A racionalitás rekonstrukciója
 
– Lakatos Imre, avagy a racionalitás tudományfilozófiája –
 
Szerzõ: Kutrovátz Gábor
Témavezetõ: Forrai Gábor.   Külsõ konzulens: Ropolyi László
Szigorlati dolgozat. ELTE BTK, filozófia szak. 1999. õszi félév

 

Tartalomjegyzék

0. Bevezetés *

1. A korai Lakatos *

1.1. Lakatos Magyarországon *
1.2. Az elveszett doktori disszertáció *
1.3. Lakatos korai tudományfilozófiája *
    1.3.1. A filozófiai háttér *
    1.3.2. A történeti dimenzió megnyílása *
    1.3.3. A tudomány fejlõdése *
2. Az érett Lakatos * 2.1. Lakatos matematikafilozófiája *
    2.1.1. A matematikafilozófia helye az életmûben *
    2.1.2. A heurisztika és rekonstrukciója *
    2.1.3. A matematika lényege *
2.2. A tudományos kutatási programok metodológiája *
    2.2.1. A történeti kontextus *
    2.2.2. A lakatosi elmélet *
    2.2.3. A lakatosi módszertan *
2.3. A tudomány racionalitása *
    2.3.1. Popper *
    2.3.2. Kuhn és Feyerabend *
    2.3.3. Lakatos *
2.4. A racionális rekonstrukció *
    2.4.1. Lakatos0: a rekonstruált racionalitása *
    2.4.2. Lakatos1: a rekonstruáló racionalitása *
    2.4.3. Lakatos2: a rekonstrukció racionalitása *
3. Összefoglalás *

Felhasznált irodalom és hivatkozások *

 

 

0. Bevezetés

Minthogy Feyerabend azon félelme, hogy Lakatos fasírtot csinál belõle” , amikor a racionalizmus védelmében megírja az Against Method [2] racionalizmus-bírálatának bírálatát, Lakatos hirtelen halálával (1974) sajnos alaptalannak bizonyult, a lakatosi racionalitás-koncepció megalapozott vizsgálata legalábbis problematikusnak ígérkezik. Nem marad más lehetõség, mint hogy megkockáztassunk egy óvatos kísérletet arra, hogy ezen koncepciónak, ahogy Lakatos mondaná, egy racionális rekonstrukcióját adjuk. Talán nem túl nagy hibát követünk el akkor, amikor a vizsgálat tárgyául kitûzött módszert látszólag eleve felhasználjuk a dolgozat megírásában – talán ez még nem jelent olyan komoly elkötelezettséget, ami rontaná a vizsgálat hitelét. Ám abban Lakatos is egyetértene velünk, hogy szabadságunkban áll megválasztani a történetírás módszerét, és választásunk helyességét majd a dolgozat sikere fogja utólag igazolni – vagy cáfolni.

Az alábbi értekezés történeti jellegû rekonstrukciónak készül abban az értelemben is, hogy különösen nagy figyelmet fogunk fordítani Lakatos korai, a magyarországi éveiben követett filozófiai nézeteire. Tesszük ezt annak ellenére, hogy a racionalitás kérdése nem jelenik meg tematizált módon a korai lakatosi filozófiában. Az ilyen vizsgálat azonban érdekes lehet, méghozzá akár abból a szempontból is, hogy ez a téma eddig még nem került elég alapos feldolgozásra a Lakatossal foglalkozó irodalomban. Másfelõl érdekes amiatt, hogy segítségével nyomon tudjuk követni a lakatosi tudományfilozófia kezdeti verzióinak kialakulását, és képesek vagyunk tetten érni azon gondolati elemek elsõ megjelenését, melyek a késõbbiek során beépültek a racionalitás lakatosi filozófiájának épületébe.

Tehát a dolgozat címét a következõképpen próbálhatnánk meg pontosítani: “A racionalitás-fogalom lakatosi filozófiában betöltött szerepének története és annak racionális rekonstrukciója”. Ez a témamegjelölés talán már elég szûk ahhoz, hogy vizsgálatainknak hozzáláthassunk.

 

1. A korai Lakatos

1.1. Lakatos Magyarországon

A kitûzött vizsgálatot azzal kezdjük, hogy – kellõ tömörséggel – áttekintjük Lakatos Imre magyarországi életét és az ehhez kapcsolódó munkásságát. Figyelmünket elsõsorban annak megállapítására fordítjuk, hogy melyek voltak azok a legfontosabb tényezõk, amelyek hatással lehettek Lakatos korai filozófiájára, milyen talajon gyökereztek ebben az idõben a tudománnyal kapcsolatos nézetei.

Lakatos Imre (eredeti nevén Lipschitz Imre) 1922-ben született Debrecenben, egy zsidó házaspár egyetlen gyermekeként. Származásának megfelelõ neveltetést kapott, és középiskolai tanulmányait a debreceni Zsidó Reálgimnáziumban végezte, ahol kimagasló tehetséget mutatott, különösen a matematika terén. 1940-ben a debreceni tudományegyetem jogi karán kezdte meg felsõfokú tanulmányait, majd egy év múltán átiratkozott a bölcsészkarra, ahol fõként matematikai, fizikai és filozófiai témájú órákat hallgatott.

Ebbõl az idõszakból elsõsorban két tanár hatását kell kiemelni. Az egyikük a méltán világhírûvé vált matematikatörténész, Szabó Árpád, akinek az ókori filozófiáról tartott óráit nagy lelkesedéssel hallgatta Lakatos. Természetes módon adódik a feltételezés, hogy a (matematika-) történet (matematika-) filozófiai relevanciájának gondolatát ekkor sajátította el Lakatos, és az is valószínû, hogy a tudomány szempontjából külsõ tényezõk tudomány-történetben játszott szerepére is Szabó hívta fel elsõk között Lakatos figyelmét. Késõbb tanár és diák között barátság szövõdött, ami fennmaradt Lakatos haláláig: Lakatos meghívta Szabót a London School of Economics-ra vendégprofesszornak, Szabó pedig németre fordította a “Falszifikáció és a tudományos kutatási programok metodológiája” címû Lakatos-mûvet [14]. Szabó az egyik legfontosabb könyvét, “A görög matematika kibontakozásá”-t [36] Lakatos emlékének ajánlotta.

A másik, Lakatosra nagy hatást gyakorló tanár Karácsony Sándor volt, aki igen nagy népszerûségnek örvendett ekkoriban az egyetemen. A szimpátia itt is kölcsönösnek bizonyult: Karácsony két kedvenc tanítványa ebben az idõben a két legtehetségesebb diák, Lakatos és (a késõbb szintén nemzetközileg elismertté vált matematikatörténész) Vekerdi László voltak. Karácsony lett a Debrecenben írt doktori disszertáció témavezetõje, aminek vizsgálatához késõbb visszatérünk.

A tudományos hatás mellett ezekben az években meghatározó szerepet töltöttek be Lakatos életében azok a politikai-ideológiai hatások is, amelyek ekkoriban a fiatal értelmiségi köröket érték. Lakatos nem sokkal az egyetem megkezdése után már marxista-leninista nézeteket vallott, majd 1943-tól illegális kommunista foglalkozásokon vett részt. Úgy tûnik, hogy a legjelentõsebb filozófiai befolyást ebben az idõben Lukács György “Történelem és osztálytudat” címû mûve [23] gyakorolta Lakatosra. Az általa vezetett titkos kommunista csoporttal a német megszálláskor Nagyváradra menekült, ahol immár a gyakorlat oldaláról is vállalta politikai hovatartozását, és részt vett az ellenállás szervezésében.

A német megszállás megszûntével Lakatos visszatért Debrecenbe (ekkor változtatta meg a nevét Lakatosra), ahol felvette a kapcsolatot tanáraival, elsõsorban Karácsony Sándorral. Székhelyét részben Budapestre tette át, és befejezte egyetemi tanulmányait, miközben aktív szerepet vállalt az immár legális kommunista pártban. Párhuzamosan dolgozott az Oktatási Minisztériumban és tanult az Eötvös Kollégiumban, és emellett alkalma nyílt Lukács szemináriumain részt venni. “Latyak” itt került szoros kapcsolatba Szigeti Józseffel, bár ez a kapcsolat késõbb nem bizonyult egyértelmûen problémamentesnek.

Az ebben az idõszakban publikált írások is tükrözik Lakatos többirányú érdeklõdését. Egyfelõl elhivatottan érdeklõdött a minisztériumi munkája, a felsõoktatás szervezése iránt, és az e témakörben komoly jártasságról tanúskodó cikkeket jelentetett meg [lásd pl. 19]. Másfelõl folytatta tudományos tanulmányait, és vizsgálatokat végzett a tudomány filozófiai megközelítésével kapcsolatban. Ez utóbbi munkája készítette elõ disszertációját, amirõl a következõ pontokban ejtünk szót részletesebben.

A negyvenes évek végére Lakatos itt nem részletezendõ politikai bonyodalmakba keveredett, és néhány hónappal egy Moszkvában tett hosszabb (bár a tervezettnél rövidebb) látogatása után a recski munkatáborban kötött ki, ahonnan a tábor zárásakor, 1953-ban szabadult. Saját bevallása szerint a táborban szinte semmi más nem foglalkoztatta a gondolatait, mint a matematika, és ez elnyomta mind a természettudományokkal, mind a politikával kapcsolatos korábbi érdeklõdését. Szabadulása után egy társadalmilag épphogy megtûrt pozícióba kényszerült, és korábbi barátai támogatására szorult.

Az MTA Matematikai Kutatóintézetében kapott állást, ahol szorgalmas igyekezettel próbált felzárkózni a többiekhez a matematikai tudás terén. Hatással voltak rá az intézet akkori igazgatójának, Rényi Alfrédnek a nézetei, aki kitûnõ matematikai munkássága mellett számottevõ matematikafilozófiai tevékenységet is gyakorolt [lásd pl. 32]. Lakatos megkapta és kihasználta azt a lehetõséget, hogy lefordítsa Pólya György “How to solve it” címû könyvét [27]. Ez a fordítás kettõs elõnnyel szolgált Lakatos számára: egyrészt megismerkedhetett Pólya nézeteivel, és így megnyílhatott elõtte a heurisztika fogalmára építõ matematika-filozófiai gondolkodás útja (erre a 2.1.2-es pontban visszatérünk), másrészt – levelezésen keresztül – személyes ismeretségbe került Pólyával. Ezen ismeretség tette számára lehetõvé, hogy 1956-ban elhagyhassa az országot, és rövid bécsi tartózkodás után ösztöndíjjal Cambridge-be mehessen. Itt végül – a Pólyával folytatott termékeny érintkezésébõl születõ – második doktori disszertációja, illetve az arra épülõ könyv, a “Bizonyítások és cáfolatok” [20] egycsapásra világhírûvé tette õt.

