Samuel Taylor Coleridge, költő, filozófus és tudatmódosító szerek
élvezője 1817 július 17-én többek között ezt írta Ludwig Tiecknek:
„Izgatottan várom a matematikusok ellenvetéseit Goethe Farbenlehre-jével kapcsolatban…Be kell vallanom, hogy Newton
álláspontja, egyrészt miszerint a fénysugár
fizikai, szinodiális egység, másrészt, hogy hét körülhatárolt létező
koegzisztál (mily copula által?) ebben a komplex, de felbontható sugárban,
harmadrészt, hogy a prizma pusztán mechanikus szétválasztója ennek a sugárnak,
s végül, hogy a fény, mint mindennek eredménye = konfúzió; mindig és már évekkel azelőtt, hogy Göthéről
hallottam volna monstruózus FIKCIÓNAK tűnt.” (Griggs 1959: IV: 750)[1]
A festő Benjamin Haydon ugyanezen év december
28-án egy felejthetetlen vacsoráról ír naplójában, az angol romantika
zászlóbontó kötete, a Lyrical Ballads másik szerzőjének
főszereplésével. Míg Wordsworth ékesszólóan beszélt Homéroszról,
Shakespeare-ről, Miltonról és Vergiliusról, „Lamb jókedve a
tetőfokára hágott, elképesztően humoros volt, és viccei Wordsworth
komolysággal intonált orációja alatt hasonlított a bolond szarkazmusára és
szóvicceire Lear szenvedélyes megszólalásai közepette” Az ilyenfajta jókedv nem
ismer határokat és Lamb „megvádolt, amiért Newtont képemre vettem [Christ’s
Entry into Jerusalem], ’egy olyan fickóét’ mondta, ’aki nem hitt semmiben ami
nem volt olyan egyértelmű, mint a háromszög három oldala’. Ekkor ő és
Keats egyetértettek abban, hogy minden költőit elpusztított a
szivárványban, amikor azt a prizmaszínekre redukálta. Nem lehetett ellenállni
és mind ürítettük poharunkat ’Newton egészségére és a matematika konfúziójára’”
(Taylor 1926: I: 269)
A nagy pompával eltemetett nemzeti hős
ázsiója, akinek halálára sírfeliratok tucatjait írták a szorgos angol
költők, hogyan süllyedhetett ennyit egy évszázad alatt? Hogy válhatott a
newtoni rendszer, minden rendszerek példaképe (J. T. Desagulier’s 1728-as
versének címe: Newtonian System of the
World, the Best Model of Government) nevetség tárgyává? A felvilágosodás és
a nyugati társadalmi optimizmus elleni lázadást legtöbben a romantikus
szemlélet előretörésével hozzák kapcsolatba. Így tesz Gerald Holton is
(2000), egyben elutasítván a romantikus szemléletet és a romantikus tudományt.
Röviden vázolni fogom Holton nézetét (II. rész), majd annak jogosságát
megvizsgálandó, egy tipikusan felvilágosodás-kori és egy romantikus munkát
elemzek, amelyek ugyanazzal a jelenséggel foglalkoznak: a prizmatikus színekkel
(III.-IV. pont). Newton és Goethe munkájának elemzése után általánosabb
következtetéseket vonok le (V. pont).
Gerald Holton a romantikánál találja meg a mai
posztmodern, tudástagadó ’fertő’ előzményeit. A tudás, a modern
tudomány, a nyugati gondolkodás központi tradíciója elleni lázadás (Holton 2000: 327) a romantikus szemlélet újra és újra
feltűnésének köszönhető. A lázadókat az idealizált, a modern tudomány
által megsemmisített aranykor iránti vágy és a jövő spiritualizálásának
reménye hajtja (Holton 2000: 341).
Holton narratívja a fejlődés és a tudomány
eszményének folyamatos megakadásáról számol be. A megismerés által dominált
korokat az abszurditás időszakai váltják fel (The Age of Preposterism Susan Haack kifejezésével) és „ha nem
megfelelően kezelik, vagy túlzásait csak ímmel-ámmal ellenzik, úgy ez a
sokszínű mozgalom, megújuló formákban uralomra tör, újra és újra.” (Holton 2000: 341) A posztmodern előzményeit keresve a kór egy
jóindulatú (szó szerint benignus) és
egy ördögien destruktív változatát vizsgálja. Az első a kanti emlőkön
nevelkedett romantika, sok tudós számára ma is botránykő, az igazi
tudományos megismerés és a kanti filozófia mélységes félreértéséből
származó tévtan, amely „fojtogató szorításban tartotta az európai képzeletet
évtizedeken keresztül” (Holton 2000: 334), míg Faraday, Maxwell, Helmholtz és Hertz
newtoniánus tudománya a század második felében kiszabadította azt. Ám
Spenglerrel és később a nemzetiszocializmussal visszatért a romantikus
lázadás. A népiség fogalmának eltorzításával, a romantika előtérbe
állításával (Goebbels doktori disszertációjának címe: „Wilhelm von Schütz: Adalékok
a Romantikus Dráma iskolájának történetéhez”), az objektivitás, az igazság és
az önmagáért való tudás elutasításával („A tudomány szociális jelenség” mondta
Hitler egy beszélgetésben Hermann Rauschingnak, megkülönböztetve nordikus,
nemzetiszocialista és zsidó tudományt) a náci párt sok, ma ismét divatos
jelszót használt (Holton 2000: 338).
Övön aluli az ütés Holtontól: romantika,
nemzetiszocializmus és posztmodern. Nem egymás kiváltói („nincs szigorú
kauzális kapcsolat közöttük” (Holton 2000: 340), de ugyanannak az érzületnek a kifejeződései
(így talán még rosszabb). A romantikus lázadás legkülönbözőbb formáit
Holton élesen elutasítja. Ezt azzal indokolja, hogy a szemlélet néhány egyetemi
tanszék és a média elcsábításán kívül („szubvertálás”) háttérbe szorítja a
diákok tanulmányait, és, ami a legfontosabb, a nép újabb ópiuma „halálos fegyverré válik a politikai vezetők
kezében”, mint Liszenkó, Mao vagy a nemzetiszocializmus esetében (Holton 2000: 337).[2]
Nem fogom Holton nézeteit részletekbe menően elemezni és kritizálni. Azonban hasznos kiindulópontot jelent ez a szemlélet egy, a romantika tudományával foglalkozó cikk számára. Ma már nem lehet figyelmen kívül hagyni a romantikus tudomány jelentőségét, és Holton is lelkiismeretesen felmondja a pensumot. Johann Wilhelm Ritter egy évre az infravörös sugarak felfedezése után megtalálja (a polaritás érvényességére építve) az ultraibolya sugarakat. Hans Christian Oersted ugyanilyen alapon posztulálta a mágnesesség és elektromosság fundamentális egységét, majd évtizednyi késéssel kísérletileg is demonstrálta azt. A példákat tovább sorolhatnánk. De mindezek az eredmények Holton számára nem legitimálják a newtonitól eltérő metodológiát, mindössze szerencsés véletlenek, „a sors iróniája, ahogy belebotlott” Oersted az elektromágnesességbe, „egyéni Kant-interpretációja nyomán” (Holton 2000: 333). A romantika tehát a tudomány szempontjából nem tudott értékes normaalkotó tevékenységet folytatni, fő célja a reakció a világ varázstalanítása (ŕ la Weber) ellen. A tudományos haladást kultúrsokként és episztemikus traumaként megélő szemlélet (Holton 2000: 329) tehát semmiképpen sem egyenértékű a tudományos haladással, az emberiség problémáit megoldhatónak és megoldandónak tartó tradícióval.
Ennek a képnek itt csak két alkotóelemét vizsgálom egy esettanulmány kapcsán. Egyrészről amellett fogok érvelni, hogy a romantika „lázadása”, nem volt teljesen irracionális, ahogyan arra a spicces költők cikk elején idézett tósztjából következtethetnénk. Másrészről megmutatom, hogy a romantikus tudomány metodológiája közelebbről vizsgálva sokkal több figyelmet érdemel, mint amennyit általában szentelnek, és ez a jó értelemben vett pluralizmus komoly történeti érv lehet a ’korlátozott relativizmus’ mellett.
