ARISZTOTELÉSZ: TOPIKA (részletek)

(W. A. Pickard-Cambridge angol fordítása nyomán)
 
 
(A teljes angol szöveg letölthetõ: http://classics.mit.edu//Aristotle/topics.html)

 

Elsõ könyv
 
 

Elsõ rész
 
 

Értekezésünk során elsajátítjuk azt a képességet, amellyel valószínû [általánosan elfogadott] véleményekbõl kiinduló érvet tudunk alkotni bármely problémával kapcsolatban, valamint megtanuljuk, hogyan kell elkerülni, hogy akadályokat állítsunk saját érvelésünk elé. Elõször tehát azt kell megmondanunk, mi az érv, és milyen fajtái vannak, hogy aztán tisztázhassuk a dialektikus érv természetét, mert ez az elõttünk álló kutatás tárgya.

Az érv [szillogizmus] olyan beszéd, amelyben bizonyos dolgokat feltéve valami más, tõlük különbözõ dolog következik belõlük és általuk. (a) Ez lehet egy “megmutatás” [demonstráció], ha a premisszák, melyekbõl az érv kiindul, igazak és elsõdlegesek, vagy olyanok, hogy a róluk való tudásunk igaz és elsõdleges premisszákból következik. (b) “Dialektikus” az érv akkor, ha valószínû véleményekbõl indul ki. Azok a dolgok “igazak” és “elsõdlegesek”, amelyeket nem bármi más, hanem önmaguk ereje alapján fogadunk el, hiszen a tudomány elsõ elveit illetõen helytelen a “miért” és a “honnan” után tovább kutatni: a tudomány elsõ elveit egytõl-egyig önmaguk alapján hisszük el. Másrészt egy véleményrõl akkor mondjuk, hogy “valószínû”, ha a legjelesebb és legelõkelõbb filozófusok [bölcsek] mindegyike vagy többsége elfogadja. (c) Továbbá “vitás” [erisztikus] egy érv akkor, ha olyan premisszákból indul ki, melyek látszólag valószínûek, ám valójában nem azok, vagy ha csupán úgy tûnik, mintha valószínû vagy annak látszó premisszákból kiindulva érvelne. Mert azokban a véleményekben, melyeket valószínûnek nevezünk, a tévedés sosem látható mindjárt a felszínen, míg a vitás érv kiinduló elveinél mindig az a helyzet, hogy a tévedés természete rögtön egyértelmûvé válik, méghozzá azok számára is, akik gyenge értelemmel bírnak. Ezért az említett vitás érvek közül az elsõ fajta valóban megérdemli, hogy “érv”-nek nevezzük, míg a második nem érdemli meg ezt a nevet, hiszen csak látszatra érvel, valójában azonban nem. […]
 
 

Második rész
 
 

Az eddigiek után most arra kell kitérnünk, hogy hányan vannak és mik azok a szempontok, melyek alapján ez az értekezés hasznos. Három ilyen van: a szellemi edzés, az alkalmi megmérettetés, és a filozófiai tudományok. Hogy szellemi edzésként hasznos, az ránézésre is világos: ha birtokunkban áll a vizsgálat terve, könnyebben érvelünk a felmerülõ témával kapcsolatban. Az alkalmi megmérettetések szempontjából azért hasznos, mert miután megismerkedtünk az emberek vélekedéseivel, alkalomadtán a saját meggyõzõdéseik talaján vitázhatunk velük, s nem mások véleményébõl kiindulva; mi viszont képesek leszünk eltérõ alapokra helyezkedni, amikor az emberek hibás állításaival találjuk szemben magunkat. A filozófiai tudományok mûvelése szempontjából azért hasznos, mert annak képessége, hogy érveket hozunk fel a különbözõ vélemények mellett és ellen egyaránt, könnyebbé teszi számunkra az igazság és a tévedés felismerését a felvetülõ kérdésekben. Van azonban egy további haszna is, méghozzá az egyes tudományokat megalapozó végsõ elveket illetõen: mivel ezeket lehetetlen az adott tudomány saját elvei alapján igazolni, hiszen õk maguk szolgálnak alapul minden másnak. Mégis, az általános vélemény az, hogy ezeket is vizsgálni kell, és ez a feladat pontosan a dialektika hatáskörébe tartozik, a dialektika ugyanis a kritika azon ösvénye, amely minden kutatás alapelveihez elvezet.
 