 

1.2. Az elveszett doktori disszertáció

Természetes, hogy miután Lakatos világszerte elismertségre tett szert, a szakmai közönség érdeklõdéssel fordult a korai évek termékei, elsõsorban talán a doktori disszertáció felé. Annál nagyobb volt tehát a meglepetés, amikor kiderült, hogy a disszertációnak nyoma veszett: sem az Egyetemi Könyvtár levéltárában, sem másutt nem található. Évek kitartó ám sikertelen kutatása után ma már nagyon valószínek gondoljuk, hogy a dolgozat örökre elveszett, és ha mégis elõkerülne valahonnan, az csak a szerencsének és a történet elõttünk ismeretlen szálainak lenne köszönhetõ. Mit tudunk tehát az elveszett dolgozatról?

A disszertáció címe: A természettudományos fogalomalkotás szociológiájáról. 1947-ben készült el, és miután Lakatos szóbeli vizsgát tett filozófiából, fizikából és matematikából, a doktorrá avatás 1948. április 23-án történt. Tudjuk, hogy Lakatos nem volt büszke erre az éretlennek tartott munkájára, és nem szerette volna, ha túléli õt (Szabó Árpád írta ezt egy levelében). Ebbõl kiindulva néhányan úgy gondolják, hogy maga Lakatos tüntette el a disszertációt, és magával vitte Angliába (más könyvekkel együtt). Azonban egyrészt nincs nyoma annak, hogy Angliában bárki is látta volna ezt a munkát, másrészt pedig nehezen elképzelhetõ, hogy a “kegyvesztett” Lakatos hozzáférhetett volna saját dolgozatához. Valószínûbbnek tûnik, hogy a disszertáció eltûnése Lakatos politikai bonyodalmaival van összefüggésben, ám errõl a kérdésrõl többet itt nem szükséges mondanunk.

Rendelkezésünkre áll Karácsony Sándornak, a dolgozat opponensének elõterjesztõ értékelése (1947. július 8.), ahol a következõket olvashatjuk: “Már maga a disszertációja sem hirtelen támadt ötlet, két megelõzõ tanulmányon érlelõdött és mind a két tanulmány komoly helyen jelent meg. Egyik az Atheneumban A fizikai idealizmus címmel, a másik a nevelõknek szánt vaskos kötetben, Továbbképzés és demokrácia, ezen a címen: Modern fizika – modern társadalom.” [idézve: 9] Úgy tûnik tehát, hogy amennyiben szeretnénk valamilyen képet kapni az elveszett dolgozat tartalmáról, úgy az említett két írást kell közelebbrõl megvizsgálnunk.

Az 1946-ban megjelent “A fizikai idealizmus bírálata” [17] egy rövidebb tanulmány, amelyben a szerzõ valójában egy fizikafilozófiai témájú könyvet bírál közvetlenül, és ezen keresztül (a bírált szöveggel egyetértésben) jut el az idealizmus kritikájához. Az említett könyv Susan Stebbing, egy 1943-ban elhunyt angol filozófus “Philosophy and the Physicists” címû mûve [35], amely annak bemutatására tesz kísérletet, hogy az újkori fizikai elméletek, a társadalmi viszonyok miatt fellépõ “filozofálgatási” igény hatására, hogyan válnak képtelenné a természet elfogadható leírására.

Ehhez legfontosabb illusztrációként Stebbing két fizikus, James Jeans és Arthur Eddington példáját használja, majd megvizsgálja az okság fogalmának újkori történetét. Úgy tûnik, hogy Lakatos a szerzõ által ismertetett kritikai gondolatmenetet kisebb kiegészítésekkel (fõként egy saját illusztráció, Goethe példájának beszúrásával, akinek színtanával Lakatos egy budapesti Heisenberg-elõadáson ismerkedett meg), mindazonáltal lényeges változtatás nélkül veszi át. Ennek oka az, hogy a Stebbing érvelése mögött húzódó filozófiai kontextus fõbb vonalaiban megegyezik azzal a háttérrel, amire Lakatos elképzelései ebben az idõben támaszkodnak. A cikk végszavában azonban Lakatos azzal a váddal illeti a szerzõt, hogy nem elég következetes az idealizmus bírálatában, és támadását nem meri materialista alapokról indítani (lásd az 1.3.2-ben ismertetett Hegel-bírálatot).

Ugyanerre a gondolatmenetre alapozza Lakatos az 1947-es “Modern fizika – modern társadalom” [18] címû írását, ám egyfelõl kibõvíti a tárgyalás horizontját (és a támadást kellõen materialista alapokra helyezi), másfelõl pedig több önállóan felhozott példával és érvvel egészíti ki. Az elõzõ cikk szövege szinte változtatás nélkül jelenik meg ebben a cikkben, beágyazva egy szélesebb kontextusba. A legfõbb hozzátétel az a rész, amelyben a “kapitalista” fizika kudarcaként tárgyalja az atombomba létrehozását, és ezzel továbbmegy Stebbing-nél, akinek hasonló elemzésre természetesen még nem nyílt lehetõsége. És ami a legfontosabb: a cikk elején és végén, egyfajta bevezetõ, illetve összefoglalás keretében Lakatos lefekteti azokat az alapelveket, amik ekkoriban a tudománnyal kapcsolatos filozófiai gondolatait meghatározzák.

Úgy tûnik tehát, hogy a cikk komplex gondolatvilága tartalmazza azokat a legfõbb elképzeléseket, amikre a lakatosi tudományfilozófia születésekor felépül. Ezek feltehetõleg alaposabb kifejtésre kerültek a doktori disszertációban, amit Lakatos korai tudomány-filozófiájának rekonstrukciójához elsõdleges forrásként kellene használnunk. Ám mivel a dolgozat elveszett, a rekonstrukciót a fent említett cikkek, ezek közül is elsõsorban a második alapján kell elvégeznünk. Erre vállalkozunk a következõekben.

 

1.3. Lakatos korai tudományfilozófiája

 
1.3.1. A filozófiai háttér

Annak megítélésére, hogy Lakatos milyen szakmai elvárásoknak próbált megfelelni a negyvenes évek második felében, és vajon mekkora sikerrel, lássunk elõször egy idézetet. A szöveg Karácsony Sándortól, a Lakatosra talán legnagyobb hatást gyakorló tanártól származik, aki a doktori disszertáció opponensi értékelésében a következõket írja:

“Lakatos Imre eddigi tudományos munkásságának alapja a dialektikus marxizmus, de annak nem az ortodox, hanem a modern formája. Ez is csak alap, neki magának önálló, egyéni mondanivalói vannak, még pedig, idõrendben: újabban több és régebben kevesebb. Eredetisége tehát felfelé ível. Az a filozófia, mely minden megszólalása mélyén fellelhetõ, következetes és rendszerben mozgó.” [idézve: 9]

Úgy tûnik, hogy a fenti vélemény kitûnõen jellemzi a korai lakatosi filozófiát: marxista alapokra épít (az “újabb forma” feltehetõleg Lukácsot jelenti), ám innen önálló irányba is merészkedik. Tulajdonképpen felfogható a “Modern fizika, modern társadalom” címû írás úgy is, mintha a gondolatok két különbözõ síkon, rétegben haladnának: egyfelõl egy ideológiai síkon, amely a marxista világnézetbõl ered, másfelõl egy filozófiai síkon, ami ennek következetes továbbgondolásaként, ám vele párhuzamosan jelenik meg. Ez a megkülönböztetés persze csak jelképes, hiszen a két fogalom jelentése nem különíthetõ el élesen, különösen a marxista keretek között nem. Mégis megkockáztathatjuk, hogy a tanulmány gondolatvilága talán jobban átlátható, ha ennek megfelelõen két olyan alapelvet különböztetünk meg, amelyeknek kifejtésére az érvelések irányulnak. Ezek az elvek a következõk:

1. (Általános elv): (1/a) Tudományos fogalmainkat a társadalmi rend és a termelési módok viszonyai határozzák meg, (1/b) természettudományos világnézetünk szerkezete és felépítése pedig ezen fogalmainkra vezethetõ vissza.

2. (Aktuális elv): (2/a) A modern kapitalista társadalom, a rá jellemzõ termelési módokkal, képtelen a tudományban hatékony fogalmi hálót kialakítani, (2/b) és így a kapitalista tudomány alkalmatlan arra, hogy a világ egységes magyarázatát adja.
 
 

1.3.2. A történeti dimenzió megnyílása

Ha most a tanulmány szövegéhez fordulunk, láthatjuk, hogy a fenti két alapelv nem válik élesen külön, és a szerzõ kifejtésükben, alátámasztásukban is párhuzamosan halad. Elsõ példaként az atomenergia kiaknázását hozza fel, aminek segítségével a marxista “eldologiasítás” fogalmától az elidegenítésen keresztül elvezeti az olvasót a világháború befejezésének tragikumához, az atombombához. Ezzel a történeti folyamattal a kapitalista társadalom kritikáját adja, méghozzá a tudomány fejlõdésének vizsgálatán keresztül. A bevezetõ szakasz végsõ konklúziójaként a következõt olvashatjuk:

“A fizikus létrehozta az emberiség fejlõdése egyik legdöntõbb ugrásának, az osztálynélküli társadalom kialakulásának elõfeltételeit; s munkájának eredménye, az osztálynélküli társadalom elleni harc fegyvere lett a kapitalizmus kacsalábon forgó várában.” [18, 350. o.]

Azt ezt követõekben Lakatos, mielõtt rátérne Stebbing könyvének recenziójára, egy átvezetõ gondolatmenet keretei között lefekteti filozófiájának legfontosabb elveit, ám ezt nem tételesen és módszeresen teszi, hanem áttételesen, a közvetlen szöveg csupán részben kimondott hátterében. A modern fizika eredményeinek tömör ismertetésén keresztül felhívja a figyelmet arra, hogy a legbiztosabbnak hitt alapelvek is elõbb-utóbb megdõlnek a történeti fejlõdés során, miután változások mennek végbe “magában az emberi gondolkodásban”. Az alapelvek érvényességének megdõlésével egyetlen tétel marad a materializmus számára: “a végtelenül tág lenini axióma egy tudatunktól független létrõl, melybõl állandóan többet és többet tükröz tudatunk, a nélkül, hogy valaha kimeríthetné” [id. mû, 353. o.].

Ezen a ponton kapjuk Hegel kritikáját, aki bár felismerte a dialektikus módszer hatékonyságát a társadalom vizsgálata esetén, ám ugyanezt a módszert már nem volt bátorsága a természetre alkalmazni: a természet állandó (legalábbis ciklikusan), míg a változás fogalmi szinten, a szellemben megy végbe. Marxista alapjainak köszönhetõen azonban a lakatosi felfogás kölcsönhatást tételez fel: nem csupán a természet megismerése okozza fogalmi rendszerünk változását, hanem a fogalmi dialektika is változást idéz elõ, méghozzá magában a természetben. Így válnak a tudomány szempontjából külsõnek tekintett tényezõk végeredményben belsõvé, így terjed ki a tudomány hatóköre végül az egész fizikai valóságra – “a nélkül, hogy valaha kimeríthetné”.

