(W. A. Pickard-Cambridge angol fordítása
nyomán)
(A teljes angol szöveg letölthetõ:
http://classics.mit.edu//Aristotle/topics.html)
Elsõ könyv
Elsõ rész
Értekezésünk során elsajátítjuk azt a képességet, amellyel valószínû [általánosan elfogadott] véleményekbõl kiinduló érvet tudunk alkotni bármely problémával kapcsolatban, valamint megtanuljuk, hogyan kell elkerülni, hogy akadályokat állítsunk saját érvelésünk elé. Elõször tehát azt kell megmondanunk, mi az érv, és milyen fajtái vannak, hogy aztán tisztázhassuk a dialektikus érv természetét, mert ez az elõttünk álló kutatás tárgya.
Az érv [szillogizmus] olyan beszéd,
amelyben bizonyos dolgokat feltéve valami más, tõlük
különbözõ dolog következik belõlük
és általuk. (a) Ez lehet egy “megmutatás” [demonstráció],
ha a premisszák, melyekbõl az érv kiindul, igazak
és elsõdlegesek, vagy olyanok, hogy a róluk való
tudásunk igaz és elsõdleges premisszákból
következik. (b) “Dialektikus” az érv akkor, ha valószínû
véleményekbõl indul ki. Azok a dolgok “igazak” és
“elsõdlegesek”, amelyeket nem bármi más, hanem
önmaguk ereje alapján fogadunk el, hiszen a tudomány
elsõ elveit illetõen helytelen a “miért” és
a “honnan” után tovább kutatni: a tudomány elsõ
elveit egytõl-egyig önmaguk alapján hisszük el.
Másrészt egy véleményrõl akkor mondjuk,
hogy “valószínû”, ha a
legjelesebb és legelõkelõbb filozófusok [bölcsek]
mindegyike vagy többsége elfogadja. (c) Továbbá
“vitás” [erisztikus] egy érv akkor, ha olyan premisszákból
indul ki, melyek látszólag valószínûek,
ám valójában nem azok, vagy ha csupán úgy
tûnik, mintha valószínû
vagy annak látszó premisszákból kiindulva érvelne.
Mert azokban a véleményekben, melyeket valószínûnek
nevezünk, a tévedés sosem látható mindjárt
a felszínen, míg a vitás érv kiinduló
elveinél mindig az a helyzet, hogy a tévedés természete
rögtön egyértelmûvé
válik, méghozzá azok számára is, akik
gyenge értelemmel bírnak. Ezért az említett
vitás érvek közül az elsõ fajta valóban
megérdemli, hogy “érv”-nek nevezzük, míg a második
nem érdemli meg ezt a nevet, hiszen csak látszatra érvel,
valójában azonban nem. […]
Második rész
Az eddigiek után most arra kell kitérnünk, hogy hányan
vannak és mik azok a szempontok, melyek alapján ez az értekezés
hasznos. Három ilyen van: a szellemi edzés, az alkalmi megmérettetés,
és a filozófiai tudományok. Hogy szellemi
edzésként hasznos, az ránézésre is világos:
ha birtokunkban áll a vizsgálat terve, könnyebben érvelünk
a felmerülõ témával kapcsolatban. Az alkalmi
megmérettetések szempontjából azért
hasznos, mert miután megismerkedtünk az emberek vélekedéseivel,
alkalomadtán a saját
meggyõzõdéseik talaján vitázhatunk velük,
s nem mások véleményébõl kiindulva;
mi viszont képesek leszünk eltérõ alapokra helyezkedni,
amikor az emberek hibás állításaival találjuk
szemben magunkat. A filozófiai tudományok mûvelése
szempontjából azért
hasznos, mert annak képessége, hogy érveket hozunk
fel a különbözõ vélemények mellett
és ellen egyaránt, könnyebbé teszi számunkra
az igazság és a tévedés felismerését
a felvetülõ kérdésekben. Van azonban egy további
haszna is, méghozzá az egyes
tudományokat megalapozó végsõ elveket illetõen:
mivel ezeket lehetetlen az adott tudomány saját elvei alapján
igazolni, hiszen õk maguk szolgálnak alapul minden másnak.