 

[…]
 
 

Tizedik rész
 
 

Elõször tehát meg kell határoznunk azt, mit értünk “dialektikus kijelentés” és mit “dialektikus probléma” alatt. Ugyanis nem minden kijelentés és nem minden probléma dialektikus, mivel épeszû ember nem tenne olyan kijelentést, melyet senki sem tart igaznak, és nem vetne fel olyan problémát, amely egyértelmû mindenki vagy a legtöbbek számára: az utóbbi nem engedi meg a kételyt, az elõbbit pedig senki sem fogadja el. Egy dialektikus kijelentés olyasvalaminek az állítása, amit mindenki vagy a legtöbb ember elfogad, vagy a filozófusok közül mindenki vagy a legtöbben vagy a legelismertebbek elfogadják, és nem mond ellent az általános véleménynek; hiszen az ember hajlamos hallgatni a filozófusok nézeteire, ha azok nem mondanak ellent az általános vélekedésnek. A dialektikus kijelentések olyan nézeteket is megfogalmazhatnak, melyek hasonlóak az általánosan elfogadottakhoz, azaz a valószínûekhez, és olyanokat is, melyek ellentmondanak a valószínûek ellentétének, valamint megfogalmazhatják mindazokat a nézeteket, melyek összhangban állnak az elismert tudományok kijelentéseivel. Például feltéve, hogy az egy általános vélemény, miszerint az ellentétek ismerete azonos, feltehetõleg az is általános véleménynek bizonyul, hogy az ellentétek érzékelése azonos. Ugyanígy, ha általános vélemény, hogy a nyelvtannak egyetlen helyes tudománya lehet, akkor az is általános vélemény, hogy a fuvolajátékot egyetlen helyes tudomány illeti meg – mivel ezek hasonlónak és egyívásúnak tûnnek. Ugyanígy, az általános vélemények ellentétének ellentmondó kijelentések is általános véleménynek bizonyulnak: ha például általános vélemény az, hogy az embernek jót kell cselekednie barátaival, akkor az is általános vélemény, hogy nem szabad ártania nekik. Itt az, hogy az embernek ártania kell barátainak, az eredeti vélemény ellentéte, és az, hogy nem szabad ártania nekik, az ellentétnek mond ellent. Hasonlóan, ha az embernek jót kell cselekednie barátaival, akkor nem szabad jót tennie ellenségeivel: ez is ellentmond az általános nézet ellentétének, vagyis annak, hogy az embernek jót kell tennie ellenségeivel. És hasonlóan megy ez más esetekben is. […]
 
 

Tizenegyedik rész
 
 

A dialektikus probléma a kutatás egy olyan tárgya, amely vagy elõsegíti a választást és az elkerülést, vagy hozzájárul az igazsághoz és a tudáshoz, és vagy önmagánál fogva teszi ezt, vagy pedig egy másik probléma megoldásának elõsegítése által. Ezen felül, vagy olyannak kell lennie, amelyrõl az embereknek nincs ilyen vagy olyan véleménye, vagy olyannak, amellyel kapcsolatban a tömegek a filozófusoknak ellentmondó véleménnyel rendelkeznek, vagy a filozófusok mondanak ellent a tömegeknek, vagy önmagukon belül is megoszlanak a vélemények. Hiszen néhány probléma kapcsán érdemes a választás-elkerülés dilemmájára figyelni, mint például abban, hogy a gyönyör választandó-e vagy sem, míg mások kapcsán a puszta ismeret elegendõ, például, hogy a világegyetem örökkévaló-e vagy sem. Megint mások önmagukban véve nem hasznosak egyik cél szempontjából sem, ám segítenek ilyen problémák megoldásában, hiszen sok olyan dolog van, amelyre nem vagyunk kíváncsiak önmagában véve, hanem csakis más dolgok kedvéért, hogy aztán általuk valami mást megismerhessünk. A problémák olyanok is lehetnek, hogy velük kapcsolatban az érvelés ellentmond önmagának (ekkor a nehézség abban áll, hogy vajon így-e vagy nem így, mivel mindkét álláspont mellett meggyõzõ érvek hozhatók fel). Megint mások olyanok, hogy velük kapcsolatban nincs meggyõzés, ugyanis olyannyira terjedelmesek, és így nehéz felépíteni az érveinket, mint például abban, hogy a világegyetem örökkévaló vagy nem – mert hiszen az ilyen típusú kérdéseket is lehetséges vizsgálnunk. […]
 
