A huszonöt éve, 1974-ben elhunyt Mátrainé Zemplén Jolán bizton rászolgált, hogy a XX. századi magyar asszonysorsok panteonjába bekerüljön. Magyarországon a nõk emancipációjának fontos állomásaként említhetõ, hogy 1967-ben a Mûszaki Egyetem Zemplén Jolán személyében elõször nevezett ki nõi tanszékvezetõt, aki egyben hazánk elsõ nõi fizika-professzora is volt.

A hazai újságírás sem feledkezett meg errõl a tényrõl, még a Nõk Lapjában is jelent meg olyan cikk, amely kiemelte: “igazi frontáttörést jelentett, amikor 1967-ben a kísérleti fizika tanszékre professzorrá nevezték ki Mátrainé Zemplén Jolánt”. A huszadik század második felében a nõk egyetemi képzése terén valóban hatalmas elõrelépések történtek, ahogyan ezt Vámos Éva e kötetben megjelent tanulmánya részletesen is taglalja. A Mûegyetemen a II. Világháborút követõ évben még csak fél százalék körül mozgott a nõi hallgatók aránya, 1960-ra ez az arány már 13 százalékra nõtt, 1970-re pedig elérte a húsz százalékot is.

Kérdéses azonban, hogy a Zemplén Jolán által elért eredmények nem csak kontextusukból kiragadva tûnnek-e a hazai feminizmus által is ünnepelt fegyverténynek. Zemplén töretlennek tûnõ karrierje valóban felhasználható arra, hogy a nõi emancipációs mozgalmak zászlajukra tûzzék. Jelen tanulmány azonban azt próbálja megmutatni, hogy mikor a számos könyv írójaként tisztelt professzorasszony munkája során ellenállásba ütközött, ezt nem nõi, vagy éppen nõi fizikusi volta indokolta, hanem az, hogy egy, korában kevéssé elfogadott tudományterület úttörõje volt. Elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy hazánkban a fizika- és tudománytörténet-írás diszciplínává szervezõdött, és megfelelõ intézményes keretei kialakultak. A következõkben azonban mindezt részleteiben nem tárgyalhatom, az életút rövid ismertetése után mindössze a korábbi megemlékezésekben kevéssé hangsúlyozott területet megvizsgálására van módom.

Az ismert tudóscsalád gyermekeként felnövõ Zemplén Jolán 1935-ben kapta meg a budapesti Tudományegyetemen matematika-fizika szakos középiskolai tanári oklevelét. A rákövetkezõ évben megvédte bölcsészdoktori értekezését “Az atmoszférikus oxigénsávok Zeeman jelenségérõl”. A fiatal kutató a Mûegyetem Fizika Tanszékén Schmid Rezsõ és Gerõ Loránd irányításával bekapcsolódott a tanszéken folyó kísérleti fizikai munkába és számos további, fõleg spektroszkópiai témájú cikket írt és publikált. A Schmid-Gerõ-Budó-Kovács iskolához kapcsolódó kutatásai mellett Zemplén egyre több figyelmet szentelt a tudomány-, szorosabban véve a fizika történetének. 1944-ben elkészült elsõ komolyabb, e témájú munkájával. Az általános, fõleg a nemzetközi folyamatokat tárgyaló könyv, A háromezer éves fizika 1945-ben jelent meg, olyan idõszakban, amikor tudománytörténet jószerivel nem létezett az országban. Bár továbbra is kísérleti fizika tanszéken dolgozott, figyelme egyre inkább a magyarországi fizika története felé fordult, 1960-ban megvédett kandidátusi disszertációja is e témával foglalkozott.