De minek köszönhetjük azt, hogy tudatunk egyre többet “tükröz” a világból, vagyis hogy megismerésünk egyre jobb, teljesebb? Egyértelmû választ itt még nem kapunk a kérdésre, de a válaszadás irányát igen: a tudomány fejlõdését a tudomány története igazolja. Pontosabban: a tudomány módszertana úgy képes szolgálni a tudomány fejlõdését, hogy tekintetbe veszi saját történetét, és felismeri érvényességének korlátait. “A modern fizika nagy teljesítménye, hogy a hisztorizmust beleviszi a természettudományba.” [id. mû, 353. o.] A történet figyelembevételére pedig azért van szükség, hogy felismerhessük az igazságok folytonos változását a fogalmak változásán keresztül – ez az, amit Lakatos fogalmi dialektikának nevez. Ahogy õ írja: “A fogalmi dialektika megjelenése a modern fizikában a történeti módszer szükségességét jelenti.” [id. mû, 355. o.]

A végsõ megoldás: a “metafizikai materializmus” és a “hisztorizmus” egységének kialakítása, vagyis a “történelmi materializmus” módszerének alkalmazása. A módszer történelmi, hiszen a fogalmi dialektika történeti dimenziójának figyelembevételére épít, és emellett materialista, ugyanis a megismerést nem idegeníti el tárgyától, nem csúszik át az anyagi világból a puszta szellemi szférába, hanem a két világ egységét teremti meg. Figyelemre méltó, hogy Lakatos a tudományfilozófiáját történelmi materializmusra építi, holott ebben az idõben erre a célra a materializmus másik formáját, a dialektikus materializmust volt szokás választani. Lakatos nem követi ezt a szokást, és míg Marxra lépten-nyomon hivatkozik, addig Engelsre csak elvétve. Valószínûleg ebben is Lukácsnak, vagyis a marxizmus “új formájá”-nak hatását figyelhetjük meg. Mindenestre ezáltal, a történelmi dimenzióban, a tudomány fejlõdésén keresztül képes biztosítani anyag és szellem egységét – erre az igen fontos pontra a késõbbiek során (2.4.3.) még vissza kell térnünk.

Ez tehát az a filozófiai keret, amelyben a továbbiak során a Stebbing-recenzió megjelenik, immár tehát nem mint egy bírált gondolatmenet, hanem csupán illusztrációként a valódi mondandó alátámasztására. Ennek fényében értékeli Lakatos Jeans és Eddington, majd pedig Goethe munkásságát, és ennek fényében ítéli el a kapitalista társadalom fizikáját. Az ezt követõ, befejezõ részben így kezdi összefoglalni mondanivalóját: “E rövid értekezés célja az volt, hogy megmutassa, hogy a természettudomány is mennyire szorosan kötõdik a társadalomhoz, fejlõdését mennyire determinálja az ökonómiai alapépítmény.” [id. mû, 368. o.] Ez azonban még nem a végsõ konklúzió: vissza kell térni a tudomány történeti dimenziójának relevanciájára, illetve a tudomány fejlõdésének problémájára.

 

1.3.3. A tudomány fejlõdése
 

Felvethetjük a kérdést (ami számunkra most a legfõbb kérdés), hogy mit mond Lakatos a tudomány racionalitásáról. Ám a válasz az, hogy közvetlenül semmit: úgy tûnik, ebben az idõben a racionalitás kérdése nem tematizálódott a számára. A tanulmány befejezõ mondataiban azonban olyan (már korábban is felbukkanó) problémákat feszeget, amelyeket követve késõbb a racionalitás kérdésével találta szemben magát. Hadd idézzem ezeket a mondatokat teljes terjedelmükben:

“De mit értsünk “egyre” pontosabb tükrözõdésen? A fogalmi fejlõdés nem mennyiségi fejlõdés, hogy a pontosság növekvõ sugarú koncentrikus köreit szolgáltathassa. Nem is “logikus”, mert a fogalmi fejlõdés a logikát is változtatja. Mi biztosítja tehát az “egyre” pontosabb fogalomrendszert?

Vajjon nem hatol-e be a szociológikum magába a természettudományi fogalom-alkotásba?”

Közbevetés: Lakatos itt azt próbálja megragadni, hogy miben áll a tudomány fejlõdése, amely problémát Popper nyomán késõbb szokás a “tudás növekedése” néven azonosítani [pl. 29]. Lakatos azonban a fejlõdést nem az egzakt tudás mennyiségi növekedésében látja, hanem a fogalmi pontosság egy másfajta fejlõdésében. A kérdés tehát az, hogy vajon miben áll ez a fejlõdés, ha egyszer nem köthetõ formai kritériumokhoz (maga a logika is változik – lásd késõbb a kitüntetett módszer hiányának tételét). A “veszélyt” a szociológiai szféra megjelenése jelenti a tudományban, a külsõ összefonódása a belsõvel, ami lehetetlenné tenné, hogy a tudomány fejlõdésének belsõ magyarázatát adjuk. Ugyanakkor látjuk, hogy a külsõ tényezõk jelenléte nélkül a tudomány nem fejlõdhetne, mert nem jelenne meg a változtatás igénye, a fogalmi dialektika.

Hogyan kerül feloldásra az az ellentmondás, ami a külsõ tényezõk két szerepe: a racionalitás veszélyeztetése és a fejlõdés biztosítása között feszül? Itt még sehogyan, hiszen az idézet így folytatódik:

“Ennek a kérdésnek a tárgyalása ezúttal kívülesik tanulmányunk keretein. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a természettudományos fogalomalkotás szubjektív, szociológiai-lag is determinált mozzanatának vizsgálata csak megerõsíthet bennünket abban, hogy a tudomány fejlõdése során az objektív mozzanat állandóan nagyobb teret foglal el; az emberi tudattól független természet egyre teljesebben, az emberi gyakorlat egyre nagyobb körében tükrözõdik “fizikai világ”-unkban.” [18, 368-369. o.]

Az objektív, “szociológiailag nem determinált” mozzanat tehát az, ami a tudomány szempontjából belsõnek számít (a történetírás tudatával rendelkezõ tudomány számára pedig, ahogy késõbb fogalmaz, racionálisan rekonstruálhatónak). Ez a mozzanat egyre nagyobb teret foglal el, ám erre az ezzel ellentétes, szubjektív mozzanat (történeti) vizsgálata mutat rá, hiszen ez a szubjektív mozzanat motiválja magát a változást, az objektív szféra gyarapodását. Ezt a rámutatást itt így fogalmazza meg: “megerõsíthet bennünket abban”… Talán abban a hitben? Ennél Lakatos mindig is többet szeretett volna, hiszen késõbb Poppert részben pont amiatt marasztalta el, hogy a racionalitás nem lehet pusztán hit kérdése, és ezen véleményének táptalajul szolgálhatott a lukácsi filozófia. (Lásd a 2.3.1-es pontban.) Vagy megerõsíthet bennünket az elgondolásban? Ha így is kell olvasnunk, mindenesetre ezen elgondolás mellett még nem találunk egyéb érvet, csupán ezt a “megerõsítést”, és a további alátámasztás “kívülesik” a tanulmány keretein.

A továbbiakban azonban, a késõbbi írások alapján, bizonyos értelemben pontosan ezt a problémakört szeretnénk egyre közelebbrõl megvizsgálni, és ott ezekre a kérdésekre sorra választ fogunk kapni. Térjünk át tehát az érett Lakatos filozófiájának tárgyalására, ahol ez a probléma majd mint a racionalitás kérdése tematizálódik.

 

2. Az érett Lakatos

2.1. Lakatos matematikafilozófiája

2.1.1. A matematikafilozófia helye az életmûben

Korábban említettük, hogy Lakatos magyarországi tartózkodásának utolsó éveiben elfordult mind a (hivatalos keretek között folytatott) politikai tevékenységtõl, mind pedig a természettudományoktól és azok filozófiai vizsgálatától, és eleinte a matematika, majd egyre inkább a matematikafilozófia iránt kezdett érdeklõdni. Így került egyre közelebbi kapcsolatba Pólya Györggyel, aki késõbb Szabó Árpád mellett a legmeghatározóbb ismeretség lett számára ezen a téren. A körvonalazódó ismeretség hatására (és annak köszönhetõen) Lakatos lehetõséget talált arra, hogy újabb doktori disszertációt írjon, ezúttal Cambridge-ben, a matematika-filozófia témakörében.

Ezen dolgozat egy részletének késõbbi változata Lakatos egyik legnagyobb hatású munkája, a Bizonyítások és cáfolatok [20], amely eredetileg a The British Journal for the Philosophy of Science címû neves folyóiratban jelent meg folytatásokban (1963-64). Ezzel a mûvel Lakatos szinte egycsapásra kivívta magának a nemzetközi elismerést. Késõbb a disszertáció egészének teljes, átdolgozott kiadását is tervezte, ám ezt a munkát halogatta, minthogy figyelme a természettudományok filozófiája felé fordult. A tervet a hetvenes évek elején újra komolyan fontolóra vette, de sajnos nem volt már alkalma a megvalósításra, minthogy 1974. február 2-án váratlanul elhunyt.

A fentiek ismeretében megkockáztathatjuk azt a gondolatot, hogy annak ellenére, hogy a Bizonyítások és cáfolatok nem tudományfilozófiai témájú mû abban az értelemben, ahogy a tudományfilozófiát az empirikus tudományok filozófiájaként szokták felfogni, ez az írás mégis egyfajta átmenetet képez Lakatos korai és érett tudományfilozófiái között. Talán pont a matematika témakörében folytatott filozófiai vizsgálódások évei tették képessé Lakatost arra, hogy elszakadjon korábbi, közvetlen ideológiáktól nem semleges filozófiai hátterétõl, és képes legyen alapjaiban újragondolni a tudománnyal kapcsolatos nézeteit. Úgy tûnik legalábbis, hogy lehetséges néhány olyan elemet felfedezni az ötvenes évek végének lakatosi matematikafilozófiájában, amelyek akár strukturális, akár tartalmi hasonlóságot mutatnak a kutatási programok metodológiájának filozófiai rendszerével. Megjegyzendõ, hogy az ilyen hasonlóságok tulajdonításában nem mehetünk túl messzire, hiszen Lakatos halála elõtt pont azért tervezte a mû átdolgozását, hogy az érett tudományfilozófiai rendszer támasztotta követelményeknek megfelelõen formálhassa át. Mindenesetre érdemes egy tömör, a dolgozatunk tematikája által irányított “racionális rekonstrukcióját” adni a második disszertációnak.

 
2.1.2. A heurisztika és rekonstrukciója

 A Bizonyítások és cáfolatok, mint matematikafilozófiai írás, végsõ soron a matematika lényegére, mibenlétére irányuló kérdést feszegeti. Ez a lényegre törés itt annál is indokoltabb, minthogy a mû – a Bevezetõben bevallott módon – egy olyan filozófiai tradícióba illeszkedik bele, amely – a szerzõ szerint – sajnálatosan elhanyagolt helyzetbe került az utóbbi évtizedek során. Lakatos szembeállítja a bevett, Hilbertre visszavezethetõ “formalista” filozófiai iskolát egy olyan “informális” megközelítés lehetõségével, ahol a matematika “metodológiája” a matematika fejlõdését kívánja leírni. Ez utóbbi megközelítés létjogosultságának igazolására Lakatos hivatkozik Pólya “heurisztikájára” és Popper “felfedezéslogikájára”, és utal a pusztán formális logikai rekonstrukció korlátaira.