Ha a felvilágosodás és a romantika szemléletbeli különbségét vizsgáljuk célravezető olyan területet választani, ahol mindkét korban – de más prioritások, előzetes elképzelések alapján – folytak vizsgálatok. A prizmatikus színek vizsgálata ideális területnek tűnik, Marcus Marci, Descartes, Newton, Boyle és mások a tizenhetedik században, Wollaston, Goethe, Frauenhofer a tizennyolcadik század végén vagy utána kísérleteztek a korábban csak ’bolondok mennyországának’ tartott (Fools’Paradise) játékszerrel. Itt csak a hatalmas irodalmú Goethe-Newton polémia egy kis részletével foglalkozom, a metodológiai különbségekre koncentrálva. Mindkét szerzőnél a korai írásaikat elemzem, legelső, e témában publikált munkáikat.
Newton levele 1672-ben a Királyi Társasághoz Henry Oldenburgon keresztül forradalmi volt több szempontból is[3]. Az ismeretlen Cambridge-i tudós ezzel az írásával lépett ki a nyilvánosság elé. Newton tagadta a korban majdnem mindenki által elfogadott modifikácionista színfelfogás létjogosultságát. A levél olyan formában íródott, amely a baconiánus szellemű társaság induktivista filozófiájának megfelelő volt, az ennek ellenére kirobbanó és évekig elhúzódó vita hevessége Newtont igencsak meglepte. Levele bravúros módon létesített kapcsolatot egy jól mérhető fizikai jelenség (a fény ’különböző törékenysége’) és a prizmatikus színek között – így egy másodlagos minőséget hozzá tudott rendelni egy elsődleges minőséghez. Ez a különbségtétel, bár leginkább Locke nevéhez szokták kapcsolni[4], alapvetően minden atomista filozófia problémája, a modern európai gondolkodásban Galilei, Gassendi vagy Boyle is már szembekerült vele.
A levél két eltérő szerkezetű részből áll, az első csak a színspektrum alakjával foglalkozik, a második a spektrum színeivel. A véletlen megfigyelésként beállított prizmakísérlet során a sötét szoba ablaktáblájába vágott apró nyíláson keresztül bejutó fény megtörik egy szabályos háromszög alapú prizmán és a szemközti falon hosszúkás fényfoltot hoz létre. A szélesség és hosszúság aránya Newton szerint közel 1:5. A színfolt leírása idealizált, a valóságban nem két félkörrel lezárt, párhuzamos élekből álló foltot látunk, de Newton a fényintenzitások különbségét és a penumbrát elhanyagolja (Lohne 1968:172).
A korban elfogadott nézet szerint a színeket és így a színspektrumot is a fény és a sötétség, ill. a fény és a tárgyak kölcsönhatása hozza létre (az előtörténethez lásd Guerlac 1986); ennek a modifikácionista elképzelésnek a legtriviálisabb változataival azonban Newton nem tudja a furcsa jelenséget magyarázni. A hosszúkás kép nem származhat az üveg egyenetlenségéből, hisz egy második prizma segítségével a színspektrum ismét fehér folttá alakítható. A Nap különböző részeiről érkező fénysugarak beesési szögeinek különbsége szintén nem idézheti elő a színspektrum ekkora mértékű megnyúlását Newton számítása szerint. Descartes közismert elméletéből (amelyet Newton is ismert) az következne, hogy az apró korpuszkulák a határfelületeken megpördülnek – ezek forgása okozza színüket –, a fénysugár azonban nem görbe pályán halad, ahogy a teniszlabda-modell alapján várnánk. A legkézenfekvőbb modifikácionista elképzelések tehát könnyűnek találtattak.
Newton itt hirtelen módszert vált: az eddigi esetleges megfigyelések helyett egy döntő kísérletet javasol, amellyel végképp elvethető a modifikácionizmus. A híres experimentum crucis itt még ereje teljében – pár évvel születése után, amikor Hooke 1665-ös Micrographia-jában összekutyulja a baconi instantiae crucis és experimenta lucifera fogalmakat, hogy Descartes egyik hipotézisét megcáfolja (Hooke 1665: 54). Newton számára a döntő kísérlet nem pusztán a modifikácionizmus falszifikációját szolgálja: a rivális elméletcsoport cáfolatával demonstrálva látja saját elképzelését[5]. Később — legalábbis nyilvánosan — máshogyan védi álláspontját, de a levél megjelenését követő vita éveiben kitart a verifikácionista elképzelése mellett. A döntő kísérlet tündökléséről és bukásáról lásd Fehér (1995a).
A kísérlet meggyőzi Newtont, hogy „a fény olyan sugarakból áll, melyek különbözőképpen törnek meg” (13), vagyis a látszólag homogén fehér fény „különböző mértékben megtörő sugarak heterogén keveréke” (14). Az érvelés mai szemmel magától értetődőnek tűnik, de a kortársak korántsem gondolták így: Newton az első prizma utáni színspektrumot analizálja tovább a második prizmával, majd következtet az első prizma előtti fény összetettségére. Milyen alapon? Hooke és mások is természetesnek vették, hogy Newton modellje korpuszkuláris – így megalapozottnak tűnik a következtetés. Newton azonban kitartott amellett, hogy bármilyen fény-modellre igazak állításai. Sabra történetietlen, de találó példája szerint ha úgy tekintünk az első prizmára, mint ami a fény Fourier-transzformációját végzi, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a második prizma ezen, a már hullámokra bontott fényen további módosításokat nem hajt végre, az első prizma előtt azonban még nem léteztek ezek a hullámok (Sabra 1967:271, 280). Hooke hullámmodellje és a tizenkilencedik századi hullámmodell támogatói (M. Gouy) ehhez hasonló módon érveltek, de Newton számára a heterogenitás megkérdőjelezhetetlen volt.
Newton felhagyott optikai üvegcsiszolói tevékenységével, amibe azért kezdett bele, hogy a Descartes által leírt (Dioklész által már az ókorban is ismert) aberrációt kiküszöbölje. Ha állítása igaz, akkor a gömbi lencsék alakjából adódó fényszóródás kiküszöbölése esetén sem lehet tökéletes refraktor-távcsöveket készíteni[6], a gömbi (szférikus) aberráción kívül ún. kromatikus aberráció is fellép (még ha ezt Newton túl is becsülte). Egyedülálló precizitással Newton fémtükröket kezdett csiszolni, és kifejlesztette a tükrös távcsöveket. Alig arasznyi távcsöve felhívta az akkoriban főleg lelkes dilettánsokból álló Királyi Társaság figyelmét, és az itt elemzett levél is a Társaságnak küldött távcsőt kísérő „melléklet”.
A távcső egyes jellemzőinek megemlítése, majd egy szintén elkészíthető tükrös mikroszkóp leírása után Newton a levél második felében rátér a színek tárgyalására. Az eddig induktívnak tűnő levél hirtelen fordulatot vált: „úgy járok majd el, hogy először az elméletet fejtem ki, azután annak alátámasztására megismertetem Önt egy-két olyan kísérlettel, amelyet az említetteken kívül elvégeztem” (18). A levél első felének egyetlen, döntő kísérlete után itt csak illusztrációk a kísérletek a tételek formájában levezetett tan jobb érthetősége kedvéért. A tizenhárom tétel a döntő kísérlet során szerzett, Newton számára episztemikus értékű premisszán nyugszik: a fehér fény összetett, különböző fizikai tulajdonságú sugarak heterogén keveréke. Az első tétellel cáfolja a modifikácionizmust : „A színek tehát … nem a fénynek a természeti testeken elszenvedett töréséből vagy visszaverődéséből származó módosulatai, hanem a fénynek eredendő és elválaszthatatlan tulajdonságai…” (18), a másodikkal pedig egyértelmű hozzárendelést létesít a fénytörés és a látott színek között: „A fénytörés egy bizonyos mértékéhez mindig ugyanaz a szín tartozik és ugyanazon színhez mindig egyazon mértékű törés…”. A harmadik tétel szerint: „Valamely fénysugár esetében a hozzá tartozó színfajtát és a törés mértékét nem lehet megváltoztatni sem újabb törés, sem a testekről való visszaverődés révén, sem semmi más eddig megfigyelt módon…”. A színek természetesen keverhetőek: kék és sárga együtt zöldet ad, de ez nem változtatja meg a kevert színek alkotóelemeit. A kék és sárga por összekeverésekor megjelenő zöld szín mikroszkóppal szemlélve színes szemcsék heterogén keveréke, vagyis összetett szín. A jellemzően korpuszkuláris példából következik az ötödik tétel[7]: „…tehát kétféle szín létezik: Az egyik eredeti és egyszerű, a másik viszont összetett. Az eredeti, vagyis elsődleges színek: a vörös, a sárga, a zöld, a kék, és a bíborlila, valamint a narancssárga és az indigókék és a közbülső színek végtelen sorozata.” (21) Az elsődleges színekkel azonos fajtájú színek keveréssel is előállíthatóak (6. tétel), az egyetlen mindig összetett szín a fehér (7. tétel). A keverékekben túlsúlyban lévő színek az egész keverék színét meghatározzák (8. tétel). A prizma (9. tétel) és a szivárvány vízcseppjei (10. tétel) eltérő mértékben törik meg a különböző fajtájú sugarakat, és így ezek a retina különböző pontjai felé haladnak és más-más szín érzetét keltik. Az átlátszó színes tárgyak más-más sugarakat nyelnek el (11.-12. tétel), a természetes testek pedig „eltérő módon és mértékben verik vissza az egyik fajta fényt, mint a másikat” (24). Mivel pedig „a testek nem képesek megváltoztatni vagy módosítani a rájuk eső különböző fajta sugarak színét, hanem mindig olyan színt öltenek, amilyennel megvilágítjuk őket…nem képezheti vita tárgyát többé, hogy vannak-e színek a sötétben is, s hogy vajon a színek a látható dolgok kvalitásai-e, de talán még az sem, hogy vajon testi létező-e a fény. Ugyanis a színek nem mások, mint a fény kvalitásai, … hogyan tarthatnánk tehát magukat a sugarakat is kvalitásoknak, hacsak nem engedjük, hogy egyik kvalitás a másik hordozója legyen; következésképpen tehát a fényt szubsztanciának kell tekintenünk.” (26) Az ezt követő kísérlet leírását Newton udvarias, kritikára felhívó búcsúmondatai követik.
