Zemplén Gábor

A Természettudós Goethe

Európa első kultúrfővárosa 1985-ben Athén volt. Idén, Stockholm és Szaloniki után a megtisztelő címet Weimar viselheti. Ebben a döntésben nem kis szerepet játszott, hogy Németország ez év augusztus 28-án ünnepli Johann Wolfgang von Goethe születésének 250-ik évfordulóját. A következő oldalakon az összeurópai kultúránk meghatározó alakjaként számontartott író-miniszter életművének kevésbé ismertebb, tudományos oldalával ismerkedhet meg az olvasó[1].

Maga Goethe többször is irodalmi művei fölé sorolta tudományos munkásságát[2]. Ez talán csak egy nagy elme nagy tévedése, amilyenre már volt példa a világtörténelem során. Az ilyen félrelépéseket jobb esetben elnézte a kultúrtörténet, rosszabb esetben észre sem vette. A sokáig istenített Newton alkímiai írásait évszázadokig nem vette figyelembe a tudománytörténet-írás, Kepler számmisztikával és asztrológiával foglalkozó írásait is csak az utóbbi évtizedekben illetik kellő figyelemmel. Sokan ma is azt állítják, helyesen, hiszen ezek az emberek sem az említett obskúrus területeken szereztek felejthetetlen érdemeket. Talán Goethe tudományos írásaival is ez a helyzet és nem tekinthetők többnek egy idegen területre kiruccanó nagy szellem botlásainál, és mint ilyenek, csak a szakemberek kis körének érdeklődésére tarthatnak számot.

Ezt megcáfolni látszik az a tény, hogy 1932-ig 4 554, Goethe természettudományos műveivel foglalkozó mű címét gyűjtötte össze Günther Schmid. 1987-ben egy hasonló bibliográfia már 10 000 körüli számot emleget.[3] Van alapja ennek a meglepően nagy érdeklődésnek? Bár Goethe hosszú élete során több, önmagában is megálló tudományos eredmény és felfedezés szülőatyja, ez mégsem indokolhatja a fent említett nagy számokat. Azon kívül, hogy Goethe a tudományos panteonnak is méltó tagja, szeretném megmutatni, hogy korát jóval megelőzte bizonyos, tudományt érintő szemléleti kérdésekben.

Tudományos Sokszínűség

Goethe tudományos munkássága 1776-tól 1832-ig 56 aktív évet ölel fel. Sok érdekes és fontos részlete van ennek a megdöbbentően nagy életműnek. A területek, amelyekkel élete során foglalkozott, ma már egészen távoli diszciplínákhoz tartoznak. Foglalkozott botanikával, osteológiával, ásványtannal, meteorológiával, színelmélettel, tudománytörténettel. Az ő nevét viseli az α-vas(III)-hidroxid, a goethit és egy növénynemzetség a Goethea. Bizonyos földtani jelenségek magyarázataként felvetette a jégkorszakok létezésének lehetőségét, egy őstulok leletben a mai szarvasmarha elődjét látta. Nagy távolságokra levő területek légnyomásadataiból időjárást jósló rendszert próbált létrehozni. Nevéhez fűződik a morfológia, mint tudomány módszereinek és céljainak kidolgozása.

Csonttanban elsők között használt összehasonlító anatómiai módszereket és 1784-ben szemléltette és bizonyította az os intermaxillare létezését az emberekben. A módszer atyjának tekintett Cuvier ekkor mindössze 15 éves. Ezt a kis csontot korábban nem találták az emberek arckoponyáján, így sok tudós számára perdöntő bizonyítéka volt annak, hogy az ember az állatoktól fundamentálisan különböző és azoknál magasabb rendű.

Szintén úttörőként vonta be a "hibás" élőlényeket alaktani vizsgálódásai körébe, amelyek a természetben megjelenő, látszólagos törvényeket megszegték (még a tizenkilencedik században is ítéltek el állatokat peres eljárás után, ha azok megszegték a „természet törvényeit”). Komoly figyelmet szentelt a rendellenesen fejlődő élőlényeknek, A növények metamorfózisában részletesen vizsgálta a hozzákerült, szokatlanul fejlődött növényeket (pl. egy 'átnőtt rózsát', ahol a színes sziromleveleken belül nem a porzókat, hanem a szár folytatását látjuk). 1. Kép. Ez a hozzáállás biológiában csak száz évvel később, Robert Wirchow munkássága nyomán vált elfogadott módszerré (a teratológia később, a századforduló környékén külön diszciplínává fejlődött). Legnagyobb terjedelmű műve, a Zur Farbenlehre (Színtan), amely színelméleti munkáinak javát tartalmazza, a mai fiziológiai optika egyik előfutára.