Rögtön szembetûnik ezen sajátos matematikafilozófiai kiindulópont néhány olyan jellegzetessége, amik mind a korai nézetek, mind az érett filozófia szemszögébõl relevánsnak tûnhetnek. Egyfelõl kitûnik, hogy Lakatos a matematikát nem azonosítja a matematikai tudás egy adott pillanatban vett összességével, vagyis a matematikailag igaz állítások egy statikus (és rendszerbe illeszkedõ) halmazával – ahogy azt a formalista iskola képviselõi tennék. A matematika inkább (és gondoljunk itt a magyarországi elõzményekre) egy tevékenység, és mint ilyennek természetesen történeti dimenziója van, ami nemhogy nem elhanyagolható, hanem egyenesen lényegi összetevõként adódik. A híres lakatosi mondás már ennek a mûnek a bevezetõjében is megjelenik: “a matematika története, a filozófia iránymutatását nélkülözve, vakká, a matematika filozófiája, mellõzve a matematika történetének legérdekesebb problémáit, üressé válik” [20, 15. o.].

Másfelõl érdemes figyelmet szentelnünk annak is, hogy amikor Lakatos szembeállítja az ún. metodológiát a puszta logikai vázzal, akkor – elsõsorban Pólya alapján – jelentõséget tulajdonít az egyes matematikai elméletek szempontjából “külsõ” szerepet játszó tényezõknek Vagyis a matematika vizsgálatakor nem csupán a matematikai struktúrákba illõ elemek érdemelnek figyelmet, hanem talán éppen ellenkezõleg, az elméletekbe nem illeszkedõ, esetleg azoknak ellentmondó anomáliák, “torzszülöttek” kapnak elsõdleges szerepet a filozófiai tárgyalásban. A korábbi fejlemények fényében most a matematikára is alkalmazhatjuk azt az állítást, hogy csak a külsõ tényezõk figyelembevételével tudunk számot adni a matematika dinamikájáról, vagy ha úgy tetszik, fejlõdésérõl: így indokolható meg az igény a változtatásra, a jobbításra.

A mûben elõadott történet egy racionális rekonstrukció. Lakatos itt még nem magyarázza ezt a fogalmat (csupán annyival, hogy a “történet dialektikájának tükrözésével” áll kapcsolatban), azonban ahogy azt a késõbbiekben (legpontosabban 2.3.3.) látni fogjuk, ez a következõket jelenti. A szerzõ rendelkezik egy történetírási (filozófiai) koncepcióval, és az ezen keresztül kialakított metodológia mentén szervezi a valódi történet bevallottan elferdített elemeit egy fiktív, ám logikus történeti egésszé. Ezáltal rekonstruálja a történeti szálakat “racionálisan”, vagyis úgy, ahogyan a metodológiának megfelelõen kellett volna alakulniuk. Lakatos megadja emellett a valódi történetet is, méghozzá lábjegyzetekben, mintegy kiegészítésként a rekonstrukcióhoz. Amikor így tesz, akkor követi saját, késõbb megfogalmazott elvét, amit A tudomány története és annak racionális rekonstrukciója címû mûvében így fejez ki [16, 95. o.]:

“A történelem és racionális rekonstrukciója közti eltérések jelzésének egyik módja az, hogy a fõszövegben adjuk elõ a belsõ történetet, és a lábjegyzetekben jelezzük, hogy a tényleges történelem mennyiben “viselkedett rosszul” racionális rekonstrukciójának fényében.”
 

2.1.3. A matematika lényege

 Említettük, hogy Lakatos ezen mûvében a matematika lényegének vizsgálatát tûzi ki célul. Ennek megfelelõen a matematika meghatározó jellegzetességeként legtöbbet emlegetett módszert, az axiomatikus-deduktív eljárást veszi szemügyre, méghozzá természetesen történeti szempontból. A tanulmány a szabályos poliéderek elméletének újkori történetét dolgozza fel, és bár a probléma teljes története Eukleidész Elemek címû mûvének [1] 13. könyvével indul, mi csak az Euler-féle sejtés megfogalmazásakor kapcsolódunk be (1758). Ez a rekonstrukció tehát az euklideszi “program”, vagyis az axiomatikus-deduktív normatíva érvényesülésének belsõ, azaz rekonstruált történetének egy epizódját adja elõ – azét a történetét, ami (egy általánosan elfogadott nézet szerint) a matematika és általában a tudomány legbelsõ lényegének érvényre jutását tükrözi. (“Az “euklideszi” metodológiák a tudományos értékelés a priori általános szabályait fektetik le.” [16, 125. o.]) Ennek a történeti folyamatnak végpontjaként jelentkezik a formalizmus, az axiomatikus-deduktív módszer lényegét legpontosabban tükrözõ matematika iskola.

A hagyományos, formalista nézet szerint tehát a matematika racionalitása éppen az euklideszi módszerben gyökerezik, hiszen az axiomatikus-deduktív jelleg biztosítja mind a matematika módszerének, mind a matematikai igazságoknak, mind pedig a matematikai létezõknek örök, platóni érvényességét, amely így követendõ példa minden más tudomány számára. (Hasonló gondolatokat sugall a logikai pozitivista tudományfilozófia is, amelynek válságba kerülésekor lépett színre Lakatos: “A “formalizmus” a logikai pozitivista filozófia bástyája.” [20, 15. o.]) A történeti dimenzió felfedezésével azonban az a fontos tanulság adódik, hogy a matematikában mind az igazságok, mind a létezõk változnak (pontosabban a mondatok igazságértéke az axiómáktól és a definícióktól, a matematikai entitások státusza pedig szintén a definícióktól, vagyis a kiindulási állításoktól függ). A mûben rekonstruált belsõ történet mindezt világosan illusztrálja, és azt a benyomást hagyja az olvasóban, hogy a matematika nem annyira a módszerének köszönheti erejét, hanem sokkal inkább a dialogikus jellegének (maga a mû is “dialógus formában” íródott), vagyis annak a sajátosságnak, hogy bizonyítások és cáfolatok dialektikus történeteként képes létezni.

Ahelyett, hogy a bizonyítások, bizonyítás-elemzések és bizonyítás-kritikák kifinomult lakatosi rendszerét kezdenénk vizsgálni, álljunk meg ezen a ponton, és kíséreljünk meg levonni néhány általános tanulságot. Az ismertetett (belsõ) történetbõl kiderül, hogy az euklideszi program – amennyiben a fejlõdõ, mûködõ matematika gyakorlatát figyelmen kívül hagyva megkísérli a bizonyításokat elválasztani a cáfolatoktól – saját magát ássa alá. Láttuk már a korai tudományfilozófiában is (1.3.3.), hogy a fejlõdés nem a “pontosság növekvõ sugarú koncentrikus köreiben”, vagyis az egzakt tudás egyszerû mennyiségi gyarapodásában áll. Márpedig ha úgy tekintjük a matematikát, mint egy adott módszerre, nevezetesen a bizonyítás módszerére épülõ tudományt, akkor (cáfolatok híján) pontosan ez a kép tárul elénk: a matematika fejlõdése biztos ismereteink körének folyamatos bõvülésében merül ki.

Másfelõl a formalista matematika, amely a bizonyítások szigorítására törekszik, fokozatosan elfeledkezik a matematikai állítások jelentésérõl és tartalmáról, így kiürül. A matematikai szigorúság növekedése, ahogy a történet világosan megmutatja, azonban nem a bizonyítások, hanem a bizonyítás-elemzések fejlõdésének köszönhetõ, és bár ez utóbbi fejlõdés a formalizmus fejlõdésének köszönhetõen, de nem annak keretei között ment végbe. A bizonyítás-elemzés fejlõdése nem ismereteink bizonyosságát növeli (így a formalista megközelítés elvéti a matematika lényegének megragadását), hanem a matematika birodalmának fejlõdését segíti elõ: “az “ész csele” a szigorúságban jelentkezõ minden gyarapodást a matematika tartalmának gyarapodásává változtat” [id. mû, 90. o.] – v.ö.: “Ha azt akarjátok, hogy a matematikának jelentése, tartalma legyen, le kell mondanotok a bizonyosságról.” [id. mû, 152. o.].

Ezért figyelmünk a matematika vitatható jellegére irányul: arra, hogy a matematikai diskurzus élõ és hatékony annak ellenére is, hogy nem létezik ennek alapot szolgáltató, kitüntetett metodológiai szabály. Itt már valóban elõkerül a racionalitás fogalma: “Végül is, a racionalitás a változatlan, egzakt fogalmaktól függ! – De ilyen fogalmak nem léteznek!” – hangzik el a rekonstruált vitában [id. mû, 152. o.] (– lásd korábban a fogalmi dialektikát). Úgy tûnik, hogy a matematika életben maradását és virágzását a gyakorló matematikusok “tisztessége” biztosítja: az, hogy képesek a kritikát elfogadni, és nem ragaszkodnak mereven igazságokhoz, entitásokhoz, módszerekhez. A heurisztika világában a cáfolat nem gyilkos fegyver, hanem éltetõ elem, ami lehetõvé teszi a haladást.

Összegzésül hadd próbáljam meg kivonatolni a fentieket az érett tudományfilozófia terminusaiban, mintegy racionális rekonstrukciót adva. Úgy tûnik, hogy Lakatos ekkori véleménye szerint a matematika racionális volta az abban gyökerezik, hogy a matematikus nyitott a kritikára, és képes abban választani, hogy elfogadja-e a cáfolatot, avagy kitart nézetének védelme mellett. Ám ebben a választásában semmiféle kitüntetett metodológia nem nyújt számára segítséget, és a választás helyes vagy helytelen volta csak utólag derül majd ki. Maga a matematikus nem viselkedhet tehát racionálisan – erre nincs mérce, “egzakt fogalom” –, hanem legfeljebb tisztességesen: ez alapozza meg a matematikusról leváló matematika épületének racionális voltát. Az épület azonban választásokon keresztül épül: létrehozzuk, nem pedig felfedezzük. A racionalitást mi visszük bele, nem készen találjuk ott, ám az elszakad tevékenységünktõl és objektívvá, függetlenné lesz.

Ezekkel a gondolatokkal bõvebben és részletesebben fogunk találkozni az érett lakatosi tudományfilozófiában. Lássuk elsõként e filozófia körvonalait.
 
 

2.2. A tudományos kutatási programok metodológiája

2.2.1. A történeti kontextus

Lakatos 1960-ban került a London School of Economics filozófia tanszékére, amelynek vezetõje Karl Popper volt. Popper hatására Lakatos újult érdeklõdéssel fordult a természettudományok filozófiája felé, és kezdetben Popper követõjének tartotta magát, aki azonban már ekkor sem vállalt közösséget Lakatos nézeteivel. Késõbb ez az ellentét egyre mélyült, és Popper fenntartásai személyes nehezteléssé fejlõdtek. Ennek okait nehéz lenne egyértelmûen azonosítani, maga Popper arra hivatkozott, hogy Lakatos elárulta, kiforgatta az õ nézeteit. Tény az, hogy Lakatos határozottan bírálta mestere elképzeléseit, és ez a bírálat a hírhedt lakatosi elõadásmódban nem lehetett kellemes hangvételû. Ám feltehetõ, hogy a popperi sértõdöttség hátterében valójában a tanszék belsõ ügyei húzódtak, amelynek merev arculatát “Imre” fellépése valószínûleg alaposan megzavarta. Popper azt gyanította, hogy Lakatos a saját elõrejutása érdekében szervezi át az erõviszonyokat – akár így volt, akár nem, 1969-ben Lakatos vette át a tanszék vezetõi posztját.