Hírnevét leginkább a hatvanas években publikált könyveinek köszönhette, 1961-ben jelent meg A magyarországi fizika története 1711-ig és 1964-ben A magyarországi fizika története a XVIII. században. 1966-ban megszerezte a tudományok doktora címet, 1967-ben kinevezték egyetemi tanárrá. A Mûegyetem elsõ nõi professzora és az ország elsõ nõi fizika professzora a Kísérleti Fizika tanszék oktatását irányította és szervezte. Komoly szerepe volt abban, hogy létrejöhetett a MTA Tudomány- és Technikatörténeti Kutató Csoportja, amelynek haláláig vezetõje volt. Dolgozott a Fizikai Szemle szerkesztõbizottságában, az Eötvös Loránd Fizikai Társulatban évtizedeken át, az Elnökség tagjaként tevékenykedett, részt vett több egyetemi bizottságban. Az elsõk között hozott létre tanszékvezetõként tanszéki tanácsot, amely demokratikus úton irányította a tanszék belsõ életét. Halála után, 1981-ben a MTESz Zemplén-emlékérmet alapított fiatal tudománytörténészek munkájának elismerésére.

A következõkben kicsit részletesebb leírását kívánom adni Zemplén Jolán családjának, baráti körének, mivel véleményem szerint az e körbõl származó impulzusok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Zemplén Jolán érdeklõdése a fizika, majd késõbb a fizikatörténet felé fordult.

Zemplén Jolán életét vizsgálva úgy tûnik, hogy a feldolgozatlan problémák, komplexusok forrása helyett inkább inspirációt jelentett a család. Édesapjára, Zemplén Gyõzõre már Eötvös-kollégista korában felfigyelt a Kollégium kurátora, Eötvös Loránd, majd maga mellé vette és Göttingába küldte továbbképzésre. A fiatal fizikust 1905-ben a Tudományegyetem, 1907-ben a Mûegyetem habilitálja magántanárrá, 31 évesen az Akadémia levelezõ tagja lesz. 1912-tõl haláláig pedig a Mûegyetem frissen alapított Elméleti Fizika Tanszékének vezetõje.

Nagybátyja, Zemplén Géza hasonló karriert futott be: az Eötvös Kollégium tagjaként járt a Tudományegyetemre, ezt németországi út követte, majd közös munka a Nobel-díjas Emil Fischerrel. Hamarosan a fiatalabb testvér is frissen alapított tanszék vezetését kapta a Mûegyetemen valamint az MTA levelezõ, majd rendes tagja lett. Szerves kémiai iskolájának kitûnõségeit itt nincs hely felsorolni, elég talán csak a ma már Amerikában élõ és Nobel-díjas Oláh Györgyöt megemlíteni.

A sokak által becsült Zemplén Gyõzõ karrierje azonban sajnálatos módon félbeszakadt – önkéntesként bevonulva halálos találat érte az elsõ világháborúban. Gyászoló feleségen kívül öt fiatal gyermeket hagyott hátra. A magyar elméleti fizika talán legkiválóbb képviselõjét vesztette el az ország. Bár érezhetõ a baráti elfogódottság és talán némi túlzás is Kodály Zoltán 1946-ban a MTA egyik ülésén elhangzott kijelentésében: “Ha Zemplén Gyõzõ nem esik el az elsõ világháborúban, ma bizonyára egy harmadik Nobel-díjassal dicsekedhetnénk, Hevesi György és Szent-Györgyi Albert mellett”, az mindenesetre bizonyos, hogy “Zemplén Gyõzõ lökéshullámokra vonatkozó kutatásai jelentõségét csak napjainkban, a plazmafizika korában látjuk teljes mélységében.”

A fiatalon apa nélkül maradt család tagjai életük végéig szoros kapcsolatot tartottak egymással, bár szakmai szempontból homlokegyenest ellenkezõ területek felé fordultak.

A családban a legidõsebb fiú Zemplén Zoltán, (cisztercita szerzetesként felvett neve György, 1905-1973) öt évig Magyarországon, majd hét évig Rómában tanult. A Római Magyar Akadémia igazgatója, a Hittudományi Akadémia rektora, majd r.k. segédpüspök, filozófus, egyetemi tanár volt.

Öccse, Zemplén Béla (1906-1974) sub auspiciis gubernatoris végezte a budapesti Tudományegyetem orvoskarát. Húguk, Zemplén Piroska (1908-1983, keresztapja Gombocz Zoltán volt) bölcsészdiplomát szerzett és Németországban telepedett le. A legfiatalabb fiú, Zemplén Elemér (1909-1995) jogászdoktor, majd könyvvizsgáló volt.