Itt munkásságának csak két -- de talán legnagyobb hatású és legvitatottabb –területét, a növénymorfológiai és színtani írásokat vizsgáljuk meg közelebbről.

A Természet Rendje

Az ifjú Goethe részben idősebb barátján, Herderen keresztül ismerte meg kora természettudományos nézeteit. 1780 előtt Linné, Bonnet és Buffon műveit olvasva alakultak ki természetfelfogásának alapvető vonásai.

Alaptermészete a részletekben mindig az egységet kereste és nem idegenkedett a korban divatos neoplatonista szemlélettől, amely tagadta, hogy a természetben ugrások lennének (natura non facit saltus), és az élőlényeket egy folyamatos sor egy-egy lépcsőfokának tartotta.[4] Minden kutatása során célja volt azonban, hogy a 'rendszer', az elmélet ne torzítsa el a valóságot, és ne kerekedjen a fölé; irtózott a Holbach-féle spekulatív, 'filozofáló' biológiától.

Vizsgálódásaiban, bár egész életében szigorúan empirikus volt, Goethe nem nevezhető empiristának. A megismerés alapjának a kísérletezést és a megfigyelést tartotta. Kezdetben bízott Bacon induktív módszerében, később azonban elfordult a szerinte követhetetlen programtól. Úgy tartotta, hogy nem létezik puszta érzéki tapasztalat, elmélettől mentesen nem pillanthatunk a világra. (Ezt a fejlődést részletesen tárgyalja Nisbet 1972.)

Tagadta a korban általánosan elfogadott a preformáció-tant. Felismerte az élőlények "morphéjét", alakját meghatározó kétféle mozgatórugó, a külső tényezők (fény, víz, tápanyagok) és a belső meghatározottság együttes szerepét. Darwin (valószínűleg tévesen) benne látta saját tanának egyik legfontosabb előfutárát.

Egy másik kor gyermekeként olyan világban élt, ahol a biológia, mint tudomány éppen megszületőben volt. Magát a "biológia" kifejezést először Treviranus használta 1802-ben. A XVIII. század és Darwin kora között hatalmas fejlődésen ment keresztül az élet tudománya. A korai neoplatonista, leibnizi hagyományokra épülő biológia egy statikus világkép részei voltak (Linné rendszerének alapja a fajok változatlanságába vetett hit). Ebből fejlődött ki a modern biológia, mely dinamikus, evolúció-központú és a fizikai tudományokban már bevált newtoni szemléletet alkalmazza. Goethe ebben a gyorsan változó korban élt, amikor még nem dőlt el, a biológia milyen alapkérdésekre és milyen válaszokat kereső tudománnyá alakul.

Munkássága elhelyezhető egy, Kant és Blumenbach nevével fémjelzett tradícióhoz. Ez az ún. teleomechanikus program igen nagy jelentőségű volt a tizenkilencedik századi német egyetemeken egészen a század végéig, utolsó jeles képviselője talán az embriológus Karl Ernst von Baer volt (ld. Trienes, 1989). A szemlélet célja a kor legveszélyesebb csapdáit: a megalapozatlan teleologikus gondolkodást és a túlzó mechanisztikus-atomisztikus felfogást próbálta elkerülni. [GAZ1] A teleomechanikus program az élet jelenségeinek mechanisztikus magyarázatát tartotta céljának, azonban elutasította, hogy a kor tudománya képes lenne kizárólag ilyen magyarázatokkal választ adni a biológia kérdéseire és ezért legitimálta egy olyan teleologikus nyelv használatát, amely az élőlény 'céljának' saját formájának létrehozását, életben tartását, örökítését tartotta.

Lágy empirizmus, avagy miről beszél a növény

Ám Goethe botanikai munkáit nem Kant filozófiája vagy Blumenbach munkái inspirálták. A fiatal korában is kedvvel űzött növénytan olasz útján (1786-88) vált szenvedélyévé, amikor elkezdték foglalkoztatni a növényi formák. Az az alapvető kérdés izgatta: mitől ismerhető fel a növények összetartozása, mi az, ami lehetővé teszi, hogy mindegyiket növénynek tekintsük. Talán valami közös forma, vagy esetleg közös ős található a növényvilág sokfélesége mögött?