Sokáig a történészek a kor értetlenségének és Newton zsenijének jelét látták a bravúrosan megírt, kétezer éves dogmát porrá zúzó levél nyomán kialakult vitában. Ma sokkal inkább Newton viselkedése tűnik furcsának, amikor matematikai intuíciójának beláttatására elégnek hitte a felsorolt pár kísérletet, holott a modifikácionizmus a korban teljesen elfogadott volt (Schneider 1988).
A vita részleteinek elemzése helyett elég érdekességként annyit megjegyezni, hogy míg a korai kritikák ismeretelméletei és módszertani jellegűek voltak, addig a vita ismételt fellángolásakor a tizennyolcadik század elején a kritikák szinte teljesen a kísérletek reprodukáláshoz kapcsolódtak. Miután Jean Théophile Desaguliers, a Királyi Társaság Newton által kinevezett ifjú kurátora (több-kevesebb sikerrel) reprodukálta a kísérleteket és újakat is bemutatott, a newtoni tan hosszú időre a Newton által remélt episztemikus értékre emelkedett.
A tizenkilencedik század eleje a newtoni korpuszkuláris fényelmélet végét jelentette. Bár Newton optikai elmélete nem volt annyira elfogadott, mint egyes korai leírások, vagy Goethe saját optikatörténete sejtetik (Clark 1997), az új hullámelmélet mégis a newtoni metodológia örökösének tekinthető – Thomas Young például kifejezetten newtoniánus alapokra építette hullámelméletét. A newtoni korpuszkuláris elméletet felváltó hullámelmélet megerősödésén kívül azonban ez a kor tanúja volt a newtonianizmust érő első komoly támadásnak is. E Newton-ellenesség igen jeles képviselője Goethe. Komoly irodalmi és udvari befolyása, élete vége felé pedig a német nyelvterületen túlnyúló kapcsolatrendszere megkönnyítette munkájának elterjedését, és a romantikus lázadók egyik vezéralakjává tette.
Goethe hosszú élete során több mint negyven évig küzdött Newton elmélete ellen. Első optikával és színekkel foglalkozó tanulmánya, az Adalékok az Optikához (Beyträge zur Optik) két füzete 1791-92-ben jelent meg. A rövid írások koránt sem váltották ki a Goethe által várt érdeklődést, szemben a majd húsz évvel később megjelenő Színtannal (1810). Ez utóbbi egyaránt kapott nagyon pozitív és nagyon negatív kritikákat. A köztudatban élő egyoldalúan negatív fogadtatás nagyrészt a későbbi, átpolitizált recepciótörténet és a tizenkilencedik századi pozitivizmus keltette mítosz, amelyet mindkét oldal partizánjai (a Goethét szélsőségesen támadók, illetve védők) egyaránt támogatták, természetesen más-más céllal. A kortársak igen változóan ítélték meg a művet, ahogyan az a korabeli recenziókból is kitűnik (Goethe 1989: 1034-1073).
A kilencvenes évek elején kiadott kis füzetecskék Goethe természettudományosan igen aktív szakaszára estek. Pár évvel korábban fedezte fel az os intermaxillare meglétét az emberi koponyákon és írta meg a növények metamorfózisáról szóló rövid traktátusát. A szigorúan paragrafusokra osztott, már-már túlzó precizitású Adalékok az Optikához kizárólag prizmatikus jelenségekkel foglalkozik. Mivel ez a mű kevésbé ismert, és magyar fordítása nem hozzáférhető, bővebben ismertetem[8]. A bevezető paragrafusok után Goethe nem triviális légköri megfigyeléseket sorol fel:
§ 6
Az ég kékjét látván a levegőt kéknek ítéljük, és
feltételezzük, hogy az csak akkor válik láthatóvá, ha nagyobb
levegőmennyiség van előttünk. A hegyek kék színét is ezen a módon
magyarázzuk, bár nagyobb figyelemmel könnyen észrevehetjük, hogy ez a
magyarázat nem kielégítő, mert ha igaz volna, akkor a legmesszebb
lévő hegyeknek kellene a legmélyebb kéknek látszaniuk, hiszen köztük és
miköztünk terül el a legnagyobb levegőmennyiség. Azonban ennek éppen az
ellenkezőjét figyelhetjük meg. A hegyek csak bizonyos távolságból
látszanak szép mélykéknek, a távolabbiak mind világosabbnak tűnnek, míg
végül a fehérbe vesznek.
A szabad és izgalmas jelenségekkel szemben azonban hamar megjelenik az azokat türannizáló elmélet. Az utalás Newtonra teljesen egyértelmű:
§ 10.
Mindenki
számára ismert, hogy egy nagyon elmés ember több mint egy évszázaddal
ezelőtt foglalkozott ezzel a témakörrel, jó néhány tapasztalatot szerzett,
majd felállított e tudomány mezején egy tant, akár egy erődítményt, és egy befolyásos iskolán keresztül arra
kényszerítette az utána jövőket, hogy csatlakozzanak e szemlélethez, ha
nem akarják magukat annak a veszélynek kitenni, hogy teljesen ellehetetlenüljön
helyzetük.
§ 11.
Időközben
nem hiányoztak e tan ellenzői sem, itt-ott felbukkant
időről-időre egy-egy, de legtöbbjük, akárha a frigyládát
érintette volna meg vakmerően, eltűnt az élők sorából.
A kísérletek nem mindig egyszerűek, a számos
nehézség ellenére Goethe mégis fontosnak tartja újbóli elvégzésüket:
§ 14.
Ezek a nehézségek csaknem bátortalanná tettek volna, ha nem gondoltam volna
át, hogy az egész természettudomány alapjául tiszta megfigyelések kell
szolgáljanak, hogy ezeknek egész sorát lehet tenni bármiféle továbbiakra való
tekintet nélkül, hogy egy elmélet csak akkor értékes, ha az alapjául szolgáló
összes tapasztalatot felöleli és annak gyakorlati alkalmazása segítséget
jelent, és legvégül, hogy a számítás maga, ha- mint az oly gyakran történik-
nem fölösleges fáradozás szeretne maradni, biztos adatokra kell támaszkodjon.
Ezzel a meggyőződéssel határoztam el, hogy a fény és a színek tanának
fizikai részét minden másra való tekintet nélkül vizsgálom meg, és egy
időre úgy teszek, mintha abban még sok minden kétséges, sok minden
felfedezésre váró volna.