A fiatalabb lány, Jolán életében így döntõ volt a jórészt idõsebb fiútestvérek “nevelése”. Az 1911-ben született Jolán még nem járt iskolába, amikor édesapja meghalt, de testvérei már megtanították tarokkozni. Úszásoktatását is egyszerûen intézték bátyai, a családi legendárium szerint a visegrádi mólóról vízbe hajították húgukat. A család ezeken a “megrázó” élményeken kívül azonban nagyon nyitott, kifejezetten értelmiségi légkörrel vette körül a már fiatalon is kiemelkedõ tehetségûnek tartott Zemplén Jolánt. Ekkor szövõdött élethossziglani barátság a késõbb kifejezetten materialista gondolkodású fizika-történész és katolikus pap bátyja között. Ha magyarázatát keressük Zemplén Jolán tág, humán- és természettudományokat egyaránt felölelõ érdeklõdési körének, úgy azt ebben a sokszínû testvéri közösségben valószínûleg megtaláljuk.

A már Veress Pálné Gimnáziumban kitûnõ tanuló Jolán a Tudományegyetemen matematikát és fizikát hallgatott. Ebben a választásban is valószínûleg nagy szerepe volt a családnak, az édesapa emlékének. Nagyapja, Zemplén Gyõzõ apja is matematika-fizika szakos tanár volt, édesanyja, Mauritz Vilma szintén. Ezt az is igazolja, hogy a díjakra, kitüntetésre amúgy kevés figyelmet fordító Zemplén Jolán a tanszékvezetõi kinevezését fontosnak tartotta, úgy érezvén, hogy ezzel apja örökébe lépett.

Egyetemi évei alatt ismerkedett meg a filozófus Mátrai Lászlóval, késõbbi férjével. Házasságuk gyümölcseként 1940-ben született elsõ gyermekük, Mária. Veronika lányuk 1943-ban született. Zemplén Jolán ekkor már komolyan foglalkozott az egyetemes fizika történetével. Ha témaválasztásának (és váltásának, hiszen a spektroszkópiai kutatásaival egyre inkább felhagyott) okait keressük, akkor az általános, humán-érdeklõdésen kívül minden bizonnyal az is közrejátszott, hogy a két kisgyerek mellett célszerû volt olyan munkát folytatni, amely a lehetõ legnagyobb részben otthon is elvégezhetõ. Ezt tovább könnyítette az, hogy Budapest ostroma idején a család beköltözött az Egyetemi könyvtár pincéjébe. A Könyvtár épületével Zemplén élete szorosan összefonódott. Azon túl, hogy itt tanult meg fõzni, az épület a késõbbiekben otthonául is szolgált élete legutolsó éveiig: Mátrai László, a könyvtár igazgatójaként családjával együtt itt lakhatott.

Ha azonban Mátrainé Zemplén Jolán életének legfontosabb helyszínét keressük, az valószínûleg nem az Egyetemi vagy az Akadémiai Könyvtár, nem is a Mûegyetem épülete, vagy a munkája során gyakran látogatott felvidéki és erdélyi könyvtárak, hanem Visegrád volt. Zemplén szabadidejének nagy részét itt töltötte az egész évre bérelt nyaralóban. Már gyermekkorában a család kedvelt tartózkodási helye volt Visegrád, és Zemplén Jolán élete során igazi kulturális találkozóhellyé vált. Megfordult itt az idõs Heltai Jenõ, Szerb Antal, Schöpflin Aladár, Faragó György zongoramûvész, Staut Géza, a Színmûvészeti Fõiskola igazgatója, Keresztury Dezsõ és még számos, a családdal közelebbi-távolabbi kapcsolatban álló barát, munkatárs.

Nem csak a társaság kedvéért járt ki Zemplén Visegrádra. Egyedül is ki-kivonatozott õsszel, télen, szeretett itt pihenni és dolgozni , sétálni a hegyek közt. A háború elõtt bátyja, Zoltán cserkészvezetõként seregnyi fiatallal állított be idõnként, a háború után a két testvér gyakran kirándult. Ha az idõjárás megengedte, Zemplén a reggeleket dunai fürdéssel kezdte, szeretett úszni, egyedül vagy barátokkal.