 

Tizenkettedik rész
 
 

Miután lefektettük ezeket a definíciókat, meg kell állapítanunk, hogy hány fajtája lehetséges a dialektikus meggyõzéseknek [argumentum]. Egyfelõl tehát ott van az indukció, másfelõl pedig az érvelés. Hogy mi is az érvelés, azt korábban megmondtuk. Az indukció áttérés az egyedekrõl az egyetemesre, mint például ebben: feltéve, hogy képzetten a leghatékonyabb a kormányos, és hasonlóan van ez a szekérhajtó esetén is, általában elmondhatjuk, hogy a képzett ember a legmegfelelõbb arra, hogy kijelölt feladatát elvégezze. Az indukció meggyõzõbb és tisztább, mint az érv, ugyanis könnyebben megtanulható az érzékek használata által, és általánosan alkalmazható emberek tömegére; habár az érvelés kényszerítõ ereje nagyobb, így ez hatékonyabb az ellentmondásra hajlamosakkal szemben.
 
 

Tizenharmadik rész
 
 

Azok az osztályok tehát, amelyekbe tartozó dogokról és dolgokból meggyõzést [argumentáció] építhetünk, úgy különböztetendõk meg egymástól, ahogyan azt korábban mondottuk. Négyféle célból kell érvekkel jól felszerelkeznünk: (1) a kijelentések megvédése, (2) annak megállapítása, hogy hányféle értelemben használják a kérdéses kifejezést, (3) a dolgok különbségeinek felfedezése, és (4) a hasonlóság vizsgálata. Az utóbbi három is, bizonyos értelemben, kijelentésekkel kapcsolatos, mivel lehetséges mindegyikükhöz találni egy vonatkozó kijelentést, például: (2’) “A kívánatos jelentheti azt, hogy tiszteletet érdemlõ, vagy hogy kellemes, vagy hogy célszerû”, (3’) “Az érzékelés abban tér el a tudástól, hogy az utóbbi visszahozható elvesztése után is, míg az elõbbi nem”, és (4’) “Az egészséges úgy viszonyul az egészséghez, mint ahogy a virgonc a virgoncsághoz”. Az elsõ kijelentés egy fogalom több értelemben vett használataira épít, a második a dolgok különbségére, a harmadik a dolgok hasonlóságára.
 
 

[…]
 
 

Nyolcadik könyv
 
 

Második rész
 
 

A dialektikában az érveket arra kell használni, hogy dialektikusokat próbáljunk meggyõzni, nem pedig a tömeget, ezzel szemben az indukció a tömeg ellen a leghatékonyabb. Ezt a kérdést korábban már megvizsgáltuk. Az indukció esetén néha lehetséges, hogy a kérdést egyetemes módon fogalmazzuk meg, de máskor ez nem olyan könnyû, mivel nem létezik olyan általános fogalom, amely elfogadottan lefedné az összes hasonló esetet: ilyenkor az emberek, amikor egyetemességet kell kifejezniük, ezt mondják: “minden ilyen esetben”. Ám ez egyike a legnehezebb dolgoknak, hogy különbséget tegyünk az “ilyen esetbe” tartozó és nem tartozó dolgok között, és e tekintetben az emberek gyakran hintenek port egymás szemébe vitájukban, ahol az egyik fél eltérõ dolgok hasonlóságát állítja, míg a másik fél hasonló dolgok hasonlóságát vitatja. Így aztán az ember megpróbálhat új szót alkotni, amely lefedi az összes ilyen-és-ilyen fajtájú dolgot, és ekkor nem hagy lehetõséget a válaszolónak annak vitatására, hogy a vizsgált dolog megfelel-e a hasonlók leírásának vagy nem, és nem hagyja a kérdezõt arra a hibás feltételezésére támaszkodni, hogy a dolog nem felel meg a hasonlók leírásának, hiszen sok dologgal van úgy, hogy látszólag megfelel nekik, ám a valóságban nem. […]
 
 

Harmadik rész
 
 

