A rosszul megírt jövő

Albert Jaquard, Axel Kahn: A jövő nincs megírva – A gének titkai. Fabrice Papillon közreműködésével, Falus András könyvajánlójával. Fordította: Ádám Anikó, Györfi Réka. (Jószöveg Műhely Kiadó, 2003)

Apró könyvek is tudnak sokat ígérni. A Jószöveg Műhely számos fontos könyvét ismerve (főleg a szociológia, politikatudomány és a pszichológia tárgyköréből) reménykedve nyithatjuk ki a „A jövő nincs megírva – a gének titkai” című kötetet. A kötetlen beszélgetést a genetika iránt lelkesedő Fabrice Papillon jegyezte le egy Svájcban dolgozó népességgenetikus (Albert Jacquard) és a legmagasabb szintű európai fórumokon is tevékenykedő Axel Kahn orvos-genetikus között. Tovább fokozza elvárásainkat az ismert magyar akadémikus, Falus András könyvajánlója. Dicséretes, hogy az angolszász tudományos ismeretterjesztő irodalom dömpingjében (aminek azért hálásak is lehetünk sok szempontból) szót kap a francia tudósvilág is, amelynek tagjairól sokszor illetlenül feledkezünk meg

A kötet sokkal több a genetika legújabb eredményeinek bevezető szintű ismertetésénél. Igazi értéke, hogy megmutatja: a tudósnak, a felelős tudósnak nem csak a saját szakterületét érintő kérdésekben kell állást foglalnia. A résztvevők számos kérdést megvitatnak, amelyek jelentősége messze túlnyúlik a szigorúan vett természettudományok hatáskörén. Mely ponttól számítjuk az élet kezdetét? Hogyan értelmezhető a halál és mi a helyes hozzáállás az eutanáziához? Van-e etikai felelősségünk az állatvilág tagjaival szemben? A legjelentősebb kérdések a kötetben a genetika tudománya és fontos társadalmi problémák kapcsolatát érintik. A könyv majdnem felét a genetikával gyakran és hibásan összekapcsolt determinizmus bírálata adja. Lehet-e például az IQ-tesztek eredményei alapján egydimenziós skálán rangsorba állítani az embereket? Milyen áltudományos ideológiák használhatók rasszista célok elérésére? Majdnem száz oldal foglalkozik a legutóbbi évek kihívásaival: milyen módon alakítható át az élő szervezet a genetika segítségével, illetve milyen hatása van az emberi (vagy állati) genom szabadalmaztathatóvá tételének. Az izgalmas kérdések legtöbbjében csak részleges az egyetértés a beszélgetőpartnerek között – és ettől válik érdekes olvasmánnyá az amúgy korántsem hibátlan kötet.

A problémák ugyanis már a kötet kiválasztásával kezdődnek. Magyar olvasó kezébe csak hosszas tanakodás után illik adni olyan könyvet, amely szerint a szabadalom a liberális társadalmakban létrejött mechanizmus, és „ezért van az is, hogy a szabadalom nem létezik a szocialista társadalomban” (Kahn érvelése). Ilyen esetekben nem árthat a magyar szerkesztő által hozzáfűzött egykarakteres megjegyzésnél („?”) hosszabb magyarázat (168. o.).

Hogy egy példát Jacquard-tól is idézzünk, minden jóérzésű tudománytörténész, nyelvtörténész, kémikus és fizikus rémületére: „hogyha előre tudjuk, hogy … a rácsodálkozás összefoglalható magának a DNS-nek a létével, most az „élet” szavunk nem is létezne! Ha Lavoisier tíz évszázaddal előbb él, soha nem találjuk ki a flogiszton kifejezést! Ha Einstein egy évszázaddal korábban dolgozza ki relativitáselméletét, soha nem gondolunk az éter létezésére! És ha Crick és Watson felfedezése (a DNS-szerkezet) néhány évszázaddal korábban történek, az „élet” szavunkat is megspóroljuk.” A tizedik oldal pár sorában sűrűsödő pontatlanságok és hibák elemzése bőven túlnyúlik egy recenzió terjedelmén.

A legalábbis nem hibátlan könyvre a végzetes csapást a magyar szakemberek mérték. Nem könnyű olyan oldalakat találni a kötetben, ahol sem fordításai, sem stiláris, sem helyesírási hibával nem találkozunk. A már gimnáziumból is ismerős szavak esetében is sok a fordítási hiba (a bázispárt alappárnak fordítani nem konvenciószegés, hanem szarvashiba, 160. o.), de a viszonylag meg nem honosodott kifejezéseknél is: ha a már ismert átírásra bevett a „transzkripció” szó, a viszonylag kevésbé ismert „transzcriptom” (165. o.) miért c-vel írandó? De ne ragadjunk le ilyen finomságoknál. Mit számítanak ezek olyan gyöngyszemek után, mint „A fehérjéket az aminosavak láncolata szintetizálja” (9. o.), vagy a „folyékony aldehidben” élő embriók említése (183 .o.). Az ősleves helyett „óceánpép” (10. o.), a faj-fajta fogalmak összekeverése (144. o.), az „idegfluidumot” szállító ingerületátvivők (93. o.) nyilvánvalóvá teszik a szakmai inkompetenciát. Egy-egy fordulat már-már szórakoztató: a „tükörhatás” miatt önmagát „fénymásoló” DNS (9. o.), a kvantált helyett „darabos” valóság (100. o.) félrefordító versenyen is jó helyezést szereznének a munkának. Már ha egyáltalán fordításnak nevezhetjük a szöveget, ahol eredeti francia szavak is szép számmal maradtak: a DNS „non géniques” területein (138. o.) kívül olyan betegségeket ismerünk meg, mint a „encéphalopathie”, a „leucodystropie métachromatique” (192. o.) vagy a „myopathie” (202. o.), valamint utalást találunk a „progressisme d’airain” következményeire is (210. o.).

Már csak egy példát említek (nem a példák fogytak el, hanem a recenzens türelme): „Múlt (2000 – a Szerk.) február óta – amikor a Nature and Science folyóiratban megjelent a géntérkép…” (166. o.) Reméltem, hogy már egy elsőéves bölcsészhallgató is ismeri a világ két leghíresebb szakmai folyóiratának nevét, és nem egy lapként kezeli őket. Ráadásul már legalább 15 éves volt, amikor a Holdra-lépéshez fogatható szenzációt keltett az emberi géntérkép első közzététele. Az azonban végképp elvárható, hogy a szerkesztő, aki a beszúrás szerint a mondat első két szavát látta, nem hagy ilyen hibát egy könyvben. Így a kötet nagy fájdalom a minőségi tudományos ismeretterjesztést fontosnak tartó közvélemény számára.

Zemplén Gábor