A hatvanas évek közepétõl, amikor elsõ tudományfilozófiai témájú írásai megjelentek Angliában, Lakatos komoly szerephez jutott a vezetõ tudományfilozófiai vitákban, bár helyzetét igen nehéz pontosan behatárolni. A kuhni támadást Popper mellett érte meg, és elvállalta (Alan Musgrave-vel együtt) annak az 1965-ös konferenciának a szervezését, ahol Popper és Kuhn összecsapott a filozófiai közönség elõtt. Ezen a konferencián felszólalt Feyerabend is, akinek nézetei Lakatos számára gyakran töltötték be az “ellenség” szerepét, és aki ekkoriban Lakatos egyik legjobb barátja lett. (Valószínûleg a feyerabendi nézetek mégsem lehettek annyira elfogadhatatlanok Lakatos számára, ugyanis – ismerve Lakatos személyiségét – ebben az esetben nem alakulhatott volna ki ez a barátság.)

Ugyanezen a konferencián Lakatos is elõadta nézeteit – a racionalizmus védelmében. A vita anyagát tartalmazó kötetnek (Criticism anf the Growth of Knowledge, [21]) 1970-ig kellett várnia a megjelenésre, részben azért, mert Lakatos csak eddigre fejezte be a kötetben közlendõ hozzájárulásának, a “Falszifikáció és a tudományos kutatási programok metodológiája” címû tanulmányának [14] megírását. A tanulmány címében megnevezett módszertan alkotja Lakatos tudományfilozófiájának “kemény magját”, ezért elsõdlegesen ezt kell megvizsgálnunk.
 

2.2.2. A lakatosi elmélet

Már a vizsgálat elején le kell szögezünk, hogy a “tudományos kutatási programok módszertana”, ahogy azt elnevezése alapján várhatjuk, tudományfilozófiai módszerekre vonatkozik, méghozzá olyan speciális módszerekre, amely a tudományhoz annak történetén keresztül igyekeznek hozzáférni. Kiemelendõ, hogy maga a történetiség gondolata semmiképpen sem nevezhetõ újdonságnak, hiszen mind Popper, mind Kuhn megközelítése figyelembe veszi, ráadásul (ahogy láttuk) már Lakatos korai írásaiban megjelenik, a cambridge-i matematikafilozófiában pedig mindennél fontosabbá válik. Ennek ellenére Lakatos feltûnõ igyekezettel hangsúlyozza a gondolat jelentõségét, mintha még mindig nem kapott volna elég figyelmet. Igyekezete részben abból az elképzelésbõl fakad, hogy a történeti dimenzió nem csupán új távlatokat nyit a tudományfilozófiában, hanem az egyetlen olyan dimenziót képezi, amelyben tudományfilozófiai elmélet kidolgozása lehetséges. Másrészt pedig abból a szándékból, amivel tudományfilozófiáját nem egyszerû elméletnek, hanem – ahogy már hangsúlyoztuk – sokkal inkább módszertannak szánja. A különbség taglalása elõtt vizsgáljuk meg, hogy hogyan néz ki az, amit elsõ ránézésre Lakatos tudományfilozófiai elméleteként azonosíthatunk [lásd 15].

Lakatos a tudomány történetét problémák történetének látja, méghozzá azáltal, hogy az egy-egy problémára adott válasz-kísérletek folytonos történetté kapcsolódnak össze. Ez a folytonosság húzza meg a tudomány körvonalait, nem pedig a téma, a jelleg vagy akár az alkalmazott (tudományos) módszer. Ezzel a gondolatával Lakatos nemcsak a logikai pozitivista (verifikacionista) tudományfilozófiával fordul szembe, hanem a popperiánus (falszifikacionista) elképzelésekkel is, ugyanis mindkét irányzat egy adott módszerben próbálta meg felfedezni a tudomány lényegét. Ezzel szemben a tudomány határait Lakatos számára nem más jelöli ki, mint az idõben folytonos szálat alkotó tudományos tevékenység, amit viszont csak az utólagos megítélés képes meglátni. Így a demarkáció hírhedt problémája egy óvatlan, erõszakos kérdéssé válik.

A tudományos problémák történeti fejlõdésében két irány figyelhetõ meg. Ha a kérdésre adott válaszok pozitív fejlõdési vonalat képviselnek, vagyis az elmélet elõrejelzései sikeresek, akkor progresszív probléma-eltolódásról beszélünk, ellenkezõ esetben pedig degeneratív probléma-eltolódásról. Azt azonban, hogy a probléma-eltolódás egy adott esetben progresszív-e vagy degeneratív, szintén csak egy utólagos nézõpontból, a történetíró szemszögébõl lehet majd megítélni, hiszen az adott szituáción belül elhelyezkedõk számára még nem ismert az elõrejelzések sikeressége. (Az utólagos megítélés kérdésére a 2.3.3-ban visszatérünk.)

Egy ilyen, problémákhoz kötõdõ folytonos történet meghatároz egy kutatási programot. Ezt azok a metodológiai szabályok fogják össze, melyeket a program kezdetekor a tudósközösség kijelölt, és amelyek nagyvonalakban meghatározzák a kutatás játékszabályait: ez az ún. heurisztika. (A kapcsolat a matematikafilozófiával egyértelmû: “A matematikai heurisztika nagyon hasonlít a tudományos heurisztikára; nem azért mert mindkettõ induktív, hanem mert mindkettõt sejtések, bizonyítások és cáfolatok jellemzik.” [20, 114. o.]) A heurisztika adja meg, hogy milyen módon akarhatunk eredményre jutni (pozitív heurisztika) és milyen módon nem (negatív heurisztika). Az utóbbi behatárolja, hogy mi a program kemény magja, ami ellen cáfoló evidenciákat nem értelmezhetünk, és egyben felvázol a mag körül egy védõövet (segédhipotézisekbõl és segédelméletekbõl), aminek tetszõleges módosításával képesek vagyunk épségben megõrizni a magot a támadásokkal szemben. A pozitív heurisztika a program fejlesztésének irányát szabja meg, egyfajta elõzetes tervként szerepel, amely körvonalazza a program által elérendõ célt, és ezáltal viszi elõre a programot. Egy program nem akkor ér véget, ha cáfolattal találkozik (mint Poppernél), mert a cáfolatok kivédhetõk a védõöv segítségével, hanem akkor, amikor a pozitív heurisztika kimerül, vagyis amikor a kutatásnak nincs további iránya.
 

2.2.3. A lakatosi módszertan

Most kell megvizsgálnunk azt a különbséget, ami tudományfilozófiai módszertan és elmélet között adódik. Egy elmélet megpróbálhatja az aktuális tudomány szerkezetét, mûködését vagy fejlõdését minél pontosabban leírni, tehát lehet deskriptív. Ilyennek láthatta Lakatos Kuhn filozófiáját, és elégedetlen volt vele. Az elméletek egy másik típusa a tudomány szerkezetének, mûködésének vagy fejlõdésének ideáltípusát írhatja le, és ebben az esetben normatív. Ilyen volt Popper elmélete Lakatos számára, ami már rokonszenvesebb volt neki. Mindkét esetben az elmélet leír valamit: vagy a valóságot, vagy az ideált.

Ezzel szemben a módszertan követendõ kánont szolgáltat egy tevékenység számára, vagyis preskriptív. Lakatos nem a tudományt írja le, de nem is a tudomány számára állít normát: a tudományfilozófia számára ír elõ. És mivel elõírása azzal kezdõdik, hogy ne válasszuk szét a tudománytörténet és a tudományfilozófia mûvelését, ez a módszertan egyben a történetírás módszertana is – azé a történetírásé, ami sosem lehet mentes a filozófiától. A híres, fentebb egy korábbi formájában idézett mondás itt már ezt az egyszerû alakot ölti: “A tudományfilozófia a tudománytörténet nélkül üres, a tudománytörténet a tudományfilozófia nélkül vak.” [16, 65. o. – a tanulmány felütõ mondata.]

A lakatosi elõírás így folyatódik: tekintsd a tudományt egy olyan tevékenységnek, mintha az a fentebb ismertetett elmélet leírásának megfelelõen viselkedne! Határold körül történetében a kutatási programokat, tárd fel ezek szerkezetét! Ha a valódi történet nem teljesen felel meg az így belevetített rekonstrukciónak, akkor “színezd ki” a történetet, kerekítsd olyanra, ahogyan az elméleted alapján történnie kellett volna! Adjuk ennek az eljárásnak a “racionális rekonstrukció” nevet (lásd pontosabban: 2.3.3.).

A módszertan alapján tehát kidolgozunk egy módszert, amelynek segítségével a tudománytörténet eseményeinek inhomogén magyarázatát adjuk: amit a rekonstrukció által igazolni tudunk, azt belsõ tényezõnek nevezzük, és a rekonstruált kutatási program metodológiájának terminusaiban magyarázzuk. Ami a valóságban nem felelt meg a rekonstrukciónknak, azt külsõ tényezõnek hívjuk, és a tudományhoz képest külsõ tényezõkkel magyarázzuk. (Láthatjuk, ahogy a korai években olyannyira problematikusnak tartott külsõ, szociológiai determináltság a fõszövegbõl a lábjegyzetekbe szorul – ám azt is látni fogjuk, hogy ez a mozzanat soha nem lesz elhanyagolható.) Ekkor már rendelkezésünkre áll az a mérce is, aminek segítségével megítélhetjük, hogy a tudománytörténet egy-egy (rekonstruált) epizódja vajon a progresszív probléma-eltolódást segítette-e elõ, vagy a degeneratívat, sõt ezen bélyegeket joggal süthetjük rá a programok egészére is (feltéve de nem megengedve, hogy azok története már végképp lezárult). A módszer segítségével a történeti események (saját kontextusukban) igazolhatók vagy elmarasztalhatók.

De mi igazolja magát a módszert, miért kell ilyen furfangos történetíráshoz folyamodnunk? A válasz két irányból közelíthetõ meg, ám a két irány végsõ soron ugyanoda vezet. Egyfelõl vegyük észre, hogy a lakatosi metodológia reflexív, vagyis önmaga megítélésére alkalmazható. Hiszen a filozófia mint problématörténet nem különül el az azonos elven mûködõnek tekintett tudománytól, vagyis ha a tudomány történetét meg lehet írni ezen az elven, akkor a filozófia történetét is – amely részének tekinthetjük saját filozófiánkat. Lakatos erre az elképzelésre építi azt az elemzését, amellyel a racionális rekonstrukcióról szóló mûvének elsõ részében [16, 66-97. o.] megkísérli kimutatni, hogy saját metodológiája miért jobb más olyan bevett tudományfilozófiai elméleteknél, amiket szintén metodológiaként rekonstruál.