A prizmaszínek vizsgálatának legtermészetesebb módja nem a newtoni experientum crucis, hanem az egyszerű átnézés a prizmán – maga Newton is így kezdte vizsgálni a prizmatikus jelenségeket (McGuire 1983). Amit látunk, természetesen a prizma és a környezetünk (valamint látórendszerünk) együttes függvénye. A tárgyakat máshol látjuk a prizmán keresztül, elmosódott körvonalakkal és sokszor többszínűen, bár meglepő, hogy a legtöbb tárgy felismerhető alakú és színű marad. Homogén felületek, mint a kék ég, egy fehér fal megőrzik színüket, csak a határaik mentén (felhők, foltok a falon, stb.) látunk színeket[9].
§ 41.
Vegyük szemügyre a tiszta, kék eget a prizmán keresztül.
Ugyanazt a kéket látjuk és a színek legcsekélyebb játékát sem
tapasztaljuk. Ugyanígy tiszta
egyszínű vagy fekete illetve fehér felületeket szemügyre véve, amennyiben
a prizma tiszta, alig látjuk egy kicsit sötétebben azokat, mint szabad szemmel;
mindenesetre hasonló módon semmilyen elszíneződést sem fogunk észrevenni
rajtuk.
§ 42.
Amint a tiszta kék égen a legkisebb felhőcske is mutatkozik, egyúttal
színeket is megpillantunk. Egy csillag az éjszakai égbolton tarka lángként,
színes felületen minden észrevehető folt nyomban tarka színekben fog
mutatkozni a prizmán keresztül. Éppen emiatt a következő kísérleteket nagy
körültekintéssel kell elvégezni, mert egy fekete vagy fehér vagy akár bármely
színes felület ritkán olyan tiszta, hogy például a fehér papíron ne volna
található egy csomócska vagy egy rostszál, egy sima falon egy kidudorodás,
amely a fény és árnyék csekély megváltozásával jár, ami által rögtön színek
válnak láthatóvá.
Goethe ezekből az igen egyszerű jelenségekből kiindulva fokozatosan vezeti az olvasót egyre absztraktabb megfigyelések felé. A tárgyak vizsgálata után rátér a füzetekkel együtt kiadott kis kártyák vizsgálatára. Az első kártyák girbegurba vonalakat tartalmaznak, hasonlóan a természetben látott bonyolult formákkal. A kártyák egyre egyszerűbbek, és ezek vizsgálatával Goethe a legelemibbnek tekintett jelenség felé vezeti az olvasót: a fehér és fekete felületek találkozásakor fellépő prizmatikus színjelenségekhez. Nem fogom részletesen elemezni a kísérleteket, bár így nem Goethe eredeti szándékának megfelelően járok el, hiszen külön hangsúlyt helyezett a kísérletek fokozatosságára, illetve arra, hogy az olvasó maga is elvégezze azokat.
Az első következtetés newtoni magyarázathoz szokott fülünknek furcsán cseng:
§ 53.
A prizma az azon keresztül néző ember szemének
minden színes és színtelen felületet abban az állapotban mutat, ahogyan azokat
szabad szemmel látja, minden további változás nélkül, csupán egy kissé
sötétebben az üveg vastagsága és homályossága miatt, ami azonban már egy
közönséges üvegtáblánál is így van.
§ 54.
A prizma csak ott
mutat színeket, ahol fény és árnyék vízszintesen találkozik. Ezért mutat
általában minden vízszintes határfelület színeket, hiszen alig lehet
határvonalat elképzelni, amelynél a színek vagy a fény és az árnyék
különbözősége a tárgyak között ne léteznék.
Mivel a színek csak a sötétebb-világosabb, ill. a világosabb-sötétebb határfelületeken jelennek meg, a prizmán keresztül nem a szivárvány színeit látjuk legtöbbször, hanem csak színes határsávokat [farbigen Ränder]. A következő paragrafus számos korábbi kísérletet foglal össze. Jól látható, hogy a prizmatikus színjelenségek magyarázatához Goethe felhasználja a polaritás és a felerősödés [Steigerung] fogalmait. Ezek a fogalmak nem csak optikai műveiben jelennek meg, hanem morfológiai írásaiban is, így romantikus természetszemléletének alapjainak tekinthetőek. Szemben Newton leírásával a színek itt nem állandóak, arányaik és erősségeik változnak. Goethe a kísérlethez lefelé fordított prizmát és fekete alapon fehér sávot, ill. fehér alapon fekete sávot használ. A szem elé tartott prizmán keresztül különböző távolságokból vizsgálja a kártyákat.
§ 59.
Az
elszíneződött határvonalak törvénye, ahogy azok a prizmán keresztül
látszanak, ha a prizma, miként az minden eddigi kísérletnél kiindulópont volt,
törési szögével lefelé néz:
1. séma: 2. séma
fehér, fekete alapon fekete, fehér alapon
piros kék
sárga lila
××× ×××
kék piros
sárga sárga
Amennyiben a
test, amelyeken a sávok megjelennek elég széles, úgy a ××× -al jelölt térrész
ennek arányosan megfelelő nagyságú, ha azonban a test keskeny, vagy a
színhatás a nagyobb távolság miatt kiterjed, akkor a ××× -al jelzett helyen az
első esetben zöld, a második esetben barackvirágszín keletkezik; a séma ez
esetben így néz ki:
1.
séma
2. séma
fehér, fekete alapon fekete, fehér alapon
piros kék
sárga lila
zöld
barackvirágszín
kék piros
lila sárga
Nos, mindkét
esetben meg lehet figyelni, hogy a keverékszínek, a zöld és a barackszín
erős kiterjedésükkel annyira uralkodóvá válnak, hogy a színeket,
amelyekből összetevődnek, teljesen kioltják; de ezt majd a
kiterjedésről szóló külön fejezetben tárgyaljuk.
Az eddigiek alapján úgy tűnik, semmivel sem
találkoztunk, ami ellentmondana a newtoni elméletnek. Talán jobb lett volna, ha
a cipész megmarad a kaptafánál és a titkos tanácsos tovább folytatja rímfaragói
tevékenységét. Ezek a megfigyelések azonban arra mindenképpen jók, hogy
felhívják a figyelmet olyan jelenségekre, amelyek, bár magyarázhatók, de nem jósolhatók meg a newtoni elmélet
segítségével. Ilyen az a furcsaság, hogy a határsávok vagy hideg, vagy meleg
színekből állnak. A sárga és a piros szín hagyományosan a fénnyel
kapcsolatba hozott színek (lásd az ókortól jelenlévő szoros kapcsolatot a
vörös szín és a fény ábrázolása között Gage 1993), míg a kék és lila inkább „sötét” színek. Ezen
kívül a sávok nem fokozatosan változó színekből állnak, hanem jól
láthatóan két-két színből, amelyek elég jól elkülöníthetők. A piros
és a kék sáv egyforma vastagnak tűnik, ugyanúgy, mint a lila és sárga sáv.
Ez jól látható, ha egy fehér-fekete és egy fekete-fehér határfelületet
egyszerre, egymás mellett vizsgálunk a prizmán keresztül (mint pl. egy
sakktábla négy mezőjét). Ezek a jelenségek jól illeszkednek Goethe
alapelképzeléséhez, és magyarázhatók a romantika oly divatos
„polaritás”-keresésével. A jelenséget Goethe egy kezdeti polaritás dinamikus
kifejlődésének látja, így vizsgálata is erre irányul. Különböző
anyagú és törésszögű prizmákkal vizsgálja a kártyákat, és mivel úgy látja,
hogy bizonyos távolság szükséges a köztes színek, a zöld és a barackvirágszín
(később Purpur, Magenta) megjelenéséhez. Goethe a távolságot is fontos
változónak tekinti.
A newtoni elmélet értelmében, minél távolabb
fogjuk fel a prizmán megtörő fénysugarakat, annál jobb elkülönülését
kellene látnunk a színeknek – egyre több elkülöníthető színre kell
bomlania a spektrumnak. Newtonnál az ablakba vágott nyílás és a szoba mérete
szabott határt a prizma felbontásának, de Newton írásaiból úgy tűnik,
minél kisebb a nyílás és minél messzebb az ernyő, annál „tisztább” a
jelenség[10]. Newton
azonban a távolság hatását a spektrumra
vonatkozóan nem vizsgálta, legalábbis ilyen vizsgálatokat nem publikált. Goethe
azonban a dinamikus jelenség keletkezési körülményeit vizsgálva érdekes
megfigyelést tett.