Kikapcsolódásként és egyben idegen nyelvû olvasmányként Agatha Christie krimiket olvasott angolul. Férje is, õ is jórészt így tanulta meg a nyelvet. Az elsõ könyveket egy dán ismerõstõl kapta, akivel egy konferencián találkozott, késõbb az idegen nyelvû könyveket fiatalabb testvérével, Bélával cserélgették. Zemplén a fontosabb európai nyelveket értette, olvasta, de munkájában leginkább kiemelkedõ latintudása és a német nyelv ismerete segítette.

Gyakori vendég volt a visegrádi házban Hegedûs Géza és felesége is, akik úgy megszerették az itt eltöltött nyarakat, hogy házat is vettek Visegrádon . Zemplén Jolán egész életére jellemzõ módon a baráti- és munkakapcsolatok itt sem váltak külön. A Hegedûs házaspárral Mátraiék gyakran játszottak Scrabble-t, ugyanakkor a barátság a szakmai munkában is segítséget jelentett: Hegedûs Géza ugyanis Zemplén könyveibe egy-egy versformába megírt szövegrészt, idézetet fordított. A gyakran egyedül is játszott Scrabble-ön és pasziánszon túl az egyik legfontosabb szórakozás Zemplén életében valószínûleg a gyermekként megtanult tarokk és legfõképp a bridzs volt.

A tanszéki csapat egy mûegyetemi bridzsversenyen nyert kávéfõzõjével évekig büszkén fõztek kávét a kollektíva számára.

Az 1950-es években szétvált Magyarországon a kutatás és az oktatás. A természettudományi karok a tanszékein is alapvetõen oktattak. A következõ évtizedekben ismét fontosabbá vált a kutatás a tanszékeken, de a nagyon elszegényedett, mûszerekkel és pénzzel alig rendelkezõ egyetemek nem tudtak lépést tartani a nemzetközi, de még sokszor a hazai kutatásokkal sem. Az 1960-as években a fizikai kutatások központja nem az egyetemeken, hanem a KFKI-ben és az ATOMKI-ben volt. Jól mûködött az ELTE néhány tanszéke, például az Elméleti Fizika vagy az Atomfizika tanszék, Budó Ágoston szegedi iskolája is országos hírû volt.

Zemplén Jolán az ÉKMÉ-n, a kettévált Mûegyetem fõleg építészeket tanító felén került a Kísérleti Fizika tanszék élére 1967-ben. A tanszéket korábban sokáig Gyulai Zoltán akadémikus vezette. Az igen elszegényedett tanszéken Gyulai és munkatársai szennyezett kristályok szerkezetét és tulajdonságait vizsgálták. Miután nyugalomba vonult, Gyulait akadémikusként kinevezték a tanszéken alapított kristálynövekedési kutatócsoportot élére. A tanszékvezetésben Gyulait rövid ideig Bodó Zalán követte, aki azonban kevés affinitással rendelkezett az oktatáshoz, és hamarosan a rangidõs, nagy oktatási tapasztalattal rendelkezõ Zemplén vette át a tanszék irányítását.

Gyulai Zoltán már korábban érdeklõdéssel kísérte Zemplén történeti munkáit, õt magát is vonzotta a fõleg a tizenhét-tizennyolcadik században domináló mechanikus–materialista filozófia, hadifogsága alatt filozófusi naplót is vezetett. Gyulai és Zemplén jó kapcsolatára jellemzõ, hogy Gyulai “könyvét Zemplén Jolán tette olvasmányossá, didaktikailag is kitûnõ tankönyvvé.”

Zemplén tanszékvezetõsége azonban igen jelentõs fordulatnak számított: a jórészt egykristályok növesztésével foglalkozó tanszék élére egy, korábban spektroszkópiával foglalkozó tudománytörténész került. Ez a “váltás” sok szempontból problematikusabb, mint az, hogy a korábban kizárólag férfiak vezette tanszéken nõ kerüljön vezetõ pozícióba.

