli élet kérdése. A Naprendszeren kívül megtalált két új bolygó ismét ráirányította a figyelmet erre a kérdésre... A tudomány mai állása szerint elvileg nem zárható ki nálunk fejlettebb technikai civilizáció léte -jelenti ki Egely.

A megállapítás konveniens módon elsiklik a nagy erõket megmozgató SETI (Search for Extraterrestrial Intelligence) rádiócsillagászati program felett, amelynek célja éppen a földönkívüli intelligenciák keresése volt rádióteleszkópok segítségével. A program jelenleg is folyik, csak éppen magánpénzekbõl, mivel a több évtizedes sikertelenség után a hivatalos támogatást megszüntették.

Az utolsó mondat egyértelmûen és tömören jellemzi Egely eszmefuttatásának színvonalát. Nem kell nagy bátorság annak kiterjesztéséhez sem: A tudománynak sem tegnapi, sem holnapi, sem semmikori állása szerint elvileg nem zárható ki nálunk fejlettebb technikai civilizáció léte! A megoldás minden tudományosan (józan ésszel) gondolkodó ember elõtt ismert: valaminek a nemlétét elvben nem lehet bizonyítani.

Egely György "másodfajú" háborúja a fentiek fényében valójában lépten-nyomon rágalmakat terjesztõ gerillahadviselés, amelyben a médiumoknak még a természettudomány alapjait sem ismerõ képviselõit baseballütõnek használva törnek rá a tudományos közösségre. Ahogy azt a jelen közel-keleti példája is bizonyítja, az igazi vesztesek ebben a (terroristák számára) kilátástalan küzdelemben az ártatlanok - a félrevezetett és hamis információval elárasztott közvélemény.

Az "elnyomott" feltalálóknak igen nehéz tanácsot adni, azonban a gyakorlatias amerikaiaknak erre is van egy hasznos mondásuk: If you can't beat it, join it! A tudományra vonatkozóan, kissé szabad magyar fordításban így fogalmazhatnánk: a tudományt nem támadni kell, hanem mûvelni! Talán ki kellene egyszer próbálni, higgyék el, az sem rossz, bár manapság kétségtelenül nem habos torta, akárcsak az élet!

Jegyzetek

1: Czelnai Rudolf Tudomány és értelem ostromállapotban. Magyar Tudomány, 1996/2 166 o.

2: Harmatha András: Termodinamika mûszakiaknak. Mûszaki Kiadó, Budapest 1982.

3: Természettudományi Kislexikon, Akadémiai Kiadó, Budapest 1989., II. kötet, 838. o.

4: A. B. Migdal: Az igazság keresése. Gondolat, Budapest 1987.

5: Uo.

6: James Randi: The Supernatural A-Z. The Truth and the Lies. Headline Book Publishing, London 1995.

7: Skeptical Inquirer, Vol. 18, No. 4, 1994, 344. o.

8: Landau-Lifsic Elméleti Fizika IV.: V B. Bereszteckij - E. M. Lifsic - L. P. Pitajevszkij: Relativisztikus kvantumelmélet.

Tankönyvkiadó, Budapest 1979, 668-669. o.

9: Paul Davies: Az utolsó három perc. Kulturtrade Kiadó, Budapest 1994.

10: Margaret Cheney: Tesla: Man out of Time. Dell Publishing, New York 1981.

11: Michael D. Mumford-Andrew M. Rose-David A. Godin: An Evaluation of Remote Viewing: Research and Applicatons.

The American Institutes for Research, 3333 K Street NW. Washington D.C. 200007, 1995. szeptember.

Megjelent a "Mozgó Világ" 1996 júliusi számában. Az internetes utánközlés a szerkesztõség engedélyével történik.