Másfelõl – és a jelen dolgozat számára ez az igazán lényeges – a lakatosi metodológia azért követi az ismertetett mintát, mert egy bizonyos feladat elvégzésére született, ez a feladat pedig nem más, mint a tudomány racionális voltának megmentése. A továbbiakban, az eddigi vizsgálatok lezárásaképpen, ezt a kérdést járjuk körül, és megfigyeljük, hogy ez a válasz hogyan válik azonossá a reflexivitásra hivatkozó válasszal.
 

2.3. A tudomány racionalitása

Tekintsük át elõször a három legfontosabb és legnagyobb hatású Lakatos-kortárs, Popper, Kuhn és Feyerabend racionalitással kapcsolatos nézeteit – úgy, ahogyan Lakatos láthatta azokat, és amilyen formájában hatást gyakorolhattak rá –, majd vizsgáljuk meg ezek fényében Lakatos nézeteit.

 2.3.1. Popper

 Lakatos A kritika és a tudományos kutatási programok metodológiájában [15] megkülönböztet egymástól három “Poppert”: Popper0 lenne a “dogmatikus falszifikacio-nista”, aki hisz egy olyan szilárd empirikus tényvilág létezésében, ami a cáfolás alapjául szolgál (ám õ csak az óvatlan Popper-értelmezõk elméjében létezik); Popper1 a “naiv falszifikacionista”, aki tudja, hogy ilyen empirikus alap nem létezhet, de elmélete megmentése érdekében mégis úgy tesz, mintha létezne (õ azonos a korai Popperrel); végül Popper2 (a kései Popper egy kicsit rekonstruálva) az, aki figyelmét a falszifikáció fogalma helyett a tudás növekedésének problémájára fordítja. Minthogy Lakatos racionalitás-koncepciója számára a valódi probléma Popper2 problémája, így elsõsorban itt ezt kell megvizsgálnunk, persze csak annyiban, amennyiben az a témánkat szorosan érinti.

A kései Popper a Conjectures and Refutations címû 1963-as mûvében (magyarul “Felvetések és cáfolatok” – lásd ezzel szemben a “Bizonyítások és cáfolatok” lakatosi elképzelését) a következõket mondja: “Gyarapodásának mikéntje az, ami a tudományt empirikussá és racionálissá teszi. Vagyis az a mód, ahogyan a tudósok a rendelkezésükre álló elméletek között különbséget tesznek […]” [29, 107. o.]. Popper ráadásul kimondja, egyenesen ebben látja a tudomány lényegét. A fenti idézet választ adhat arra a kérdésre, hogy miért erre a popperi nézetre koncentrál Lakatos az említett mûvében: az alapvetõ lakatosi kérdés a tudomány racionális volta, és mestere ebben az idõben úgy gondolta, hogy megtalálta a probléma kulcsát.

Lakatos abban egyetért Popperrel, hogy a racionalitás kulcsa a tudományos tudás növekedésében rejlik. Abban már viszont korántsem ért egyet vele, hogy a növekedésrõl a falszifikáció-elmélet terminusaiban számot tudunk adni. Ez a hiányosság azonban nem tartalmi, hanem formai hibája a popperi elméletnek: Popper ugyanis (elõdeihez hasonlóan) a tudomány racionalitását annak módszerében kívánja látni, és mint azt már többször (de elsõsorban a matematikafilozófiában) megfigyelhettük, Lakatos nem hisz a kitüntetett módszerek létezésében: “a tudomány valóban racionális, de racionalitása nem rendelhetõ alá semmilyen metodológia általános törvényeinek” [16, 114. o.].

Egy kitüntetett metodológia azért nem lehet a racionalitás kulcsa, mert egy ilyen összefüggés feltételezése módszer és racionalitás között nem igazolható. Ahogy láttuk (és még látni fogjuk), Lakatos metodológiája igazolni kívánja önmagát, és ezt a kísérletét sikeresnek ítéli, míg Popper módszertana csupán posztulált, minden további alátámasztást nélkülöz. Lakatos ezt Popper szemére is hányja: “Soha nem tette fel, és még kevésbé válaszolta meg, a kérdést: “Milyen feltételek mellett adnád fel demarkációs kritériumodat?”” [id. mû, 102. o.]. (Lakatosi terminusokban ez a vád a tisztességtelenség vádja, lásd 2.4.1.) Vagyis amennyiben a racionalitást egy olyan kritériumhoz kötjük, amelyet nem tudunk további döntõ érvekkel alátámasztani, akkor a problémát valójában egy vele egyenrangú problémára vezettük vissza, és egyáltalán nem oldottuk meg.

Popper társadalomfilozófiájában beismeri azt az elképzelését, hogy a racionalizmus megalapozhatatlan [28, elsõ megjelenés: 1943]. Gondolatmenete a következõ: megalapozni valamit csak érvekkel lehet, márpedig ahhoz, hogy érveket alkalmazzunk, elõzetesen el kell fogadnunk a racionalista álláspontot. Így a racionalizmus forrása nem a ráció, hanem csak a hit lehet: a racionalizmus “az észben való irracionális hit” [id. mû, II. kötet 231. o.]. Lakatos ennél természetesen többet akar: be akarja látni, hogy a racionalitás igénye igazolható (ami, Popperre válaszolva, csak úgy látható be, hogy a racionalitás önmagát igazolja). Számára ugyanis az irracionalitás fogalma talán még rosszabbul cseng, mint Popper számára, hiszen míg Poppernél az irracionalitás csupán az “érzelmek és szenvedélyek” uralma [id. mû, II. kötet 233. o.], addig a Lakatost sokáig leginkább meghatározó lukácsi filozófiában az irracionalitás nem más, mint a történelem irányával szembeni reakció, a haladás elvetése [24]. Ezért kell a racionalitást a történelemben, a tudomány racionalitását a tudomány történetében keresni.

 
2.3.2. Kuhn és Feyerabend

A tudomány racionalitásába vetett hit elleni legkomolyabb támadást Thomas S. Kuhn intézte [12]. A paradigma-elmélet tagadja a tudomány haladásának tézisét, ugyanis tagadja a tudomány egyáltalában vett folytonosságát. Az egymást történetileg váltó paradigmák teljességgel összemérhetetlenek, ezért nincs kritérium, ami alapján “tartalmuk” összevethetõ lenne, vagyis ami szerint a tudomány különbözõ fázisai közti különbséget fejlõdésként vagy haladásként értelmezhetnénk. Ha vannak is a racionalitásnak normái, azok történeti dimenziót kapnak, így csupán korhoz és társadalomhoz relativizált szereppel bírhatnak. (Ez legalábbis Kuhn elfogadott interpretációja, bár maga a szerzõ kínosan kerüli az olyan “retorikus” és “érthetetlen” kifejezések használatát, mint “racionalitás” [13, 263. o.]. Nem csoda, hiszen a racionalitás továbbra is normatív fogalomnak tûnik, és mint ilyen kiküszöbölendõ Kuhn számára a tudomány leíró elméletébõl.)

Ezt a támadást folyatta és mélyítette Paul Feyerabend, az anarchista, Lakatos barátja és eszmei ellenfele. Kuhn még csak azt állította, hogy nincs kitüntetett metodológiai szabály, ami normaként állhatna bármely tudományos közösség elõtt. Feyerabend ezzel szemben odáig megy, hogy a tudományban bármely módszert megengedhetõnek tart, és megfogalmazza a hírhedt “bármi elmegy” tételét [3, 248. o.]. Nem csupán az egyes módszerek kitüntetett szerepe ellen, hanem egyenesen minden módszer magasztalása ellen indít háborút, ahogy arról egy könyvének címe, az Againt Method (“Módszer ellen”) is tanúskodik [2]. Az áhított “demarkációs kritérium” egyetlen forrása a szakmai elit lehet, vagyis a tudomány is csupán a tekintélyuralom egy formája, amivel szemben “anarchista” nézeteket kell hangoztatni.

Lakatos is a tekintélyuralmat tartja legfõbb ellenségének, azonban azt gondolja, hogy ez kiküszöbölhetõ a tudományból. A tekintély helyett a rációt kell követni, amíg a ráció menthetõ. Megjegyzendõ azonban, hogy Feyerabendnek bizonyos értelemben igaza volt akkor, amikor Lakatost az Against Method ajánlásában “társ anarchistá”-nak nevezte (aki nem emelt ez ellen kifogást), ugyanis a lakatosi racionalitás-fogalom a tudományos tevékenység utólagos megítélését teszi csupán lehetõvé, így nem nyújt közvetlen támpontot a döntések meghozatalában. Mindenesetre, ahogy azt már a bevezetõben említettük, a Feyerabenddel szembeni védekezõ érvelés egy könyv formájában készült volna el az Against Method ellenpólusaként, ám ennek megírásában megakadályozta a szerzõt váratlan halála. Fordítsuk ezért inkább figyelmünket arra, hogy mi volt Lakatos mondanivalója Kuhn támadásáról.

Lakatos számára a kuhni “relativista” konklúzió elhamarkodott: “miután felismerte, hogy a jusztifikácionizmus és a falszifikácionizmus egyaránt kudarcot vallott a tudomány-fejlõdés racionális magyarázatában, Kuhn kénytelen volt visszatérni az irracionalizmushoz” [15, 20. o.], és ennek hatására “tökéletesen kizárja a tudományos vállalkozás racionális rekonstrukciójának lehetõségét” [id. mû, 60. o.]. Ennek eredményeként Kuhn a tudomány-filozófiát a pszichológiára redukálta, miközben nem vette észre, hogy ha Popper1 helyett Popper2-re (illetve annak Lakatos által rekonstruált verziójára) fordítaná a figyelmét, akkor a tudományos tudás növekedésének tézisét tarthatónak kellene látnia, és így nem kellene irracionalizmusba menekülnie.

Minek alapján próbálja meg védeni Lakatos a kései Poppert Kuhnnal szemben? Kuhn támadása megmutatja, hogy a tudósnak nem lehetnek racionális kritériumai a tudomány ilyen-és-ilyen módon való mûvelésére, de azt nem mutatja ki, hogy maga a tudomány ne lehetne racionális vállalkozás. Márpedig a tudós és a tudomány racionalitásának kérdése Lakatos számára nagyon is különbözõ. Popper egy helyen így nyilatkozik: “Világosan kell látnunk, hogy a tudományos haladás objektivitása és racionalitása nem a tudós személyes objektivitásából és racionalitásából származik.” [31, 244. o.]. (Ezt az állítását Popper azzal az érvvel támasztja alá, hogy látható, miszerint az egyes tudósok irracionális viselkedése végeredményben a tudomány fejlõdését szolgálhatja.) Lakatos ebben a szellemben bírálja Kuhnt:

“[…] a tudomány – racionálisan rekonstruált – fejlõdése alapvetõen az eszmék világában, Platón és Popper “harmadik világában” játszódik. Popper kutatási programja a harmadik világbeli fejlõdés leírására irányul. Ezzel szemben úgy tûnik, hogy Kuhn kutatási programja a (“normál”) tudományos elme változásának ábrázolását célozza.” (– második világ) [15, 62-63. o.] A továbbiakban lássuk végül azt, hogy ez a fontos különbségtétel milyen racionalitás-fogalomnak szolgálhat alapul.