Az új helyzet nem volt hátrányos a tanszék számára – hiszen Gyulai vezetésével a kristálynövekedési kutatócsoport tagjai folytathatták munkájukat. A tanszékvezetõ-helyettesnek frissen kinevezett és szakmai feladatokkal megbízott Kiss József (aki kevéssel korábban a Szovjetunióban kandidált) pedig potenciális utódként szintén Gyulai köréhez tartozott.

A hazai tudománytörténet-írás számára azonban nagy jelentõséggel bírt, hogy a fõleg építészeket (gyakran levelezõ tagozaton) oktató tanszéken hamarosan lehetõség nyílt a tudománytörténet hivatásszerû mûvelésére.

Sokak szerint a tudománytörténet-írás az egyetlen valódi közös pont a századunkban már egyre inkább elváló humán- és reálszféra között. Ha ez túlzás is, az bizonyos, hogy tudománytörténetet nagyjainak mind természettudományos, mind történeti (és-vagy) filozófiai háttérismerete jelentõs volt. Különösen igaz ez a szakma úttörõire, akik szinte egytõl egyig természettudományos (gyakran fizikusi) végzettséggel rendelkeztek. Ma már egyre több tudománytörténész kerül ki a bölcsészek közül, a természettudósok leginkább már csak a XX. századi tudományt vizsgálók között vannak túlsúlyban.

Zemplén Jolán meghatározó alakja volt annak a generációnak, amelynek hatására a XX. század második felében megszületett hazánkban a hivatásszerûen ûzött tudománytörténet-írás. Ennek a generációnak köszönhetjük, hogy ez a diszciplína valóban tudományterületté válhatott, túllépett az akkor jellemzõ (de ma is sajnálatos módon elõforduló) dilettantizmuson.

Ennek a generációnak kultúrtörténeti érdeklõdésû természettudósok alkották a derékhadát. Hatalmas munkát végeztek el a korábban elhanyagolt források felkutatásával és feltárásával. Sok területen még mai tudásunk is az õ munkásságukon alapszik. Az általuk elvégzett munka ma már gyakran nem is elvégezhetõ, nem technológiai akadályok miatt, hiszen a második világháború óta nem volt jelentõs pusztulás a fennmaradt kézirat- és könyvtárállományban. Sokkal inkább a kutatói mentalitás és a kutatások finanszírozása változott meg. Csökkent az igény a gyakran egész emberöltõt felölelõ, aprólékos munkák iránt, az ezzel járó életstílus pedig keveseknek engedhetõ meg.

A szakmát Zemplén és társai autodidakta módon tanulták és a gyakran markánsan eltérõ háttérrel rendelkezõ kutatókból a hatvanas-hetvenes évek fordulójára született meg a hazai tudománytörténészek közössége. Ekkorra már jónevû matematikatörténész volt az eredetileg klasszika-filológiával, filozófiával foglalkozó Szabó Árpád. Szintén autodidakta módon lett kémiatörténész Szabadváry Ferenc, de említhetnénk Makkai László vagy Vekerdi László nevét, aki utóbbi könyvtárosként kezdett az akadémia- és tudománytörténettel foglalkozni.

Megjelent az igény, hogy a magyar szaktudománytörténeteket megírják: Szabadváry és Szõkefalvi-Nagy kémiatörténete, Szénási Barna matematikatörténete, Zemplén Jolán fizikatörténete ebben az idõben jelent meg. Endrei Valter már megvédte akadémiai doktoriját, Makkai László technikatörténettel foglalkozó nagydoktori értekezésének Mátrainé Zemplén Jolán volt az opponense.