Szicíliában, Palermo botanikus kertjében a sok újfajta növény láttán megkérdezi magától: "vajon nem lehetne-e fölfedezni ebben a tömkelegben az ősnövényt? Mert ilyennek mégiscsak kell lennie! Különben miről ismerném meg, hogy ez vagy az az alakulat növény, ha nem mind egyugyanazon ősmintára képződött volna?"[5] A kezdetben valósnak, majd történeti ősnek és legvégül a 'növénység' ideájának tartott ősnövény megpillantásáról így írt Goethe 1787. Július 31-én: "…egy szemvillanás alatt rájöttem, hogy a növény azon szervében, amit mi levélnek hívunk lakik az igazi Proteusz aki elbújik és megjelenik a növényi formákban. Az aljától a tetejéig a növény nem más mint levél…"[6]

A Weimarba visszatérő titkos tanácsos felfedezését hamarosan meg is írta, A növények metamorfózisa címmel 1789-ben, a misztikus ősnövényről azonban itt egy szót sem ejt. Helyette leírja azt a megfigyelési módot, amely a lágyszárú virágok föld feletti szervei között megtalálja a kapcsolatokat. Számos példát felhasználva illusztrálja, ahogy az egyik szervből a másikba való átmenet megfigyelhető. Több növénynél megfigyelhető a levélalak folyamatos változása, egyszerűből összetetté alakulása. A virágot alkotó levelek között pedig gyakran találhatók átmenetek. Tulipánoknál találhatók félig lomb, félig lepellelevelek, a sziromlevelek fokozatos összehúzódására és a porzó kialakulására a vízililiomnál vagy a rózsánál találhatunk példát, a Parnassia genusnál a nektáriumok húzódnak össze fokozatosan porzóvá. Példák tucatjait lehetne még sorolni, amit Goethe A növények metamorfózisában vizsgál, de a lényeg, a „kulcs”, amellyel ezek a változásokat leírja minden esetben ugyanaz: a szerv folyamatos tágulása-szűkülése és a növényi nedvek folyamatos rektifikálódása.

Hogy a 'költői ihlet', amely összekötötte a látszólag eltérő növényi szerveket nem biztos, hogy nagyon messze járt az igazságtól. Az utóbbi évek genetikai kutatásai során találtak egy olyan transzpozont, amely a kerti oroszlánszáj (Antirrhinum majus) floricuala (flo) génjébe épülve megakadályozta annak expresszióját, és így a virágzást[7]. Azóta több gént is találtak és jelenleg valószínű, hogy a flo génen kívül három gén felelős a virágfejődés beindításáért, alátámasztva, hogy a növény különböző típusú levelei között szoros kapcsolat van.

Korai színelméleti írások

Goethe színelméleti munkái is itáliai útjához kapcsolódnak. Fő célja nem a már több ezer éve létező geometriai optika továbbfejlesztése, hanem a Newton óta kevéssé vizsgált színtan kibővítése volt. Törekedett a jelenségszintű leírásra és arra, hogy lehetőség szerint kerülje a jelenségeken túlmutató magyarázatokat. Színtani munkáit évtizedeken keresztül folytatta, ezen belül a tudománytörténeti besorolás négy időszakot különít el. Az első Az adalékok a színtanhoz (Beiträge zur Optik) (1791-95), amikor újfajta prizmakísérletekkel próbálta megmutatni, hogy Newton milyen, színekkel kapcsolatos összefüggésekre nem hívta fel a figyelmet optikai munkáiban. Ezt követően a Farbenlehre (1795-1810) megírásának idején kezdett komolyabban a fiziológiai (látás során fellépő) színekkel foglalkozni. 1810-20 között az entoptikus színekkel, majd élete vége felé (1820-1832) Purkinje munkáival és fiziológiai folyamatokkal foglalkozott.

A színek vizsgálata akkor kezdte komolyan érdekelni, amikor Itáliában nem talált olyan rendszert, amely megnyugtatóan tisztázná a színeket számára. (Ilyen rendszer, bár vitatható volt, de létezett, pl. a biológiában Linné óta.) Hazatérte után megpróbálta Newton kísérletét rekonstruálni és e végett C.W. Büttnertől egy üvegprizmát kölcsönzött. (Ez akkoriban még igen drága mulatság volt, ma bárki kioperálhat egyet egy fillérekért vásárolt rossz tükörreflexes fényképezőgépből – bár ezek nem „egyenlő oldalú”, hanem derékszögű prizmák.) Úgy tartják elő is készítette a szobát Newton experimentum crucisának megismétléséhez, de a camera obscuraként működő szobát kipróbálni már nem volt ideje, elköltözött, majd talán el is felejtette a dolgot. Amikor azonban hónapokkal később Büttner megsürgette és visszakérte a prizmát, Goethe egy világos, frissen festett szobában még sebtiben megvizsgálta és belenézett. Amit várt, a prizmatikus színek kavalkádját, persze nem látta: a fehér fal fehér maradt, és csak ahol jelentős fényintenzitás-változás volt, mint a sötét ablakkeret a világos ég előtt, vagy a bútorok kontúrjai, csak ott látszottak a színek. A teljes spektrum itt sem látszott, inkább csak vékony, egy-két színt tartalmazó sávok.