 
2.3.3. Lakatos

Az eddigi vizsgálatok során tulajodképpen már minden olyan elemet érintettünk, ami szerephez jut a lakatosi racionalitás-elméletben. Itt nem marad más dolgunk, mint hogy ezeket egy egységes egésszé “rekonstruáljuk”, és megpróbáljuk megrajzolni a vizsgált koncepció minél pontosabb képét.

Lakatos a racionalitás fogalmát tehát egy történetírási módszerhez, a racionális rekonstrukcióhoz köti, aminek a pontos alapelvei a következõk: “(a) a tudományfilozófia szolgáltatja azokat a normatív metodológiákat, melyek révén a történész rekonstruálja a “belsõ történetet”, és ezáltal az objektív tudás növekedésének racionális magyarázatát adja; (b) két egymással versenyzõ metodológia összemérhetõ a (normatíve interpretált) történet segítségével; (c) a történet minden racionális rekonstrukcióját ki kell, hogy egészítse egy empirikus (társadalom-pszichológiai) “külsõ történet”.” [16, 65. o.]. Tehát végeredményben Lakatos is egy metodológiához köti a racionalitás fogalmát, csakhogy ez egy “meta-metodológia”: nem a tudomány számára, hanem a történetírás számára felállított módszertan.

Ebbõl következik, hogy ez a normarendszer (ahogy már említettük) nem tudomány számára kikötött preskripciók rendszere, ugyanis a “modern metodológiák” nem szabály-gyûjtemény megadására, hanem “artikulált elméletek értékelésére” szolgálnak [id. mû, 66. o.]. Amennyiben tehát a lakatosi elképzeléseknek megfelelõen nem tudunk normákat adni a tudományt mûvelõ tudós számára, úgy a tudós viselkedése nem lehet racionális, hiszen nem állhat rendelkezésünkre olyan kritérium, ami alapján ezt megítélhetnénk. Ráadásul a tudós racionalitása már csak azért sem alapozhatja meg a tudomány racionalitását, mert “az ember nem teljesen racionális állat” [id. mû, 86. o.], márpedig mi ilyen bizonytalan alapokra, ahogy Popper is kijelentette, ebben az esetben nem hagyatkozhatunk: ennél fontosabb tét forog kockán.

Így a racionalitás tulajdonságát nem tudósok cselekedeteinek, hanem egész kutatási programoknak (elméletsorozatoknak) ítélhetjük csak oda, és természetesen (mivel a történetírás módszerérõl van szó) mindezt csak utólag tehetjük meg. Hiszen a fejlõdés kimutatása – a fejlõdést szolgáló direkt módszertan hiányában – csak utólag lehetséges, és nem egyes események tekintetében, hanem események sokaságának összehasonlításával. Azonban arra sincs közvetlen szabály, hogy mikor tudunk egy kutatási programot fejlõdõnek látni, hiszen elméletileg bármelyik halottnak hitt program újraéledhet, így aztán sosem lehetünk biztosak abban, hogy mit érdemes a tudomány teljes történetébe belsõként rekonstruálni és mit nem.

Ezen a ponton Lakatos súlyos kritikákat kapott Kuhn és Feyerabend részérõl, akik az utólagos megítélés idejének határozatlanságát bírálták [lásd: id. mû, 89-90. o.]. A kritikákon akár meg is lepõdhetnénk, hiszen interpretálhatnánk a lakatosi racionalitást úgy is, mint relativizált racionalitást, mivel egy viszonyítási ponttól, a rekonstrukciótól függ érvényessége. Ám ez a viszonyítási alap az említett szerzõk számára mégsem eléggé relatív, ugyanis Lakatos kívánalmai szerint nem tetszõlegesen választható: a történetírást, ugyanúgy mint a tudományos tevékenységet, egy tisztességkódex szabályozza, ami nem egyszerûen csak a társadalmi kontextus függvénye, hanem maga is igényt tart az objektivitásra és racionalitásra, vagyis egy helyre a történetírás belsõ történetében.

Az a kritérium tehát, aminek alapján racionálisnak ítélünk meg egy tudománytörténeti epizódot, vagyis az a kívánalom, hogy az adott kutatási programot az elõre megválasztott koncepcióra épülõ rekonstrukciónk progresszívnek találja, további magyarázatra szorul. Ezért az alábbiakban ezt a kérdést, ami a történetíró és történet között levõ viszonyt illeti, mindkét irányból, majd egészében is meg fogjuk vizsgálni.

 
2.4. A racionális rekonstrukció

2.4.1. Lakatos0: a rekonstruált racionalitása

Nézzük meg elõször a rekonstrukció problémáját a rekonstruált történet részvevõinek szemszögébõl. Ha egy filozófiai hajlamú tudós elfogadja a racionalitás lakatosi elméletét, akkor feltételezhetjük, hogy a tudományos tevékenysége során olyan módon próbál meg eljárni, hogy az minél nagyobb mértékben lehessen racionálisan rekonstruálható. Ehhez elõször is megkísérli körvonalazni azt a kutatási programot, amiben részt vesz, és megpróbálja felderíteni ennek szerkezetét. Ezek után megfogalmazza magának a pozitív és negatív heurisztika elveit, hogy kizárólag azoknak megfelelõen – és sosem “külsõ” okból – cselekedhessen. Tartja tehát magát a “tudományjáték” szabályaihoz, amiket úgy állapít meg, hogy próbál önmaga történetírója lenni. (Íme a reflexív metodológia egy újabb aspektusa.) A metodológia segítségével meghatározza tehát a “tudományos tisztesség kódexét” [16, 67. o.].

Központi szerepet tölt be itt egy olyan fogalom, amivel korábban már több ízben is találkoztunk, és Lakatos igen nagy elõszeretettel használja, az intellektuális tisztesség. “Az intellektuális tisztesség nem abban áll, hogy igyekszünk álláspontunkat megerõsíteni vagy megalapozni, hanem abban, hogy meghatározzuk azokat a feltételeket, amelyek között hajlandók vagyunk feladni.” [15, 20. o.]. Bár elképzeléseinket nem akarhatjuk mindenáron cáfolni, mint ahogy Popper néha sugallja, de nem is tarthatunk ki mellettük minden áron, mint ahogy Popper a saját elmélete mellett (Lakatos szerint). Meg kell próbálnunk párhuzamosan bizonyítani és cáfolni, és mindezt elõre rögzített heurisztikai szabályok alapján. És ha követjük ezeket a szabályokat, akkor tettünk valamit annak érdekében, hogy tudományos tevékenységünk racionálisan rekonstruálható legyen.

Ilyen módon egy intim kapcsolat érhetõ tetten a racionalitás és az intellektuális tisztesség fogalmai között. Az utóbbi fogalom választ adhat arra a kérdésre, hogy mégis mennyiben felelõs a tudós a tudomány racionalitásáért, amely kérdésre Popper nem felelt. Bár racionalitásról csak a “harmadik világban”, a tudományos tevékenységrõl leváló objektív tudás világában beszélhetünk, nem pedig a “második világban”, a tudósok mentális diszpozícióinak szubjektív világában, mégis megalapozhatja, ha nem is egyértelmûen, az utóbbi az elõbbit, a szubjektív az objektívet, a tisztesség a racionalitást (lásd korábban 2.1.3).

Sajnos azonban elvesztjük annak lehetõségét, hogy ez a megalapozás egyértelmû legyen. Hiszen a határvonalat külsõ és belsõ történet között az utólagos rekonstrukció húzza meg, pontosabban az, aki a rekonstrukciót végzi, méghozzá filozófiai hátterének megfelelõen. Ezen a ponton pedig ismét felsejlik a relativizmus réme, ezért vessünk egy pillantást a racionalitás kérdésére errõl az oldalról is.

 
2.4.2. Lakatos1: a rekonstruáló racionalitása

Amennyiben a rekonstrukció mindig egy adott koncepciót tükröz, vagyis nincs más lehetõség, mint hogy a “tudomány története normatív módon kiválasztott és interpretált tények története” legyen [16, 97. o.], úgy tehát a racionális, belsõ történet viszonylagossá válik. Elsõ pillantásra mindez azzal jár, hogy lemondhatunk az elõzõekben tárgyalt “harmadik világ” objektivitásának igényérõl, ugyanis ez a harmadik világ mindig csak ideiglenesen, egy adott szempont kényére-kedvére népesül be, tehát nem elégíti ki várakozásunk feltételeit. (Ennek örülne tehát Kuhn és Feyerabend.) A sürgetõ kérdés ezért így hangzik: Mennyire lehet önkényes a történetíró számára a rekonstrukció megválasztása?

A válasz nem csupán annyi, hogy “kevéssé” önkényes, mert a rekonstrukciót irányító filozófiai koncepció a történetírót is magába foglaló szociális közeg függvénye. Ha csak ennyit mondanánk, akkor nem lennénk képesek a racionalitást jobban megõrizni, mint Kuhn, aki a racionalitás-kritériumokként is értelmezhetõ paradigmatikus, hallgatólagos metodológiai szabályokat a szociális közegben gyökerezteti. A szociális közeg azonban nem feltétlenül mutat olyan fejlõdést, ami ezáltal biztosíthatná a tudomány fejlõdését is – vagy ha igen, akkor errõl is be kell számolni, méghozzá a pontosan tudományfilozófiai elméletünkben kell beszámolni róla, ha egyszer a tudomány fejlõdésérõl akarunk számot adni. Ez az igény ebben a formában viszont valószínûleg túl erõs lenne.

Ennél azonban többrõl van szó, éspedig arról, hogy megadhatók azok az objektív kritériumok, amik alapján egy történetírási módszer kritizálható. Jelesül: “minden metodológia egyúttal történetírási (vagy metatörténeti) elméletként (vagy kutatási programként) szolgál, és azokon a racionális rekonstrukciókon keresztül kritizálható, amelyekre általa juthatunk” [id. mû, 100. o.]. Vegyük észre, hogy ezáltal nem egyszerûen a történetírást kritizáljuk, hanem egyben a rekonstruált történelmet is, ezért “a történelmet úgy tekinthetjük, mint saját racionális rekonstrukciójának próbáját” [ugyanott].

Visszatértünk tehát a metodológia reflexivitásának követelményéhez, amely Lakatos számára egy alapvetõ elvárás bármely metodológiával szemben. Lássuk végül, hogy ezen reflexivitáson keresztül hogyan alapozza meg a lakatosi metodológia önmagát.

 
2.4.3. Lakatos2: a rekonstrukció racionalitása

Ha történetírás módszerének segítségével egy tetszõleges tudományos kutatási program racionálisan rekonstruálható, akkor ugyanezen módszer alkalmas arra is, hogy általa egy történeti kutatási programot racionálisan rekonstruáljunk (adott esetben akár önmagát is). “Minden metodológia, minden racionális rekonstrukció történetileg “falszifikálható”” [id. mû, 114. o.], azaz a meta-metodológia ugyanolyan módon jár el, mint a tudomány metodológiája: a történeten keresztül rekonstruál. És amennyiben a két módszer azonos, úgy a sikeres – a tudomány egészét progresszív eltolódású kutatási programként rekonstruálni képes – metodológia egyben biztosítja önmaga számára azt is, hogy sikeres lesz a történetírás módszereiben mutatkozó progresszív sorozatok kimutatásában is. Egyszerûbben fogalmazva: ha a metodológiánk a rekonstruált tudományt fejlõdõnek mutatja, akkor a rekonstruáló leírást is annak kell hogy mutassa. Mert ha a tudomány egyre nagyobb töredéke rekonstruálható racionálisan, akkor az nem egyszerûen csupán a tudomány sikere, hanem egyben a történetírásban alkalmazott módszer sikere is.