A korra és mentalitásra jellemzõ, hogy míg a humaniórákkal foglalkozók jelentõs része nem vette a fáradságot, hogy elmélyedjen a tudományok történetében, vagy egyszerûen nem értette azokat. A természettudósok jelentõs része nem vette komolyan a történeti jellegû munkákat. Jelentõségüket leginkább abban látták, hogy a könyvek rendszerint kisbetûs "érdekességei" között, a "valódi" tudásanyag mellett kikapcsolódást jelentenek az olvasó számára. Zemplén Jolán háta mögött is elhangzottak olyan szarkasztikus kijelentések, amelyek azt sugallták, hogy a fizikatörténész azért nem tudja megírni a 19. század történetét, “mert akkor már volt fizika”. Ez a kettõs kirekesztettség ma is gyakran elõfordul: míg a történészek munkáját egyre több természettudós és természettudományos módszer segíti, a hazánk történetét feldolgozó mûvek legtöbbször nem (vagy nem jól) használják fel és építik be a tudománytörténeti kutatások eredményeit. A természettudósok közül pedig sokan ma is fittyet hánynak a 20. századi történetírás módszereire, amikor tudománytörténeti kérdésekkel foglalkoznak.

Zemplénnek tehát igen nagy hatása volt abban, hogy tanszékén létrejöhetett az Akadémiai Tudománytörténeti Kutatócsoport. Helyettese (és idõvel utódja) Bíró Gábor volt, akinek szerepe, bár nem tartozik e tanulmányhoz, szintén döntõ volt a kutatócsoport létrejöttében. Itt dolgozott a biokémia után filozófiát tanuló Palló Gábor. Mátrainé halála után idõvel elment a kutatócsoportból Gazda István, aki a 19. századi hazai fizika feldolgozásában segített Zemplénnek, helyére Vargha Magdolna került. Balázs Tibor az alapítás után nem sokkal csatlakozott az akadémiai kutatócsoportba. Földrajz-történelem szakos tanárként könyvet írt az izzólámpa-történetrõl.

Ez a kevés embert foglalkoztató kutatócsoport vált a hazai tudománytörténet-írás egyik legfontosabb találkozóhelyévé. A kutatócsoport által szervezett szemináriumokon két-háromszor annyi vendég volt általában jelen, mint tag. Gyakori vendég volt Makkai László, Endrei Valter, Fehér Márta, Hronszky Imre, Vekerdi László és még sokan mások.

Szintén komoly érdemei voltak Zemplénnek abban, hogy 1970-ben a MTESz-ben központi, úgynevezett elnöki bizottságként megalakult a Tudomány és Technikatörténeti Bizottság. Elnöke Mátrai László lett. A bizottság célja az volt, hogy szélesebb körû szakmai fórumot biztosítson a az országban egyre több helyen és több irányban folyó tudomány- és technikatörténeti kutatásoknak. Nagyban az õ hatására vált mûködõképessé és aktívvá az MTA Tudomány- és Technikatörténeti Bizottsága is.

De tudományszervezõi munkáján kívül Zemplén legfontosabb hozzájárulása a hazai tudománytörténet-íráshoz a magyarországi fizika történetét feldolgozó két vaskos kötete volt. Ahogy Vekerdi László fogalmazott: “…megbízható és könnyen áttekinthetõ összefoglalás a magyarországi természetfilozófiai-fizikai fejlõdésrõl Zemplén mûveiig nem volt”. A tizenkilencedik századi fizika történetérõl is számos tanulmányt írt. A Szlovák Tudományos Akadémia felkérésére megírta A szlovákiai fizika történetét. E könyv magyar kiadásának elõszavában Gazda István így jellemzi Zemplén munkáját: “Átnézte a felvidéki iskolákban máig õrzött kéziratos feljegyzéseket, óravázlatokat, sokszorosított elõadási anyagokat is, tehát jóval bõvebb képet ad a Felvidékhez kötõdõ kultúrtörténeti eseményekrõl, mint amit eddig a nyomtatott forrásokból bárki kiolvashatott.” Zemplén szépen, nagy alapossággal megírt könyvei többek voltak szorosan vett fizikatörténetnél, inkább mûvelõdéstörténeti szintézisként íródtak és olvashatók.