§ 61
Így például megtekinthetjük a 20. … számú kártyát [fekete
alapon fehér sáv] egy … prizmán keresztül… Körülbelül két láb távolságról
vérvörös, papagájzöld és lila látszik, és találunk olyan pontot, amelynél sem
kéket, sem sárgát nem veszünk észre. Ezzel szemben a 21. számú kártya fehér
alapon fekete sávnak tekintendő, és a fenti távolságról kék,
barackvirágszín és sárga mutatkozik; szintén találunk egy pontot, amelynél sem
mélyvöröset, sem lilát nem pillantunk meg.
§ 62.
… Egy hasonló, nagyon feltűnő jelenséget
figyelhetünk meg az ablakkereteknél, feltéve, ha a szabad eget látjuk mögöttük.
A kereszt erős keresztléce felülről lefelé kéknek, lilának,
vérvörösnek és sárgának fog látszani, míg a vékony lécek csak kéket,
barackvirágszínt és sárgát adnak.
A színek arányainak ilyen nagymértékű
eltolódását nemcsak a szubjektív prizmakísérleteknél tapasztaljuk, hanem fellép
a newtoni, objektív kísérleteknél is. A magyarázatot ma a fiziológiai optikán
belül találjuk meg (Duck 1987), de a tizennyolcadik század végén nem lévén ilyen
magyarázat, ezzel nem védhető a newtoni elmélet.
Úgy tűnik, mégis legitim Goethe vizsgálódása
– egészen más alapokról elindulva, más magyarázóelveket keresve, új
jelenségeket tár fel, amelyek nem magyarázhatók a kor newtoniánus
színelméletével, saját fenomenológiai törvényeivel azonban igen. A korábban már
említett polaritáson kívül fontos magyarázóelv az erősödés (Steigerung), „a szélek színeinek kiterjedése” (§ 66)
is, amely a változó színjelenségek dinamizmusáért felelős.
Fontos észrevenni az alapvető különbséget a
magyarázatok szintjén: mivel Goethe nem egy korpuszkuláris vagy mechanikus
keretben gondolkozik, számára nem jelent „magyarázatot” a jelenség
visszavezetése kis, hipotetikus golyók mozgására (ahogy Descartes tette), vagy
a fény és az éterrezgések kapcsolatára, valamint ezek hatására a Sensoriumban
(ahogyan azt Newton teszi). Goethe fenomenológiai módszere nem juttat
ontológiai prioritást az elsődleges minőségeknek a másodlagosakkal
szemben. A színjelenségek magyarázatát a színek összefüggéseinek megragadása
szolgáltatja – ennél tovább nem szükséges kutakodni. Szintén fontos különbség
van az „egyszerű jelenség” meghatározásában: Newton számára, hiszen a
színek koegzisztálnak „ebben a komplex, de felbontható sugárban”, a
legegyszerűbb jelenség, ha minimális fénymennyiséget tudunk egyéb zavaró
hatások kizárásával analizálni. Goethe számára azonban a színek a világos és
sötét határán jelentkeznek, így a legegyszerűbb ilyen határvonal
vizsgálata a helyes kiindulópont (a különbségekről lásd még Crary 1999 és Zemplén 2000). Mindkét elmélet kiterjeszthető és
magyarázza a másik elmélet „egyszerű jelenségeit”. Ahogy Goethe ironikusan
megjegyzi:
§ 68.
Még hosszú az út ahhoz a kísérlethez, amelyben egy
ablaktábla résén keresztül a szobába eső fénysugár az ezen a kártyán
látható jelenséghez hasonlót mutat. …
A hátralevő kísérletekben számos szürke, majd
színes kártyát vizsgál ugyanezzel a módszerrel Goethe, ezeket a kísérlet
azonban nem ismertetem. Összefoglalásként álljon itt még a rövid utószó:
…E kísérletek egyetlen
tapasztalatból vezethetők le, nevezetesen, hogy mindig két egymással
szembenálló határvonalat kell felállítanunk, ha a számos prizmatikus színt
egyszerre akarjuk látni, és hogy e határvonalakat egymáshoz megfelelően
közel kell tolnunk, ha az egymástól elválasztott, egymással szembenálló
jelenségeket összekötni és átmeneten keresztül egymásutániságukban
megjeleníteni akarjuk.
Fáradozásaim csak arra irányultak, hogy az egyszerű tapasztalatokat
olyan sokrétűen variáljam, amennyire ez számomra csak lehetséges volt és
hasznosnak tűnt. Remélem, hogy munkámat nem fogják kevesebbre becsülni
azért, mert minden általam leírt kísérlet egyetlen egyre vezethető vissza.
A számolás művészetének temérdek művelete is redukálható néhány
egyenletre…
Egy effajta törvényt fel lehet
fedezni, világossá tenni és alkalmazni anélkül, hogy az ember egyetlen elméleti
magyarázatot választott, illetve azt választani mert volna.
Ha azzal hízelgek magamnak, hogy egy ilyen alaposan feldolgozott
területen, mint amilyen a színtan, valami hasznosat és célravezetőt
vezetek be, ezt csak azért tehetem, mert a sok kísérletet, amelyeket a színek
keletkezésére vonatkozóan oly sok megfigyelő elvégzett, és amik mindenfelé
szétszórva lelhetők fel, összegyűjtöttem, és természetes rokonságuk
[Verwandschaft] alapján minden továbbira való tekintet nélkül összerendeztem.
Ez az idézet Goethe egyéb
elkötelezettségeiről is árulkodik: a természet sokszínűnésge mögött
megbúvó ősjelenségek kereséséről, az „elméleti” magyarázatok
lehetséges kerüléséről, illetve az elődökre, sokszor az antik
hagyományig visszanyúló gyökerekre való hivatkozás.
Míg egy instrumentalista tudomány számára a
goethei elmélet igen kevés haszonnal kecsegtet, be kell látnunk, hogy a
prizmatikus színjelenségeket jobban írja le, pontosabb előrejelzéseket ad,
hogy milyen módon változnak a színek, valamint demonstrálja a newtoni elmélet
második tételének érvénytelenségét[11].
Márpedig a szín és a törékenység között szigorú megfeleltetést létesítő
tétel alapja Newton minden, színekkel kapcsolatos kijelentésének. Ez a kérdés
még saját kísérletei ismertetésekor is kicsit nyugtalanítóan jelenik meg: a
spektrum folyamatosan változó törékenységű sugarai nem folyamatosan
változtatják színüket[12].
Ez Newton ötödik tételének megfogalmazásakor is kitűnik. “…Az eredeti,
vagyis elsődleges színek: a vörös, a sárga, a zöld, a kék, és a bíborlila,
valamint a narancssárga és az indigókék és a közbülső színek végtelen
sorozata.” Öt, hiszen a legtöbben ennyit látunk. Plusz kettő, azaz hét –
ez nem csak szép szám, hanem a későbbiekben alapul szolgál arra, hogy
Newton a színeket a zenei oktáv püthagoreánus arányaival analógiába állítsa.
Valamint végtelen, mert bár nem ennyit látunk, az elméletből ez
következik. Ez a diszkrepancia a későbbiekben sem oldódik fel – még az Opticks negyedik, poszthumusz kiadásában
is szerepel a hét szín és a zenei analógia (Newton 1952: 154). Shapiro szerint ez nagyban hozzájárult egy
sajátos, Newton által is támogatott (félre)-értelmezéséhez az elméletnek (Shapiro 1994: 625). Így amikor Coleridge az ellen protestál, “hogy
hét körülhatárolt létező koegzisztál (mily copula által?) ebben a komplex,
de felbontható sugárban”, akkor Newtont csak kortársaihoz hasonlóan értelmezi.
Sokan vádolták Goethét dilettantizmussal a
látszólag primitív kísérletek miatt. Valóban, az itt ismertetett kísérletek
párszáz évvel korábban is elvégezhetőek lettek volna, és nem épülnek
szervesen az addigra már igen fejlett optika eredményeire. Azonban ez a
látszólagos gyengeség Goethe részéről tudatosan felvett hozzáállást takar.
Feltett szándéka, hogy a jelenséget úgy vizsgálja, mintha Newton nem is létezne
– egy másik fogalmi keretbe kívánja ugyanis helyezni a jelenségeket, és ehhez a
bevett nézettől teljesen el kell szakadnia:
§ 15.