A rosszmájú értelmezők szerint Goethe ekkor egyszerűen eldöntötte: Newton színelmélete hibás, és makacsságában élete végéig képtelen volt megérteni a nagy angol tudós elméletét. Ezzel szemben Goethe első, színekkel foglalkozó esszéjét olvasva úgy tűnik, nem Newton félreértéséről vagy meg nem értéséről van szó, hanem a prizmaszínek egészen újfajta tárgyalási módjáról.

Newtonnál a prizmaszínek vizsgálatának célja, hogy 'lelepleződjék' a mögöttük megbúvó matematikai törvényt. A fénysugarak különböző mértékben törnek meg a prizmán, és a különböző törékenységű fénysugarak más-más színűek. Ezek alapján Newton azt is megállapítja, hogy a prizmán megtörő fény színei a szivárványszínű színcsík meghatározott területét foglalják el, igazodva az ókori görög harmóniatan által megállapított arányokhoz. 2. kép.

Az ezzel szemben megfogalmazott ellenvetések Goethe későbbi munkáiban ismételten megjelentek, így ezekről ott szólunk részletesebben

A gigászi mű: Goethe Színtana

Olaszországi útja után írta meg Goethe az Adalékok a színtanhoz két vékonyka füzetét. Célja az volt, hogy a newtoni elméletet felülvizsgáló kutatások induljanak meg a fizikusok között, de próbálkozása szinte teljesen visszhang nélkül maradt. A tudósok még cáfolásra sem méltatták munkáját. Kezdeti írásai hatástalan voltát felismerve Goethe elkezdett intenzíven foglalkozni az optika és látáselméletek fejlődésével, hogy megmutathassa: a színfelfogás klasszikus tanítását a matematikai optika túlhangsúlyozása a tizenhetedik század végétől eltorzította. Vizsgálódásainak alapja a korban nem megfelelően megértett és magyarázott megfigyelési eredmények voltak. Ilyen volt az a többek által ismert tény, hogy amikor az ember kellő ideig egy vörös üvegen át nézi a világot, amikor szemétől elveszi minden zöldes tónusban jelenik meg. Ehhez hasonló vizsgálatok egyre szisztematikusabbá tételéből nőtt ki a Színtan, amely Schopenhauertől Coleridgeig, Purkinjétől Helmholtzig sokak számára meghatározó mű volt.

Goethe célja egy olyan mű elkészítése volt, amely mind az objektív mind a szubjektív színjelenségekkel a megfelelő mélységben foglalkozik, egyiket sem próbálja a másiknak alárendelni, illetve arra redukálni. Az előbbire Newton az utóbbira a Weimarban hosszú ideig Goethevel együtt dolgozó Schopenhauer lehet a példa.

Évek munkájával az ún. didaktikus rész készült el először (ennek kis része magyarul is olvasható Tandori Dezső fordításában), majd Newton Opticks –ban leírt kísérleteit újra bemutató és elemző polemikus rész, végül pedig egy, a korban páratlan alaposságú és mélységű munka, a Színtan történeti része. A három, önmagában is megálló könyv közös célja, hogy a színtant új alapokra helyezze és azt felszabadítsa a korban egyeduralkodó newtoni szemlélettől. Persze ez Goethének nem sikerült (pontosabban nem Goethének sikerült), ne felejtsük el, ezekben az években következik be az optika egyik legnagyobb forradalma, Young, Fresnel, Johannes Müller és mások mind sok szempontból radikálisan szakítanak Newton elképzeléseivel.