Mégis, az általános vélemény az, hogy
ezeket is vizsgálni kell, és ez a feladat pontosan
a dialektika hatáskörébe tartozik, a dialektika ugyanis
a kritika azon ösvénye, amely minden kutatás alapelveihez
elvezet.
[…]
Tizedik rész
Elõször tehát meg kell
határoznunk azt, mit értünk “dialektikus kijelentés”
és mit “dialektikus probléma” alatt. Ugyanis nem minden kijelentés
és nem minden probléma dialektikus, mivel épeszû
ember nem tenne olyan kijelentést, melyet senki sem tart igaznak,
és nem vetne fel olyan problémát, amely egyértelmû
mindenki vagy a legtöbbek számára: az utóbbi
nem engedi meg a kételyt, az
elõbbit pedig senki sem fogadja el. Egy dialektikus kijelentés
olyasvalaminek az állítása, amit mindenki vagy a legtöbb
ember elfogad, vagy a filozófusok közül mindenki vagy
a legtöbben vagy a legelismertebbek elfogadják, és nem
mond ellent az általános véleménynek;
hiszen az ember hajlamos hallgatni a filozófusok nézeteire,
ha azok nem mondanak ellent az általános vélekedésnek.
A dialektikus kijelentések olyan nézeteket is megfogalmazhatnak,
melyek hasonlóak az általánosan elfogadottakhoz,
azaz a valószínûekhez, és olyanokat is, melyek
ellentmondanak a valószínûek ellentétének,
valamint megfogalmazhatják mindazokat a nézeteket, melyek
összhangban állnak az elismert tudományok kijelentéseivel.
Például feltéve, hogy az egy általános
vélemény, miszerint az
ellentétek ismerete azonos, feltehetõleg az is általános
véleménynek bizonyul, hogy az ellentétek érzékelése
azonos. Ugyanígy, ha általános vélemény,
hogy a nyelvtannak egyetlen helyes tudománya lehet, akkor az is
általános vélemény, hogy a fuvolajátékot
egyetlen helyes tudomány illeti meg – mivel ezek hasonlónak
és egyívásúnak tûnnek. Ugyanígy,
az általános vélemények ellentétének
ellentmondó kijelentések is általános véleménynek
bizonyulnak: ha például általános vélemény
az, hogy az embernek jót kell cselekednie barátaival,
akkor az is általános vélemény, hogy nem szabad
ártania nekik. Itt az, hogy az embernek ártania kell barátainak,
az eredeti vélemény ellentéte, és az, hogy
nem szabad ártania nekik, az ellentétnek mond ellent. Hasonlóan,
ha az embernek jót kell cselekednie barátaival, akkor nem
szabad jót tennie ellenségeivel: ez is ellentmond az általános
nézet ellentétének, vagyis annak, hogy az embernek
jót kell tennie ellenségeivel. És hasonlóan
megy ez más esetekben is. […]
Tizenegyedik rész
A dialektikus probléma a kutatás
egy olyan tárgya, amely vagy elõsegíti a választást
és az elkerülést, vagy hozzájárul az igazsághoz
és a tudáshoz, és vagy önmagánál
fogva teszi ezt, vagy pedig egy másik probléma megoldásának
elõsegítése által. Ezen felül, vagy olyannak
kell lennie, amelyrõl az embereknek nincs ilyen vagy olyan véleménye,
vagy olyannak, amellyel kapcsolatban a tömegek a filozófusoknak
ellentmondó véleménnyel rendelkeznek, vagy a filozófusok
mondanak ellent a tömegeknek, vagy önmagukon
belül is megoszlanak a vélemények. Hiszen néhány
probléma kapcsán érdemes a választás-elkerülés
dilemmájára figyelni, mint például abban, hogy
a gyönyör választandó-e vagy sem, míg mások
kapcsán a puszta ismeret elegendõ, például,
hogy a világegyetem örökkévaló-e
vagy sem. Megint mások önmagukban véve nem hasznosak
egyik cél szempontjából sem, ám segítenek
ilyen problémák megoldásában, hiszen sok olyan
dolog van, amelyre nem vagyunk kíváncsiak önmagában
véve, hanem csakis más dolgok kedvéért, hogy
aztán általuk valami mást
megismerhessünk. A problémák olyanok is lehetnek, hogy
velük kapcsolatban az érvelés ellentmond önmagának
(ekkor a nehézség abban áll, hogy vajon így-e
vagy nem így, mivel mindkét álláspont mellett
meggyõzõ érvek hozhatók fel). Megint
mások olyanok, hogy velük kapcsolatban nincs meggyõzés,
ugyanis olyannyira terjedelmesek, és így nehéz felépíteni
az érveinket, mint például abban, hogy a világegyetem
örökkévaló vagy nem – mert hiszen az ilyen típusú
kérdéseket is lehetséges vizsgálnunk.