Kötelességem volt tehát, hogy az ismert kísérleteket a lehető
legpontosabb módon újra elvégezzem, analizáljam és összehasonlítsam, majd
rendszerezzem azokat, miáltal abba a helyzetbe jutottam, hogy új kísérleteket
találhassak ki, és azok sorát így tökéletesebbé tegyem. …
Húsz évvel később ezt már kevésnek találja,
és egy egész kötetet szán az Opticks
első könyvének bírálatára – a Színelmélet
polémikus része Goethe egyik legkülönösebb, legkevésbé olvasott és
olvasható műve. Célja a „despotikus udvari körre” emlékeztető newtoni
iskola gyengéinek megmutatása.
Goethe metodológiája figyelemre méltó. Egy száz éve megmagyarázottnak hitt jelenségcsoportot vizsgál újra, és rámutat a newtoni fogalmi keretben nem magyarázható jelenségekre. A newtoni gondolkodásmódtól eltérően a megcáfoltnak hitt modifikácionista keretben dolgozik – mint Newton korabeli ellenfelei is. Egy kihaltnak hitt tradíció utolsó mohikánjának tűnik, munkáját mégis számosan továbbfejlesztették – az egyik legmeglepőbb Werneburg teljesen matematizált (és ismeretlen), de goethei alapokon nyugvó színelmélete (Werneburg 1817). Newton és Goethe nézete nem egyeztethető össze, közös front el sem képzelhető (az alapvető különbségekről lásd Nakijama 1984). Mindkét gondolkodó évtizedeken át fejlesztette tovább a különböző alapokon nyugvó színmagyarázatát. Newton optikai műve a tizennyolcadik század egyik legolvasottabb tudományos munkája lett. Goethe majd ezer oldalas Színtana pedig eddig nem látott rendszerességgel írt le fizikai, kémiai és fiziológiai optikai jelenségeket. Az itt vizsgált munkák csak kezdeti lépéseik.
Megpróbáltam megmutatni, hogy a goethei színtan sajátos, de átgondolt metodológiájú. A fenomenológiai törvények segítik a világ jelenségeit egységben látni. Goethe munkája során a lehető legempirikusabb – még ha nem is empirista a korai művek kivételével. Ez nem „szerencsés belebotlás” jelenségekbe, ahogyan Holton gondolja, vagy irracionális lázadás. Való igaz, hogy ez a tudomány nem szigorúan véve instrumentalista vagy nyugszik mechanikus alapokon, esetleg materialista filozófián. De milyen szomorú is lenne, ha valóban ezt találnánk a tudományt a tudománytalantól elhatároló kritériumnak. Hiszen így sajnos Newton is elesik a dicsőségtől, hogy tudósnak tekinthessük. Opticks-ában így ír:
A természetfilozófia
fő feladata, hogy a jelenségekből induljon ki hipotézisek gyártása
nélkül és dedukcióval megtalálja a hatások okait, míg el nem jutunk az
első okhoz, amely bizonyára nem mechanikai; és az ilyen kérdések
megválaszolása [a feladata] és nem az, hogy a világ működését [mechanism]
feltárja…. Miért, hogy a természet nem végez felesleges munkát; és miért a
világban látható rend és szépség? Mi végre vannak az üstökösök…Hogy lehet, hogy
az állatok teste ily nagy művészettel lett előállítva és mi végre
vannak különböző részeik? (Newton
1952: 369)
Ezek nem egy instrumentalista, a világot gépezetnek tekintő, és azt kihasználni akaró tudós szavai. A valóban jelentős különbség Newton és Goethe között az, hogy az utóbbi nem a matematikán keresztül próbálta megérteni a természetet (e tradíció kialakulásáról lásd Fehér 1995b). Úgy tűnik azonban, hogy bizonyos bonyolult jelenségek nem könnyen adják meg magukat a matematikai értelmezésnek, és hogy Newton öröme korai volt[13], azt az elmúlt kétszáz év színekkel foglalkozó tudományai megmutatták. Ezeken az ingoványos területeken legitim, sőt hasznos a körültekintő empirikus munka az „exploratív kisérletezés”[14], ahogyan az pl. Faraday munkája esetén látszik.
Egy példán keresztül kíséreltem megmutatni, hogy a Holton által leírt történet valahol téves. Azt, hogy hol, már jóval nehezebb megmondani. Mondhatjuk, hogy Goethe nem jó példa, nem romantikus tudós. Egyrészről azonban Goethe többi tudományos tevékenysége tipikus romantikus indíttatású. A romanticizmus és a tudományok kapcsolatával foglalkozó kötetben (Cunningham 1990) több mint harminc hivatkozás és két teljes cikk foglalkozik a weimari titkos tanácsossal, míg a felvilágosodással és a tizennyolcadik századdal foglalkozó „testvérkötet” mindössze négy hivatkozást tartalmaz (Clark 1999). Másrészről Holtonnál a mai áltudomány gyökereit keresve Goethe az egyik eklatáns példa, Blake ’vizionárius fizikájával’ (ehhez lásd Ault 1974, Fehér 1990) és a német ’árja’ tudománnyal egy mondatban (Holton 1993: 178)[15].
Milyen következtetéseket lehet levonni egyetlen példából? Annyi mindenképpen megállapítható, hogy ha van is értelme romantikus tudományról beszélni, akkor az ehhez általában kapcsolódó általános érvényű becsmérlő jelzőkről le kell mondanunk. Az áramlat, amely „fojtogató szorításban tartotta az európai képzeletet évtizedeken keresztül” (Holton 2000: 334) sokszínű. Költők, filozófusok, tudatmódosító szerek élvezői egyaránt helyet kaptak benne. A tudományhoz és a haladáshoz kapcsolódó elképzeléseik is különbözőek – a fiatal Keats lelkesen iszik a matematika konfúziójára, az idősebb, Cambridge-ben tanult Wordsworth ugyan rávehető, hogy koccintson, de sosem válik Newton ellenzőjévé, a Newtont megfestő Haydon pedig végig nagy tisztelője marad az angol tudósnak. Még az ellenzők tábora sem egységes. Coleridge Newton atomista kiindulópontját támadja, William Blake a newtoni Principia merevségét, amely gátja a képzeletnek. Goethe egyszerűen hibásnak tartja a newtoni optikát, mert nem tud magyarázatot adni mindennapos színjelenségekre.
A maga korában forradalmian új newtoni rendszer száz év alatt üres dogmává laposodott, a tankönyvek a legegyszerűbb jelenségeket is sokszor hibásan ábrázolták, miközben minden természettudomány követendő példájává tették a newtoni rendszert (a „birodalom” épüléséről lásd Fehér 1995c). A Newton-ellenes romantikus lázadásban hiba csak destrukciót látnunk, küzdelmet a varázstalanított világ ellen.
Ezzel együtt érthető Holton célja, amikor küzd a romantikus szemlélet ellen. Elborzadva látja a kreácionizmus, az asztrológia és az áltudományok terjedését az Egyesült Államokban. Az irracionalizmus térhódítása valóban ijesztő. Azonban a megoldás nem a hagyományos racionalitás bástyájának megerősítése, a felvilágosodás mítoszának dogma szintre való emelése. A racionalitás ugyanolyan pusztító végletekre képes, mint az irracionalitás. Ahogy Fehér Márta fogalmaz: „Az empátia és szolidaritás nélküli nyugati típusú racionalitás történelmileg, politikailag egyébként sem óv meg a szörnyűségektől (nem inkább mint az irracionalitás” (Fehér 1998?: 14) A náci Endlösung kitalálói nem csak a romantika eredeti céljait forgatták ki, hanem a felvilágosodás és fejlődés eszméjét is.
Holton, amikor nemet mond a romantikára és kritika nélkül elfogadja a felvilágosodás céljait[16], akkor, mint „a vulgáris abszolutista … valahogy úgy okoskodik, hogy ami nem fehér, az csakis fekete lehet. A tertium non datur logikai törvényének hibás alkalmazásával vádolható” (Fehér 1998?: 6) Kimutatható ugyanis, hogy a romantika alatt és hatására bontakozott ki számos tudományág. A mai tudományra oly jellemző diszciplinaritás is ebben az időben alakult ki. Ezt a korszakot sokan a ’második tudományos forradalomként’ tarják számon (Cunningham 1990). Ekkor élte virágkorát a romantikus fizika, a korai elektrokémia, a barlangok és fosszíliák kutatása, a morfotipikus és teleomechanikus biológia (már a biológia szó is e kor szülötte) sok más, mai diszciplínák alapjaként szolgáló területtel együtt.