A Színtan didaktikus része a látás szervével, a szemmel és az annak működése során fellépő színjelenségek tárgyalásával kezdődik, ez a „fiziológiai színek” fejezete. Külön megemlítendő, hogy ezeket a szubjektív jelenségeket Goethe a normális, egészséges szem működésének velejárójának tartotta, nem fogadta el, hogy ezek „betegesek”, avagy „optikai csalódások”, hiszen szerinte inherens és elválaszthatatlan velejárói a látásnak, és így a színek és a látás kutatásában kiemelt helyük van. Vizsgált pozitív utóképeket (erős fények keltette képek és színsorozatok), negatív utóképeket (komplementer színek) és többféle kontrasztjelenséget. A megfigyelések részletezése helyett talán arra érdemes felhívni a figyelmet, hogy akármennyire is elvetették és elutasították Goethe színelméleti írásait az elmúlt százötven évben, a megfigyelések pontosságát még a legacsarkodóbb kritikusok sem kérdőjelezték meg, szemben Newtonnal, akinek az optikai leveleiben (1672 és 1675) leírt kísérleteket évekig senki sem tudta pontosan megismételni, sőt, mai tudásunk szerint azokat nem is lehet, mert már a puszta jelenségek leírásakor azok egy részét Newton saját elméletéhez igazította és „kozmetikázta”. Ma már elfogadott tény például, hogy a spektrum Newton által megadott alakja és méretei nem fedik az egyszerű tapasztalatot, mert a spektrum lila vége rosszabbul látható a vörösnél. Bár ezt egyes kortárs kritikusai is szemére vetették, a szkeptikus hangokat hosszú évtizedekre elnyomta Newton megkérdőjelezhetetlen autoritása és később hírneve.

A fiziológiai színek között számos, festők által már korábban megfigyelt és használt, de nem rendszerezett jelenséget tárgyal Goethe. Megemlíti többek között a szukcesszív kontrasztot, szukcesszív kettős kontrasztot, szimultán kontrasztokat, amelyeket idővel a pszichológusok már mérhetővé tettek. Sok ilyen ’anomália’ létezik, például a Helson-Judd jelenség: Newton „rubrific”, spektrálisan tiszta vörös fényével megvilágított szürke papír fehér lapon kékes-zöldnek, szürke lapon színtelennek, feketén pedig pirosnak látszik.

A fizikai színekkel foglalkozó fejezetben Goethe a közegtől függő színeket tárgyalta. A korában elfogadott nevek, amelyek szerint a megfigyeléseket rendszerezte, ma már különösen hatnak. Így a dioptrikus színek fejezetben tárgyalta a diszperziók, kolloid oldatok, és általában minden „Trübes Mittel”, vagyis fényt részben áteresztő közeg színjelenségeit és a fénytörést. A katoptrikus színek tükröződés során, a paroptikus színek diffrakció hatására keletkeznek. Ez utóbbi megfigyelhető, például ha a szem elé vékony drótot tartunk és egy gyertya felé fordulunk. Ekkor a gyertya előtt színes csíkok jelennek meg. (hasonló jelenségekkel már Newton is foglalkozott.) Végül az epoptikus színek fejezete alatt az interferenciaszíneket tárgyalta.

Kémiai színek alatt Goethe az előbbieknél „objektívabb” színeket ért, a látható tárgyak színeit. Ezeknél is hangsúlyozta azonban, hogy tévedés azt hinni, hogy ezek a színek állandók, a fényviszonyok apró változásai vagy a szem mozgatása ezeket is megváltoztatja.

A Színtan második kötete, a Polémikus rész nem Newton matematikai optikai tézise ellen irányul, miszerint a fehér fény különböző törésmutatójú sugarakra bomlik a prizmán, hanem azon merész és nem megfelelően alátámasztott kijelentés ellen, amely egyenlőségjelet tett e sugarak és a színek között. Ez a fajta redukció Goethe számára elfogadhatatlan volt. Azonban érvei nem merültek ki a hólizmus fontosságának ismételgetésében (ahogy ma sok, "alternatív" természettudományos módszer azt teszi), hanem szisztematikusan gyűjtötte a newtoni elméletnek ellentmondó illetve azzal nem magyarázható jelenségeket. Megkérdőjelezte Newton állítását: hypotheses non fingo, és rámutatott: az induktív tudományok mintaképe, a nagy Newton, koránt sem felelt meg a saját maga által hirdetett metodológiai követelményeknek. Bár Goethe sokszor (ok nélkül is) ócsárolta Newton elméletét, azt nem állíthatjuk, hogy ne ismerte volna részletesen a newtoni kísérleteket. Az összes Opticksban leírt kísérletet alaposan megvizsgálta. Amikor pedig elvetette Newtont, nem csak az absztrakciók és a 'háromszögű üvegfütykös"[8] gyűlölete, hanem a tapasztalás és tapasztalat elsődleges fontosságába vetett megingathatatlan hite is hajtotta. Követőre alig talált, ezek jó része is idővel elpártolt tőle (mint Seebeck és az ifjú Schopenhauer).