Vegyük észre, hogy pontosan ebben áll módszer racionalitása: abban, hogy pozitív és objektív fejlõdést képes mutatni. Láthattuk a Poppertõl vett idézetekbõl, hogy számára a racionalitás és az objektivitás fogalmai szorosan összefüggenek. Egyrészt szüksége volt arra, hogy a tudományt a harmadik világba utalja: ezáltal tételezheti a szubjektív “második világból” származó tudás objektivitását. Ez azonban önmagában még nem ad számot a racionalitástól, és Popper ezért tünteti fel a tudomány lényegeként a tudás gyarapodását. (A ráció, az ész lényege a megismerés, a pozitív dinamika az ismeretek terén.) Lakatos a racionalitásnak is objektivitást akar tulajdonítani, azaz egy olyan elgondolást dolgoz ki, ahol a harmadik világ létezése egyfelõl, és a harmadik világ gyarapodása másfelõl ugyanarról a tõrõl képes fakadni. A rekonstrukció egy olyan viszony rekonstruált és rekonstruáló között, ami lehetõvé teszi a viszonyban álló felek hasonulását, kölcsönös közeledését.

Ennek a közeledésnek köszönhetõen fejlõdik a történetírás és vele maga a történelem: “a tudományos racionalitás elméletében az elõrehaladást új történelmi tények felfedezése jelzi, az értékekkel átitatott történelem egyre növekvõ darabjának racionálisként való rekonstrukciója révén” [id. mû, 120. o.]. Azt hiszem, hogy ebben az elképzelésben nem nehéz meglátni a hegeli gondolat lenyomatát: a történelem a szellem önmagára ismerésének, kibontakozásának színtere, hiszen a történelem menete során maga a történelem (a saját történeti dimenziójában) lesz egyre racionálisabb, egyre “belsõbb” önmaga számára. Hegelnél a magán- és magáértvaló szellem fokozatosan jön létre a reflektálatlan szellem tézise és ennek antitézise, az anyagi világ szintéziseként [7]; míg a lakatosi elképzelés szerint a tudomány, az “elsõ” és “második” világ ütközési pontja a “harmadik” világban kel önálló, objektív és racionális életre.

Ez a lakatosi kép azonban rendelkezik egy olyan jellegzetességgel, ami már a korai verziójában megkülönböztette a hegeli nézettõl, nevezetesen azzal, hogy a belsõ történet anélkül terjed szét a külsõ történet rovására, hogy “valaha is kimerítené” (1.3.3.). Az érett Lakatos szerint “a racionális rekonstrukciók örökké az anomáliák tengerében fognak úszni. Az anomáliákat vagy valamilyen jobb racionális rekonstrukciónak kell majd megmagyaráznia, vagy pedig valamilyen “külsõ” empirikus elméletnek.” [16, 120. o.] Ez persze érthetõnek tûnik akkor, ha arra gondolunk, hogy milyen meghatározó élményt jelentett Lakatos számára az Igazságoz elvezetõ módszer lehetetlenségének belátása a matematikában. Ám ez még mindig nem magyarázza azt, hogy ez a sajátos álláspontja már az elsõ doktori disszertáció idejében kialakult. Ám ennek a rejtélynek a megoldása “ezúttal kívülesik tanulmányunk keretein”.

 

3. Összefoglalás

Ebben a dolgozatban megpróbáltuk vázlatosan áttekinteni Lakatos Imre filozófiai fejlõdését, miközben elsõsorban azt a célt tartottuk szem elõtt, hogy számot adjunk a lakatosi racionalitás-elméletrõl és annak a filozófiában betöltött szerepérõl. A vizsgálat végén a következõ konklúziókat vonjuk le:

  1. Lakatos talán legfõbb tudományfilozófiai motivációja az volt, hogy megmentse azon igényünk jogát, amellyel a tudományt racionálisnak szeretnénk látni. Minden olyan filozófiai elképzelést támadott, ami a tudomány mûködési elvét nem a rációra vezeti vissza.
  2. Lakatos tisztában volt azzal, hogy a racionalitás nem indokolható meg semmilyen kitüntetett módszer használatával. Ezen az alapon támadta a matematikában a formalizmust, a tudományfilozófiában pedig a verifikacionizmust illetve a falszifikacionizmust.
  3. Lakatos fenntartotta, hogy semmilyen emberi tevékenység, még a tudomány sem lehet tisztán racionális. Ezért határt húzott külsõ és belsõ tényezõk között, vagyis megkülönböztette a tudományos tevékenységet a tevékenység eredményétõl, hogy helyet biztosíthasson a racionalitás számára.
  4. Lakatos a tudományfilozófia mûvelését elválaszthatatlannak tartotta a tudomány történetének írásától. Ennél fogva a racionalitás problémája is csak a történeti dimenzióban ragadható meg.
  5. Lakatosnál nem válik szét a tudomány racionalitása, a történelem racionalitása és a történetírás racionalitása. Az objektivitás, a racionalitás és a fejlõdés e három területen végsõ soron egy és ugyanaz .
  6. Lakatos soha nem távolodott el teljesen legkorábbi filozófiai elveitõl. Az a tág keret, amiben a tudományt és a racionalitást látta, funkcióját tekintve változatlan maradt, és ebben a tág értelemben beszélhetünk egy egységes lakatosi életmûrõl.
 

Felhasznált irodalom és hivatkozások

(Ahol lehetséges, ott a magyar kiadást tüntettem fel.)

 
[1] Euklidész: Elemek. Budapest, Gondolat. 1983. 
 
[2] Feyerabend, Paul: Against Method. London, NLB. 1975. 
 
[3] Feyerabend, Paul: “A szakember vigasztalása”.  
In: Tudományfilozófia. Szerk.: Forrai G. és Szegedi P. Budapest, Áron. 1999. 219-250 o. 
 
[4] Feyerabend, Paul: “Tudomány egy szabad társadalomban”. 
In: Tudományfilozófia. Szerk.: Laki János. Budapest, Osiris. 1998. 153-169. o. 
 
[5] Forrai Gábor: “Lakatos Imre tudományfilozófiája: vázlat”. Replika, 1996/23-24. 7-17. o. 
 
[6] Forrai Gábor: “Lakatos Imre”. 
In: Lakatos Imre tudományfilozófiai írásai. Szerk.: Miklós Tamás. Budapest, Atlantisz. 1997. 7-17. o. 
 
[7] Hegel, Georg Wilhelm Friedrich: A szellem fenomenológiája. Budapest, Akadémiai. 1961. 
 
[8] Kadvany, John: Guises of Reason – The extraterritoriality of Imre Lakatos. Budapest, Akadémiai. 
Megjelenés alatt. 
 
[9] Kántor Sándorné Varga Tünde: “Lakatos Imre, a szintetikus modernizmus megalapozója”.  
Debreceni Szemle, 1998. 273-283. O. 
 
[10] Kelemen János: “ “Az ész trónfosztása” védelmében”. Világosság, 1986/3. 137-142. o. 
 
[11] Kiss Olga: “Lakatos Imre matematikafilozófiája”. Replika, 1996/23-24. 25-38. o. 
 
[12] Kuhn, Thomas: A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest, Gondolat. 1984. 
 
[13] Kuhn, Thomas: “Reflections on my Critics”.  
In: Criticism and the Growth of Knowlegde. Lásd [21] 231-278. o. 
 
[14] Lakatos Imre: “Falszifikáció és a tudományos kutatási programok metodológiája”. 
In: Tudományfilozófia. Szerk.: Forrai G. és Szegedi P. Budapest, Áron. 1999. 187-217. o.  
 
[15] Lakatos Imre: “A kritika és a tudományos kutatási programok metodológiája”. 
In: Lakatos Imre tudományfilozófiai írásai. Szerk.: Miklós T. Budapest, Atlantisz. 1997. 19-63. o. 
 
[16] Lakatos Imre: “A tudomány története és annak racionális rekonstrukciója”. 
In: Lakatos Imre tudományfilozófiai írásai. Szerk.: Miklós T. Budapest, Atlantisz. 1997. 65-128. o. 
 
[17] Lakatos Imre: “A fizikai idealizmus bírálata”. Atheneaum, 1946. 28-33. o. 
 
[18] Lakatos Imre: “Modern fizika, modern társadalom”.  
In: Továbbképzés és demokrácia. Szerk.: Kemény G. Budapest, Egyetemi. 1947. 347-369. o. 
 
[19] Lakatos Imre: “Demokratikus nevelés és természettudományos világnézet”. Embernevelés, 1947. 
 
[20] Lakatos Imre: Bizonyítások és cáfolatok. Budapest, Typotech. 1998. 
 
[21] Lakatos Imre – Musgrave, Alan (szerk.): Criticism and the Growth of Knowlegde. CUP, 1970. 
 
[22] Long, Jancis: “Lakatos Imre Magyarországon”. Magyar Filozófiai Szemle, 1999/1-2-3. 251-308. o. 
 
[23] Lukács György: Történelem és osztálytudat. Budapest, Magvetõ. 1970. 
 
[24] Lukács György: Az ész trónfosztása. Budapest, Akadémiai. 1965. 
 
[25] Margitay Tihamér: “On the Rationality of Science”. Paper for the Lakatos conference, Budapest, 1997. 
 
[26] Margitay Tihamér: “Racionalitás és objektivitás”. Replika, 1996/23-24. 19-24. o. 
 
[27] Pólya György: A gondolkodás iskolája. Budapest, Gondolat. 1957. 
 
[28] Popper, Karl: The Open Society and its Enemies. New York, Evantson, Harper. 1962. 
 
[29] Popper, Karl: “Igazság, racionalitás és a tudományos tudás gyarapodása”. 
In: Tudományfilozófia. Szerk.: Laki János. Budapest, Osiris. 1998. 107-120. o. 
 
[30] Popper, Karl: A tudományos kutatás logikája. Budapest, Európa. 1997. 
 
[31] Popper, Karl: “The Rationality of Scientific Revolutions”.  
In: Scientific Knowledge. Szerk.: J.A. Kourany. California, Wadsworth. 1987. 235-252. o. 
 
[32] Rényi Alfréd: Ars mathematica. Budapest, Magvetõ. 1973. 
 
[33] Ropolyi László: “Lakatos and Lukács”. Paper for the Lakatos conference, Vienna, 1996 
 
[34] Ropolyi László: “On the roots of Lakatos’ rationalism”. Paper for the LMPS ’99. Krakow, 1999. 
 
[35] Stebbing, Susan: Philosophy and the Physicists. London, Pelican. 1943. 
 
[36] Szabó Árpád: The Beginnings of Greek Mathematics. Budapest, Akadémiai. 1978. 
 
 
 
Vissza a tartalomjegyzékhez