Nyilvánvaló, hogy a romantikus tudomány mai gondolkodásunktól idegen kérdéseket is tett fel a természet vizsgálatakor, és másként határozta meg az értelmesként elfogadható válaszok körét is. Kísérletet tehettem volna arra, hogy a romantikus tudományt ’saját jogán’ mutatom be (lásd Jardine 1991 gondolatébresztő munkáját). E helyett azonban könnyebb utat választottam: megmutattam, hogy van olyan romantikus tudomány, amely a mai tudományos követelményeknek is megfelelő célért (a természeti jelenségek általános törvényszerűségeinek megragadásáért), ma is elfogadható módszerekkel (szigorúan empirikus vizsgálatok segítségével) dolgozik.
Newton és Goethe munkájának még az előbb bemutatott vázlatos ismertetése során is látszik, hogy a természetnek feltett különböző kérdések különböző válaszokat eredményeznek. Ha elfogadjuk, hogy jogos (és értelmes) különböző kérdéseket feltenni ugyanazon jelenségek vizsgálatakor (miért ne lenne), vagyis a tudományos kérdéseink kontingensek, akkor nehéz a tudományos válaszok kontingenciáját nem elfogadnunk. Ez azonban már a ’vulgáris abszolutista’, vagy a ’tudományos realista’ álláspont feladását jelenti. Nem amellett érvelek, hogy minden kérdés egyformán értelmes vagy gyümölcsöző, és amellett sem, hogy egy kérdésre bármilyen válasz elfogadható. Ez a másik véglet lenne. Itt csak arról van szó, hogy van alternatívája mind a tudományos kérdéseknek, mind az ezek megválaszolásához vezető módszereknek. Ahogy Ian Hacking érvel, nem „elkerülhetetlenek” a mai sikeres tudományunk eredményei – más, de ugyanilyen sikeres tudományunk is lehetne (Hacking 2000).
Azt remélem, hogy az elemzett példa is megerősíti azt a toleráns, de kritikus meggyőződést, hogy korunk Holton által is észrevett súlyos problémáinak megoldását „…nem a korábbi abszolutizmushoz való visszatérés jelenti, hanem a relativizmus termékeny formája…” (Fehér 1985: 20)
Ault, D. D., 1974. Visionary physics : Blake's response to Newton. Chicago, University of Chicago Press.
Barnouw, J., 1987. Goethe and Helmholtz: Science and sensation. F. Amrine, F. J. Zucker and H. Wheeler. Dordrecht ; Boston, D. Reidel Pub. Co.; Kluwer Academic Publishers. Boston studies in the philosophy of science; v. 97.
Berlin, I., 1996. A romantikus akarat apoteózisa. Az emberiség göcsörtös fája. H. Hardy. Budapest, Európa Kiadó: 285-325.
Bortoft, H., 1996. The wholeness of nature: Goethe's way toward a science of conscious participation in nature. Hudson, N.Y., Lindisfarne Press.
Clark, W., 1997. “German Physics Textbooks in the Goethezeit Part I-II.” History of Science 35: 219-239, 296-363.
Clark, W., Golinski, J., Schaffer, S., Ed. 1999. The Sciences in Enlightened Europe. Chicago and London, The University of Chicago Pess.
Crary, J., 1999. A megfigyelő módszerei. Látás és modernitás a 19. Században. Budapest, Osiris.
Cunningham, A., Jardine, N., Ed. 1990. Romanticism and the Sciences. Cambridge, Cambridge UP.
Du Bois-Reymond, E., 1882. Goethe und kein Ende. Berlin, Buchdruckerei der Koenigl. Akademie der Wisenschaften.
Duck, M. J., 1987. “The Bezold-Brücke phenomenon and Goethe's rejection of Newton's Opticks.” American Journal of Physics 55(9): 793-6.
Fehér Márta. 1985. “Naturalizált versus szocializált episztemológia.” Filozófiai Figyelő 1985(3): 9-22.
Fehér Márta. 1990. “Newton, az Apokalipszis harsonása avagy: a korai modern tudomány költői antiutópiája.” Holmi 2(1): 52-58.
Fehér Márta. 1995a. The Rise and Fall of Crucial Experiments. Changing Tools - Case Studies in the History of Scientific Methodology. Budapest, Akadémiai Kiadó: 55-93.
Fehér Márta. 1995b. The 17th century crossroads of the mathematizaton of nature. Changing Tools - Case Studies in the History of Scientific Methodology. Budapest, Akadémiai Kiadó: 1-26.
Fehér Márta. 1995c. The Triumphal March of a Paradigm - A Case Study in the Popularization of Newtonian Science. Changing Tools - Case Studies in the History of Scientific Methodology. Budapest, Akadémiai Kiadó: 121-147.
Fehér Márta. 1998? “Relativizmus és racionalizmus.” Századvég: 3-15.
Gage, J., 1993. Colour and Culture. Practice and Meaning from Antiquity to Abstraction, Thames & Hudson.
Goethe, J. W., 1989. Zur Farbenlehre. München, Carl Hanser Verlag.
Griggs, L., Ed. 1959. Collected Letters of Samuel Taylor Coleridge. Oxford, Clarendon Press.
Guerlac, Henry. 1986. “Can There be Colors in the Dark? Physical Color Theory before Newton.” Journal of the History of Ideas 47(1): 3-20.
Hacking, I., 2000. “How Inevitable Are the Results of Successful Science?” Philosphy of Science Supplement to Vol. 67.(3): 58-71.
Holton, Gerald. 1993. Science and Anti-Science. Cambridge, Ma., London, Harvad University Press.
Holton, Gerald. 2000. “The Rise of Postmodernism and the "End of Science".” Journal of the History of Ideas 61(2): 327-341.
Hooke, R., 1665. Micrographia. London.
Jardine, N., 1991. The Scenes of Inquiry: On the Reality of Questions in the Sciences. Oxford, Clarendon Press.
Lampert, Timm. 2000. Zur Wissenschaftstheorie der Farbenlehre -Aufgaben, Texte, Lösungen. Bern.
Lohne, Johannes August. 1968. “Experimentum crucis.” Notes and Records of the Royal Society 23: 169-199.
McGuire, J. E., Tamny, Martin. 1983. Certain Philosophical Questions: Newton's Trinity Notebook. Cambridge, Cambridge UP.
Nakijama, Hideto. 1984. “Two Kinds of Modification Theory of Light: Some New Observations on the Newton-Hooke Controversy of 1672 Concerning the Nature of Light.” Annals of Science 41: 261-278.
Newton, Isaac. 1977. A világ rendszeréről és egyéb írások. Budapest, Magyar Helikon.
Newton, I., 1952. Opticks or a Treatise of the Reflections, Refractions, Inflections & Colours of Light (Based on 4th ed., London; foreword: Einstein, A.; preface: Cohen, I. B.), Dover Publications.
Nisbet, Hugh Barr. 1972. Goethe And The Scientific Tradition. London, Institute of Germanic Studies, University of London.
Ribe, N. M., 1985. “Goethe's Critique of Newton: a Reconsideration.” Studies in History and Philosphy of Science 16(4): 315-335.
Sabra, A. I., 1967. Theories of light; from Descartes to Newton [by] A. I. Sabra. London,, Oldbourne.
Schneider, Ivo. 1988. Isaac Newton. München, C. H. Beck.
Sepper, D. L., 1988. Goethe contra Newton : polemics and the project for a new science of color. Cambridge ; New York, Cambridge University Press.
Shapiro, Alan E. 1994. “Artist's Colors and Newton's Colors.” Isis 85: 600-630.
Shapiro, A. E., 2001. Newton's Experiments on Diffraction and the Delayed Publication of the Opticks. Isaac Newton's Natural Philosophy. J. Z. Buchwald, Cohen, I.B. Cambridge; Mass., The MIT Press.
Sherrington, S. C., 1949. Goethe on Nature and Science. Cambridge, Cambridge UP.
Sorrenson, Richard. 2001. “Dollond & Son's Pursuit of Achromaticity, 1758-1789.” History of Science 39(1): 31-55.
Stein, H., 1990. On Locke, "the Great Huygenius, and the incomparable Mr. Newton". Philosphical Perspectives on Newtonian Science. R. I. G. H. P. Bricker. Cambridge, Mass., MIT Press.
Steinle, F., 1994. Newton's Rejection of the Modification Theory of Colour. Hegel and the sciences. R. S. W. Cohen, Marx W. Dordrecht ; Boston, Hingham, MA, D. Reidel. 64: 547-556.