[…]
Tizenkettedik rész
Miután lefektettük ezeket a
definíciókat, meg kell állapítanunk, hogy hány
fajtája lehetséges a dialektikus meggyõzéseknek
[argumentum]. Egyfelõl tehát ott van az indukció,
másfelõl pedig az érvelés. Hogy mi is az érvelés,
azt korábban megmondtuk. Az indukció áttérés
az egyedekrõl az egyetemesre, mint például ebben:
feltéve, hogy képzetten a leghatékonyabb a kormányos,
és hasonlóan van ez a szekérhajtó esetén
is, általában elmondhatjuk, hogy a képzett ember a
legmegfelelõbb arra, hogy kijelölt
feladatát elvégezze. Az indukció meggyõzõbb
és tisztább, mint az érv, ugyanis könnyebben
megtanulható az érzékek használata által,
és általánosan alkalmazható emberek tömegére;
habár az érvelés kényszerítõ
ereje nagyobb, így ez hatékonyabb az ellentmondásra
hajlamosakkal szemben.
Tizenharmadik rész
Azok az osztályok tehát,
amelyekbe tartozó dogokról és dolgokból meggyõzést
[argumentáció] építhetünk, úgy
különböztetendõk meg egymástól, ahogyan
azt korábban mondottuk. Négyféle célból
kell érvekkel jól felszerelkeznünk: (1) a kijelentések
megvédése, (2) annak megállapítása,
hogy hányféle értelemben használják
a kérdéses kifejezést, (3) a dolgok különbségeinek
felfedezése, és (4) a hasonlóság vizsgálata.
Az utóbbi három is, bizonyos értelemben, kijelentésekkel
kapcsolatos, mivel lehetséges mindegyikükhöz találni
egy vonatkozó kijelentést, például: (2’) “A
kívánatos jelentheti azt, hogy tiszteletet érdemlõ,
vagy hogy kellemes, vagy hogy célszerû”, (3’) “Az érzékelés
abban tér el a tudástól, hogy
az utóbbi visszahozható elvesztése után is,
míg az elõbbi nem”, és (4’) “Az egészséges
úgy viszonyul az egészséghez, mint ahogy a virgonc
a virgoncsághoz”. Az elsõ kijelentés egy fogalom több
értelemben vett használataira épít, a második
a dolgok különbségére, a harmadik a dolgok
hasonlóságára.