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Goethe Newton-ellenessége részben nem az általa is elismerten nagy gondolkodó, hanem a kor felületes és gyakran hibás kompendiái ellen volt címezve. A newtoni szemlélet egyik hatása az volt, hogy a jelenségeknek az elméletnél kisebb fontosságot tulajdonítottak, azokat csak epifenoméneknek, a 'valódi', mögöttes realitásokat felfedő elemeknek tartották, és ebből következően mostohán bántak velük. Így a frappáns, nagy magyarázó erejű elmélet a további kutatások gátjává vált, pedig prediktív ereje nem volt kielégítő, ahogy az a tizenkilencedik század során kiderült.

Nemcsak Erxleben és társai közöltek hibás leírásokat Newton híres optikai kísérleteiről és leírásairól, pontatlan ábrázolások azóta is újra és újra felbukkannak, kis hazánkban legutóbb a Búvár hasábjain 3. kép. A hibákat Goethe Newton túlságosan elvont (és a jelenségeket nem is pontosan leíró) elméletének számlájára írta. Így lett a már-már félistennek tartott "Bal Isaak" Goethe számára a merev, élettelen, racionalista tudomány szimbóluma, s mint ilyen, fő ellensége. A kor nem is igen engedte, hogy Goethe az alkimista, okkult kvalitásokkal és vegetatív princípiumokkal is foglalkozó tudóst is lássa Newtonban.

Goethe színelméletét besorolhatjuk egy régi, ún. modifikácionista tradícióba, amely Newton elméletének elfogadása óta búvópatakként jelent meg újra és újra és tudomány fő sodrába nem került be azóta sem. Ez azonban nem magyarázza meg a szokatlanul kíméletlen bírálatot, amit Goethe színtani munkái több mint száz éven keresztül kaptak.

Goethe bűne

Általános vélemény, hogy Goethe gigantikus Színelméletében meddőn polemizált a színtan területén nyilvánvalóan nagyobb szaktekintélynek számító Newtonnal. Bár igaz, hogy általában a polemizálás nem a legfelelőbb stratégia igazunk bizonyítására, érdekes megvizsgálni, miért is volt olyan meddő ez a harc.

Amit Goethe tudománytalanságának fő bizonyítékaként tartottak számon az matematika és mechanikaellenessége. Ez azonban tévedés. Általában Goethe elfogadta a mechanisztikus magyarázatok jogosságát, amíg nem terjednek érvényességi területükön túlra és addig nem is vonta kétségbe hasznosságukat. Ha azonban igen, akkor komoly hibákhoz, megrögzött és doktriner felfogáshoz vezetnek, amelyek meggátolják egy tudományág fejlődését. A matematikaellenesség vádja ellen már életében többször védekezni kényszerült. Bár igaz, hogy nem matematikai tehetsége volt a legkiemelkedőbb, a tiszta matematikát és Euklideszt csodálta. Amit ellenzett, az, Berkeley püspökhöz hasonlóan, a pontos matematika (szerinte) nem pontos és nem megalapozott használata. [GAZ2]

Szintén vádként szokott elhangzani, hogy Goethe szubjektív prizmatikus kísérletei nem egy objektív, ernyőn felfogott kép vizsgálatával foglalkoznak, hanem a prizmába nézéskor látott színeket vizsgálja. Bár az újabb kutatások Newton kéziratos hagyatékában megmutatják, hogy maga Newton is így kezdte vizsgálatait, szintén fontos megemlíteni, hogy az ernyő vizsgálata éppolyan szubjektív (hiszen saját szemünkkel nézzük azt), az objektivitásnak csak a látszatát kelti ez a vizsgálati mód.

Goethe elvetette Newton színkörét is, ami egyszerűen a két végén összeillesztett és kört formáló spektrum volt. E helyett Goethe saját színkörének elkészítésekor a következőket vette figyelembe. A prizmába tekintéskor, vagy amikor a prizma által megtört fénysugarat felfogó ernyő nincs túlságosan távol a prizmától, nem az egész spektrumot, hanem csak két színes sávot látunk. 4. kép Az egyik lila-kék, a másik sárga-vörös. Ez a világos-sötét határvonalon megjelenő két színsáv van Goethe színkörének két oldalán (egyben a meleg és hideg színekként két 'pólust' is jelölnek). A színsávok találkozásakor jelenik meg a zöld, mint a sárga és a kék 'keveredése'. (Szemmel követve a prizma által vetített képet a felfogóernyő távolításával ez valóban így írható le.) Azonban a két színsáv másik oldala is keveredhet, ennek eredménye a 'bíbor', és ezzel válik a színkör teljessé. 5. kép Persze ahhoz, hogy a lila és vörös vége a spektrumnak találkozzék, képletesen 'ki kell fordítani' azt, mintha nem egy sötét szobába behatoló fénysáv útjába állítanánk a prizmát, hanem világos szoba 'sötétség-sávjába'. 6. kép Ez, Newton színfelfogásához szokott gondolkodásunknak legalábbis furcsa. A színek létrejöttében csak a fényt (erejét, fajtáját) szoktuk figyelembe venni, a sötétséget nem. A newtoni elmélet számára nem értelmezhető ez a bíbor egyszerű színként, és az így létrejövő goethei színkör belső kapcsolatai sem. Goethe színköre ugyanis, azon kívül, hogy a spektrum színeit rendezi, tájékoztat az adott színek komplementereiről is, amely mindig egy adott színnel szemben helyezkedik el.