Steinle, F., 2001. “'Das Nächste ans Nächste reihen': Goethe, Newton und das Experiment.” Max Planck-Institut für Wissenschaftsgeschichte Preprints 169.
Taylor, T., Ed. 1926. The Autobiography and Memoirs of Benjamin Haydon. Editied from his Journals. London.
Turnbull, H. W., Ed. 1959. The correspondence of Isaac Newton. Cambridge, Cambridge UP.
Werneburg, J. F. C., 1817. Merkwürdige Phänomene an und durch verschiedene Prismen - Zur richtigen würdigung der Newton'schen und der von Göthe'schen Farbenlehre. Nürnberg, Johann Leonhard Schrag.
Worrall, John. 2000. “The Scope, Limits, and Distinctiveness of 'Deduction from the Phenomena': Some Lessons from Newton's 'Demonstrations' in Optics.” Brit. J. Phil. Sci. 51(1): 45-80.
Zajonc, A., 1993. Catching the light: the entwined history of light and mind. New York, Bantam Books.
Zemplén, Gábor Áron. 2000. “A megfigyelő megfigyelése.” BUKSz: 242-246.
[1] Ahol nem magyar műre hivatkozom ill. nem
adom meg a fordító nevét, ott saját fordításomat használom.
[2] Holton látható élvezettel számol be a romantika
mániákus polaritás-kereséséről. Ennek példájaként Hanns Hörbiger már-már
bohózatszerű glaciális kozmogóniáját említi, a Plutonizmus-Neptunizmus
(tűz-jég) világalakító polaritására épülő, a napba zuhanó
jégtestekről és a felrobbanó, Tejutunkat alkotó kozmikus jégről
regélő elméletet. Figyelemre méltó, hogy mindeközben saját maga is egy
szigorúan kétpólusú történetet mesél el: „az időszakos lázadások … az
emberi pszichében mélyen gyökerező kétpólusú érzelmek… epizodikus
felszínre kerülései” (Holton 2000: 330), lásd még könyvének címét: Holton: Tudomány és ellentudomány, 1993).
[3] Mivel a levél Fehér Márta fordításában magyarul
is olvasható, csak egyes részleteit elemzem (lásd Fehér jegyzeteit és utószavát
is: Newton 1977). Ebben a részben a hivatkozás nélküli lapszámok
erre a kötetre vonatkoznak.
[4] Locke esetében az elsődleges minőségek
közvetlenül érzékelhető jelenségekre vonatkoznak, Newtonnál azonban új
elsődleges minőségekre bukkanhat vizsgálódásai során a
természetfilozófus – ilyen a fénysugarak színét meghatározó törésmutató-beli
különbség (Stein 1990).
[5] Az utóbbi években felerősödött a newtoni
metodológiát támogatók tábora, lásd például (Lampert 2000), John Norton vagy Bill Harper a
hipotetiko-deduktív módszereknél többre tartott eliminatív ill. demonstratív
indukció előfutárát látják Newtonban. Erről ill. ennek kritikájáról
lásd (Worrall 2000).
[6] Az akromatikus lencsék elméleti lehetőségére
Euler mutatott rá 1747-ben: összetett szemlencsénknek nincsen kromatikus
aberrációja! 1753-ban a londoni John Dollond még elszántan védte a newtoni
dogmát Eulernek írt válaszában, 1758-ban azonban már el is kezdte gyártani az
első akromatikus lencsepárokat. Sokan mégis Chester Moor Hall
kókler-gyanús nemesembernek
tulajdonítják a felfedezést, ennek kritikájáról lásd (Sorrenson 2001). Azóta tudjuk, hogy a Newtont cáfoló Eulernek sem
volt igaza, a szemnek van kromatikus aberrációja .
[7] A levél nem tartalmaz negyedik tételt, lásd (Newton 1977: 350).
[8] Külön köszönettel tartozom Benedek Róbertnek, aki
készülő fordításának kéziratát rendelkezésemre bocsátotta. Az idézetek az
ő fordításai.
[9] Sem Newton, sem Goethe nem tekintette az objektív
és a szubjektív prizmatikus kísérleteket alapvetően különbözőnek,
holott ez utóbbinál a zöld mindig keverék színként jelenik meg.
[10] Már azért is különös ez a hozzáállás, mert Newton
már korán megismerte Grimaldi 1665-ben, poszthumusz megjelenő munkáját a
diffrakcióról, sőt számos kísérletet is végzett – talán pont e kísérletek
miatt késett az Opticks megjelenése –
és nem Hooke halálára várt Newton, ahogy sokan tartják (Shapiro 2001).
[11] Dennis L. Sepper így fogalmaz: “Arra a
meggyőződésre jutottam, hogy Goethének világosabb képe van a
tudományról, mint Newtonnak, megalapozottabb elképzelése van arról, hogy mit
igényel egy empirikus metodológia, és jobban érti az érintett episztemológiai
és filozófiai kérdéseket.” (Sepper 1988: x). Lásd még (Ribe 1985, Steinle 1994).
[12] A spektrumban található (később Frauenhoferről
elnevezett) vonalakat csak 1802-ben írja le Wlliam Wollaston. Egyik fő
célja, hogy a spektrum Newton által kicsit zavarosan elhatárolt színeit jobban
elkülönítse. Érdekesség, hogy Wollaston is szubjektív prizmatikus kísérleteket
végzett: szabad szemmel vizsgálta az egy milliméternél alig nagyobb nyíláson
keresztül belépő és a prizmán megtörő fényt.
[13] Az 1672-ben írt levél egyik bekezdése
jellemző Newton hozzáállására és arra, hogy az általa felismert
törvényeknek episztémikus értéket tulajdonított: “a természettudós aligha
várhatja, hogy a tudománya azokak [a színeknek] matematikaivá válhat, és mégis
ki merem jelenteni, hogy ugyanannyi bizonyosság van bennük, mint az optika
bármely egyéb részében” (Turnbull 1959: 60). Newton számára
Ezt a szakasz Henry Oldenburg kihagyta a Philosophical Transactionsben megjelenő levélből, így a
magyar fordításban sem található.
[14] Werneburg művére és az exploratív
kísérletezés elterjedtségére Friedrich Steinle hívta fel a figyelmemet.
[15] És ha esetleg valóban szűknek találtatik a
’romantikus’ rekesz Goethe számára (valljuk be, Goethe joggal berzenkedne egy
ilyen besorolás ellen), akkor hová sorolhatjuk Goethét a holtoni Jó és Gonosz
évszázados nagy küzdelmében? Míg az empirizmus és a platonizmus
megtermékenyítőleg hatott rá, a számos felvilágosult elem ellenére Goethe
egész életében zsigeri ellenállást tanúsított a modern tudományos gondolkodás
kialakulásában oly nagy szerepet játszó racionalizmus ellen (Nisbet 1972), így ha nem is a romantikusoknál, de mindenképp
valahol a holtoni Rossz oldalán kell keresnünk. Alátámasztja ezt a besorolást,
hogy Holton elvtársai is az értetlenek közé sorolták Goethét: a Nobel-díjas
fiziológus Sir Charles Sherrington külön kis könyvet írt Goethe tudománytalan,
középkori hangulatú színelméletéről (Sherrington 1949), de korábban Emil Du Bois-Reymond kelt ki rektori
beszédében a kauzalitás egyszerű fogalmát sem értő dilettáns ellen (Du Bois-Reymond 1882), és a sort még hosszan lehetne folytatni. Nem,
ahogy hinni szokták, Hermann von Helmholtzzal, akinek 1853-as előadása
Goethe természettudományos művei kapcsán, valamint a költő (Goethe)
és a valódi tudós közötti áthatolhatatlan szakadékról magyarul is olvasható – a
későbbiekben ugyanis Helmhotz Goethe módszerében követendő példát
látott. (Barnouw 1987; Steinle 2001) Ő írt először a Goethe és Faraday
munkája között felfedezhető számos hasonlóságról, amit azóta többen
hangsúlyozták (Zajonc 1993; Bortoft 1996: 230)
[16] Holton kiindulópontja Isaiah Berlin, aki a a nyugati
társadalmi optimizmus három alappillérét így határozza meg: “az emberiség
központi problémái … végső soron azonosak a történelemben mindvégig, …ezek
elvileg megoldhatók, s hogy mik ezek, azt a helyes módszerrel meg lehet
állapítani” (Berlin 1996: 291)