[…]
Nyolcadik könyv
Második rész
A dialektikában az érveket
arra kell használni, hogy dialektikusokat próbáljunk
meggyõzni, nem pedig a tömeget, ezzel szemben az indukció
a tömeg ellen a leghatékonyabb. Ezt a kérdést
korábban már megvizsgáltuk. Az indukció esetén
néha lehetséges, hogy a kérdést egyetemes módon
fogalmazzuk meg, de máskor ez nem olyan könnyû, mivel
nem létezik olyan általános fogalom, amely elfogadottan
lefedné az összes hasonló esetet: ilyenkor az
emberek, amikor egyetemességet kell kifejezniük, ezt mondják:
“minden ilyen esetben”. Ám ez egyike a legnehezebb dolgoknak, hogy
különbséget tegyünk az “ilyen esetbe” tartozó
és nem tartozó dolgok között, és e tekintetben
az emberek gyakran hintenek port egymás
szemébe vitájukban, ahol az egyik fél eltérõ
dolgok hasonlóságát állítja, míg
a másik fél hasonló dolgok hasonlóságát
vitatja. Így aztán az ember megpróbálhat új
szót alkotni, amely lefedi az összes ilyen-és-ilyen
fajtájú dolgot, és ekkor nem hagy
lehetõséget a válaszolónak annak vitatására,
hogy a vizsgált dolog megfelel-e a hasonlók leírásának
vagy nem, és nem hagyja a kérdezõt arra a hibás
feltételezésére támaszkodni, hogy a dolog nem
felel meg a hasonlók leírásának, hiszen sok
dologgal van úgy, hogy látszólag megfelel nekik,
ám a valóságban nem. […]
Harmadik rész
Vannak bizonyos hipotézisek, melyek
alapján nehéz azonnal érvet hozni, és könnyû
szembeszállni a felhozott érvekkel. Ilyenek (például)
azok a dolgok, melyek elõször vagy utoljára állnak
a természet rendjében. Ez elõbbiek definíciót
követelnek, míg az utóbbiakhoz csak igen sok lépésen
keresztül lehet eljutni, amennyiben folytonos bizonyítást
akarunk adni egészen az elsõ elvektõl kezdve, hiszen
különben minden velük kapcsolatos beszéd csupán
merõ szofisztika lenne. Bizonyítani ugyanis lehetetlen, hacsak
nem a megfelelõ elvekkel kezdünk, és következtetést
következtetéshez kapcsolunk, míg el nem érünk
az utolsóhoz. Az elsõ elvek definíciója olyasvalami,
amivel a válaszolók nem bajlódnak, sõt
akkor sem figyelnek a definíciókra, amikor a kérdezõk
kínálják fel azokat: mert amíg nem világos,
mire akarunk kilyukadni, addig annak megvitatása igen nehéz.
Ez különösen így van az elsõ elvek esetén,
mert míg a többi kijelentésre ezeken keresztül
világítunk rá,
addig ezekre nem tudunk min keresztül rávilágítani,
vagyis minden ilyen dolgot egy definíció segítségével
vagyunk kénytelenek megérteni. Azokat a következtetéseket
is, melyek közel állnak az elsõ elvhez, nehéz
a meggyõzés során kezelni, hiszen kevés
dolgot lehet felhozni mellettük az addigi lépések kis
száma miatt. Ám a legnehezebben kezelhetõ egy definíció
akkor, ha olyan fogalmakat alkalmaz, melyekkel kapcsolatban elõször
is bizonytalan, hogy vajon egyetlen értelemben használatosak-e
vagy többen, aztán pedig
az is bizonytalan, hogy a definiáló vajon szó szerint
érti-e õket vagy átvitten. Homályosságuk
miatt lehetetlen ilyen fogalmak alapján érvelni, és
mivel lehetetlen megmondanunk, hogy homályosságuk vajon metaforikus
használatukból adódik-e, visszautasítanunk
is lehetetlen õket. […]
Negyedik rész
Eleget mondtunk immár a kérdések megfogalmazásáról és elrendezésérõl.
Ami a válaszok adását
illeti, elõször is meg kell határoznunk, mi egy jó
válaszoló feladata, ahogy meghatároztuk ezt a kérdezõ
esetén is. A kérdezõ feladata olyan módon felépíteni
az érvet, hogy a válaszoló kénytelen legyen
megfogalmazni a legszélsõségesebb paradoxonokat, melyek
az álláspontjából következnek. A válaszoló
feladata az, hogy annak látszatát keltse, nem õ felelõs
a lehetetlenségek vagy paradoxonok
felbukkanásáért, hanem az álláspontja,
és így különbséget tesz a hibás kezdõpozíció
felvétele és a hozzá való helytelen ragaszkodás
között.