Vannak bizonyos hipotézisek, melyek alapján nehéz azonnal érvet hozni, és könnyû szembeszállni a felhozott érvekkel. Ilyenek (például) azok a dolgok, melyek elõször vagy utoljára állnak a természet rendjében. Ez elõbbiek definíciót követelnek, míg az utóbbiakhoz csak igen sok lépésen keresztül lehet eljutni, amennyiben folytonos bizonyítást akarunk adni egészen az elsõ elvektõl kezdve, hiszen különben minden velük kapcsolatos beszéd csupán merõ szofisztika lenne. Bizonyítani ugyanis lehetetlen, hacsak nem a megfelelõ elvekkel kezdünk, és következtetést következtetéshez kapcsolunk, míg el nem érünk az utolsóhoz. Az elsõ elvek definíciója olyasvalami, amivel a válaszolók nem bajlódnak, sõt akkor sem figyelnek a definíciókra, amikor a kérdezõk kínálják fel azokat: mert amíg nem világos, mire akarunk kilyukadni, addig annak megvitatása igen nehéz. Ez különösen így van az elsõ elvek esetén, mert míg a többi kijelentésre ezeken keresztül világítunk rá, addig ezekre nem tudunk min keresztül rávilágítani, vagyis minden ilyen dolgot egy definíció segítségével vagyunk kénytelenek megérteni. Azokat a következtetéseket is, melyek közel állnak az elsõ elvhez, nehéz a meggyõzés során kezelni, hiszen kevés dolgot lehet felhozni mellettük az addigi lépések kis száma miatt. Ám a legnehezebben kezelhetõ egy definíció akkor, ha olyan fogalmakat alkalmaz, melyekkel kapcsolatban elõször is bizonytalan, hogy vajon egyetlen értelemben használatosak-e vagy többen, aztán pedig az is bizonytalan, hogy a definiáló vajon szó szerint érti-e õket vagy átvitten. Homályosságuk miatt lehetetlen ilyen fogalmak alapján érvelni, és mivel lehetetlen megmondanunk, hogy homályosságuk vajon metaforikus használatukból adódik-e, visszautasítanunk is lehetetlen õket. […]
 
 

Negyedik rész
 
 

Eleget mondtunk immár a kérdések megfogalmazásáról és elrendezésérõl.

Ami a válaszok adását illeti, elõször is meg kell határoznunk, mi egy jó válaszoló feladata, ahogy meghatároztuk ezt a kérdezõ esetén is. A kérdezõ feladata olyan módon felépíteni az érvet, hogy a válaszoló kénytelen legyen megfogalmazni a legszélsõségesebb paradoxonokat, melyek az álláspontjából következnek. A válaszoló feladata az, hogy annak látszatát keltse, nem õ felelõs a lehetetlenségek vagy paradoxonok felbukkanásáért, hanem az álláspontja, és így különbséget tesz a hibás kezdõpozíció felvétele és a hozzá való helytelen ragaszkodás között.
 
 

[…]
 
 

Tizedik rész
 
 

A hamis konklúzióra vezetõ érvek esetén a helyes megoldás az, hogy elvetjük azt az elemet, amelybõl a tévesztés származik. Hiszen bármely tetszõleges elem elvetése nem megoldás, még ha az elvetett elem hibás is. Ugyanis egy érv sok tévesztést tartalmazhat, például képzeljük el, hogy valaki a következõ premisszákból: “Õ, aki ül, ír” és “Szókratész ül”, arra a konklúzióra jut, hogy “Szókratész ír”. Elvethetjük azt a kijelentést, hogy “Szókratész ül”, ám ezzel még nem kerülünk közelebb az érv megoldásához, hiszen igaznak bizonyulhat, hogy az elvetett elem hamis, de nem ezen az elemen múlik az érv helyessége. Hiszen feltéve, hogy lehet valaki, aki ül és nem ír, olyan esettel állnánk szemben, amelyben a fenti megoldás alkalmazása lehetetlen. Tehát nem ezt kell elvetnünk, hanem azt, hogy “Õ, aki ül, ír”, mert nem mindig ír az, aki ül. Aki tehát elvetette azt az elemet, melyen a tévesztés múlott, megadta a teljes megoldást az érvhez. Ugyanis nem elegendõ csupán ellenkezni, még ha az elvetett elem hamis lenne is, hanem be kell bizonyítani a tévesztés okát, és akkor kiderül, hogy az illetõ nyitott szemmel ellenkezik–e vagy sem.