Newtonnal ellentétben Goethe egyik alapfeltevése, hogy a színek közötti kapcsolatok nem esetlegesek. Ez éppúgy bizonyíthatatlan előfeltevés, mint Newton hite abban, hogy az ókori, részben püthagoreánus harmóniatan matematikai arányai nem csak az oktávon belüli hangközökre, hanem a színekre (pontosabban a prizmaszínek ernyőre vetített képeinek arányaira) is vonatkoznak.

Ma talán egyik 'sejtést' sem tartjuk megalapozottnak. De ez várhatóan mai elképzeléseink nagy részéről is idővel beigazolódik, hiszen a ma ismert tudományos elméleteink nagy része is (már) hibás.

Goethe azonban ezen sejtését követve számos, a newtoni elméletben nem értelmezhető jelenséget figyelt meg és magyarázott. Többek között megmutatta, hogy a spektrum színei közel sem olyan állandóak mint Newton állította, és mint ilyenek nem lehetnek a hullámhossz biztos jelzői. Newton 2. tétele értelmében „A fénytörés bizonyos mértékéhez mindig ugyanaz a szín tartozik és ugyanazon színhez mindig egyazon mértékű törés”[9]. Így egy másodlagos minőséget (színt) egy elsődlegesre (fizikailag mérhető törékenységre) redukál az elmélet. Ami azonban Goethe megfigyeléseiből adódik, az az, hogy ez az egy az egyhez történő megfeleltetés egyszerűen hibás, nem felel meg a valóságnak. Saját kromatikai törvényei jórészt már magyarázhatók az azóta megismert központi idegrendszeri szabályozó modulokkal. Így a polaritás, a teljességre törekvés, vagyis a szem komplementer-„kívánása”, a színes árnyékok törvényei ma már nem tűnnek 'légből kapottnak'. Ahogy azonban Goethe megadja ezeket a törvényeket, az szokatlan mai tudományos felfogásunk számára. Célja mindig kiragadott, 'letisztított' jelenségek bemutatása mint univerzális „ősjelenségek”, soha sem elméletek megfogalmazása. Ez a kromatikában a kolloidika ismert Faraday – Tyndall jelenségéhez hasonló, és a zavaros közegen áthaladó fény színváltozásait magyarázza. Kérdéses, hogy ez a módszer tudományos-e? Más szóval vannak-e „észlelési” szinten is megfogalmazható törvények? És ha igen, ezek milyen cáfolhatók vagy igazolhatók.

Nagyon nehéz Goethe és Newton vitájára elfogulatlanul tekintenünk. Biztos, hogy az írófejedelem kevés megértésre számíthatott abban a korban, amikor a "nem-newtoni tudomány” önellentmondás volt. C.L. Eastlake-et már azért is támadás érte, hogy amikor 1840-ben lefordította angolra a Színelmélet egy részét, az előszóban azt merte állítani, hogy az a festészettel foglalkozóknak hasznosabb mint Newton Opticks-ja. A világ sokat változott, és bár mai tudományunk is sok szempontból hű newtoniánus gyökereihez, a változások sok szempontból Goethét látszanak igazolni. Már a tizenkilencedik században egyre több nem-korpuszkuláris és nem-mechanikus szemléletű metaforát használtak a tudósok, az indukcióba vetett naiv hit megdőlt, Newton tündöklő csillaga is más fénnyel ragyog a kvantumfizika és a relativitáselmélet megjelenése óta. A goethei módszer számos országban reneszánszát éli (USA, Németország) és olyan, kevéssé megalapozott 'alternatívákat keresők' is zászlójukra tűzik a nevét, akik mind szemléletük eredetiségében, mind zsenialitásukban messze elmaradnak a tudós-költőtől.

