A rosszul megírt jövő
Albert
Jaquard, Axel Kahn: A jövő nincs
megírva – A gének titkai. Fabrice
Papillon közreműködésével, Falus András könyvajánlójával. Fordította: Ádám
Anikó, Györfi Réka. (Jószöveg Műhely Kiadó, 2003)
Apró
könyvek is tudnak sokat ígérni. A Jószöveg Műhely számos fontos könyvét
ismerve (főleg a szociológia, politikatudomány és a pszichológia
tárgyköréből) reménykedve nyithatjuk ki a „A jövő nincs megírva – a
gének titkai” című kötetet. A kötetlen beszélgetést a genetika iránt
lelkesedő Fabrice Papillon
jegyezte le egy Svájcban dolgozó népességgenetikus (Albert Jacquard) és a legmagasabb szintű európai fórumokon is
tevékenykedő Axel Kahn
orvos-genetikus között. Tovább fokozza elvárásainkat az ismert magyar
akadémikus, Falus András könyvajánlója.
Dicséretes, hogy az angolszász tudományos ismeretterjesztő irodalom
dömpingjében (aminek azért hálásak is lehetünk sok szempontból) szót kap a
francia tudósvilág is, amelynek tagjairól sokszor illetlenül feledkezünk meg
A kötet sokkal több a genetika legújabb
eredményeinek bevezető szintű ismertetésénél. Igazi értéke, hogy
megmutatja: a tudósnak, a felelős tudósnak nem csak a saját szakterületét
érintő kérdésekben kell állást foglalnia. A résztvevők számos kérdést
megvitatnak, amelyek jelentősége messze túlnyúlik a szigorúan vett
természettudományok hatáskörén. Mely ponttól számítjuk az élet kezdetét? Hogyan
értelmezhető a halál és mi a helyes hozzáállás az eutanáziához? Van-e
etikai felelősségünk az állatvilág tagjaival szemben? A legjelentősebb
kérdések a kötetben a genetika tudománya és fontos társadalmi problémák
kapcsolatát érintik. A könyv majdnem felét a genetikával gyakran és hibásan
összekapcsolt determinizmus bírálata adja. Lehet-e például az IQ-tesztek
eredményei alapján egydimenziós skálán rangsorba állítani az embereket? Milyen
áltudományos ideológiák használhatók rasszista célok elérésére? Majdnem száz
oldal foglalkozik a legutóbbi évek kihívásaival: milyen módon alakítható át az
élő szervezet a genetika segítségével, illetve milyen hatása van az emberi
(vagy állati) genom szabadalmaztathatóvá tételének. Az izgalmas kérdések
legtöbbjében csak részleges az egyetértés a beszélgetőpartnerek között –
és ettől válik érdekes olvasmánnyá az amúgy korántsem hibátlan kötet.
A problémák ugyanis már a kötet
kiválasztásával kezdődnek. Magyar olvasó kezébe csak hosszas tanakodás
után illik adni olyan könyvet, amely szerint a szabadalom a liberális
társadalmakban létrejött mechanizmus, és „ezért van az is, hogy a szabadalom
nem létezik a szocialista társadalomban” (Kahn érvelése). Ilyen esetekben nem árthat a magyar
szerkesztő által hozzáfűzött egykarakteres megjegyzésnél („?”)
hosszabb magyarázat (168. o.).
Hogy egy példát Jacquard-tól is
idézzünk, minden jóérzésű tudománytörténész, nyelvtörténész, kémikus és
fizikus rémületére: „hogyha előre tudjuk, hogy … a rácsodálkozás
összefoglalható magának a DNS-nek a létével, most az „élet” szavunk nem is
létezne! Ha Lavoisier tíz évszázaddal előbb él, soha nem találjuk ki a
flogiszton kifejezést! Ha Einstein egy évszázaddal korábban dolgozza ki
relativitáselméletét, soha nem gondolunk az éter létezésére! És ha Crick és
Watson felfedezése (a DNS-szerkezet) néhány évszázaddal korábban történek, az
„élet” szavunkat is megspóroljuk.” A tizedik oldal pár sorában sűrűsödő
pontatlanságok és hibák elemzése bőven túlnyúlik egy recenzió terjedelmén.
A legalábbis nem hibátlan könyvre a
végzetes csapást a magyar szakemberek mérték. Nem könnyű olyan oldalakat
találni a kötetben, ahol sem fordításai, sem stiláris, sem helyesírási hibával
nem találkozunk. A már gimnáziumból is ismerős szavak esetében is sok a
fordítási hiba (a bázispárt alappárnak fordítani nem konvenciószegés, hanem
szarvashiba, 160. o.), de a viszonylag meg nem honosodott kifejezéseknél is: ha
a már ismert átírásra bevett a „transzkripció” szó, a viszonylag kevésbé ismert
„transzcriptom” (165. o.) miért c-vel írandó? De ne ragadjunk le ilyen
finomságoknál. Mit számítanak ezek olyan gyöngyszemek után, mint „A fehérjéket
az aminosavak láncolata szintetizálja” (9. o.), vagy a „folyékony aldehidben” élő embriók említése (183 .o.). Az
ősleves helyett „óceánpép” (10. o.), a faj-fajta fogalmak összekeverése
(144. o.), az „idegfluidumot” szállító ingerületátvivők (93. o.)
nyilvánvalóvá teszik a szakmai inkompetenciát. Egy-egy fordulat már-már
szórakoztató: a „tükörhatás” miatt önmagát „fénymásoló” DNS (9. o.), a kvantált
helyett „darabos” valóság (100. o.) félrefordító versenyen is jó helyezést
szereznének a munkának. Már ha egyáltalán fordításnak nevezhetjük a szöveget,
ahol eredeti francia szavak is szép számmal maradtak: a DNS „non géniques”
területein (138. o.) kívül olyan betegségeket ismerünk meg, mint a
„encéphalopathie”, a „leucodystropie métachromatique” (192. o.) vagy a
„myopathie” (202. o.), valamint utalást találunk a „progressisme d’airain” következményeire
is (210. o.).
Már csak egy példát említek (nem a
példák fogytak el, hanem a recenzens türelme): „Múlt (2000 – a Szerk.) február óta – amikor a Nature and Science folyóiratban megjelent a géntérkép…” (166. o.)
Reméltem, hogy már egy elsőéves bölcsészhallgató is ismeri a világ két
leghíresebb szakmai folyóiratának nevét, és nem egy lapként kezeli őket.
Ráadásul már legalább 15 éves volt, amikor a Holdra-lépéshez fogatható
szenzációt keltett az emberi géntérkép első közzététele. Az azonban végképp
elvárható, hogy a szerkesztő, aki a beszúrás szerint a mondat első
két szavát látta, nem hagy ilyen hibát egy könyvben. Így a kötet nagy fájdalom
a minőségi tudományos ismeretterjesztést fontosnak tartó közvélemény
számára.
Zemplén Gábor