Négyféleképpen lehet megakadályozni valakit abban, hogy érvelésében eljusson a konklúzióhoz. Vagy elvetjük azt az elemet, melyen a születõ tévesztés múlik, vagy közvetlenül a kérdezõnek szegezzük ellenvetésünket, mivel gyakran, ha a megoldás még nem áll rendelkezésre, a kérdezõt meg lehet akadályozni abban, hogy érvelését tovább folytassa. Harmadszor, ellenvetést lehet megfogalmazni a feltett kérdésekkel szemben is, hiszen elképzelhetõ, hogy a kérdezõ szándéka nem áll összhangban kérdéseivel, mivel rosszul kérdezett, ám ha még valamit hozzátesz, akkor a konklúzió kijön. Ha ekkor a kérdezõ nem tudja folytatni érvét, az ellenvetés a kérdezõ ellen irányul, ha pedig folytatni tudja, akkor kérdései ellen. A negyedik és legrosszabb fajta ellenvetés a vita megengedett idejére irányul, ugyanis némelyek olyan fajta ellenvetéseket hoznak fel, melyeket hosszabban lehet csak megválaszolni, mint a rendelkezésre álló idõ.

Ez tehát az ellenvetések felhozásának négy fajtája, melyek közül egyedül az elsõ megoldás, míg a többi csak akadály és gát a konklúzió elérésében.
 
 

Tizenegyedik rész
 
 

[…] Önmagában véve egy érv ötféle romboló kritikának lehet kitéve:

  1. Az elsõ az, amikor sem a kívánt konklúzió, sem pedig bármilyen másik konklúzió nem következik a feltett kérdésekbõl, és amikor a konklúziónak alapul szolgáló premisszák többsége vagy akár mindegyike hamis vagy általánosan elutasított, továbbá, amikor sem elvétel, sem pedig hozzátétel, sem a kettõ együtt nem hozza elõ a konklúziót.
  2. A második az, amikor bár az érv helyes, és a feltett premisszákból indul ki, de a konklúzió irreleváns az eredeti álláspont szempontjából.
  3. A harmadik az, amikor bizonyos hozzátétel lehetõvé tenné a következtetést, ám e hozzátétel gyengébb lenne, mint a feltett kérdések, és kevésbé általánosan elfogadott, mint a konklúzió.
  4. Feltehetjük, hogy bizonyos elvételek ugyanezzel az eredménnyel járnának, mivel egyesek hajlamosak több premisszát feltenni, mint amennyi szükséges, és nem mindegyik járul hozzá a következtetéshez.
  5. Továbbá, ha a premisszák kevésbé általánosan elfogadottak és kevésbé hitelesek, mint a konklúzió, vagy ha bár igazak, de nehezebb õket bizonyítani, mint a konklúziót.
[…]
 
 

Tizenkettedik rész
 
 

Az érv tiszta a legszokványosabb értelemben akkor, ha úgy éri el a konklúziót, hogy közben nem vet fel további kérdéseket. A legkifejlettebb értelemben akkor tiszta, ha a premisszák olyanok, hogy kikényszerítik a konklúziót, és az érv olyan premisszákon keresztül halad, melyek maguk is konklúziók. Továbbá akkor is, ha kihagyunk olyan lépéseket, melyeket általában szilárdan el szokás fogadni.

Az érvet hibásnak nevezhetjük négy értelemben: (1) Amikor látszólag elér egy konklúziót, de mégsem egészen így van – ezt neveztük “téves” érvnek. (2) Amikor elér egy konklúziót, ám nem a kívánt konklúziót – tulajdonképpen ez történik a lehetetlenre való visszavezetés esetén. (3) Amikor eléri a kívánt konklúziót, de nem azon a módon, amely a vizsgálatot meg kell hogy illesse, például amikor egy nem-orvosi érvet orvosinak tekintenek, vagy amikor egy nem geometriait geometriainak, vagy amikor egy nem dialektikait dialektikainak, akár igaz az elért eredmény, akár hamis. (4) Amikor a konklúzióhoz hamis premisszákon keresztül jut el, ilyenkor a konklúzió lehet hamis vagy igaz is, hiszen amíg a hamis konklúzió mindig hamis premisszák eredménye, addig igaz konklúzióra akár hamis premisszákból is juthatunk, mint azt korábban megtárgyaltuk. […]