Goethe olyan kutató volt, aki a kor tudományos eredményeit jól ismerte, de hatalmas tájékozottságával nem instrumentalista, a természetet felhasználó (kihasználó?) tudományt akart művelni, hanem pusztán a megismerésre törekedett. Mai tudományunk alapvetően a természet manipulálás általi megértését tartja céljának, sok szempontból technológiai (és gazdasági) érdekeknek kiszolgáltatott, nem az a független megismerése a világnak, ahogy a legtöbb tudós ezt látni szeretné. Egyre többen vannak, akik egy ‘másfajta tudomány’ mellett szeretnének kiállni, amely korunk számos komoly ökológiai, társadalmi problémáját is el tudná kerülni. Sokak szerint Goethe ennek az új szemléletnek előfutára. Szerinte a természet megismerhető, megfelelő megfigyelése pedig egészen új érzékszerveket tud kifejleszteni az emberben. Ez valóban lehet, hogy megfontolandó alternatíva a mai tudomány számára - a tudomány tanítását illetően mindenképpen. De ha ez igaz, akkor egészen máshogy kell megtanulnunk szemlélni és megfigyelni a körülöttünk látható világot, nem pedig hólizmust kiáltva az utcára vonulva tüntetni a tudomány ellen.

Irodalom

Fink, Karl, J. 1991. Goethe’s History of Science Cambridge Univ. Pr. Cambridge

Goethe: Utazás Itáliában. 1922 Március. Genius Kiadás. (1500 számozott példány)

Jackson, Myles W. 1994 .A Spectrum of Belief: Goethe’s ‘Republic’ versus Newtonian’Despotism’’ in: Social Studies of Science Vol. 24 (1994), pp. 673-701. London

Lenoir, Timothy: 1982. The Strategy of Life: Teleology and Mechanics in 19^th century German Biology. Univ. of Chicago Press

Newton, Isaac 1977. A Világ rendszeréről és egyéb írások. (ford. Fehér Márta). Magyar Helikon

Nisbet, H.B. 1972. Goethe And The Scientific Tradition. Institute of Germanic Studies Vol. 14. University of London

Rehbock, Theda. 1995. Goethe und die ‘Rettung der Phänomene’. Konstanz:Verlag am Hochkgraben

Sepper, Dennis L. 1988. Goethe contra Newton (Polemics and the project for a new science of color). Cambridge University Press.

Shapiro, Alan E. 1993. Fits, Passions and Paroxysms. Physics, Method, and Chemistry and Newton's theories of colored bodies and fits of easy reflection. Cambridge Uni. Press

Stephenson, R.H. 1995. Goethe’s Conception of Knowledge and Science. Edinburgh University Press. Edinburgh

Trienes, Rudie. 1989. Type Concept Revisited – A Survey of German Idealistic Morphology in the First Half of the 20^th Century. History and Philosophy of Life Sciences, 1989/11

Bown, William. 1991. ‘Flowers start from a single gene’ in: New Scientist, 06 July 1991, Vol.131 No.1776

Coen, Enrico Carpenter, Rosemary. 1992 ‘The power behind the flower: What makes a plant flower?’ in: New Scientist, 25 April 1992, Vol.134 No.1818

[1] Hazánkban történt erre már kísérlet: Dr. Túróczi-Trostler József Goethe mint természettudós 1915, ill. Lukács Béla Goethe a zseniális dilettáns. Magyar Tudomány 1999. 10.szám.

[2]Eckermann: Beszélgetések Goethével (1956, Művelt Nép, Budapest) 1823 dec. 30-i beszélgetés az egyik legismertebb példa.

[3]Frederick Amrine: Goethe and the Sciences: an Annotated Bibliography in Boston Studies in the Philosophy of Science 97 (BSPS 97) Goethe and the Sciences: a Reappraisal (ed. F. Amrine, F.J. Zucker, 1987, Riedel, Boston)

[4]Ezért is írta az os intermaxillareről szóló cikket, mert a kor tanítása szerint ez, az egyébként minden emlősben megtalálható csont az emberben hiányzik, ezzel is bizonyítva, hogy az ember az állatoktól külön, azok fölött helyezkedik el

[6] Nincs benne az 1984-es Önéletrajzi írásokban, csak a nap eleje.

[7] Coen, Enrico Carpenter, Rosemary. 1992 ‘The power behind the flower: What makes a plant flower?’ in: New Scientist, 25 April 1992, Vol.134 No.1818 valamint Bown, William. 1991. ‘Flowers start from a single gene’ in: New Scientist, 06 July 1991, Vol.131 No.1776

[8] Így nevezte Hegel a prizmát egyik, Goethéhez írt levelében.

[9] Newton: A világ rendszeréről és egyéb írások. 1977 Magyar Helikon