A nagy általános mûveltségû, latinul kiválóan tudó Zemplént egész életében jellemezte a munka õszinte tisztelete és szeretete. Munkamódszerére jellemzõ volt az alaposság, szerénység. A doktori védésének egyik bírálója, Kónya Albert által lejegyzett szavak híven tükrözik hozzáállását. A bírálóknak adott válaszában Zemplén a következõket mondta: “Köszönöm elsõsorban mindazt a dicséretet, amit elmondtak és amibõl azt látom, méltányolták és értékelték azt a nagy munkát, amelyet a disszertáció elkészítésébe fektettem. Talán még jobban köszönöm azonban a bíráló megjegyzéseket, mert ezek igen nagy segítséget fognak jelenteni további munkámban, akár ennek a könyvnek egy esetleges új kiadásánál, akár a magyarországi fizika történetének harmadik részének megírásánál.”

Zemplén munkásságát mindenképpen úttörõnek kell tekintenünk, de leginkább talán azért, mert munkássága jórészt egy, a korában alig elfogadott tudományterülethez, ennek létrehozásához, életrekeltéséhez kapcsolódott, nem pedig amiatt, hogy mindezt nõként vitte véghez..

Zemplén Jolán utolsó éveit a sikerek mellett komoly csalódások is kísérték. Bár a jó barátság továbbra is megmaradt közöttük, elvált férjétõl, Mátrai Lászlótól. A válás nagyon megviselte, Mátrai elköltözése után egy ideig még az Egyetemi Könyvtár épületében lakott, élete utolsó hónapjaiban pedig átköltözött Budára. Csalódott volt (és ebben szûkebb baráti körével is osztozott), hogy a világháború utáni optimizmus, az “absztrakt” szocializmus ígérete nem vált valósággá. A hatvanas évek kiábrándultsága együtt járt a célratörés, a munkakedv lanyhulásával. Az elkeseredettséget, hogy többé nem érdemes igyekezni, hogy az emberiség fejlõdése nem pozitív, csak nagyon erõs baráti kötelékek feledethetik el, azonban 1973-ban meghalt Zemplén Zoltán is, aki testvérei közül talán a legközelebb állt Zemplén Jolánhoz. Az állandó beszélgetõ- és sétálópartner elvesztése valószínûleg pótolhatatlan volt.

Zemplén munkastílusának elengedhetetlen tartozéka volt a Munkás cigaretta. A gyakran éjjelente is dolgozó tudósasszony becslések szerint napi ötven szálat szívott el füstszûrõ nélküli cigarettákból. Külföldi konferenciákra utazva problémák is adódtak a “saját használatra” kivitt cigaretta mennyiségébõl. (Az utolsó években ehhez növekvõ alkoholfogyasztás is társult.)

Élete vége felé egymás után három tüdõgyulladása volt. Emiatt komolyabb kivizsgálásra küldték és a röntgenleletek alapján megmûtötték (õ nem, csak családja tudta, hogy egyik tüdejét ki kellett operálni). A mûtét elõtt, egy közös családi hétvégén a Guggerhegyen, még lelkesen beszélt terveirõl: nyugdíjba vonulása után be akarta fejezni harmadik, a tizenkilencedik századi fizika történetével foglalkozó könyvét. A sikeres mûtétet követõen kezdetben jól érezte magát, majd állapota rosszabbodott, válságosra fordult. Az utolsó napokban tudta csak meg, hogy halálos beteg.

Mi marad hátra egy életmûbõl, amire érdemes, fontos vagy kell emlékeznünk és az utókort emlékeztetnünk? A figyelem, segítség, amelyet kollégái kaptak tõle máig ható emlékek. A szervezetek egy része, amelyek létrejöttében segédkezett, más emberekkel vagy más célokkal, de ma is mûködnek, más részét azonban elsodorta az idõ, a politikai és gazdasági döntések és folyamatok.

Zemplén mûvei azonban ma is mindenki számára hozzáférhetõek. Kézbe véve és elolvasva “az elfogulatlan olvasó nagy és jólesõ meglepõdéssel csukhatja be a két hatalmas anyagot, munkát magába sûrítõ könyvet: gazdagabbak lettünk valamivel, amirõl azt hittük, hogy beszélni sem érdemes, a magyar fizika történetével. … ezt a két könyvet legalább annyi embernek el kell olvasni, mint ahányan irodalomtörténeteinket olvassák.”