[…]
Tizedik rész
A hamis konklúzióra vezetõ érvek esetén a helyes megoldás az, hogy elvetjük azt az elemet, amelybõl a tévesztés származik. Hiszen bármely tetszõleges elem elvetése nem megoldás, még ha az elvetett elem hibás is. Ugyanis egy érv sok tévesztést tartalmazhat, például képzeljük el, hogy valaki a következõ premisszákból: “Õ, aki ül, ír” és “Szókratész ül”, arra a konklúzióra jut, hogy “Szókratész ír”. Elvethetjük azt a kijelentést, hogy “Szókratész ül”, ám ezzel még nem kerülünk közelebb az érv megoldásához, hiszen igaznak bizonyulhat, hogy az elvetett elem hamis, de nem ezen az elemen múlik az érv helyessége. Hiszen feltéve, hogy lehet valaki, aki ül és nem ír, olyan esettel állnánk szemben, amelyben a fenti megoldás alkalmazása lehetetlen. Tehát nem ezt kell elvetnünk, hanem azt, hogy “Õ, aki ül, ír”, mert nem mindig ír az, aki ül. Aki tehát elvetette azt az elemet, melyen a tévesztés múlott, megadta a teljes megoldást az érvhez. Ugyanis nem elegendõ csupán ellenkezni, még ha az elvetett elem hamis lenne is, hanem be kell bizonyítani a tévesztés okát, és akkor kiderül, hogy az illetõ nyitott szemmel ellenkezik–e vagy sem.
Négyféleképpen lehet megakadályozni valakit abban, hogy érvelésében eljusson a konklúzióhoz. Vagy elvetjük azt az elemet, melyen a születõ tévesztés múlik, vagy közvetlenül a kérdezõnek szegezzük ellenvetésünket, mivel gyakran, ha a megoldás még nem áll rendelkezésre, a kérdezõt meg lehet akadályozni abban, hogy érvelését tovább folytassa. Harmadszor, ellenvetést lehet megfogalmazni a feltett kérdésekkel szemben is, hiszen elképzelhetõ, hogy a kérdezõ szándéka nem áll összhangban kérdéseivel, mivel rosszul kérdezett, ám ha még valamit hozzátesz, akkor a konklúzió kijön. Ha ekkor a kérdezõ nem tudja folytatni érvét, az ellenvetés a kérdezõ ellen irányul, ha pedig folytatni tudja, akkor kérdései ellen. A negyedik és legrosszabb fajta ellenvetés a vita megengedett idejére irányul, ugyanis némelyek olyan fajta ellenvetéseket hoznak fel, melyeket hosszabban lehet csak megválaszolni, mint a rendelkezésre álló idõ.
Ez tehát az ellenvetések felhozásának négy
fajtája, melyek közül egyedül
az elsõ megoldás, míg a többi csak akadály
és gát a konklúzió elérésében.
Tizenegyedik rész
[…] Önmagában véve egy érv ötféle romboló kritikának lehet kitéve:
Tizenkettedik rész
Az érv tiszta a legszokványosabb értelemben akkor, ha úgy éri el a konklúziót, hogy közben nem vet fel további kérdéseket. A legkifejlettebb értelemben akkor tiszta, ha a premisszák olyanok, hogy kikényszerítik a konklúziót, és az érv olyan premisszákon keresztül halad, melyek maguk is konklúziók. Továbbá akkor is, ha kihagyunk olyan lépéseket, melyeket általában szilárdan el szokás fogadni.
Az érvet hibásnak nevezhetjük négy értelemben: (1) Amikor látszólag elér egy konklúziót, de mégsem egészen így van – ezt neveztük “téves” érvnek. (2) Amikor elér egy konklúziót, ám nem a kívánt konklúziót – tulajdonképpen ez történik a lehetetlenre való visszavezetés esetén. (3) Amikor eléri a kívánt konklúziót, de nem azon a módon, amely a vizsgálatot meg kell hogy illesse, például amikor egy nem-orvosi érvet orvosinak tekintenek, vagy amikor egy nem geometriait geometriainak, vagy amikor egy nem dialektikait dialektikainak, akár igaz az elért eredmény, akár hamis. (4) Amikor a konklúzióhoz hamis premisszákon keresztül jut el, ilyenkor a konklúzió lehet hamis vagy igaz is, hiszen amíg a hamis konklúzió mindig hamis premisszák eredménye, addig igaz konklúzióra akár hamis premisszákból is juthatunk, mint azt korábban megtárgyaltuk. […]